Szöveg-gyűjtemény:

Vámos László kiállítás megnyitóbeszédének pontos digitális mása.
Elhangzott 1985. március 30-án.

Kedves Vendégeink!

Engedjék meg, hogy megnyitómat némi nosztalgiával kezdjem. Bárdy Margittal első közös bemutatónk 1956. április 28-án volt az akkori Madách Színházban. A Királyasszony lovagját csináltuk együtt, én mint egészen fiatal rendező, Ő mint még sokkal fiatalabb tervező. Második közös munkánk bemutatójára huszonkilenc év után holnap kerül sor, ugyancsak a Királyasszony lovagjával, ugyanabban az épületben, a mai Nemzeti Színházban.
Gitta akkor negyedik szezonját töltötte a Madách Színházban Horvai István igazgatása alatt, ahova a Képzőművészeti Főiskoláról ment, Bernáth Aurél és Bortnyik Sándor szárnyai alól, mint festőnövendék. A Királyasszony tizedik tervezése volt a Madáchban, nekem második rendezésem első szezonomban.
Pályám megelőző hat évében sok jó tervezővel dolgoztam, de valami hiányérzetem mindíg volt. Akkor jöttem, rá mi volt az, amikor Vele kezdtem munkánkat a Ruy Blason.
Elképzelései nem ragadtak le a kosztümtörténeti hitelességnél, hanem a figurák karaktreit végletesen merte fogalmazni, az ötvenes években szokatlan játékossággal, bátorsággal. korban maradt, de elemelkedett a földtől, ami ennek a romantikus tragédiának a kötelező naturalizmus idejében különös ízt, bájt adott. A látványnak nagy sikere volt, megfogta a nézőket a szokatlan álomvilág. Ebben a sikerben persze része volt Gara Zoltán vállaltan romantikus díszleteinek is.
Bárdy Margit fél évvel a bemutató után kint maradt külföldön, és azóta megjárta Németország és Európa nagy városait, én meg átkerültem a hatodik, a nyolcadik, majd az első kerületbe, míg nemrégen visszatértem a hetedikbe: Wesselényi utcai Alma Materünkbe. Mint harmincéves érettségi banketten, úgy találkoztunk ismét.
Az érettségi találkozókon az a szokás, hogy beszámolnak a volt osztálytársak életük folyásáról.
Azzal a gondolattal játszottam, mi lett volna, ha nem várunk majd három évtizedet, hanem már előbb találkozunk ugyanezzel a romantikus tragédiával kapcsolatban?...
A hatvanas évek közepén bizonyára bőrbe és fémbe öltöztetjük a szereplőket, mint egy katonaállam vezetőit, akik az emberiség békéjét veszélyeztetik. A hetvenes években cselekményünket bizonyára a "köztudottan" dohos, penészes Escoriálba tesszük, a figurákon lefoszlott, tépett, piszkos királyi rongyok, hiszen a világ egy nagy koncentrációs láger, és úgy sincs semminek értelme. Nihil, nihil...
Illetve így lett volna, ha nem Bárdy Margit, hanem egy féltehetséges próbál szelekciós képesség, ízlés hiányában a divatos színházi hullámokon lavírozni.
Munkáit látva - mint ez a kiállítás is bizonyítja - neki soha sem volt szüksége ilyen naprakész stréberségre. Ő nem a divat áramlatokkal, hanem önmagával vívja napi harcait. Erről most győződtem meg ismét, amikor másodszorra futottunk neki a jó öreg Ruy Blasnak. Egy teljesen kész és általam elfogadott koncepciót dobott el egyik találkozásunktól a másikig. nagyon tarkának, részletezőnek tartotta. Csinált egy másikat, szűkszavút, lényegre törőt. Az új elgondolás - ami a holnapi bemutatón megvalósul - először meghökkentett, azután meggyőzött. Részleteken ugyan vitatkoztam, de Gitta makacs konoksággal állta a sarat, és én szinte minden vitaponton visszaléptem. Egy-két dologban Ő engedett másban én. Így jött létre egy 90 %-os egység. A fennmaradt 10 %-on 5-5el osztozva megalkudtunk egymással. Ez nagyon jó arány, hiszen a színház természeténél fogva - csupa megalkuvás. Aki ezt nem tudja, ne vállaljon színházi részfeladatot, hanem írjon, fessen, szerezzen zenét, mondjon verset pódiumon. Ezeket lehet egyedül, alkalmazkodás nélkül csinálni.
Tudjuk ezt, amikor - sok közül - valamelyik színházi pályát választjuk, mégis: megette a fene, ha nem úgy képviseljük részünket az egészben, mintha csak ez lenne fontos egyedül...

Bárdy Margit nagyon magasra tette a mércét kivitelezők, szabászok és színészek számára egyaránt. Munkájában kérlelhetetlen. Sokat morogtunk ezért, mert az újat a szokatlant nehezen fogadjuk el. De most már hálásak tudjuk, hogy nagyon sokat tanultunk Tőle, szcenikai kultúrájától gazdagabbak lettünk.
Talán szokatlan, hogy egy kiállítás megnyitásán munkákról beszélek, és nem fennkölteket mondok. Azt hiszem a patetikum méltatlan lenne egy olyan izzig-vérig gyakorlati színházi emberhez, mint Bárdy Margit.
Kiállítását abban a reményben nyitom meg és köszöntöm Őt, hogy a legközelebbi együttműködésig nem kell 29 évet várnunk.

Budapest, 1985. március 30. Vámos László.

A megnyitó beszéd gépelt szöveglapjára kézírással még a következőt írja:
Gittának sok szeretettel és köszönettel: Laci (A levél eredetije Bárdy Margit archívumában)

Az ábrahámhegyi kiállítás megnyitóbeszéde - elmondta Darvas Iván 2003. június 29.

Elnézésüket kérem, amiért hozzá nem értő, kívülálló - komédiás létemre veszem magamnak a bátorságot, hogy belebeszéljek a képzőművészet világába. Egyetlen mentségem, hogy jelen kiállítás alkotóművészét pályakezdésének legelső pillanataitól kezdve közelről ismertem, oly sok évvel ezelőtt, hogy erről - hölgyről lévén szó - tulajdonképpen csak mélyen hallgatni illik.
Bárdy Margit, (akkoriban még csak "a Kreiblich") a budapesti Madách Színházban kezdte karrierjét, amely azután külföldön oly magasságokba emelte, olyan tájakra vitte, olyan szédítő csúcsokban ívelt, amilyenekről mi, itthon maradottak még csak álmodni sem merészeltünk volna. Világhírességekkel parolázott, a világszínház lett az otthona, világsztárok lettek a munkatársai. Jelmezterveihez készült skiccekből, rajzaiból külön műfajt teremtett, a sokat emlegetett "object in box" -okat, a híres dobozokba zárt kis figurínókat. szeretett munkája mellett azonban soha sem hagyta abba az aquarellezést, az "igazi", a "reprezentatív", a "komoly" festészetnek ezt a szerény kis mostohatestvérét sem. Saját bevallása szerint pihenésképpen, kikapcsolódásképpen, egyfajta lazításképpen mindig szívesen nyúlt olykor a vízfestékhez. Ennek a tulajdonképp "privát szenvedélyének" látjuk itt néhány termékét.
Bevallom, a magam részéről azért vagyok elfogult híve az akvarellnek, mert oly egyedülállóan elegáns tud lenni. mit is akarok ezzel mondani? Engedjék meg, kérem, hogy egy személyes élményemmel próbáljam elmagyarázni.
A szentpétervári (ill. akkor még leningrádi) Ermitázsban láttam egyszer egy tizennyolcadik századi japán akvarellt: a kép alján látszik néhány fodrozódó hullám és egy-két nádszál. A többi teljesen elvész a sűrűködben, (vagy vízpárában). Megbűvölten gyönyörködtem a képből áradó végtelen nyugalomban és eleganciában. csak amikor közelébb léptem, döbbentem rá, hogy voltaképpen az üres papírost bámulom. A művész ugyanis azzal ábrázolta a ködöt, (vagy vízpárát), hogy a kép alján, még épp hogy látható motívumokat is már annyira - fel, mind inkább - elmosódottabbá váló kontúrokkal festette meg, hogy a szemlélőben önkénytelenül is az a képzet támad, hogy csak a víz felett lebegő pára, vagy köd lehet az, ami ennyire elmosódottá teszi a látványt. Más szóval a művész arra kényszeríti a szemlélőt, hogy saját fantáziájával járuljon hozzá az alkotó munkájához. Sőt miután a kép legnagyobb része nem más, mint üres papír, tulajdonképpen az alkotás oroszlánrészét a befogadóra bízza.
Elképesztő pimaszság! És ugyanakkor elképesztően szellemes és elegáns megoldás! Hisz mi más az elegancia, mint kihagyás, a ki nem mondás, a szűkszavúság, a kevés szóval sokat mondás művészete? Egyszóval mi más, mint az a bizonyos, sokat emlegetett eszköztelenség?
Nos ezt a japán művészt juttatják eszembe az itt látható képek is.
Kedves hölgyeim és uraim, a kiállítást ezennel megnyitom.

Köszönöm, hogy meghallgattak.

Ábrahámhegy, 2003. június 29. Darvas Iván.