Beregi Oszkár Életrajz

Adatok:
1892-ben - felvételizik a Színiakadémián
1896 - a megnyíló Vígszínház kezdő tagja, I. Ferenc Józsefet is ő köszönti
1899 - a budapesti Nemzeti Színház tagja lesz
1900 - első komoly szakmai sikere a "Troilus és Cressidá"-ban
1907 - 1910 - Max Reinhardt berlini színházaiban szerepel
1910 - 1919 - a Nemzeti Színház tagja
1920 - 1925 - emigrációban, Bécsben
1925 - 1929 - Amerikában filmez
1929 - 1930 - Bécsben
1930 - 1939 - a Magyar Színház tagja, magánszínházakban lép fel, rendez is
1939 - 1944 - nem léphet fel
1940 - 1944 - az OMKE Művészakció főrendezője
1944 októbere - 1945 májusa - a szegedi Nemzeti Színház tagja
1945. február 1. - a színészszakszervezet elnökévé választják
1945 - 1946 - a budapesti Nemzeti Színházban lép fel
1946 - egy sikertelen előadást követően Amerikába távozik
1946 - 1965 - Los Angelesben él
1965. október 18. - halála

Életrajza

Budapesten született, de Hollywoodban halt meg. A Színművészeti Akadémia elvégzése után nyolc szemeszter erejéig hallgatója a Tudományegyetemnek is. Krecsányi Ignáchoz szerződik. Játszik Kolozsvárott (1896) Ditrói Mór vezetése alatt, innen szerződteti ugyancsak Ditrói Mór a most 110 éves Vígszínházhoz (1896). Az ünnepi díszelőadáson a színpadról ő üdvözli a királyt. 1899-ben mutatkozik be a Nemzeti Színházban a "II. Rákóczi Ferenc fogsága" címszerepében. Játszik Bécsben, Berlinben Max Reinhardtnál, majd 1910-ben kerül vissza újra a Nemzeti Színházba felesége honvágya okán, viszont 1919 után az ellenforradalom elüldözi. Vándorévek után ismét Bécs következik, rendez és játszik. Amerikában a némafilmek idején filmez, és ismét Bécs, majd újra Budapest, a Magyar Színház. Az 1939-től életbe lépő törvények leparancsolják a magyar színpadokról, csak az operaházi OMIKE rendezvényein léphet fel, itt alakítja nagy sikerrel Madách "Mózes" című drámájának címszerepét. A háború vége a szegedi színházban találja. Budapesten a Nemzeti Színházban eljátssza utolsó szerepét. A kritika rossznak találja. Csalódottá és reményvesztetté lesz. Már épp aláírják a Nemzeti Színház örökös tagságáról szóló okiratát, amikor ő az átélt üldöztetéseket újraértékelve, a szocialista rendszer várható fellegei elől Amerikába menekül, amelyet a kommunista vezetés nem bocsát meg neki soha. Haláláig Amerikában él.

Gyermekkor

Az érett felnőtt Beregi így emlékszik vissza gyermek önmagára: "... pesti játszóiskola füvetlen, kertnek csúfolt udvarán, a sok nebuló között ott hancúrozik és katonásdit játszik, és egzecíroztatja a pajtásait egy fékezhetetlen kisfiú, aki csak akkor fegyelmezett, ha gyerekdalokat énekeltetnek vele... apja budai (hajó)gyárából a mai Ferenc József hídnál (Szabadság híd) induló propelleren (kisméretű hajó) jár át a pesti elemibe, és anyjának kézimunkaollójával faragja a haját, meg maszkot vág papírosból..."

Az iskolában

Beregi már mint kisgimnazista a Fa térre és a Gyár utcába jár verekedni. Egy alkalommal rendőrök kergetik szét ezt a gyerekbandát. Az iskolában rossz tanuló. Az osztályismétléstől csak az menti meg, hogy jól szaval, és maga a magyartanára a megmentő. Ma talán a jó sportolót részesítik előnyben az iskolákban, akkoriban a jó szavalónak bocsátottak meg egy s mást. Számtan elégséges, természettan gyenge, de magyarból jeles. Ugyanakkor betéve tud vagy száz verset. Sőt, önképzőköri munkájáért díszoklevelet kap. Petőfi "Az őrült"-jét, vagy Coppeé "A hajótörés"-ét fújja akármikor. 16 évesen már 19-nek látszik. Magas, erős és jóképű... és mindenképpen színész akar lenni. Szavalni akar egy életen át. A család határozata: ha a legnagyobb tekintély, Újházi Ede tehetségesnek tartja, mehet a színiiskolába. Elvonszolják a Mester elé. A család legnagyobb szomorúságára a Mester jónak találja, mehet a felvételi vizsgára... Aztán föl is veszik. Paulay Ede odaszól a felvételi vizsga végén Újházinak: "Te, ennek nem volt szüksége protekcióra..."

Nappal diák, este színész

1892-ben felvételizik a Színiakadémián. Amikor elvégzi, azonnal szerződést is kap. Ditrói Mór áthívja a Kolozsvári Nemzeti Színházhoz, ahol mindössze egy évadot tölt. Mint a Kolozsvári Nemzeti Színház tagja vendégszereplésen fellép Temesváron, sőt Pozsonyban is. Ám egy év múlva megnyitják a Vígszínházat. A kinevezett új fővárosi direktor, Ditrói Mór viszi magával Budapestre, a társulat többi tagjával egyetemben, így kerül az ifjú Beregi Oszkár nem sokkal az Akadémia elvégzése után a később rangosnak számító Vígszínház kötelékébe. Itt, a megnyíló Vígszínházban az első bemutatója Kozma Andor "Prológ"-jában Kisfaludy szerepe. A Vígszínház megnyitása esemény a Monarchia Magyarországában, és az első előadások egyikén ott van maga a király, I. Ferenc József őfelsége is. Nagy megtiszteltetésként ő, az ifjú Beregi Oszkár 20 esztendősen, a király felé fordulva mondja el a színház köszöntő sorait.
Mindezekkel együttvéve is a Vígszínház akkori műsorában főképp francia bohózatok mennek, és ezekben kevés dolga akad az ifjú tehetségnek. Talán először Thury Zoltán "Katonák" című drámájában veszik észre. Egy magyar földesurat játszik. Az előadást látva Keglevich gróf intendáns és Festetich gróf igazgató a Nemzeti Színházhoz szerződtetik Beregit. 1899-től 1919-ig a Nemzeti Színház egyik vezető drámai színésze lesz. Előbb azonban Keglevich gróf hozzásegíti, hogy érettségi nélkül, az úgynevezett "művészparagrafus" alapján megkapja az egyévi önkéntességi jogot (merthogy még érettségi előtt jött el a gimnáziumból). Előtte színész ezt még nem kapta meg, ő lett a precedens. Belátható időn belül érettségi vizsgát kell tennie, ez a feltétel. "Lapozgatok életem képeskönyvében. Melyik lapon álljak meg? Itt egy mulatságos kép. Barátunk már hadnagy úr, és újra a gimnázium padjában ül, végül latin és görög érettségi." A tanulás jól megy, és különös vonzalmat is érez irányában. A tudás örömét. Talán Alexander Bernát iránti rajongásából fakadóan beiratkozik a Tudományegyetemre és arra készül, hogy megvédi doktori disszertációját, amely el is készít: "A színész lelkiállapota tanulás és előadás közben" címmel. Aztán nyolc szemeszter után kimarad az egyetemről, a nappali tanulás és esti előadások kimerültté teszik. Mindkét helyen egy idő múlva már nem bír megfelelni.

A Nemzeti Színházban

22-évesen lesz a Nemzeti Színház teljes jogú tagja, ahol Szigligeti "II. Rákóczi Ferenc fogsága" című színművében mutatkozik be a Nemzeti Színház színpadán 1899-ben. "Boldogság" - írja naplójában Beregi az előadás mellé, majd 47 év múlva, Warwick gróf alakításával megbukva (1946), megsemmisülten indul el Amerikába - örökre helyrehozhatatlan, fájó sebbel. Első nagy sikerét 1900 decemberében a "Troilus és Cressidá"-ban aratja, melynek erős erotikus fűtöttsége egyfajta szenzációnak számít, de mindenesetre rendkívüli újdonságként hat az akkori kissé konzervatív Nemzeti Színházban. "Érdekes, színes, szerencsés belső és külső adottságokkal megáldott színész ... Hangja ércesen csengett és széles skálán. A szót szépen, tisztán, a legnagyobb indulatban is érthetően ejtette" - mondja Csathó Kálmán, kortársa és egyben rendezője is visszaemlékezéseiben Beregi kapcsán.
Rómeó, Troilus, Antonius nagy sikerű megjelenítése után még harmincéves sincs, amikor - Mihályfival és Pethes lmrével egy sorban - áldatlan versenyre kényszeríti a színház, ugyanis az 1905-1906-os évadban a "Tragédia" Ádámját Bakó Lászlóval és Ódry Árpáddal, a "Hamlet" címszerepét pedig Pethes Imrével és Mihályfi Károllyal fölváltva játszatja el, és Beregivel. Hogy miért van szükség 1905 április-május-júniusában "Az ember tragédia"-versenyre, vagy következő évben a "Hamlet"-versenyre? Senki sem tudja ma már. Valószínű, egyfajta bevételnövelés céljából. Beregi kenterben győz mindkét esetben, és bár a kritika és a közönség neki ítéli oda a pálmát, elkülönülése kollégáitól megállíthatatlanul bekövetkezik, hiszen "győzelmével" végelegesen kivívja pályatársai féltékeny gyűlöletét. Pedig őszinte alázattal közeledik kortársaihoz, színészekhez, írókhoz és rendezőkhöz - és egyáltalában mindenkihez. Szerep-megközelítésben ugyanakkor minden esetben átengedi magát az írónak, igyekszik megérteni és saját egyénisége részévé formálni a szerepeit, a drámák apró következetlenségei, esetleges dramaturgiai gyengeségei, zökkenői felett átsiklik figyelme, inkább azt keresi, amivel a saját érzéseit, gondolatait felgyújtani képes.

A változás esztendeje

1906-ban két nagy külföldi művész tekinti meg Beregit a Nemzetiben; Isadora Duncan, az amerikai születésű híres táncosnő és Max Reinhardt. Az előbbi látogatásból egyfajta idill, az utóbbiból pedig szerződtetés lesz, mégpedig a berlini Deutsches Theaterhez, Reinhardt színházához. Három éven át játszik Reinhardtnál. Egyébként egy mondat erejéig visszatérve Duncan kisasszonyhoz, Isadora "My Life" című könyvében beszél Beregiről és a románcukról, és említi, ha már nem veheti magára a házasság szent kötelékét, akkor és ott egy tüzes magyart ajándékozott meg leányi ártatlanságával. Mesél visszaemlékezésében a Nemzetiről, és Rómeóról, aki aztán hamarosan az ő Rómeójává is lészen... Azonban a másik vendég, Max Reinhardt igazi szakmai előrelépést jelent számára. Reinhardt az akkori Európa egyik legmeghatározóbb rendezőegyénisége, aki a látottak után egy vacsora során konzultál Herczeg Ferenccel Beregi ügyében, majd néhány hét elteltével szerződést ajánl fel neki. Beregi, aki anyanyelvi szinten beszél németül, némi habozás után fogadja el az ajánlatot, de elfogadja, hisz tudja, a német színjátszás, sőt az európai színjátszás egyik fejedelme bizalmát élvezi.

Berlini három esztendő

1907. július 1-jétől fogva három évadra köt szerződést a berlini Deutsches Theaterherrel. Shakespeare "Lear király"-ának Edmundját alakítja egyebek közt, majd játszik a Kammerspiele-ben Goethe "Clavigno"-jában, Beaumarchais szerepében. Csathó - látván az előadást - helyszíni beszámolót küld "Az újság"-nak: "Beregi, a lobogó, lángoló szenvedélytől, gyilkos bosszúvágytól hajtott testvér, aki uralkodni akar magán. És ezt remekül megjátssza, és látszik rajta, hogy milyen nehezen tud magán valósággal uralkodni. A temperamentum ki szeretne törni belőle, de egy erős kezű rendezőnek számtalan próbán át megszokott fékező kezét ott érzi a vállán, és ez belekerül az alakításába, és beleillik a szerepébe." Tóth direktor, a Nemzeti akkori igazgatója hívja haza Beregit, aki időközben megnősül, egy magyar származású leányt vesz feleségül, akinek köszönhetően Beregi végül is úgy dönt, hogy amikor Reinhardtnál lejár a szerződése, 1910-ben, hazaköltözik Budapestre.

Ars poetikája

Beregi így vall a színészi felfogás nehéz és sokat vitatott kérdései felől 1932 tavaszán: "A napokban olvastam Reinhardt nyilatkozatában, hogy a színész "soll sich nicht verstellen, sondern sich aussern", vagyis, ne a szerep külső köntösébe rejtse el magát, hanem az író teremtette alakban a saját művészlelke nyilatkozzék meg.
Vannak színészek, igazi nagy művészek, akik ösztönösen vagy tudatosan nem alakulnak át az író fantáziájának kívánsága szerint, hanem mindig magukat adják. Ugyanazok, csak a külső habitusuk változik, egy síkban modellálják szerepeiket és mégis nagyszerűek, mint az egyiptomi reliefek. Viszont vannak olyanok, akik minden szerepben az író képzeletének ezerféle szülötteiben, saját egyéniségük ezerféle változatai szerint, lelkük színpompáját revelálva nyilatkoznak meg. Az előbbieket elismerve nagyszerűségüket jogtalanul kisebbítik a "mindig ugyanaz" megjegyzéssel, az utóbbiakat ugyancsak jogtalanul illetik a "mindig más és mindig meglepő" dicsérő jelzővel. - Mindkettő hajlam és akarat kérdése, de mindkét változatnak előfeltétele a tehetség, amely abban a szuggesztív erőben nyilatkozik meg, mellyel a színész a közönséget magával ragadja. A megnyilatkozásnak ez az utóbbi formája eredményezi azokat a meglepetéseket, amiket pályámon én is többször szereztem a nagyközönségnek."

Reinhardt után újra a Nemzetiben

Talán a Reinhardtnál töltött három évad teszi lehetővé, hogy hazatérte után a Nemzetiben csaknem kizárólag ő játssza a klasszikus drámák fiatal jellemszerepeit: Hamletet, Rómeót, Othellót, Brutust, Henrik herceget, Faustot, Ádámot, Konstantin császárt, Árva László királyt. Tiszta ejtésű, de néha a modorosságtól sem egészen mentes szavalása a régi iskolához kapcsolja, ugyanakkor nyugtalan, vibráló lénye sajátságosan modernné teszi. Egyfajta kapocs ő a régi és az átalakulóban lévő modern színjátszás között. Ő maga erről az időszakáról így beszél:
"... hallom és látom magamat a fiatal ragyogó Troílus szenvedélyében elégni és közvetlen utána az elkeseredett paraszt Etckepar testében és lelkében gyötrődni, a fegyelmezett akarással vezérelt Marcus Antonius peplumában a Forum Romanum rostrumán szónokolni és a magát elveszettnek hívő, idegeivel nem bíró, elkényeztetett német hadnagyocskának, Fricikének egyenruhájában tépelődni, majd Aischylos Eteoklesének erőtől duzzadó akaratát, külső befolyásoknak alá nem rendelő férfi király-alakját szembenézni a végzettel, és az Árva László ingatag, rapszodikus, törékeny testű gyermek királyát a magyar sors fájdalma alatt megtörni.
Emlékszem, hogy milyen öröm volt számomra ezeknek az ellentétes alakoknak életre hívása, amint minden egyes mint egy-egy ember állt ellőttem és a közönség előtt, emlékszem, milyen hatást, meglepetést keltett ez a publikum körében és a sajtóban egyaránt."
A legnagyobb hazai Shakespeare-színészek egyikének kiáltják ki. Sorsa is valahogy hasonlóvá lesz a Shakespeare álmodta hősök megrendítő életútjához. A legizgalmasabb fordulatokban bővelkedő és ugyanakkor meghökkentő, ellentétekben gazdag pálya az övé, Shakespeare-szereppel megfogalmazva: a fiatal és merész Rómeótól Prospero bölcs, rezignált, okos végszaváig. De Prosperót nem a színpadon játssza el, hanem az életben. A nagy monológ, a mindent lezáró végjáték esetében nem más, mint egy másfél ezer oldalnyi önéletírás, amely kiadatlanul maradt máig is. Szerepeiről írt elemző vallomása, tanítóiról szóló hálás és meghatott emlékezése, egy grandiózus pálya megrendítő összefoglalása a Keresztúry Dezső felkérésére, biztatására elkészített, ma is kéziratban levő önéletírása.

Beregi, a világ nagy vándora

A háború alatt felmentik a sorkatonai szolgálat alól. "Még nem volt vége a háborúnak. De engem már fölmentetett a Nemzeti Színház. Szóval, én folytathattam a mesterségemet..." Aztán később, 1919-ben szerepet vállal a kommün idején, kulturális feladatokat lát el (versmondás, film), amiért támadások érik a bukás után. Az államosított filmgyártásban való puszta részvételért akkoriban egyébként sokakat üldöznek. Aztán 1920-ban az Ébredő Magyarok Egyesülete olyan támadást intéz ellene, részben származása okán, részben a tanácskormányzás időszakában vállalt fellépései miatt, hogy a minisztérium letiltja a Nemzeti Színház színpadáról. Épp az "Árva László király" próbái közben éri utol a politika lesújtó keze. Származása miatt valóságos hajtóvadászat indul ellene, s miután személyes szabadságát, sőt életét sem érzi többé biztonságban, elhagyja Magyarországot.
Bécsbe megy, bár Reinhardt visszavárja színházaiba, ő mégsem megy Berlinbe, aminek egészen egyszerű és prózai oka van. Budapestről egyedül utazik Bécsbe, veszélyesnek tartva feleségének és gyermekének az utat. Ám gond nélkül eléri a határt, és akkor úgy gondolja, a lehető legközelebb szeretne élni családjához, ezért telepedik le Bécsben, ahol maga rendezi darabjait, amelynek főszereplője is egyben, és ebből a tevékenységéből kitűnően boldogul. Öt esztendőt tölt Bécsben, amikor 1925-ben a filmezés nagy anyagi lehetősége átcsábítja Amerikába. Négy esztendőn keresztül él Hollywoodban, ahol szép sikereket mondhat magáénak. Jó kapcsolatot ápol a kint élő magyarokkal Los Angelesben.
"... amit a színpadon, a költők óhajtásait, a beszéd segítségével megelevenítettem, folytattam Hollywoodban, a némafilm terén mozdulattal, arcjátékkal életre hívni a különböző karaktereket. Látom magamat a lordok, grófok, kancellárok, indiánvezér alakjában! Milyen meglepetést keltett a kulturált, felsőbb társadalmi osztályt személyesítő figurák után a félvad, nyers, csak testi erejére támaszkodó forradalmár vászonra vetítése!
Említsem-e, hogy külföldön sorozatos, százas, kétszázas turnusokban játszottam "maí embereket", moderneket és - sokan voltak, kik kétkedve rázták fejüket, hogy én két évtizeden keresztül a különböző korok kosztümjében, páncéljaiban éltem."

Újból itthon

1929-ben visszatér Bécsbe, majd egy esztendő múlva, 1930-ban érkezik vissza Budapestre, ahol a Magyar Színházban, saját rendezésével eljátssza sorra régi szerepeit, s olyan alakítással hódítja meg a közönséget és a kritikát, mint a Hamlet, amelyről Kárpáti Aurél így ír:
"...A kiváló művész teljesen újszerű alakítása adott különös súlyt és jelentőséget a repríznek. Beregi játéka lényeges pontjaivá tette azt a felfogást, amely Hamlet tragikumát a lelki kettéhasadottságban látja. A Wittenbergából hazaérkező királyfi, akitől idegen az atyja szellemétől ráparancsolt vérbosszú gondolata, ezért tér ki mindig a gyilkos nagybátyjával való leszámolás elől. Vívódásainak kulminációs pontját a színjáték után következő nagy jelenetben éri el, ahol ráeszmél a maga erkölcsi parancsának teljesítésére. Anyját kiemeli a fertőből, tükröt tart elé, és megtisztuláshoz segíti, Claudiust pedig az "ég bosszújára" bízza. A véletlenre, amely már csak mint költői igazságszolgáltatás teljesedik be a darab végén. Beregi Hamletje nagy vonalaiban ezt a belső konstrukciót fejezte ki, tökéletes fegyelmezettséggel, az érzelmi és hangbeli modulálásnak virtuóz finomságával, a szuggesztív játék fiatalos, friss lendületével..."
"Röviddel ezelőtt itthon egymás után játszottam el régi klasszikus szerepeim egy részét - mondja Beregi 1932 márciusában, majd így folytatja -, és éppen ezért, ezek után keltett meglepetést a frakkos Liconda őrnagy a Vígszínházban, a zakós vizsgálóbíró a Belvárosi Színházban, és mostani szereplésem a Művész Színház megnyitóján.
Egy magyar kegyelmes urat játszom először életemben. Lovasdy Tamás személyében. Ez az egyéniség zárt, mint egy gránitszobor, kemény, mint a gyémánt, szigorú saját magával szemben, nem elnéző környezetével sem, bár férfias gyöngédséggel, jósággal veszi körül feleségét, hozzátartozóit. Lakásában finom, kultúrlevegő uralkodik, melyet az ő diktatórikus egyénisége követel meg. Az az egyéniség, mely nem hajol meg apja, a cs. és kir. kamarás azon kívánsága előtt, hogy a közsorsból származó nőt, Karolát ne vegye el feleségül. (Zilahy Lajos, a Tűzmadár szerzője a generációk egymás elleni mindenkori küzdelmét ebben is milyen remekül érzékelteti.) Igazi magyar úr ez, akiből a magyar karaktert oly vonzóan jellemző tulajdonság, a kedély sem hiányzik. Egész ember ez, akinek gondolkodása talán sok más ember gondolkodásával ellentétben Széchenyi meggyőződésén alapszik, kinek szent hite szerint a magyar nemzetet a családi életen alapuló társadalom tartja fenn. Innen származik az a majdnem tragikus összeomlás, mely lelkében leánya cselekedete folytán végbemegy, melyből csodálatosképpen az igazi feleség, az anya, a családi élet szilárd oszlopa menti át a komoly, szomorú jövőbe.
Lelkemnek külön gyönyörűsége e nagyszerű ember életének átélése és nagy büszkeséggel érzem, hogy a szigorú esztétikai érzékkel bíró, előkelő budapesti közönség naponta elismeréssel adózik nekünk és ezzel együtt, ennek a minden tekintetben művészi Művész Színháznak" - mondja Beregi 1932 márciusában a "Délibáb" hasábjain. (Délibáb 1932. 12. sz., 33-34. oldala)
Az ünneplés, amely fogadja, leírhatatlan. Mégis, a szervezkedő németbarát jobboldal egyik első számú és kedvelt céltáblájává válik újfent személye. Vidéki fellépéseit gyakran kísérik megrendezett botrányok, bűzbombával tarkított szándékos ribilliókeltés, afféle lejárató hadjárat "idegenszívűsége okán". De még ilyenkor is, a mesterségesen ellenségessé tett közhangulat idején is mindig tiszteletet parancsol, csendet és művészi áhítatot teremt játékával, Ádám alakításaival csakúgy, mint irodalmi estjeivel, nagy költőket idéző ihletett versmondásával.

A nehéz esztendők

Magánszínházakban játszik, holott a Nemzetiben lenne a helye. Vissza is menne, ám a Hevesi-ügy kapcsán kialakult antiszemita hang felerősödése óvatosságra inti. A Magyarországról való korábbi, még személyes testi épségét és életét is veszélyeztető fenyegetések miatti menekülésének baljós emlékei bátortalanná teszik. Nesztora, Hevesi Sándor, mint a Nemzeti Színház igazgatója, egy ellene induló, részben művészi értékeit megkérdőjelező, részben antiszemita hajsza következtében állását veszti, és így Beregi végképp nem látja biztosítottnak a helyét a Nemzetiben. Játszik viszont a Magyar, majd a Belvárosi Színházban, majd pedig a Vígszínházban, aztán visszakerül a Magyar Színházba ismét. Egy nap azután véglegesen leparancsolja a színpadról a szégyenteljes diszkriminációs politika. Itt, a Magyar Színházban éri meg a színészkamarai döntést: nem játszhat hazai színpadokon származása okán.
Azután ebben a nehéz, tilalmas időkben az Operaház a szabad művészetért való bátor kiállásának egyik legendássá lett tette a Goldmark Teremben működő OMIKE Művészakció rendezvényeinek engedélyeztetése, amely rendezvénysorozatnak a főrendezőjévé választják Beregi Oszkárt.

Az OMIKE Művészakció főrendezőjeként

Az ún. faji törvények értelmében az izraelita vallású magyar művészek, színészek, rendezők, zenészek fokozatosan, több terminus során, egyre szűkebb létszámot engedélyezve szorulnak ki a magyar művészeti életből. Nem léphetnek színpadra, a több lépcsőben érvényesülő rendeletek értelmében. Az Operaház részéről felmerül az a gondolat, hogy a munkájukat vesztett művészek kaphassanak fellépési lehetőséget a Goldmark Teremben, az Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület égisze alatt (OMIKE). Dr. Ribári Géza ügyvéd, hitközségi vezető közbenjárására sikerül hatósági engedélyt kapni az előadások megtartására. (Csak izraelita vallásúak játszhatnak és látogathatják az előadásokat.) Létrejön tehát az OMIKE Művészakciója. Igazgatója dr. Bánóczi László, a Thália Társaság egykori elnöke, művészeti vezetője Bálint Lajos, a Nemzeti Színház egykori dramaturgja, és titkára, zenei vezetője Komor Vilmos, az Operaház karmestere, főrendezője pedig Beregi Oszkár. AZ OMIKE Művészakció 1940. január 8-án tartja első előadását, Madách "Mózes"-ével, amelynek főszerepét Beregi Oszkár játssza. Utolsó lépésként pedig, 1944. március 19-én, amikor Moliere egyik komédiájának főpróbáját tartják a Szegedről érkezett fiatal Horvai István vezetésével, német katonák jelennek meg és betiltják a próbát, és vele együtt a további előadásokat. A színház négyéves működését tehát ezen a napon fejezi be.
Az "idegenszívűséggel" vádolt magyarokat letiltják a színpadokról azok az "igaz" magyarok, akik az élet színpadán az egész országot átengedik az idegeneknek, a német hatalmi törekvéseknek, és asszisztálnak az ország kirablásához, az ún. "aranyvonatok" összeállításához, később pedig, a német összeomlást késleltetve, hű csatlósként feltartóztatják az orosz hadtesteket, harctérré változtatva az ország egészét, javainak jelentős pusztulását okozva.

1944 közepén

A Szálasi-uralom alatt viszont Bereginek már kifejezetten bujkálnia kell, sőt, kiegészítéseképpen személyes tragédiája is beárnyékolja ezt a nyomorúságos időszakot. Első feleségét még a korábbi emigrációja idején veszti el, ám második feleségét viszont ekkor, a világháború állandó helyváltoztatásai közben, tegyük hozzá, igen tragikus körülmények között, ugyanis egy bombatalálat alkalmával marad a romok között. Lányával, Beregi Leával, és annak férjével együttesen szöknek ki a Szálasira felesküdött szabadcsapatok esztelen rablásokkal tarkított vérengzései elől, amit ők hivatalosan járőrözésnek neveznek. Dunába lőtt százak, kifosztott lakások, statáriálisan falhoz állítottak és kivégzettek maradnak csak nyomukban, amely rémtetteket utólag azért megpróbálnak egyes körök "másképp" magyarázni. Miközben állandó "idegenszívűségről" papolnak, meg nemzetféltésről, mégis ők engedik át az országot idegeneknek, és hathatós támogatásukkal válik a bukott Németország egyik feltartóztatási terepévé nemzetünk egésze. Mégis az izraelita vallásúak szorulnak ki mindenből, nem ők...
Mikor a háború utolsó éveiben közvetlen életveszélybe kerül, a többi között veje, Pataky Kálmán, a világhírű énekes áll mellette hűségesen. "Elmenekültem - írja kiadatlan önéletírásában -, szülővárosomból repülő ezredesi uniformisban, hivatalos állami autón. Majoros János repülőkapitány volt a megszöktető sofőröm, és az elbolondított magyar és német náci katonák nem vették észre, hogy a szakállas, bajuszos ezredesi maszkban a színész Beregi szökik ki Pestről, és szalutáltak haptákba rándítva magukat, én pedig szorgalmasan emelgettem a kezemet az ezredesi sapkámhoz (már csak azért is, hogy a kezemmel eltakarhassam az arcomat); s kijutottunk a kölcsönkapott állami autón a Monor melletti kis községbe, ahol a lányom és katolikus és unitárius vérből született, igazi keresztény magyar nemes vőm, désfalvi Pataky Kálmán, osztrák kamaraénekes, a francia becsületrend tisztje, a budapesti Opera tiszteletbeli tagja, szolgálaton kívüli tüzérfőhadnagy, ki állami színházi tagsága dacára nem tette le a kötelező hűségesküt Szálasira, a község legszélén 35 000 pengő készpénzért egy negyedét se érő kertes parasztházat vett meg, hogy oda elbújhassunk..."

1945 után - a megalakuló színész szakszervezet választott elnöke

Az első felszabadult magyar nagyvárosban, Szegeden, Pataky Kálmánnal együtt játszik az újjáéledő szegedi színházban. Szeged az első háború alól felszabadított város. 1944. október 11-én véget ér a háború itt, és Herczeg Vilmos, valamint Gaál Ferenc szegedi színészek szervezésének köszönhetően a társulat hamar összeáll, 1944. október 28-án már megnyílik a színház. Beregi Oszkár vejével, a világhírű Pataky Kálmánnal együtt szerződik ekkor a színházhoz. "Kevés olyan előadást tarthatunk számon, mint amelyben Beregi mélyveretű tolmácsolásában szálltak a nézőtér felé a shakespeare-i gondolatok" - írják a későbbi visszaemlékezések. Az előadások érdekessége, hogy Poloniust Kőváry Gyula, a komikus, és az udvaroncok egyikét, Guildensternt Markos József, a későbbi Alfonsó alakítja.

"Szóljanak a múzsák, hogy hallgassanak el a fegyverek"

Ne feledjük, hogy ezzel egy időben fejeződik be lassan Budapest ostroma, míg az ország másik felét a visszavonuló német csapatok és az őket üldöző szovjet egységek lövik rommá. Szegeden pedig vígjátékot, operettet, zenés darabokat mutatnak be, igaz, fűtetlen nézőtér előtt. Pataky Kálmán például fellép a "A mosoly országá"-ban, de játsszák a "János vitéz"-t, vagy Sardou "Szókimondó asszonyság"-át. Itt, a Szegedi Nemzeti Színház falai között alakul meg egyébként először színész szakszervezet 1945. február 1-jén, és elnökül Beregi Oszkárt választják meg.
"Művészetünk minden eszközét felhasználva tanítók, népnevelők is akarunk lenni - mondja Beregi az alakuló ülésen, majd így folytatja -, a színész szakszervezet feladata ne csak az legyen, hogy a szervezet tagságának anyagi érdekeit képviseli, hanem irányítsa a színház művészeti, politikai és országépítési akaratát ebben a nehéz időben." Beregi Oszkár tehát mint a szegedi színház tagja lesz a színész szakszervezet első elnöke. Tegyük hozzá, választott elnöke, mert ő maga soha semmilyen funkciót, megbízatást önként nem vállal, de átérezve az ország nagy nyomorát, romos állapotát, az elvonuló háború szörnyűséges maradványát, felvállalja, hogy derűt, enyhülést hozó színjátszást kell minél gyorsabban létrehozni, hogy valódi segítőtársai legyenek a lakosságnak.

Amerikába menet (1946)

De alighogy elkezdődik a színházi élet Budapesten is, újra a Nemzeti Színházban láthatjuk, Shaw "Szent Johanná"-jában. Azonban a műsorra kerülő darab a végzete lesz, nem pedig színészi pályájának következő állomása. Sokan mondták utána, még évek múlva is: "Nem tudtuk akkor, hogy ez lesz a búcsúfellépése is egyben" - Shaw "Szent Johanná"-jának Warwick gróf-alakítása. Ő maga is azt vallja: "Az alakítás nagyon rosszul sikerült." A kritika viszont egyenesen lesöpri a színpadról. Ugyanaz a Kárpáti Aurél, aki a dicséret legmagasabb hangján írt korábban Hamletjéről, így ír róla most: "... a shaw-i realizmussal szöges ellentétben állt az a hamis romantikába ágyazott, értelemtől független fuvolázás, amely a nemes gróf alakját ezúttal bántóan modorossá, a szép múltú művész e szerepben kívül maradó alakítását pedig szinte elviselhetetlenné tette."
Az alakítás rosszul sikerül, bár többek, látván az előadást, korántsem érzik olyan katasztrofálisnak az alakítását, mint ahogy az Kárpáti kritikájából kitűnik, még ha nincs is kirobbanó formában Beregi, ő viszont - nem tudni, milyen ösztönzésre, talán elkeseredésében - nekivág a világnak, pedig ekkor Keresztúry Dezső már aláírta a Nemzeti színházi örökös tagságáról szóló kinevezését. Az okirat már csak Dél-Amerikában éri utol, mondják, túl korán elment, a kinevezés későn érte. Emigrációja kapcsán talán maga sem tudja, mire vállalkozik. Dél-Amerika után Amerika volt tartózkodási helye. De nem otthona.
Kárpáti Aurélt egyébként sokáig bosszantja, hogy őt okolják Beregi emigrációja miatt, de idővel, főképp idősebb korában bántja belülről a dolog, hogy vitriolos tollával ennyire megbántotta azt, akit alapjában véve nagyon is tisztelt. "Körültekintőbbnek kellett volna lennem" - dohogja több alkalommal is az OSZK egyik osztályára száműzött dr. Balla Sándornak, akit idősebb korában afféle "titkár úr"-nak és jó barátnak tekintett.

Amerikában hazátlanul

Olyan kálvária következik életében itt, Amerikában, amely szinte a két világháború közötti esztendők félelmeinek, bujkálásainak, keserveinek folytatása. Mint kelet-európai, világháború után érkezett személy, gyanús az amerikai hatóságok szemében, nem kap államporsági engedélyt. Viszont állampolgárság nélkül állandóan a kiutasítástói remegve, szörnyű félelmek között kell élnie, mint írja: "...Így érezheti magát a menekülő haramia, akit a félelmetes csendőr halálra keres." Titokban önmagát lopva és menekülve, engedély nélkül lép át egyik amerikai államból a másikba, zaklatott idegrendszerrel és izgalmaktól reszketve, az összeomlás végső határán, mint egy bűnös, akinek viszont nincs bűne. Amerika óvatos, viszont erre rámegy az emigráns Beregi. Ekkor azonban egy váratlan fordulat egyszerre felemeli. A Paramount New York-i irodája filmszerepet kínál fel számára. Egy idegenből származott öreg szakácsot kell alakítania, aki halála előtt, utolsó kívánságként előadja: szeretne szabad állampolgárként meghalni, s letenni az állampolgári vizsgát. Ezt a szerepet játssza el, az öreg szakácsot, akit viszont életveszélyesen közelinek érez önmagához. A pillanat kivételes, ez indokolja, hogy most teljes részletességgel, az ő emléksorai alapján idézzük fel:
"Öreg János bácsi nem tud amerikai állampolgár lenni - írja -, mert a vizsgán zavarba jön, és zavarában elfelejti még azt a keveset is, amit tud. Ezért boldogtalan. Ezért szégyelli magát. Jó neki. Más baja nincs. Mit szólna, ha az én helyemben lenne, akinek még csak itt-tartózkodási engedélyem sincs. Akit minden percben kitessékelhetnek. Hová? A tengerbe? De felejtsük el.
A szerep eljátszása normális izgalmak közt egész jól ment, amíg az utolsó jelenetre került a sor. János bácsi mulatozás közben szívrohamot kap. Félájultan viszik ki, fektetik ágyba, és még akkor is azon jajgat a kis öreg, hogy úgy kell meghalnia, hogy ő nem állampolgár! Borzasztó! Mintha a másvilág küszöbén, határátlépéskor az volna az első kérdés: "Amerikai állampolgár? Mutassa a papírjait!" De a darab jóvoltából János bácsi baján is segítenek. A mulatozók közül valaki elszalad és előkerít egy kedves "Judge"-t, az igen kíméletesen levizsgáztatja és az öreg azzal a boldog érzéssel hal meg, hogy ő amerikai állampolgár. Így végződik a János bácsi szerepe.
Az ő ügye rendben van. Az enyém nem. Nagyon is nem. Az öreg, ha nem is volt polgár, nyugodtan élhetett, dolgozhatott Amerikában, én nem, se én nem, se a családom nem. Se dolgozni, se élni itt nem volt jogom. Se a családomnak, se nekem. S mégis itt éltünk és itt dolgoztunk. Hogyan? Engedély nélkül? Igen! Engedély nélkül...
Szereptanulás közben is azon járt a fejem, el fogom-e játszani a szerepet? Nem visz-e el közben valamelyik hatóság? Deportálnak-e? Hova deportálhatnak? János bácsi szövege közben a saját tragikomédiám szövege tolakodott elő és ijesztgetett, rémítgetett, mint egy rossz álom, amitől nem tudok szabadulni, akkor se, ha fölébredek. A háromhónapos munkaszerződésem alapján kapott tartózkodási engedélyem réges-rég lejárt, megtűrt, illetve meg-nem-tűrt személy vagyok, türelmi bárca nélkül. Amikor New Yorkból Californiába utaztunk, a hatóságok azt hitték, el akarunk tűnni a szemük elől."
Amikor a jelenetet felvették, néhányan szenvedélyesen tapsolni kezdtek, mások sírtak. Nem tudhatták, miért: "Nem az öreg szakácsot személyesítettem meg - írja -, Beregi élt, könnyezett, kínlódott a János bácsi halálos ágyán, de ezt nem tudta senki. Ezt csak én tudtam, és a lányom. Csak mi tudtuk ketten, hogy mélyebbről fakadnak a könnyeim, mint a János bácsi szakácsi szemeiből."
Nem János bácsi volt meghatódva, hanem a sokat hajszolt, igazságtalanul, gonoszul üldözött, hazáját vesztett, s más hazát nem talált Beregi. Furcsa rendezése a sorsnak, hogy éppen egy ilyen szereppel rázza meg és emeli fel, lendíti tovább a színészt, adja vissza életerejét és - felerősíti vágyait, álmait, a haza, a szülőföld, a magyar nyelv iránti kitörölhetetlen nosztalgiáit. Nem a honvágy futó felgerjedése volt ez, hiszen később már jobban él, dolgozik, és vejével, Pataky Kálmánnal és leányával, Beregi Leával együtt egy "csodálatos hármas hangzat" harmóniáját élvezheti. De mégis gyötrődött - hiányzik neki az élő közvélemény hullámverése. Magyar verseket mond hangszalagra, az élő magyar irodalmat tanulmányozza, rögeszmés szenvedéllyel keresi az alkalmat, hogy minden Amerikába vetődő magyarral találkozzék, színészekkel, rendezőkkel, de mindenkivel, akik a szülőföld, az élő nyelv üzenetét közvetíthetik.
Ez a szenvedély is nagyságát bizonyítja. Nagy ember és nagy színész volt, szenvedélyes szellem. Egy nagy stílus legeredetibb képviselője volt, mint régen Schöpflin Aladár írta: "Nem közönséges színészi képességgel rendelkezett, kellemesen moduláló hangja, jó színészi alakja, ideges, lírai heve, mellyel minden szerepét aláfestette, megkönnyítették sikerét. Szavaló modorával, amelyben gyakran van némi modorosság, mintegy átmenetet jelent a régebbi és a modern színjátszó stílus között, nyugtalan színes, művészi egyéniségével egészen modern színpadi jelenség." Igen, a XIX. század hagyományait és a XX. század igényeit ötvözte egybe, s ha a felszabadulás után az első színészi kudarc láttán nem menekül el, a legnagyobb színészi élményeket kaphattuk volna tőle.

Az utolsó esztendők

Los Angelesben él leányával, Beregi Leával és vejével, Pataky Kálmánnal. Hírekben kerül elő a neve néha-néha itthon. Ferencsik János karmester négyhónapos amerikai turnéja idején például, 1963-ban, örömmel számol be a "Film Színház Muzsika" hasábjain a Beregiéknél töltött meghitt baráti beszélgetésekről.
El lehet menekülni a színészettől, de az anyanyelvből emigrálni lehetetlen. És amikor a családi hármas hangzatból egy hang, Pataky Kálmáné kihuny, s ketten maradnak leányával - egyenesen a munkába menekül. Még utolsó napjaiban is önéletírását folytatja, szálkás betűit rója a papírra. Más műfajban is lélegzeni tudott, a lelke színpadán is nagy színészként élt és alkotott.
"Rómeó meghalt" - így búcsúztatták 1965-ben a magyar színjátszás egyik legnagyobb alakjának, Beregi Oszkárnak hosszú és gazdag életét. Hazakészült, két évtized után, de sohasem érkezett meg. Kívánságának megfelelően hamvait hazahozatják, és a Mező Imre úti temető díszsírhelyén hantolják el.

Beregi és a halál

Mi lenne, ha megtudnák, hogy életünk utolsó huszonnégy órája előtt állunk, és csak ez a rövid idő áll rendelkezésükre, hogy a sok vajúdó problémáinkat megoldjuk? A "Délibáb" színházi folyóirat munkatársa ezzel a körkérdéssel keresi meg a magyar művészek színe-javát 1930 karácsonyán, az ünnepi számban. Nos, hogy ez mennyire ünnepi kérdés, az ma már érdektelen, de az adott válasz már annál izgalmasabb, hisz a válaszolók jó részének életútját ismerjük. Ennek fényében olvasni arról, hogy ők mit gondoltak a felvetésről, talán több mint frivol. Beregi Oszkár - mintegy 35 évvel halála előtt - erről így vélekedik: "Az utolsó huszonnégy órát egész addig a pillanatig, amíg tudom, hogy meg kell halnom, a gyermekeimmel tölteném és megmondanám nekik, amit még tudniuk kell. Ezenkívül bocsánatot kérnék mindenkitől, akiket tudtomon kívül megbántottam. Az utolsó pillanata előtt azonban mindenkit elküldenék magam mellől, s egyedül várnám a halált..."

Írta és az összeállítást készítette: Takács István
Munkatárs: dr. Vasass Veronika
Korrektor: Dévényi Ildikó