Bartay Endre

Életrajz
Művei
Szöveggyüjtemény
Foto
Szakirodalom

Bartay Endre zeneszerző, opera és balett, valamint oratóriumi művek szerzője, színigazgató

Született:
1799. július 4. Széplak, egykori Abaúj megye, Magyarország
Elhunyt:
1854. október 4. Mainz, Németország

Életrajza:

Adatok:
1821-1843 Pest város hivatalnoka
1829- több füzetet ad ki, Magyarországon először, népzenei zongoraátiratokból
1829 - egyik kezdeményezője és alapító tagja a Pestvárosi Énekiskolának
1829-1834- igazgatója az Énekiskolának
1834 - Magyarország első zenetankönyvét megírja
1836 - "Aurelia oder Das Weib am Konradstein"- című operája, premier: 1837. december 16.
1839 - "Csel" címmel megírja Magyarország első vígoperáját, premier: 1839. április 29.
1843-1845 a Nemzeti Színház bérlőigazgatója
1843 -pályadíjat tűz ki a Szózat megzenésítésére
1843 - Szigligeti: Szökött katonáját bemutatja, létrejön a magyar népszínmű, mint műfaj
1844- pályadíjat tűz ki a Himnusz megzenésítésére, Erkel Ferenc felfedezője
1844 - számos új színészt szerződtet a Nemzetihez, többek közt Petőfi Sándort is.
1845 ápr. 12. - előadatja Erkel: Hunyadi Lászlóját
1845 - megíratja Szigligeti Ede: Gritti című népszínművét, amely Liliom mellett a legsikeresebb
1845- pénzügyi csődhelyzetbe kerül, hitel nélkül, lemond igazgatói posztjáról
1846 - támadások érik a pénzügyi helyzete kapcsán
1848 - elején Hamburgba költözik
1850 - Paris, Theatre Lyrique koncertet ad
1850-1852 Mainzban él, Párizsban vendégszerepel többször
1854 - megbetegszik, legyengül és meghal Mainz-ban, 56 éves korában.


Életútja részletesebben

Most András vagy Endre?

Több mai lexikon András néven említi, ezzel szemben a kortárs visszaemlékező kalendárium (Pozsony) 1859-ből Endre néven illeti, éppúgy, mint "A Pesti Divatlap" 1845-ben (több zenei darabjának kritikája kapcsán), az "Életképek" folyóirat több számában, 1845-ben, vagy akár Egressy Gábor feleségéhez írott leveleiben, mint számos más kortársa is Endreként emlegeti. Váli Béla: A magyar színészet történetében, (Bp. 1887.) és Bayer József: A nemzeti játékszín történetében ( MTA Irodalomtörténeti Bizottsága kiadása, Bp., 1887.) is Bartay Endréről beszélnek.
A kettősség gyökere talán a hivatalos német nyelvben rejtőzhet, hisz a hivatali okmányokon Andreas Bartay-ként szerepel több helyen, melyet az utókor Andrásnak, míg kortársai egy része Endrének fordítanak. Azonban Ő Bandi volt szinte mindenkinek, kivétel nélkül. Színészek és más kollégái, zenész ismerősei számára ő volt Bartay Bandi.

Kezdetek

Iskoláit követően, Pest városának hivatalnoka, majd 22 esztendőn keresztül. Ez idő alatt zeneszerzést tanul, s a nemzeti zenének egyik legkorábbi felismerőjeként, népdalokat kottáz, s zongoraátiratokat készít belőlük. Magyarországon először a népzenei zongoraátiratokból 1829-ben több füzetet ad ki nyomtatásban. Működése során évente ingyenes koncertet ad Pest város tisztviselői, árvái, özvegyei számára a magyar nemzeti zenélés népszerűsítésének céljából. Ilyen alkalommal adják elő a Német Színház színpadán "Hunyadi János" című magyar szövegű oratóriumát.

Bartay a Nemzeti Színházba kerüléséig

Pest-Budai Hangász Egyesület, Bartay András kezdeményezésére javaslatot tesz a Magyar Tudós Társaságnak (az MTA elődjének) egy zenede, illetve énekiskola felállítására. A javaslat nagy visszhangra lel, és széles körben támogatják. 1829-ben megalapítja Menner Lajossal, Mátray Gábor igazgatásával, Engeszer Mátyással a Pestvárosi Énekiskolát, amelynek később igazgatója is lesz, egészen 1834-ig, amikor is összeolvad a Zeneegylettel.
Magyarország első zenetankönyvét írja: "Magyar Apolló, vagy útmutatás a magyar zeneköltészetre", kiadva Pest, 1834-ben.
Liszt Ferenc 1840. január 2-án adja első hangversenyét a felállítandó Magyar Nemzeti Conservatorium javára, amelynek létrejöttéért is küzd Bartay, oly régóta.
Nemzeti zeneirodalmunkat több művel is gyarapítja, úgy mint "Aurelia" című operájával 1836-ban, amelyet a pesti német színpadon nagy sikerrel játszottak több ízben ("Aurelia oder das Weib am Konradstein"- címmel). Premierje 1837. december 16-án. A Pesti Magyar Nemzeti Színház fölépülvén megírja az első magyar nyelvű vígoperát 1839-ben, amelyet április 29.-én mutatnak be, "Csel" - címmel. Később hivatalát fölváltja a Nemzeti Színház igazgatói székére, s 1843-1845 között bérlő igazgatója lesz az intézménynek. Kétéves működése alatt a magyar kultúra alapműveinek előmozdítójává válik. Működése alatt függetlenítette színházát az uralkodó Német Színház befolyása alól, tudatos műsorpolitikát folytat és követ. A hazai zenei és irodalmi élet fellendítése céljából bevezeti a pályázati rendszert a színházban, s pályadíjakkal ösztönzi új művek létrejöttét. Bartay működésének köszönhetően létrejön a magyar népszínmű (Szigligeti Ede műve révén), mint műfaj, amely Szigligeti: Szökött katonájának (1843) bemutatásával kezdődik. (1869. augusztus 29-én éri meg a 100. előadást, ahol is ezüst koszorút nyújtanak át a pályatársak Szigligetinek. A koszorú minden babérlevelén egy-egy darabjának a címe olvasható a termékeny színpadi írónak.)

1940-1843, a Nemzeti Színház nehéz esztendői

Az Országos Színházi Választmány, amely felügyeleti jogokat gyakorolt a Nemzeti Színház felett, lévén, hogy tagjainak egyike sem volt pesti lakos, az alválasztmányra testálta rá az igazgató személyének kiválasztását, de az igazgató személye mellett a színházi tagokat is ugyanez az alválasztmány vette fel. Az igazgató mellé rendelt főrendező volt hivatva a színház előbbre jutását végezni, vagyis kettős vezetés alakul ki, ahelyett, hogy a főrendező az előadások színvonalával foglalkozna, színházvezetési kérdésekben kell döntenie. ( 4 rendező volt ekkoriban alkalmazásban.) A kettősség megbomlasztja a színház "belharmóniáját" és egy megosztott társulat, gyenge színvonalú előadások, rossz üzletpolitikai irány sok jóra nem vezet. A bukások és a pénztárhiány katasztrofális méreteket kezd ölteni. Az országos választmány elnöke, Gyürki Pál összehívja a választmányi tagokat Pestre, azzal, hogy a színházat be kell zárni, a tagokat el kell bocsátani, amelyre határozat is született. A színház képviseletében Szilágyi Pál ágált a bezárás ellen a választmányi gyűlésen. Értésére adják, hogy a 70 000 aranyforinton felül is keletkező hiányt senki sem fogja tovább finanszírozni, mert a rendi országgyűlésnek tartozik a választmány elszámolni mindennel.

Bezárják a Nemzetit, vagy sem

Szilágyi gyűlést hív életre a színházban még aznap, és döntésre jutnak, és egy írást fogalmaznak, amelyben vállalják, hogy a hiányzó 10 000 aranyforintot (a pótlékot) kigazdálkodják maguk a színházon belül, csak ne zárják be a színházat. Kérik továbbá, hogy a választmány vegye vissza a direktort, majd maguk közül választanak igazgatót, aki majd felelősen vezeti tovább az intézményt. Ezt az indítványt aláírja Lendvay Márton, Egressy Gábor, Fáncsy Lajos, és természetesen a kezdeményező, Szilágyi Pál is. A választmányi tagok éjfélig vitáznak, és a következőt határozzák: "Akárki másnak átengedjük a színházat a színészek által előterjesztett javaslat szerint, csak színésznek nem" . Szilágyi Pál másnap Gyürki Pálhoz megy, a választmányi elnökhöz, aki a következőket mondja:
" Találjanak olyan privát egyént, aki az önök által indítványozott ajánlat mellett az igazgatást elvállalja, biztosítom önöket, oda irányozom minden befolyásomat, hogy megnyerhesse, de siessenek önök, mert a választmány holnapután tartandja utolsó gyűlését, s ha addig senki sem jelentkezik, az első határozat - a színház becsukása - teljesedésbe menend." - így szól tehát Gyürki figyelmeztetése.

Bartay Endre igazgató lesz

Bartay, akinek már híre megelőzte őt magát személyesen, úgy is mint Pest város hivatalnoka, úgy is mint zenedei ember, mindenki számára elfogadható volt személye ("jól ösmertük, rendös embér vót"). A választmányi gyűlések első napján már ő folyamodvánnyal élt az igazgatói poszt betöltésére vonatkozólag, de akkor a választmány elutasította. Még aznap felkeresi egy színházi "különítmény" azzal, hogy ismét adja be igazgatói kérelmét, de most az ő vállalásukkal és a színháziak támogatásával. "Bele is egyezett - mondván - ha az urak ki tudtak volna jönni - tán én is kijöhetek, ha megigérik, hogy engem igazgatásom alatt tanácsaikkal, s javaslataikkal gyámolítani fognak; meg is ígértük, újra megírta folyamodványát s még aznap be is adta az elnöknek. Az elnök minket hivatott, tudtunkra adta, hogy jó lesz, ha eljárjuk a választmányi tagokat, s megnyerjük Bartay Endre részére, - úgy is lőn." - írja Szilágyi Pál visszaemlékezésében, majd így folytatja:"Másnap az országos színházi választmány utolsó ülésében Bartay Endre folyamodványa felolvastatott, a többség által elfogadtatott, a szerződés megköttetett - s így lőn Bartay Endre a Nemzeti Színház igazgatója."

Bartay direktor úr

Bartay már 1942 telén, gyakorlatilag direktori teendőket lát el a háttérben, ténylegesen 1843 húsvét hetében veszi át színházat. "... így elég ideje volt gondoskodni a jövő állásról és teendőiről, nem is mulasztott el semmit, hogy színházunknak jobb irányt adjon az eddiginél. Meghallgatta a színészek jó tanácsait, okult a múlton, mely, mint nyitott könyv állt előtte, s így átlátva a hiányokat, s mindazon okokat, melyek színházunkat annyira süllyeszték, könnyebben igazodhatott el a teendőkről, mint elődjei, kik bölcsebbek akartak lenni azoknál, kik ösztönszerüleg javasolták ezt vagy amazt, annak emelésére és virágzására."
" Ő alatta küszöböltettek ki színpadunkról az ízlést rontó, s kétértelmű német bohózatok, 100 és 50 aranyos díjakat tűzött ki a legjobb hazai tárgyú szomorújátékra, 60 aranyat finomabb társalgási vígjátékra, 50-et népszínműre, s e mellett az írói jutalék 5-ös százalékát 10-re emelte, s utóbb a tantiemet a két első előadás fele jövedelméből rendelé kiadatni. És ez drámaíróink buzdítására, minden eddigi intézkedéseknél nagyobb hatású volt."

Bartay és a pályázatok

"...Bartay egyben kereskedő is volt, én nem kárhoztatom érte, mert ez által tette a nagyközönséget színházunk részesévé, tudni illik a pályázatokra beadott darabokat a nagyközönség bírálatára bízta, mely hogy bírálói kötelességének megfelelhessen tömegestül tódult a színházba, s mi több a legnagyobb figyelmére méltatá az előadásokat. Rendesen a pályamunkák között, a három tűzetett ki előadásra, s így háromszor telt meg a színház bíráló közönséggel, és e bíráló közönség - a nélkül, hogy tudta volna, melyik darabnak ítélte a bíráló választmány a kitűzött jutalmat, - egyhangulag odanyilatkozott, s így a tantiemet is beleszámítva ötszörösen nyerte vissza Bartay a kitűzött jutalmakat. ...már csak azért is érdekesek voltak az íly előadások, mert az utolsó darabnak előadatása után a közönség előtt bontattak fel a jelvényes levélkék, s kikiáltatott a szerző neve rendesen a közönség nagy éljenzése között, - egyszer mégis túltett a közönség a drámabírálók itéletén, s igen helyesen, Szigligeti "Szökött katonája", mely a bíráló választmány által másodjutalomra ítéltetett, egyhangúlag a legjobbnak nyílvánítván..."
"...az íly vonzerők tömött színházakat eredményeztek, de több annál, hogy az elmaradozott közönség újra visszaszokott, s igen rövid idő alatt odajutott színházunk, hogy nem fért be a közönség, sok darabot többször kellett adatni, mégpedig egymásután, mint a "Tisztújítás" Nagy Ignáctól, "Szökött katona" Szigligetitől."

Bartay felfedezettjévé lesz a színész Szigligeti Ede, mint szerző

A pályázat kiírása szerint (1843 januárja): "... a népéletből merített, jó irányú, látványos színmű megírására" sarkallja az írókat Bartay, amely "a köznépet is színházba édesgeti". Szigligeti Ede már korábban is írt színpadi műveket, de első ismertséget jelentő sikerét aratja ezzel a darabbal (Szigligeti: Szökött katona). Új magyar színpadi tehetség kibontakozása válik így lehetővé Szigligeti Ede személyében. Szigligeti saját darabjában színre is lép, ám átlagos színészi teljesítménye kapcsán Bartay tanácsára inkább színpadi szerzőként folytatja pályáját, s Bartay ösztönzésére újabb darabok megírásába fog. Megírja többek közt 1845-ben a Gritti c. darabját (a Liliom után az egyik legtöbbet játszott darabja), amelyben Laborfalvi Róza, később Blaha arat nagy sikereket. Lendvay, Megyeri, Kántorné, Laborfalvy Róza, Egressy Gábor előadásában játszott Szigligeti: Szökött Katona darabban lépteti a Nemzeti színpadára Gémesi, iparlovag szerepében Petőfit, 1844. október 12-én.
Előadatja Erkel: Hunyadi Lászlóját (1845 ápr. 12.), s így Erkel Ferenc kikerülhetett végleg az ismeretlenség homályából Korábban, 1843-ban, pályadíjat tűzött ki a Szózat, 1844-ben pedig a Himnusz megzenésítésére, aminek eredményeképp Egressy Béni és Erkel Ferenc művei megszülethettek.

Bartay és a Szózat

1843 januárjában kiírt pályázatában "húsz arany pályadíjat a legjobb népmelódiáért" ajánl föl Bartay Endre, a Nemzeti Színház igazgatója, aki bár csak húsvét hetében veszi át a valós igazgatást, de már korábban is hatással van színházára. A huszonkét pályamű közül Egressy Béni újabb feldolgozása nyeri el a fődíjat. A betanítás rövid ideig tart, és 1843. 05. 10-én fölcsendülnek a Szózat mai hangjai. Rövidesen az egész országban ismertté válik az új melódia:
" A' szívrázó költemény és melódia hallatára egészen el volt ragadtatva a' közönség, el annyira, hogy a' végső verseket a ' hallgatók közül többen együtt kezdték énekelni a színészekkel (ti. a pozsonyi magyar színkör 1843. 06. 01-i előadásáról tudósítanak - Á.K.), fényes bizonyítványául annak, miszerint a' közkedveltségű dal- és énekszerző, Egressy Benjámin jelen szerzeménye minden magyar szívet megkapá, minden magyar kebelben visszhangra talál, 's csak oly könnyen énekelhető, mint minden népies nemzeti dal, mely ezrek, milliók ajkain meghonosult." (Pesti Hírlap 1843. 06. 11.). A pályázatra Erkel is ad be pályaművet, ám miután a bíráló bizottság tagjává teszik, ő visszalép a pályázástól.
Bartay és a Himnusz
1844. február 29-én Bartay kiírja újabb pályázatát, amely a magyar nép himnuszának megzenésítésére vonatkozik. Húsz arany a tét. Többek közt Erkel is beadja pályázatát, jeligéje: "Itt az Írás, forgassátok érett ésszel, józanon. Kölcsey." (Kölcsey: Vanitatum vanitas című költeményének 1.- 2. sora). 1844. június 15-én, a Nemzeti Színház igazgatósága, és Bartay Endre által felkért bizottság elbírálja a pályaműveket. Tizenhárom mű érkezik a bírálóbizottság elé, amelynek tagjai:
Elnök: Petrichevich Horváth Lázár, a Honderű igazgató-tulajdonosa; jegyző: Nádaskay Lajos, a Honderű szerkesztője; tagok: Binder Sebestyén, a Nemzeti Színház énektanára; Brauer Ferenc, a belvárosi templom karnagya; Kaiser Ferenc, Mátray Gábor, a Zenede igazgatói; Schindelmeisser Lajos, a pesti Német Színház karmestere; Winkler Angelo zongoraművész; Vörösmarty Mihály és Szigligeti Ede.
A bíráló bizottság egyhangú döntése szerint Erkel kompozíciója nyeri meg a pályadíjként kitűzött 20 aranyat. A Honderű 1844. június 22-én így tájékoztat a győztes pályaműről: "... a melly amellett, hogy magyar jellemű s a költemény szellemét leginkább megközelítő, a két főkívánságot is, ti. a dallamegyszerűséget és a hymnusi emelkedettséget legszerencsésebben megközelíté."
1844. július 2-án mutatják be a Himnuszt a Bartay vezette Nemzeti Színházban. Néhány nappal később erről a Honderű így számol be: "a jeligés levélkék a színpadon a rendezőség és a színházi titoknok jelenlétében a bírálóválasztmány jegyzőkönyvének fölolvasása után felbontatván, a nyertes pályamű szerzőjének derék maestronk s karmesterünk Erkel Ferenc kiáltaték ki. Szívesen osztozunk a közönség élénk éljenkiáltásaiban mellyekkel a nyertes szerzőt kihívá... Most csak az van hátra, hogy Erkelünk gyönyörű hymnusát többször adassék alkalom hallani, megismerni, tanulni, annak jelessége kezeskedik, hogy az nemsokára a legnagyobb népszerűséget vívandja ki magának s valódi néphymnussá válandik."

Bartay magyarrá teszi a magyart

"... minden éghajlat gyermekei számára megtermi az enni- és innivalót, úgy az is igaz, hogy kedélyt, lelket vidámító dalainkat, csak ezen magyar éghajlat teremheti meg - bár több század óta csempésznek be hozzánk külföldi nótákat, valamint asztalainkra a sokféle burkolt assietteket, meg is kóstoltuk, ettünk is néha belőle, tán többet is mint kellett volna, el is rontottuk ízlésünket s gyomrunkat, míg észre nem vettük honnan ered e baj. Népszínműveink felvillanyoztak, azóta a "Csárdás" és nem a "Langaus" járja, a tiszta jó bort is jobban ízleli a magyar, mint a butító s lomhító sert. Így évről évre szaporodtak népszínműveink, újabb-újabb magyar dalaink, s ez által színházi közönségünk, úgyannyira, hogy nagy új operáink sem dicsekedhettek nagyobb jövedelemmel. De a dráma és vígjátékok is javultak jövedelemre nézve, ennek egyszerű oka az volt, nem kellett opera helyett drámát adni, mégpedig készületlen, a színészek is jobb kedvvel játszottak, mert Bartay csaknem kétannyira növelte havi dijokat -...színházunk fényre vergődött alatta..."- (Szilágyi Pál visszaemlékezéseiből)

Bartay a Nemzeti Színház élén

Bartay mint igazgató a népszínművek segítségével széles tömegeket vonz a színházba-járásra, s ezzel letöri a Német Színház nyomasztó egyeduralmát. Rendezi és szabályozza, Magyarországon először, a szerzői jogok kérdését. A színpadi újdonságok megszerzése céljából külföldi ügynökségekkel veszi fel a kapcsolatot. Jó kapcsolatokat ápol személyes kapcsolatrendszere révén a korabeli hivatali körök legmagasabbjaival. Bejáratos a királyi udvar jó néhány bécsi potentátjához. Ugyanakkor többször tesz tanulmányutakat külföldön, egyebek mellett Párizsban. Ilyenkor jó néhány vezető színészét is magával viszi. Mások, az itthonmaradók, ezt sérelmesnek tartják, és kedvenceknek nevezik a kijutókat. Tanulmányozza a külhoni színházak financiális, gazdasági és társulati működését. Itthon a tapasztalatai alapján átszervezi a színház életét, ám a kezdetleges hitel-, pénzügyi és bankviszonyok elmaradottsága okán átmenetileg fizetésképtelenné válik vezetése alatt a Nemzeti Színház, elveszíti a kaucióba helyezett magánvagyonát is, sőt idővel házát is elveszi a bank. Lemond igazgatói tisztjéről. Ekkor támadások érik a pénzügyi csőd miatt, miközben Ő méltánytalannak tartja a támadásokat. Családjával, gyerekeivel, akikkel ugyan keveset foglalkozik, családjával egyetemben szinte földönfutóvá válik.

Bartay érdemei

Kétesztendős igazgatása alatt fellendíti a Nemzeti Színház életét, amelyet korábbi veszteségei okán átmeneti bezárással is majdnem súlytanak. Az ízléstelen kétértelmű német népiszínműveket leveteti a műsorról, s magyar darabok, zeneművek életrehívójává válik, létrejön a népszínmű műfaj, közkedveltté lesz igazgatása alatt a magyar nyelvű dal és színjáték, stabilizálja és fellendíti a színház anyagi ügyeit, bár a bukásakor minden érdeméről megfeledkeznek, és ezt a pénzügyi fellendülést, gúnyos felhanggal használják vele szemben. Többen tartják úgy, hogy egy virágzó kor, feljövő nemzeti színjátszását igazgatja, amelyben a vezető személyének nem sok érdeme marad - mondják - kisebbítve valódi tetteit, de látjuk, hogy mindez Bartay személyes kiállása, kockázatvállalása nélkül nem jöhetett volna létre.

Nemzeti Színház Bartay igazgatása alatt

Egressy Gábor és Lendvay Márton egészséges színpadi vetélkedése révén folyvást emelkedik a prózai előadások színvonala. A versengés nem irigység, hanem inkább művészi ösztön eredetű, és iparkodásuknak a közönség látja leginkább hasznát. Bartay az operai részlegnek is nagy fejlődési lehetőséget ád, egyebek mellett bemutattatja Erkel Ferenc: Hunyadi László operáját. Ugyanakkor külföldről a kor európai nagyságait hívja vendégjátékra. Magyar színpadon hangversenyezteti Kellermannt, párizsi Vieuxtemps-et, de fellép Ghys, Briccialdi, Piatti. Külföldre küldeti Eszler Fannyt, és Weisz gyermektáncosait, akinek felléptetésével állandó teltházat varázsol itthon is. Felléptet neves külföldi énekeseket és énekesnőket, akik elviszik a világba a magyar színház hírnevét is egyben. Lutzer, Hasselt-Barth, Tadolini, Ronconi és neje, Pantaleone ekkor érkezik a Nemzeti Színház színpadára.
1844-ben egy diplomatikus lépéssel a teljes társulatot Pozsonyba viszi, hogy az ott ülésező országgyűlési közönség színe előtt bemutathassa a társulat nagyszerű képességeit. A többhetes vendégszereplés hatalmas sikert eredményez, és hozzájárul, a magyar színjátszás végérvényes elfogadtatásához, a magyar rendek számára is.

Bartay mint ember, és igazgató

Bár maga muzsikus ember, mégis különös hangsúlyt helyez arra, hogy a drámai és prózai műfaj is kellő arányban szerepeljék a repertoárban. Magyarul rosszul beszél, némi akcentussal, ugyanakkor franciául, németül anyanyelvi szinten kommunikál. Jelesebb színészeinek tanácsára hallgat, amit mások, bírálói kifogásolnak. Igazgatónak nem erőskezű, nem egy rabiátus ember, aki kellő fegyelmet tudna teremteni színházában, szemére vetik, hogy színészeivel gyakorta dorbézol, bohém életet él, ettől nincs kellő tekintélye színészei, a színházi munkások előtt sem.
Nagy hangsúlyt helyez az anyagiakra, a financiális kérdésekre, ugyanakkor, amikor egyfelől épít, másfelől lerombolja azt, hisz végül is egy szóbeli anyagi ígéret ellenébe jelzáloghitellel élve jutatja csődbe magát és színházát, emiatt és bohém életvitele miatt is könnyelműséggel, meggondolatlansággal, és pazarlással vádolják meg.

Bartay bohém életmódja okozza vesztét

Minden érdeme mellett meg kell említenünk hibáit is, amelyek, úgy tűnik, nagyobb súllyal estek latba, mint erényei, legalábbis megítéltetése terén. Bartay igazi bohém, életszerető ember. Nappal azon igyekszik, miképpen tudja színházát felvirágoztatni, esténként pedig az előadások után hatalmas összejöveteleket szervez, amelyeken a legközelébb álló ismerősök vehetnek részt. Ezen lumpolásainak hírei messze túlszárnyalják érdemeit és bukásakor jobbára a rossz beteljesülését látják sorsában, az "ugye megmondtam", "no lám, no lám hova vezet..." jellegű erkölcsi szónoklatok válnak erősebb hangúvá, és jó cselekedeteit hamar elfödi a feledés szürke pora.
Álljon itt ismét a szemtanú visszaemlékezése: "...Bartay elkábult a sok jó jövedelemtől, meglehet nem volt akkora tárczája, hogy beleférhessen, csatornákról gondoskodott, melyeken a pénzlávát lecsapolhassa. Nagy szállásokat tartott különböző helyeken, gazdagon bútorozottat, csaknem minden nap nagy estélyeket adott, melyekre a te és tu pajtások hivatalosak voltak, valóságos kéj- és mámorgyülekezetek voltak ezek, és ha a mámor tetőpontját érte, akkor a kártya forgandó szeszélye kezdé meg munkálkodását, tömött tárczáján könnyítni, mi mindig is sikerült, egy-egy lecsapolás 4-5, néha 800 aranyforinttal apasztván azt. ...Az íly élet soká nem tarthat, nincs oly bő forrású kút, mit ki ne lehessen meríteni, de emellett egészségrontó is,... mert fölemészti nem csak a testet, de a lelket is. Isten megbocsátotta már, tévedését, de szolgáljon tanuságul az utókornak"

Bartay magára marad

Bukásakor szinte senki sem kel védelmére, jószerivel maga védi meg magát, a sajtóban számadásait, érdemeit sorolja fel. Pénzügyi csődje idejére a magas bécsi pártfogói, és az egyházi potentátok, kihátrálnak mögüle, főképp, amikor nyílt sajtóbeli támadások kereszttüzébe kerül. Magánvagyonát is elveszíti az ügy során, miközben folyamatosan vagyongyarapodással vádolják, szemére vetik külhoni útjait, fácános pezsgős vacsoráit, protekcionizmussal illetik, egyes kiemelt színészei kapcsán.
" Mindazonáltal, ha tekintetbe vesszük azon nagy szellemi hasznokat, mik az ő igazgatósága alatt háromlottak a magyar játékszín ügyére, igen kicsinynek fogjuk találni az általa okozott anyagi kárt, s talán azt is megismerendjük, hogy akkor, midőn a szerencse magas paripájáról kénytelen volt leszállani, némelyektől, kik annyi hálával tartoztak neki, gúnykaczaj helyett legalább őszinte szánakozást érdemelt volna" - írja Vahot, Bartay eltávolíttatása kapcsán.
Olyan szomorú sorsra jut idehaza, hogy 1847-ben, egykori hívei, Erkel Ferenc és Szigligeti Ede vezetésével hangversenyt szerveznek családja fölsegélyezésére.

Ráday gróf átveszi a Nemzeti irányítását

Ráday Gedeon gróf, aki a részvényes társaság ideje óta már többször is bírt befolyással az igazgatásra, határozott föllépésének köszönhetően nem engedi a bankok kezére a Nemzeti Színház jelzálogosított telkét és épületét. Bartay jelzáloghitelt vett fel az előadások megfinanszírozására, egyéb hitelek híján, hogy majd az előadások bevételéből azt busásan visszafizeti. A kölcsönadók a lejárat előtt már kérik a járandóság egy jó részét, ám Bartay akkor még nem tud fizetni, kölcsönadók hát a bankokhoz fordulnak, akik a jelzálogot akarják érvényesíttetni cserébe. Ez a fizetésképtelenség tehát Bartay veszte. Ráday ez ellen lép föl határozottan és nem engedi, hogy a nemzeti vagyon a könnyelmű és szerződésszegő (valójában a szerződés értelemzésén folyik a jogi vita!!) hitelezők kielégítésére pazaroltassék, Bartayt leváltatja, és ő maga vállalja el a színházigazgatóságot. Gróf Ráday Gedeon csupán hazafiságból vállalja e magas posztot, a színházvezetéshez nem ért. A valós vezetést a színház régi emberei látják el, Fáncsy Lajos színész, mint ügyvivő és főrendező működik ekkor, valamint Szentpétery, Egressy Gábor, Szigligeti Ede, László József, Erkel Ferenc irányításával folynak az előadások, egymás közt megosztva a feladatokat. Ráday a színházat segítvén 1847-ben Bajzára bízza az igazgatást, de rövid idő múlva látható, hogy egyéb elfoglaltságai mellett Bajza e feladatát egyedül és maradék nélkül ellátni képtelen. Ekkor 1847 végén Erdélyit, az írót teszi meg aligazgatóvá, amely vezetés a forradalom végórájáig vezeti a Nemzeti Színházat.

Bartay külföldre emigrál

Bartay megkeseredetten, földönfutóként, csupán néhány jóbarát bensőséges szeretetét élvezve éli életét idehaza, amikor úgy dönt, hogy a szűnni nem akaró támadások elől 1848 elején Hamburgba költözik. Hamburgban megírja az "Árpádok népe", valamint a "Budavár ostroma a törökök alatt" c. oratóriumait, vagyis inkább befejezi, amit Párizsban sikerrel ad elő a Theatre Lyrique-ben, zenekari kísérettel. Az első magyar zeneszerzők egyike tehát, aki Párizsban sikert ér el komolyzenéjével. Befejezi a "Magyarok Nápolyban" 1847 c. operáját, amelyet itthon nem adnak elő soha. Több zeneművet ír, a Theatre Lyrique igazgatójának megrendelésére, amelyeket nagy sikerrel interpretálnak Párizsban.

Zeneszerző

Zeneszerzőként számos egyházi és világi zeneművek megalkotása fűződik nevéhez, úgyis, mint V. Ferdinand császár király koronázásakor Pozsonyban előadott "Koronázási -miséje". A pesti egyházi kar által interpretált "Czeczillia Mise", vagy az ún. nagy "Vocal-Mise", amelyet őfelsége József Nádor névünnepén adnak elő először. Számos ismeretlen műve maradt kéziratban Mainz-ban, ahol 56 éves korában hunyt el, néhány hónapig tartó betegség, és folyamatosan romló egészségi állapot következtében. Két fia zenetanítással foglalkozik idehaza, és fia, Bartay Ede (6. X. 1825, Pest - 31. VIII. 1901, Budapest) egyenesen apja örökségét továbbvíve zeneszerzőként is híressé válik majd. Testvérével értékes forrásmunkaként publikálják: Bartay Gusztáv - Bartay Ede: "Magyarország prímásai." címmel megjelent (Buda, 1847.) egyházi témájú munkájukat.

Bartay zenei öröksége

Zeneszerzőként külföldön, mint a klasszicizmus egyik magyar nemzeti zeneszerzőjeként tartják nyilván, viszont a hazai zenetörténet nem szentel különösebb figyelmet munkásságának. Szabolcsi Bence zenetörténetében nem szerepel, más zenetörténeti írásokban is a bécsi népopera meghonosítása kapcsán említik, és csak többek közt tesznek róla említést egyes tanulmányok Erkel munkássága kapcsán, felejthető dallamvilágú "szegény jó Bartay" - ként emlegve, hogy méltán-e, vagy méltatlanul, azt olvasóinkra bízzuk. Művei soha sem jelennek meg összkiadásban, nem is nagyon jelentetik meg, s a XX. sz. idején jószerivel egy munkáját sem játsszák. Kottái egy része elveszett, művei a nagyközönség számára ismeretlenek maradtak.

Bartay jelentőségének összegzése

Bartay zenei műveltsége kapcsán látja a hazai zenei élet fejlettségét, össze tudja hasonlítani más nemzetekével. Tudja, hogy autentikus zenei képzés nélkül a nemzeti zeneirodalom a véletlenek játéka csupán, s zeneiskola, majd akadémia létrehozásán fáradozik. Tisztában van ugyanakkor saját képességeinek korlátaival, de felismeri a tehetséget, sőt támogatja is. Képes átlépni saját korlátait, s a felvilágosodás-kori Magyarország egyik motorjaként "menedzselte" a nemzeti kibontakozás zenei, irodalmi életét az adott lehetőségek határain belül. Talán egy fejlettebb bankrendszerrel a háta mögött nem jut csődbe, hanem hitelkonstrukciókkal áthidalja pillanatnyi financiális zavarait színházigazgatóként. Bartay kétéves működése alatt hosszú időkre szóló folyamatokat indít el, mint a magyar népszínműírás kapcsán a magyar nyelvű színjátszás fellendítésére, hogy a Szózat és a Himnusz pályáztatásáról ne is beszéljünk.
Ma is szükség lenne Bartaykra, akik jó helyen kellő bölcsességgel jó döntésekre sarkallnának, akik irodalmi és zenei pályázatok tömkelegével segítenék az európai csatlakozású nemzet jelen zenei és irodalmi kultúrájának europer színvonalú kibontakozását. Hiányzik nekünk ma is egy Bartay.

Forrásjegyzék:

Pukánszkyné Kádár Jolán: A Nemzeti Színház története (I-II., Bp., 1938-40)
Rakodczay Pál: Egressy Gábor és kora - MTA kiadása, Bp., 1911.
Vértesy Jenő: A magyar romantikus dráma (1837-1850) MTA kiadása, Bp., 1913.
Váli Béla: A magyar színészet története - Bp. 1887.
Bayer József: A nemzeti játékszín története I.- II. - MTA Irodalomtörténeti Bizottsága, Bp., 1887.
Székely József: Magyar játékszín - Budapest, 1887.,
Szilágyi Pál: Egy Nagyapa regéi unokájának - megjelent a NEFELEJTS 1859-60. Számaiban folytatásokban, Pesten.
István Bácsi Naptár 1858 - Pozsony - 191 - 193. old. / Bartay Endre -
Vahot Imre: Magyar Thalia / Játékszíni almanach 1853-ra - Pest, 1853.
Pesti Divatlap folyóirat - 1847. I. 5.
Életképek folyóirat - 1845. I. 11.
Pesti Divatlap folyóirat - 1845. II. 4. 5. 18- 20.
Pesti Divatlap folyóirat - 1845. I. 11- 13.
Egressy Gábor levelei feleségéhez - 1843. (Nemzeti Múzeum Kézirattára)

© 2003 www.szineszkonyvtar.hu