1930 - elvégzi a Színiakadémiát
1930 - 1932 - a Fővárosi Operettszínház,
1932 - 1935 - a Belvárosi Színház tagja
1935 - 1945 között és 1955-től haláláig - a Nemzeti Színház tagja
1943 - rendezni kezd
1945 - az Arizona Irodalmi Varietében, majd a Népvarietében játszik
1945 - 1946 - a Vígszínházban játszik
1945 - a Nemzeti Színházban rendez
1946 - a Magyar Színházban rendez
1947 - 48 - rendez a Fővárosi Operettszínházban
1945 - 1949 - a Művész Színházban szerepel, rendez, de igazgatóhelyettes is egyben
1949 - a Vidám Színház színésze és rendezője, valamint a Kis Komédia tagja
1950 - 52-ben - a Fővárosi Operettszínház színésze és főrendezője is egyben
1952 - 1956 - az Ifjúsági (később: Petőfi) Színház színésze, rendezője, majd főrendezője
1945 - 1948 - az Országos Színészegyesület iskolájában, majd marad az átkeresztelt intézményben
1950 - 1953 - továbbra is a Színház- és Filmművészeti Főiskolán tanít színészmesterséget
1953 - Érdemes Művész kitüntetésben részesül
1954 - Kossuth-díjat kap
1955 - Kiváló Művész kitüntetésben részesül
1958 - 1960 - a Magyar Televízió első főrendezője is egyben
1957 - 1960 - haláláig újra a Nemzeti Színház tagja

Összefoglaló:

Pályáját az Akadémia sikeres befejezése után az Operettszínházban kezdi, 1930-ban. Első nagy kiugrása a "Minden férj" című darabban adódik, a Belvárosi Színházban. Jellemszínészként ismerik kezdetben, és később mint bogarasan részletező színész tartják számon, mert szerepeit apró részletekből építi fel. Eredeti humorérzékének köszönhetően kedvelt kolléga, de a groteszk iránti vonzódását már a kezdetek kezdetén sem tudja kibontakoztatni szerepekben, mert akkoriban ez a fajta groteszk nem divatos. Talán ezért nem válhat belőle - rátermett képességei ellenére sem - nagy komikus. Rendezői tevékenységét sokak értékesebbnek tartják színészi alakításainál. Első önálló rendezését 1943-ban kapja, és az utolsó, be nem fejezett előadásig 56 művet állít színpadra. Mindig a jellem és az élet igazságát bontja ki, határozottan, élesen fogalmaz, nem udvariaskodik senkivel. Színészként már pályája elején játszik epizódszerepeket filmeken. Először Bilinczky Géza zászlóst alakítja a "Rákóczi-induló" (1933) című filmben, és utoljára a "Vörös tinta" (1959) Horner tanár úr-szerepében láthatja a közönség. Egyszer liftesfiú, máskor meg hadnagy, vagy önkéntes, esetleg főtitoknok, vagy egy bálozó fiatal ficsúrt alakít, de ő Semmelweis, a nagyszerű orvos is, esetleg Karinthy "Tanár úr kérem"-jében Bauer apja. Élete során színészként 28, filmrendezőként 15, míg filmforgatókönyv-íróként 4 filmet jegyez. 1958-ban elvállalja a Magyar Televízió sorrendben első főrendezői, és művészeti vezetői posztját. Főrendezői munkája nagyban hozzájárul az induló hazai televíziózás színvonalas művészi szintjének beállításához, azzal együtt is, hogy erre csupán másfél év áll rendelkezésére... mert a sors másképp szabja Apáthy Imre lehetőségeit a televíziózásban is.

A kezdetek

A 168 cm magas, szőke fiatalembert eleinte epizódszerepekben látni, Horváth Jenő felfedezettjeként. Pályáját az Akadémia sikeres befejezése után az Operettszínházban kezdi, 1930-ban.
Első nagy kiugrása a "Minden férj" című darabban adódik, a Belvárosi Színházban. Eleinte alakít vigyorgó nyegle ficsúrt, szerelmes parasztlegényt, gnóm törpét, játszik Schillert és Moliere-t, Shakespeare-t, Herczeg Ferencet, és Tamási Áront. Jellemszínészként ismerik kezdetben, és szinte már-már bogarasan részletező színészként tartják számon, mert szerepeit apró részletekből építi fel. Mondják ismerői, hogy szerepeinek jól felépített szerkezetét kitűnő arányérzékének köszönheti, amely nagy valószínűséggel zenerajongásából fakad. Simi - ahogy kollégái, barátai szólítják - eredeti humorérzékének köszönhetően kedvelt kolléga, de a groteszk iránti vonzódását már a kezdetek kezdetén sem tudja kibontakoztatni szerepekben, mert akkoriban ez a fajta groteszk nem divatos. Talán ezért sem válhat - rátermettsége ellenére sem - nagy komikus belőle. Személyiségének, munkásságának taglalásakor rendezői tevékenységét értékesebbnek tartják néhányan, azért, mert talán színészi művészete nem haladhat a képességeinek legoptimálisabb medrében, már ami a lehetőségek és az adottságok együttállását jelentené. Ettől még kiváló színész, eredeti szerepformálású, erős színpadi egyéniség, a hazai színháztörténet kitűnősége, aki Moliere-figurák és felejthetetlen alakítások sorát játssza.

Apáthy vagy Apáthi?

Jómagam, e tanulmány elkészítése során - róla számtalan helyen olvasva - többféleképpen láttam leírva a nevét. Láttam autogramot tőle 1945 előtt, ahol ipszilont használ, és belebotlottam későbbi aláírásába is, ahol viszont jól láthatóan "i" betűvel szignál. Azt hiszem, a kor változásait leszámítva, ezt a dolgot talán ő maga is egyfajta külsődlegességnek, felszínes lényegkeresésnek vélné, hisz mindkét felvett név végül is őt jelöli. Ugyanis Ausim Imreként jegyzik az anyakönyvben. Színpadi névként veszi fel még akadémista korában - vélhetően az ott működő és sokaknak nevet "sugalló" Szentesy Lajos titkár úr javaslatára - a magyarosan és jól hangzó Apáthy nevet, amelyet 1946-1947-ig használ. Szentesy úr - Szentesy is felvett név egyébként -, aki hosszú évtizedeken át az Országos Színművészeti Akadémia főtitkára, és aki a beíratásokat is végzi az Akadémián, ilyenformán a keresztapja többek közt Bayor Gizinek, Sulyok Máriának, Rápolthy Annának, Turay Idának, Sennyei Verának, Kertész Mihálynak... stb. Az új társadalmi rend, a szocialista viszont nem kedveli az "urizáló" neveket, így sokan - Apáthy is - nevet változtat, Apáthi-ra, ipszilon nélkül. Mi leírásainkban alkalmazkodunk ehhez a folyamathoz, és addig, amíg el nem jön az idő, Apáthyként nevezzük, míg a későbbi visszaemlékezésekben, vagy a fordulat utáni időben pedig "i"-vel, ahogy akkor ismerszik.

Apáthy 1945 előtti színpadi szerepeiről

"A Villámfénynél tavalyi felújítása idején előkerestem a régi kritikákat és megpróbáltam fölidézni az 1938-as előadást. Vállalkozásom kevés sikerrel járt, mert a sajtó fanyalogva, értetlenül szólt erről a drámáról, amely annak idején olyan lenyűgözően, látóhatár-tágítóan hatott egész nemzedékünkre, s a kitűnő színészi alakításokat is csak a szokott sablonok szerint intézte el. Ezen az előadáson "fedeztem fel" Apáthi Imrét, a tányérsipkás diákvezért - írja visszaemlékezésében, munkásságát oly jól ismerő Benedek András, majd így folytatja: - Határvári-Heimbach Árpád figurájában. Ennek az alaknak számos élő modelljét ismertem az egyetemről, de író és színész most villantotta fel előttem különböző ismerőseim közös, tipikus vonásait. Apáthi éles hangja egy árnyalatnyi karikatúrával tette emlékezetessé a bokacsattogtató fiatalember "kedves bátyám"-stílusát, s hitelessé az író kritikáját rólam és kortársaimról.
Apáthi Imre ekkor már nyolcadik éve volt színész, három éve tagja a Nemzeti Színháznak - tehát nyilván korábban is láttam - s közel a harmadik X-hez. Alacsony termete, ruganyos mozgása azonban kiválóan alkalmassá tette a fiatalember- vagy kamasz-szerepekre, s az ő egyéniségének nagy része lehetett abban, hogy a színház műsorán előtérbe kerültek a neki való darabok.
Határvári Árpádhoz hasonló figurát formált meg Németh László másik darabjában, a Cseresnyésben, csakhogy a két alak között a történelem is nagyot lépett előre, s Rudi vonásaiból még határozottabban ki lehetett olvasni ennek a típusnak fasiszta jellegzetességét. De ezekben az években kerültek színre Tamási Áron darabjai is, s ott mindig akadt egy-egy elbűvölően kellemes, tiszta kamasz fiú, az író nemes humanizmusának hirdetője, mint az érzelmes és mégis agyafúrt kicsi Móka az Énekes madárban, vagy Balla Péter a Vitéz lélek-ben. Hamvas ifjúság kellett ezekhez a szerepekhez, s valami koraérett bölcsesség - ami az életben elég ritkán párosul, színpadon is többnyire csak női, naiva-szerepekben. Apáthiból sugárzott Tamási székely legénykéinek kamaszos bája, s kedves humorral hitelesíteni tudta a furfangos észjárást is. Ez a gyerekes alkat, szinte durcás viselkedés tette elfogadhatóvá, komiszsága ellenére is rokonszenvessé a Minden jó, ha jó a vége Bertramját.
Szerencsésen társult benne ösztön és tudás. Jó előre felkészült a fordulatra, amely a naivák életében annyi szerencsétlenséget szokott hozni, mikor kivénülnek szerepkörükből. Ő a kamasz hősökben is megkereste a figurákra jellemző vonásokat és mozdulatokat, szívesen csinált maszkot, mert nem érte be a hősi szerepek és a természetadta fiatalság szuggesztivitásával. Tudta: a realista színművészet nem önmutogatás.
Látszólag a kamasz hősök sorát folytatta a fiatal Peer Gynt is, Ez az előadás furcsa rendezői ötlettel lepte meg a nézőt: az első részben a fiatal Peert a zömök Apáthi játszotta, a másodikban a férfit és aggot a nála jóval magasabb, s merőben más egyéniségű Lehotay Árpád. Apáthi csupa szív lelkesedéssel formálta meg a hazudozó, fantaszta fiút, s engedve a kísértésnek, minden ízében rokonszenvesnek mutatta Peert. Ha a második részt is játszhatta volna, alkalmasint rátapint azokra a vonásokra, amelyek ellenszenves furcsaságokká torzulnak a későbbiek során. Színész számára ugyanis rendkívül csábító feladat hidat verni a szakadék fölött, amely egy ember kétfajta magatartását elválasztja egymástól.
Ilyen jellegű volt az ifjú Mátyás szerepe Galamb Sándor: Első diadal című darabjában: a tréfás kedvű, vidáman szerelmeskedő kamasz határozott férfivá, eszes uralkodóvá érik abban a pillanatban, amint királlyá választják. Hasonló fordulatra volt szükség a Falstaff címen összevont kétrészes IV. Henrikben, amelynek első felében Riki, a walesi herceg alig több mint léha, mulatós cimborája a pókhasú lovagnak, s a végén, mint V. Henrik király egyszerre nemzeti hőssé magasodik. De Shakespeare itt nemcsak az ellentétes vonásokkal akarta meghökkenteni a nézőt, s Apáthi gondosan tanulmányozta a szerep rejtett mozzanatait, megmutatta a kétfajta egyéniség összefűző szálait. Riki a Vadkanfő kocsmaasztalánál is megcsillantotta hercegi méltóságát, s Falstaff kirablása egy árnyalattal több volt duhaj tréfánál. Viszont az első hősi tett, Percy legyőzése egyszerre volt lovagi párviadal és szinte kocsmai verekedés. A halottnak hitt, alvó király ágyánál mint jogos trónörökös teszi fejére a koronát, de mint a Falstaff-banda tagja lopta el a vánkosról.
A Kassai polgárok első jelenete: János mester (Somlay) vándorútra küldi felserdült fiát, Kristófot, hogy aztán kész emberként térjen haza. 1943-ban került színre ez a darab, s Kristóf volt Apáthi utolsó kamasz-szerepe. Ugyanebben az évben rendezte meg a Tartuffe emlékezetes előadását, s alakította benne Orgont, a hipokrita szélhámos bűvöletétől megkótyagosodott apát."

Apáthy, a játékmester (rendező)

Ő maga első pillanattól fogva már készül a rendezésre, már akadémista korában táplál ez irányú ambíciókat. Aztán egy szép napon kiderül róla a nagyközönségnek is, hogy filmforgatókönyveket ír, sőt, feltűnik egy-egy filmszerepben maga is. Később mint filmrendező mutatkozik be, nagy meglepetésre. Megrendezi - több híradómoziban vetített kisfilm után - "A huszonnyolcas" című nagyjátékfilmet, majd színházrendezői feladatként a Nemzeti Kamaraszínházban Niccodemi: "Tacskó"-ját, Mészáros Ági kirobbanó főszereplésével. "Már az Akadémián elhatároztam, hogy mint rendező is szerepelni fogok - mondja, amikor erről faggatja az újságíró 1943 áprilisában -, a Nemzeti Színházban igazán jó iskolám van dr. Németh Antal, Abonyi Tivadar és Szilassy Gyula mellett." Akkori gyakorlatnak megfelelően, színházban, mesterek keze alatt válhat valaki játékmesterré, vagyis rendezővé, zárórendezésül szolgáló vizsgát követően; az Akadémián, csupán elméleti úton ez nem lehetséges. Többéves "tanulói" státuszt követően 1943-ban sikerrel teszi le a rendezői alapvizsgáját, innentől datálható Apáthy Imre rendezői mivolta.
Első önálló rendezését tehát 1943-ban kapja, és az utolsó, be nem fejezett előadásig 56 művet állít színpadra. Mindig a jellem és az élet igazságát bontja ki, határozottan, élesen fogalmaz, nem udvariaskodik senkivel. A színészek félnek tőle, de ugyanakkor bíznak benne, mert mindig kikényszeríti tehetségük legjavát.

Hogyan lett filmrendező Apáthy?

"Előbb filmrendező lettem és csak később rendeztem színdarabokat - meséli Apáthy Imre 1944-ben. - Filmrendezői pályafutásom ott kezdődött, hogy nagyon szerettem moziba járni. Cserépy Lászlóval néztük együtt a filmeket, de már abban az időben sem a közönség szemével, hanem tárgyilagosan, mondhatnám, mint kritikusok. Mindig megvitattuk a filmet és egyre jobban megszerettük a filmművészetet. Annyira, hogy Cserépy otthagyta a színi pályát és átment a filmhez. Lassanként én is megtanultam a filmrendezést és végre elkészült az első kultúrfilm, amit egyedül rendeztem. Aztán egymás után jöttek a kisfilmek, melyek közt a legnagyobb sikert Pethes Sándor főszereplésével az "Így jártok ti" című rövidfilm aratta. A filmet Németországban is bemutatták, a Biennálén pedig nagy sikere volt. Legújabb filmem az "Idegen utakon". A napokban fejeztük be. Tavaly az egyik magánszínház meghívott vendégrendezésre, sajnos nemzeti színházi elfoglaltságom miatt ennek nem tehettem eleget. A Nemzetiben egy ideig dr. Németh Antal mellett voltam segédrendező, az Oidipusz királyban játékmester voltam, a "Fecskét" és a "Tartuffe"-ot pedig már önállóan rendeztem."
Összeegyeztethetőnek tartja-e, ha színész rendez? Nem megy-e a játék rovására, ha a színész ugyanúgy látja a darabot, mint a rendező?
"Hogy őszinte legyek, akkor nem vagyok színész-rendezés híve, ha színész jelentős szerepet játszik a darabban. Ellenben, ha csak kis szerepe van, az egyáltalán nem befolyásolja a rendezést, mert a színész más szemmel nézi a darabot, amikor rendezi és más szemmel, amikor játssza. Sőt. Sok rendező eredetileg színész volt. Ha valakinek nagy gyakorlata van, egyszerre tudja nézni a darabot a mű és a szerep szemszögéből..."

Apáthy Imre és a filmszerepek

Színészként már pályája elején játszik epizódszerepeket. Először Bilinczky Géza zászlóst alakítja a "Rákóczi-induló" (1933) című filmben, és utoljára a "Vörös tinta" (1959) Horner tanár úr szerepében láthatja a közönség. Egyszer liftesfiú, hadnagy, vagy önkéntes, főtitoknok, esetleg a főszereplő barátja, máskor meg egy bálozó fiatal ficsúrt alakít, de ő Semmelweis, a nagyszerű orvos is, vagy Karinthy "Tanár úr kérem"-jében Bauer apja, ugyanakkor a "Föltámadott tenger"-beli Zichy gróf is. Élete során színészként 28, filmrendezőként 15, míg filmforgatókönyv-íróként 4 filmet jegyez.

Apáthy Imre filmrendezései

Cserépy Lászlóval való barátsága, a közösen látott és átbeszélt filmek, a filmművészet elveinek felismerései szerencsésen találkoznak fiatalos tenni akarásukkal, és egy napon konkrét megbízások formájában öltenek testet. Eleinte 15-20-perces, ún. kisfilmeket forgatnak, többnyire az akkoriban népszerűvé váló Híradó mozik számára. Különösen az 1941-es esztendő jelent ebben nagy kiugrást, akkor a kezdeti sikereken felbuzdulva összesen hat kisfilm elkészítésére kapnak megbízást, a Magyar Film Irodától. Készít dokumentalista riportot éppúgy, mint kisjátékfilmet. Ezek sorában is kiemelkedik a "Juuj, nem kell megijedni!" című rövidfilm, amelyet 1941 végén forgat le a Magyar Film Iroda műtermeiben, és amelyet nemcsak hogy ő rendez, hanem a vonatkozó forgatókönyvet is ő írja. A film egyébként az úgynevezett hátborzongató, "grand guignol" filmek persziflázsa. Sorra elevenednek meg a "Frankestein fia" a "Háromezeréves ember", a "Hindu síremlék", az "Ember vagy szörnyeteg" és ehhez hasonló akkori sztárfilmek főszereplői a kitűnő Pethes Sándor alakításában, egyetlen főszereplőként a néhány epizodista között. Pethes ezernyi remek maszkban karikírozza például Boris Carloffot a "Háromezeréves ember"-ben, vagy Conrad Veidtet, a "Hindu síremlék"-ben. A filmet 1942 január 1-jétől kezdik vetíteni Pesten a Belvárosi Híradó, és a körúti Híradó Filmszínházakban. A filmgroteszk, úgy tudni, annak idején nagy sikert arat. (forrás: Film Színház Irodalom, 1942. 1. sz.) A kezdeti rövidfilm-sikerek évente egy-egy egész estés játékfilm készítésére is predesztinálják, a háború előtti filmgyártás konjunktúrája idején. Filmjei ekkor a "Három csengő" (1941), "A harmincadik" (1942), "A huszonnyolcas" (1943), és az "Idegen utakon" (1944). A háború után, 1948-ban két filmre is kap lehetőséget, a "Forró mezők" és a "Tűz" című filmre, amelyet egy rövidfilm követ - a "120 éves a Bánk Bán" (1953). A betegségek árnyéka vetül viszont már utolsó filmrendezésére, a "Játék a szerelemmel" (1957) című filmje esetében. Filmrendezői tapasztalatait a televíziózás gyakorlatába ülteti akkor át, amikor 1958-ban elfogadja Zsurzs Éva felkérését, és a Magyar Televízió első művészeti vezetője, és főrendezője válik majd belőle.

A Művész Színház rendezőjeként 1945-1949

A háború után az újjászerveződő Nemzeti Színház első előadását, a három Csehov-egyfelvonásost Apáthi Imre rendezi. Nehéz körülmények között folynak a próbák, s a nagy sikerű előadás fájdalmasan nevezetessé válik: itt lép utoljára színre a súlyos beteg Csortos Gyula és Törzs Jenő. Apáthi azonban hamarosan megválik a Nemzetitől, s a Művész Színházhoz szerződik Várkonyi Zoltán mellé, főrendezőnek. Úgy mondják, hogy az elkövetkező négy évad életének és művészpályájának legszebb, legtartalmasabb időszaka. A Művész Színház főként a polgári közönségnek játszik, s műsorát a nyugati drámairodalom javából igyekszik összeállítani. Az egyes darabok irodalmi értéke gyakran vitatható ugyan, de színszerűségük soha, s ugyanez a tökéletes mesterségbeli tudás érvényesül minden előadáson. Harmonikus együttműködés alakul ki a színház két művészeti vezetője, Várkonyi és Apáthi között, s a társulatot igazi együttessé kovácsolják, amelyben Tolnay Klári és Sennyei Vera, aki akkor már Apáthi felesége, játsszák többnyire a női főszerepeket. Apáthi három-négy darabot rendez évente, és három-négy szerepet alakít, amikor néha színészként is belép a saját maga rendezte produkcióba. Mint rendező a színészi játék beállítására koncentrálja erejét. Gondosan ügyel arra, hogy minden részlet művészileg legyen kidolgozva, s a próbákon mindig akad játékötlete, amellyel továbbsegíti a megakadt színészt.
Elsőként John Steinbeck: "Lement a hold" című színműve kerül bemutatásra, amely egy német megszállás alatt álló norvég kisvárosban zajló hősi ellenállásról szól. A hazai közönség első ízben lát nyíltan náci ellenes színművet színpadon 1945 április elején, amely még akár néhány hónappal korábban is elképzelhetetlen lett volna. 1945 április végén kerül sor három Molnár Ferenc egyfelvonásos művének estjére, aztán Cronin bestsellere "A nagy út", amelyet július derekán egy vígjáték követ a "Családi szálloda". Sok nagyszerű előadás követi az elsőket. Shakespeare, Pirandello, Anouilh, Giraudoux, Agatha Christie, Sartre, Dosztojevszkij, Ibsen, Moliére, Miller, Kurt Goetz neve jelzi működésük skáláját.
Művész színházbeli működésével párhuzamosan ugyanakkor fellép és rendez még a Medgyaszay Színházban (1947), de játszik és rendez a Magyar Rádióban is.
Fellép és rendez még a Városi Színházban (1952), a Petőfi Színházban (1954, 1956), a Jókai Színházban (1954-55), az Állami Bábszínházban (1955), A Magyar Néphadsereg Színházában (1956), a Blaha Lujza Színházban (1957) is vendégként.

Apáthi, a negatív hős?

Új szerepeiben új oldaláról mutatkozik be: gonosz, okos, ellenszenves figurák ábrázolásában. Elvétve már a Nemzetiben is próbálkozott ilyesmivel, a "Hol az igazság?" kegyetlen törpéjében (amelyet a teljes illúzió kedvéért egy készülékbe préselve, guggolva játszott végig), vagy a "Mukányi" pimasz újságírójában. De az egykori kamaszhang, amelyet akkor mutálónak érzett a néző, most tudatosan élessé válik, s valami keménység vegyül hozzá, a zömök fiatalember pedig meghízott és megkopaszodott, csak a beceneve maradt meg kedvesen, játékosan: Simi.
Apáthi jól számolt fizikai adottságaival, s akkor tudott igazán maradandót alkotni, amikor ezeket a legjobban kihasználhatta.

Apáthi színpadi szerepei

Szerepeit apró részletekből építi fel. Az arányok iránti tisztelet és a jól felépített szerkezet szeretete talán zenerajongásából következik. Eredeti humorérzéke sok nehézségen segíti át. Különösen a groteszk vonzza. A Moliere-figurák egész sorát játssza ragyogóan, felejthetetlen alakításként tartják számon megdöbbentő Főinkvizítorát (Schiller: Don Carlos), vagy Főurát (Bródy: A tanítónő). Fontosabb szerepei: Loyal úr, a törpe (Borberg: Hol az igazság?), Peer Gynt (Ibsen) Gömböc úr, Orgon (Moliere), Sebastian (Shakespeare: Vízkereszt), Gyuri (Szigligeti: Liliomfi), Atanáz (Miljutyin: Havasi kürt), Féki (Brecht: A rettegés birodalma). Jelentősebb rendezései: Moliere: "Tartuffe", Madách: "A civilizátor", Shakespeare: "A makrancos hölgy", Miller: "Édes fiaim", Sárközi: "A szelistyei asszonyok", Jókai-Hevesi: "A kőszívű ember fiai", Schiller: "Don Carlos", Kruczkowski: "A szabadság első napja".
"... Apáthiban szerencsésen társult ösztön és tudás. A kamaszkori hősökben is megkereste a figurákra jellemző vonásokat és mozdulatokat, szívesen csinált maszkot, mert nem érte be a hősi szerepek és a természet adta fiatalság szuggesztivitásával - mondja róla Benedek András -, félelmetes volt mint Wargrave ügyész, a rögeszmés gyilkos a "Tíz kicsi néger" egyébként derűs bűnügyi történetében, dermesztő mint Clochet, a "Temetetlen holtak" kínzómestere. A "Bűn és bűnhődés" Porfírja ezeknél sokkal bonyolultabb figura: fölényes intellektus, aki bizonyos bohómiával figyeli Raszkolnyikov vergődését, s előre tudja, hogy a nagy mérkőzést ő fogja megnyerni. Giraudoux Odysseusából hiányzik a görög derű, s Apáthi megfogalmazásában - a szerző szándéka szerint - az államférfiúi ravaszság német keménységgel ötvöződik. Fürge alamusziság és pimasz nyegleség keveréke volt Kabát Gergely, a zsaroló, Illés Endre művében. Íróilag gyöngébb anyagból készült Bíró Lajos darabja, a "Fölszállott a páva" (Vígszínház), de Apáthi remekelt mint rendező, és mint színész a pökhendi, utálatos Zeréndi-Zelenyik főszolgabíró szerepében. Megrendítő volt, amikor jóformán szavak nélkül játszotta meg a halálfélelmet, s utána a féreggé zsugorodott farkas kitörő háláját.
Ezeknek az alakoknak szerves folytatása volt később a "Don Carlos" könyörtelen Főinkvizítora, a "Tojás" Főügyésze és két Brecht-szerepe: a hájas haszonleső Su-Fu borbély ("Jó embert keresünk") s a riadtságától embertelenné vált Ügyész ("A rettegés birodalma"). Ilyen jellegű volt a degenerált, púpos Altmann, a "Glembay-család" rosszindulatú, kötekedő doktora.
Kitűnő jellemszínész volt, hogy ne lett volna még egész sereg másfajta tulajdonsága is? Sértettségében megkeményedett, de tiszta, vergődő ember volt a "Kis rókák" körében; másutt komikus doktor bácsi; vagy zsémbes öreg Pósalaky ("Légy jó mindhalálig"), csupa szív öreg plébános a "Tanítónő"-ben, kedélyes, ostoba vidéki polgár a "Gömböc úr" címszerepében, gyászhuszárrá züllött ezredes a részeges Krantz figurájában ("Lyuk az életrajzon"). Munkásságát Kossuth-díjjal, majd Érdemes Művész címmel jutalmazták...
/Benedek András összefoglalója/

"Holnapra lesz egy játékom!" - a "Vörös tinta" (1960) című Szabó Magda-filmben

"Forgatás alatt sose mentem ki a műteremből, ha ő dolgozott - emlékezik vissza Szabó Magda arra az időre, amikor "A vörös tinta" (1960) címmel forgattak filmet regényéből, s ez idő alatt gyakorta állomásozott a filmgyárban. - "Figyeltem, mennyire nincs szüksége se rendezőre, se íróra, milyen pontosan tudja magáról is, mi az a rezzenés, amellyel a jelenet sűrűbbé, gazdagabbá válik. Ha játszott, sosem csak szerepe momentán mondanivalóját fejezte ki önmagával, hanem egész figurája múltját és jövőjét is, - perspektivikusan ábrázolt, szűkszavúan, rendkívüli plaszticitással."
"Holnapra lesz egy játékom!" - mondogatja, és másnapra valóban átgondolja a szerep valamennyi lehetőségét, egyeztetve önmagával. A filmben Horner tanárt játssza. Mellékszerep. Apáthi félreteszi a szerep filmbeli sorrendiségét, és fontosságát. Számára "A" szerep ez a kissé rosszmájú pedagógus megformálása. Az egyik jelenetről beszél Szabó Magda, példaként felhozva azt, hogy Apáthi miképpen kreált a kicsinységből óriást.
"Annak a jelenetnek a felvétele előtt, amelyben a jóindulatú tanári testület végre észbe kap s kezdi észrevenni, hogy Kádár Mária és Ács Zoltán rendszeresen és módszeresen elkerüli azokat az alkalmakat, amelyek lehetővé tennék, hogy a többi tanár jelenléte nélkül, délután is találkozzanak: Mária valami gyerekkísérés előtt betelefonál az iskolába, s közli, beteg, nem tud együtt menni Zoltánnal. Kíváncsi voltam: hogy fejezi ki Horner kételyét, malíciáját, fejcsóváló "Na mit mondtam", "No mit szóltok hozzá?" - kimondatlan kérdéseit. Dereka és válla mozgásával érzékeltette rendkívül tempósan; egyetlen szó nélkül körbefordult, teljes kört írt le testével. Nem tudom, hány néző figyelte meg a jelenetben csodásan kifejező csepp játékát: Horner teste, ruhája, nyakának tartása, tarkójának vonala csak úgy kiabált: "Ugyan ki hiszi ezt el, kérem?" Az, hogy ugyanakkor körbefordult, mint akinek mozgásra van szüksége, hogy levezesse hirtelen támadt indulatát, külön valami finom rosszindulattal sugározta be a díszletnek azt a sarkát, amelyben a jelenet játszódott. Próbákon, felvételeken hajszálra egyformán csinálta, ki lehetett volna mérni órával, mennyire mindig ugyanannyi másodperc alatt fordult körbe s villan egyet már nem a saját: a Horner tekintetével. Gond és elmélyülés kísérte epizód-alakítását, mintha ő lett volna a főszereplő. Megindító volt látni munka közben, mert valami kettősség kísérte: abszolút öntudata, művészi egyéniségének tökéletes ismerete, s valami gyerekes alázat, amely nem személynek szólt, hanem magának a művészetnek, a célnak, amely szolgálatába állította kivételes tehetségét.
Sokat beszélgettünk, sokszor ültünk még egymás mellett a díszletben. Szakmája elméleti részét éppoly kiválóan ismerte, mint gyakorlati fogásait, minden gesztusát megtervezte, tudatosan megkomponálta alakítását - mint mondta, nem lehet másképpen: csak így kelthet mesterségének törvényei szerint teljes illúziót, csak így hat majd elsődlegesnek, ösztönösnek, amit csinál."
(Részlet Szabó Magda: Emlékeim - Apáthi Imréről - Filmévkönyv, 1961)
Apáthinak ez a filmszerepe élete utolsó filmszerepe is egyben. 1933-tól fogva áll kamerák elé, és 28 magyar filmben játszik, többnyire epizodistaként: élete vége felé eljátssza a "Semmelweis" című film főszerepét, amely filmszínészi pályafutásának egyik kimagasló interpretációja.

Apáthi az ötvenes években

Ezek a szerepek más-más színházakhoz fűződnek. A Művész Színház megszűnése után Apáthi egy évre a Vidám Színházhoz szerződik, majd a Fővárosi Operettszínházhoz, azután az Ifjúsági Színházhoz, s a Magyar Néphadsereg Színházában töltött évad után 1957-ben kerül ismét vissza a Nemzetihez. A többszöri helyváltoztatásnak részben személyi, részben elvi okai vannak. Apáthi a polgári színjátszás emlőin nőtt fel, s nem szívesen elegyedik az olyan vitákba, ahol művészeti kérdésekről csak dogmák szerint illik nyilatkozni. "Tiszteljük, szeretjük és követjük Sztanyiszlavszkij tanítását - mondja, például amikor már engedett a légkör feszültsége -, de hagyjuk abba az ő tanításaiból a dogmakészítést. Ő a mi legnagyobb mesterünk, de ne csináljanak belőle színházi mumust."
Mint rendező a színészi játék beállítására koncentrálta erejét. Gondosan ügyelt arra, hogy minden részlet művészileg legyen kidolgozva, s próbákon mindig akadt játékötlete, amellyel tovább segítette a megakadt színészt.

Szabó Magda Apáthiról

"Néha elmosolyodtam azon, hogy nem tudom, milyen ez a színész. Mindig maszkban láttam, filmen, vagy színpadon, soha életemben nem álltam vele szemben úgy, hogy ne lett volna rajta festék, jelmez; valahogy úgy adódott, hogy évek hosszú sora alatt egyszer sem volt alkalmam meglátni a polgári arcát, a civil vonásait. Lett volna rá persze alkalom, hogy megismerjem; nem segítettem az alkalomnak. ... Apáthiról még csak fénykép sem került a kezembe, mely családi körben, a magánéletben mutatta volna meg az arcát - volt egy színész, akit nagyra becsültem, akit számtalanszor megtapsoltam, akinek az alakításait megbeszéltem, számon tartottam, s akire gyakran gondoltam is, annyi el nem feledhető figurával gazdagította élményeimet, s arca helyén, ha eszembe jutott, üres folt volt, nem tudtam róla, milyen. Fel tudtam idézni a Semmelweis filmbeli képét (egyik legemlékezetesebb filmszerepe a Semmelweis címszerepe - szerk.), vagy a Tanítónő plébánosát, bármelyik szerepének maszkját, pontosan mindegyik ő volt, és egyik se volt ő..."

Rendezői munkamódszeréről

"Precíz aprólékossága első közös munkánk, az Édes fiaim próbáin tűnt fel nekem - írja Benedek András - a színleírása, színészi játékra vonatkozó szerzői instrukciók csak kiindulópontul szolgáltak, mindezt inkább saját invenciójával helyettesítette. A darab lényege persze nem változott meg, az előadás mégis kapott valami nehezen meghatározható egyéni ízt - s jórészt épp ennek köszönhette sikerét. Legnagyobb hatása ugyanis az olyan előadásnak szokott lenni, amely a művet a színház adottságaihoz transzponálja. Például a Mélyek a gyökerek fekete-fehér problematikáját Amerikában könnyű megoldani néger színészek szerepeltetésével. Apáthinak azonban feketére festett magyar színészekkel kellett dolgoznia, s az eredeti kontrasztot más eszközökkel, egymással szemben álló mozgásformákkal, beszédtempóval érzékeltette.
A szelistyei asszonyok volt második közös munkánk. Apáthi akkor már egy éve a Fővárosi Operettszínház főrendezőjeként az új típusú operett megteremtésén fáradozott. A szelistyei asszonyok nem ilyen jellegű mű volt, inkább a vígopera, mint az operett felé tartó daljáték, amely látványos kiállítást igényelt, de hagyományos modorban. Ez, úgy hiszem, közel állt Apáthi rendezői egyéniségéhez: ha eltért tőle - mint A makrancos hölgy beállításánál - ötleteit néha kiagyaltnak éreztem. Nos, a Szelistyei írása közben felmerült problémáimmal néha megzavartam Leányfalun nyári pihenője közben. Apáthit azonban a kikapcsolódás időszakában látszólag jobban érdekelte egy repülőmodell összeállítása, mint a daljátéké. A hibákra tett ugyan néhány észrevételt, de a kijavításukon nem törte a fejét. Akkor lehangolt ez a passzív magatartás, később viszont, mihelyt a tényleges rendezői munkára került a sor, bámulatos invencióval ontotta az ötleteket. Most már ő volt a produkció gazdája, fejből tudta a szöveg minden sorát, minden szereplő minden mozdulatát. A próbák utolsó stádiumában megbetegedett Latabár, akinek az egyik főszerepet, Mujkót, a király bolondját kellett játszania. Apáthi az utolsó pillanatban ugrott be, hogy a bemutatót ne kelljen elhalasztani. Ez a rövid idő is elég volt arra, hogy a darab egészébe simuló, s mégis az ő testalkatából, művészi egyéniségéből folyó, Latabárétól teljesen eltérő kitűnő figurát formáljon. Latabár aztán meggyógyult, visszavette a szerepet."

Apáthi a Magyar Televízió főrendezőjeként

Egy nap infarktus parancsolja le a színpadról. Hússzú ideig bírkózik benne az élet és a halál. Felépül, és orvosai szerint két út között választhat, vagy visszatér az aktív, de kétes egészségi állapotot biztosító életéhez, vagy visszavonul, és csöndes, izgalommentes életet él. Sokáig hezitál betegágyán ezen. Azután néhány hónap múlva győz benne az élni akarás, a mindig vibráló, a mélységesen intellektuális művész, és Apáthi újra felmegy a színpadra, odaáll a felvevőgép elé, sőt, betegségéből felépülően elvállalja a Magyar Televízió főrendezői, művészeti vezetői tisztjét, amelyre az akkori Magyar Televízió stúdióosztályának vezetője, Zsurzs Éva hívja meg 1958-ban. A magyar televíziózás kezdeteinél, amikor e műfaj szárnypróbálgatásai zajlanak, kiemelt jelentősége van a nagy színházi és rendezői tapasztalattal bíró személy szemléletének, hisz a műsorok, tévéjátékok élőben mennek, akárcsak a színházban.
Egy hónappal a kinevezése után riporter szólítja meg, faggatja tervei, elképzelései felől. "Még csak kóstolgatom ezt az új műfajt, amelytől, mennél jobban megismeri az ember, annál inkább megijed. Egyebek közt azért is, mert a színház minden eddigi versenytársánál nagyobb konkurencia. És ez nem pánik! Hiszen elsiratták a színházat akkor is, amikor megszólalt a film, akkor is, amikor a rádió beköltözött az ember életébe... A színházat nem lehet legyőzni!!! De a televízió más. A hangos látványt viszi be az ember otthonába. Ez óriási dolog. S ez a kulturális áldás, gondoljuk csak meg, átokká is lehet. Hiszen soha nem volt ennyire az ember kezében a kultúra irányítása. Az eljövendő feladatunk nem más, mint hogy megoldjuk huszonnégy órának nemesen kulturált látványát. ... a mi televíziónk most alakul át tulajdonképpen "manufaktúrából" "művészeti nagyüzemmé". Pubertáskor ez, a pubertás minden szépségével és kínjával. Mit csinál a főrendező? Egyelőre tanul még... keveset rendez, ha baj van, akkor segít, s hiszi, hogy korának legérdekesebb új művészete kibontakozásának lesz alkotó tagja..."
Televíziós munkamódszere a heti értékelések rendjének kialakítása, a vezetői értekezletek keretein belül, ahol az egyes műsorok aprólékos értékelésének, és a tapasztalatok megbeszélésének ad teret. Már-már szakmai továbbképzésnek tudható be, ahogy kiművelt színházi emberként adja át tapasztalatait, a díszletek és jelmezek használata terén, a színészi stílusok, és a világítás adta lehetőségek vonatkozásaiban.
Főrendezői munkája nagyban hozzájárul az induló televízió színvonalas művészi szintjének beállításához, azzal együtt is, hogy erre csupán másfél év áll rendelkezésére... mert a sors másképp szabja Apáthi Imre lehetőségeit a televíziózásban is.

Apáthi mint tévészínész

A televíziójátékok ekkoriban nem felvételről, hanem egyenes adásban, élőben mennek. Apáthi játszik, szerepet vállal, hogy példát mutasson a színésztársadalomnak, hogy merjenek alkotni ilyen nehéz műfajban is. Jobbára kamaradarabokra van ekkoriban lehetőség, a komolyabb díszletet, nagyobb tereket igénylő művekkel szemben. A "Vitézek és hősök" című tévéjáték Kovács Józsefét alakítja például egyszer, a Sinkovits Imre formálta Eszterág Páljával perlekedve (1959). Viszont ekkor megtapasztalja azt is, milyen színészként átélni, megélni a televíziójáték minden létező keservét.
"Próbák sora után pirosat jelez a lámpa, csend, halálos némaság a műteremben, s ott vagyok én a színész, szembe velem... három kamera, mögötte három beszélgető operatőr. Úristen, rólam beszélnek? Bizonyosan valamit rosszul csináltam. Nem! Jaj nem! Hiszen csak instrukciót kapnak fentről a rendező fülkéjéből, s adnak tovább egymásnak. S most elindul szembe a kamera. Egészen az arcomig jön. Aztán hirtelen hátrább tolják. Siető díszletező munkások száguldanak. Zaj, zaj mindenütt. Súgó nincs. S ha elfelejtettem a szöveget? Nem, nem lehet! Játszanom kell, hiszen ebben a percben százezrek (1959) látnak... Egy szó, mint száz, a színész fél a kultúrának ettől a csodabogarától... megszokjuk majd. Éppen úgy, mint a rádiót és a filmet... megszokjuk, már csak azért is, mert a színész számára nincs nagyobb öröm, mint a népszerűség. S lehet-e népszerűsítőbb valami a televíziónál, mely elviszi az arcot, a színészi játékot, a legeldugottabb faluba is..." - morfondírozik Apáthi, a színész, aki egy személyben rendezőként is látja a világot. Aztán eredményre vezet Apáthi televíziózás melletti kiállása, hisz rövidesen olyan színészt sikerül meggyőzni a tévé előnyeiről, mint a sokat tapasztalt Bulla Elmát, aki végül is szerződést köt a televízióval már ebben az időben, az első fecskék egyikeként.

Apáthi Imre soha többé nem tért vissza közénk

Megfogyva, sápadt arccal, de új lobogással tér vissza tehát az életbe, hogy alkotómunkával gyűrje le a menet közben diagnosztizált gyilkos kórt is, amely a testét már akkoriban alattomosan megtámadta. Színpad, film, televízió - játék és rendezés - ebből áll életének szinte minden perce. Aztán újra látható színpadi szerepben, és ismét ott ül a nézőtéri rendezői asztalnál. Hittel, akarattal, koncepcióval és lobogással kezdi utolsó, sorrendben 57., és egyben befejezetlenül maradt rendezését, a Katona József Színházban, "A szabadság első napja" című drámát.. Ráadásul a rendezése mellett Anselmet, a furcsa öreg tisztet játssza benne. Azonban tíz nappal a premier előtt összeroppan Apáthi, a kór felülkerekedik benne. Úgy tudja környezete, sőt, ő maga is, hogy gyomorvérzéssel szállítják kórházba. A próbák néhány napra abbamaradnak, mindenki abban reménykedik, hogy rövidesen felépül, kap egy erősebb kezelést, aztán néhány nap múlva újra kézbe veheti a munkát.
Simi rá is játszik még erre a helyzetre. Néhány kieső napról beszél látogatóinak, ébren tartja a próbák szellemét... A kórházi ágyán is alkot, színházat formál, koncepciót dolgoz ki. Mondják, derűs, szellemes és vidám beteg legtöbbször, miközben orvosok küzdenek életéért. Olyan orvosok, mint amilyet megformált egykor a Semmelweis című film címszerepében. Ám ő nem vesz tudomást a halál közeledtéről, mintha fel sem fogná helyzetének reménytelenségét. Az őt jól ismerők viszont azt állítják, hogy ez is egy szerep volt, élete utolsó nagy alakítása, hogy eljátssza a vidám és már gyógyulófélben lévő beteg szerepét, hogy szeretteit, barátait, és reménykedő munkatársait el ne szomorítsa. Talán mindannyian tudják, ez a szerep a kitűnő alakítás ellenére sem sikerülhet. Aztán a kórházba kerülésének tizedik napján a függöny összecsapódik. Az előadás befejeződik, és nincs tovább.
Apáthi Imre, a kedves, a sziporkázóan szellemes Simi, a művész és az ember - igazán nincs többé. Ötvenegy éves volt. (Forrás: d.i.: Apáthi Imre, Film Színház Muzsika 1960. febr. részletek)
"Mikor meghallottam, hogy beteg, s mi baja van, utolsó percéig azt reméltem: a halál megszégyelli magát előtte, túlságosan erős egyéniség...
Mikor meghalt, szégyelltem magam: miért nem vagyunk előbbre az orvostudományban, hát miért nem lehet meggyógyítani? Olyan nagy művész volt!" - írja megemlékezésének záró soraiban Szabó Magda.

Írta és az öszeállítást készítette: Takács István - 2007 - www.szineszkonyvtar.hu
Munkatárs: dr. Vasass Veronika
Korrektor: Dévényi Ildikó

Kitüntetései:
Kiváló Művész (1955)
Kossuth-díj (1954)
Érdemes Művész (1953)