Bartay és a Himnusz:

Az idős Erkel így emlékezik vissza a komponálás időszakára:
" A himnuszra se pályáztam volna. Hanem egyszer az történt velem, hogy megfog az utcán, a lakása előtt Bartay:
- Felhí, és azt mondja odafenn: Írtál-e himnuszt?
- Nem. Nem is írok. Egressynek hagyom ezt az örömet. Neki az effélékben kedve telik.
- Hát ő megírta már?
- Nem tudom. Csak annyit tudok, hogy pályázik, és engem megkért, hogy írjam át zenekarra. De napról-napra halogatja, pedig most jut eszembe, hogy holnap már lejár a pályázat.
- És te nem veszed észre, hogy ez szándékosság?
- Micsoda szándékosság?
- Hát az, hogy neked eszedbe se jusson pályázni.
- De ha nem is akarok.
- Kell! Nem érted, és nem érzed, hogy ez a pályázat nem a nyomorult aranyaknak szól, hanem az örökkévalóságnak? Amelyik dalt megjutalmazzák, azt meg is szentelik. Egy hét múlva milliók ajka zengi vissza és az lesz a dalok dala, az örökkévaló, a halhatatlan, a szerzőjével együtt.
- Ezt mondva, - folytatta Erkel, - betuszkolt engem a mellékszobába, ahol egy kopott zongora sárgállott. Odatett egy ív kottapapírost, melléje a szöveget.
- Csináld meg rögtön.
- De, bátyám, hova gondol! Nem cigaretta-sodrás ez, hogy csak úgy rögtön.
- Meg kell csinálnod!
- Nem lehet. Késő már!
Felelet helyett egyet lépett. Kifordult az ajtón, s rámfordította a kulcsot. Még csak annyit hallottam, hogy:
- Alászolgája.
Állok, mint Nepomuki János. Hallom, hogy a külső ajtó is csukódik, záródik. No kutya-teremtette: szépen vagyunk!
Csend van. Ülök és gondolkodok: hát hogy is kellene azt a himnuszt megcsinálni? Elém teszem a szöveget. Olvasom. Megint gondolkodom. És amint így elgondolkozom, eszembe jut az én első mesteremnek a szava, aki Pozsonyban tanított. Azt mondta: fiam, mikor valami szent zenét komponálsz, mindig a harangok szava jusson először eszedbe. És ott, a szoba csöndességében megzendülnek az én fülemben a pozsonyi harangok. Áhítat száll meg. A kezemet a zongorára teszem és hang-hang után olvad. Egy óra sem telik belé, megvan a himnusz, úgy, amint ma ismerni.
Akkorra már visszajött Bartay is. Eljátszottam neki. Szépnek mondotta. Hazamegyek. Leírom zenekarra. Másnap benyújtom.
Elérkezik a döntés napja. A színház ünnepi díszben. Mert, hogy szavamat ne felejtsem, nem a választott pályabírák döntöttek, hanem maga a közönség. (Bartay az utolsó pillanatban határozott erről, hogy a nép döntsön az Ő dallamáról, s ne kizárólag a döntnökök, meghagyva azon jogukat, hogy ha balul ütne ki a dolog, akkor szakmai határozatot hozzanak. A szerk.)
Elkezdjük.
A közönség feszült figyelemmel hallgatja ezt is, azt is. De nem melegszik.
Végre az enyémre kerül a sor. Engem a harangszóra való gondolat annyira eltöltött, hogy a zenekari átiratban is harangszóval kezdtem.
Ez már előre hatott.
Az eddigi dallamok mindenféle csiricsári nóták. Semmi mély érzés. Semmi himnuszi szárnyalás. Az én dallamom egyszerre áhítatra kelt mindenkit. Az arcok megmerednek. A szemek megtelnek könnyel.
És alig, hogy az utolsó sor elhangzik, a tapsolásnak és éljenzésnek orkánja rázza meg a színházat.
Az enyim volt a dicsőség.
Hát lássa: ész kell a zenéhez, nemcsak klimpi-klampi!"

Gárdonyi Géza jegyezte le ezeket a sorokat, az idősödő Erkel szóbeli elbeszélése alapján, az "Aranymorzsák" című művében.