Adatok:

1909 - Vásárhely és Vidéke lap munkatársa
1910 - 1914. - Szegedi Napló és
1911 - 1914 - Szegedi Híradó munkatársa
1914 - 1918 - frontszolgálaton
1917 - megnősül
1918. őszén lapot indít Juhász Gyulával: Tűz címmel
1919. a Szeged és Vidéke felelős szerkesztője
1920-1931. - a Nemzeti Újság munkatársa
1933. - tól a lap megszűnéséig a Budapesti Hírlap főmunkatársa, később Esti Újság főmunkatársa
1939 - átveszi a Délibáb című színházi hetilap felelős szerkesztését
1939-1944 - a Délibáb főszerkesztője
1946. az igazoló bizottság megfeddi, bár vétlennek tartja
1948 - visszaköltözik Hódmezővásárhelyre
1953.- fizikai munkából kell élni, bár nyugdíjas korú
1955. -1956. utolsó könyvének előkészületei megszakadnak
1968 - kiadják 12-13 év múlva utolsó kötetét
1948-1972 - visszavonultan él szülővárosában
1972 - még megéri regényének negyedik kiadását
1972 - halála

Gyermekkor:

Az édesapja Bibó Lajos tanító, aki az újságírást csak később választja hivatásául, és Székely Katalinnal kötött házasságából öt gyermek születik: Erzsébet, Dezső, Lajos, László és Gábor. A gyermek Bibó Lajosra erősen hat édesanyja, nagyon kötődik hozzá, de neveltetésére mégis döntő befolyása inkább nagynénjének, a velük együtt élő Székely Rózsának van. Ő az, aki meséivel egy általa kitalált világba varázsolta el az érzékeny fiút. "Még csupán hét éves, de titokban már verset farag, tizenöt mikor mennydörögni kezdi ártatlan utánérzésként drámai költeményeit és tizennyolc, amikor első elbeszélése egy kis folyóiratban megjelenik." - írja magáról, mintegy kívülállóként szemlélve magát, egy önéletírásában.

Iskolái és pályakezdése

Édesapja idővel a Hódmezővásárhely és Vidéke című helyi lap társszerkesztője lesz. Vásárhelyen jár iskolába, gimnáziumi éveit is itt tölti, a hódmezővásárhelyi Bethlen Gábor Fiú-gimnázium tanulójaként. Az érettségit követően Kolozsvárra kerül és a Jogot hallgat az egyetemen. Jogi tanulmányait azonban egy esztendő múlva megszakítva visszakerül a családi házba, és 1909-ben már édesapja lapjánál dolgozik újságíróként. Bibó Lajos úr, az idősb, egyébiránt Endrei Gyula, volt országgyűlési képviselővel társ-szerkeszti a napilapját. Az ifjú és kezdő újságírónak azonban keményen kell dolgoznia, édesapja mellett, hisz az örök tanító lelkű papa különös szigorral kezeli, és gondoskodik arról, hogy semmiféle kivételezésben se részesülhessen. Riporteri működésének híre eljut a szomszédos Szegedre is. Jó néhány cikkét átveszik közlésre a szegedi lapok. Rövidesen állásajánlatot kap a Szegedi Napló nevű napilaptól, amelynek 1911-ben a szerkesztőségi tagja lesz. Mint vidéki újságíró végigjárja a ranglétra különböző fokait, megismerkedik a sajtóírás minden formájával. Vízállás rovattól a bűnügyi krónikán át a vezércikkig, az újságírás minden "tantárgyát" megtanulja. Két év múlva, a népszerűbb és magasabb rangot jelentő Szegedi Híradó munkatársa lesz.

Újságírói, hírlapszerkesztői pályája

Éppen hogy csak elinduló, kezdődő irodalmi és drámaírói pályájának ívét igen gyorsan megtöri a közben kitört világháború. Besorozzák katonának, és szinte az első menetszázaddal kerül ki a frontra. Négy év múltán, főhadnagyi rangban szerel le, 1918-ban. Leszerelésének fő oka azonban, a háború során összeszedett, és idővel megerősödő tüdőbetegsége. 1917-ben megnősül. Feleségül veszi Pill Arankát, a nehéz sorsú lányt, aki mellett annak haláláig (1954. június 20.) kitart, pedig szinte évekig alig mozdulhat betegágya mellől.
Leszerelését követően visszakerül Szegedre, ahol a Szeged és Vidéke felelős szerkesztője lesz. 1918 őszén, a polgári forradalom lázában Juhász Gyulával közösen Tűz címmel folyóiratot indítanak, amely azonban hamarosan meg is szűnik.
1919 őszén Budapestre kerül, ahol a főszerkesztői széket felcseréli a segédszerkesztői posztra a Virradat nevű napilapnál (1919). Innen hívja meg főmunkatársnak a Nemzeti Újság 1920-ban, amelyet tizennégy esztendőn keresztül szolgál. Majd a Budapesti Hírlap szerkesztőségébe kerül 1934-ben, amelynek megszűnéséig újságírója. Az Esti Újság, majd egy esztendő multán a Függetlenség főmunkatársa lesz, majd az életbe lépő törvények folytán megüresedett és a Tolnai Lajos Lapkiadó érdekcsoportjába tartozó Délibáb című színházi hetilap felelős szerkesztői posztját vállalja el. Az akkori idők egyik népszerű színházi lapját vezeti annak megszűnéséig (1944). A helyzethez és az adott kor lehetőségeihez képest nem biztosít teret a politikai vonatkozásoknak színházi lapjában. Korrekt, megbízható módon szolgálja szerkesztőségével a magyar színház és film ügyét az általa irányított Délibáb-ban. A bécsi döntések következtében az anyaországhoz csatolt területekről tudósítások jelennek meg több ízben is. Rendszeresen beszámol lapja, mind a kolozsvári mind a kassai bemutatókról egyebek mellett, amely kapcsán a háborút követő visszarendeződések idején sovinizmussal, és nacionalizmussal vádolják meg, és mint a "Horthy rendszer" sztár-publicistáját tartják nyílván, megbélyegezve közel negyven esztendős lapírói tevékenységét. Ő válaszképp visszavonul a pályáról, közéleti, publicisztikai tevékenységgel nyíltan nem foglalkozik többet. Irodalmi tevékenysége elől is bezárja a nyilvánosságot a háború utáni esztendőktől fogva. Drámaíróként új produkcióval a háború után nem jelentkezik, nem jelentkezhet többet.

Bibó Lajos a színműíró

Irodalmi tevékenységének kezdete 1922-re tehető, amikor is a "Fáklya füstölve ég" című novelláskötetével jelentkezik, amely kapcsán felfigyelnek Bibó-ra. Drámaíróként 1925. március 21.-én debütál a Nemzeti Színházban első színdarabjával a "Juss"-al. A korabeli kritika egyhangúan a legjobbak közt emlegeti az előadást, és az új magyar népi dráma megteremtőjét tisztelik benne. Ezt követően bemutatják négy-felvonásos nagy történelmi drámáját a "Báthory Zsigmond"-ot, Tőkés Anna, Kiss Ferenc főszereplésével, amely darabjának sokan klasszikus költőiségét emelik ki. Ennek a darabnak kapcsán, 1927-ben megkapja Budapest Székesfőváros Irodalmi nagydíját. Később ugyancsak Nemzeti Színházban viszik színre A csodadoktor (1931), A láp, majd Az egyetlen asszony (1932), amelyet Petheö Attila és Tasnády Ilona visznek sikerre, aztán az Üveghintó (1937), az Eszter (1937) Dajka Margit nagyszerű alakításával , és a Sasfészek (1940), Hibások (1942) című drámáit. Utolsó premierjére, a Napfoltok-ra (1944), már a háború borzolta hangulat nyomja rá a bélyegét.

Bibó Lajos irodalmi munkásságának áttekintése

Drámaíróként és irodalmárként egyaránt termékeny szellemi ember, a napi újságírói tevékenysége mellett. 1927-ben írja "Anyám" című regényét (IV. kiadását még megéri 1972.-ben), amelyet novelláskötetek követnek, mint például a Halott szerető, a Nincs irgalom, A lélek megmenekül, a Búzát azért learatják, A Föld, Meg kell a szívnek hasadni, Sötét hajnal, halovány virág, Föld fia, és az Utolsó kaland jellemzik aktív harmincéves irodalmi múltját. "A lap" címmel újabb regényt jelentet meg 1943-ban, és majd húszévnyi hallgatás után publikálja 1968-ban Subások című elbeszélő kötetét.
A háborút követően megszakad írói pályája, bár ő nem szűnik meg soha író, drámaíró lenni. Már 1955-ben elkezdődik egy új műve kiadásának előkészítése, de a már kiszedett és korrigált hasábokat semmisnek tekintik, és az 1956-os forradalom utáni szigorodás esztendeiben tehát elvetik a könyv kiadását. Végül 1968-ban jelenhet csak meg válogatott novelláiból a Subások című kötet, és a lassú változások enyhet adó jeleként 1972-ben még kézbe veheti az Anyám 4. kiadását. Ám így is több eredeti műve kéziratban maradt: regények, elbeszélések, sőt egy színműve is.

Az igazolóbizottság tisztázza, ám politikai okból megfeddik, és ez megpecsételi sorsát

Írói, drámaírói aktív időszakában se tartozik egyetlen párthoz, írói csoportosuláshoz, és bármiféle érdekazonosságon alapuló szövetséghez sem. Folyvást visszautasítja az irodalmi társaságokba való meghívásokat is. Minden külső támogatás nélkül akar előbbre jutni a tehetsége, munkája révén. Írásaiban nem politizál. "Időtlen író, aki sohasem szolgálta a pillanatot, hanem dühös aszkézissel egyes egyedül a minden idegen elemtől mentes, szeplőtlen művészetet" - írja életrajzában. Ez a különállás mégis megbosszulja magát. A háború utáni támadásoktól, az új éra élharcosaitól nincs, aki megvédje. Ő maga méltánytalannak tartja a védekezést, különösen a köpönyegforgató személyekkel szemben. Így az akkor szokásos igazolási eljárás folyamán a Budapesti Nemzeti Bizottság által a Magyar Újságírók Országos Szövetségéhez kirendelt 366/B sz. igazolóbizottság - idézem: "újságírói hivatásának meghagyása mellett megfeddi". Ennek ugyan semmiféle jogi következménye sincs, ám Bibót ez a megfeddés joggal sérti. A helyzet érzékeltetésére érdemes idézni a körmönfontan fogalmazott "Megokolás"-nak nevezett indoklásból:
"A bizonyítás az igazolás alá vont magatartását és szerepét mindenben tisztázta. A bizottság az igazolás alá vont magatartásában nem talált semmi olyat, ami az 1080/1945 .M.E.sz rendelet 1.§-ának szellemében az igazolásnak akadálya lehetne.
A Bizottság mégsem zárkózhat el az elől, hogy az igazolás alá vontat megfeddje. Nem pedig azért, mert az igazolás alá vont Bibó Lajos értékes személyi közreműködésével, anélkül, hogy ott egyéb gyakorlatilag vétett volna az embertársai irányában való kötelessége ellen, mégis hosszú éveken át jobboldali lapok kötelékében - bár csak szépirodalmi tevékenységi körben, - megmaradásával azokat a jobboldali lapokat, amelyeknek munkatársa volt, fémjelezte, a közönséget megtévesztette, vagy saját lelkivilágát vagy az illető lapok gondolatvilágát illetően. A közönségnek vagy azt kellett gondolni, hogy az igazolás alá vont az illető lapok magatartását és szellemét magáévá tette, vagy olvasva az igazolás alá vont írásait, kedvezőbb véleményének kellett kialakulnia az illető lapok gondolatmenetéről, mint amilyen az illető lapok az általuk kifejezett propagandával és gondolatokkal megérdemeltek. Kelt, Budapesten, 1946. július 16-án."

A történelem pillanatnyi szeszélyből félreállítja, és ez az állapot úgy is maradt

Vétlen mégis megfeddik. Mende-mondák alapján sejteni lehet, hogy jobbára a Délibáb főszerkesztői mivolta miatt, és hogy lapjában szerkesztőjeként teret engedett a "visszacsatolt részek feletti öröm-mámornak". Bár ezek szavak hivatalosan nem hangoznak el, a döntést hozók maguk között mégis így intézik el Bibót, mondja a magát megnevezni ma sem kívánó akkor közéleti szerepet betöltő személy titkára. Problémás egyebek mellet az is, hogy közli Móricz Zsigmond, Tamási Áron kolozsvári látogatásáról szóló cikkeket, akik jelenlétükkel tisztelik meg a magyar könyv ünnepét. Az új rendszer megbélyegzi, tehát és ezen előítélettel kell leélnie szinte egész életét. Miután semmiféle írói csoportosulás tagjává nem válik soha sem, nincs aki pártfogásába vegye, a vádak tarthatatlanságával szemben. Sőt még sok évvel a halála után sem került az őt megillető helyére munkássága. Például az érvényben lévő Magyar Életrajzi Lexikon is az ekkor keletkezett jobboldalinak nevezett, pejoratív értelmű pecsétjével látja el életművét, mind a mai napig, pedig mindennek tekinthető munkássága csak épp jobboldalinak, vagy egyáltalán bármilyen oldalinak is, azon kívül, hogy magyar.

Bibó Lajos a háború után Hódmezővásárhelyre költözik vissza

A háborút követően nem maradhat Budapesten, mert lakását, a Tisza Kálmán tér 15. alatt bombatalálat érte a háború utolsó szakaszában, megmaradt tárgyai, könyvei, eladásával tudja igen egyszerű körülmények között fenntartania magát a fővárosban egy ideig. Azután egy nap visszaköltözik szülővárosába, Hódmezővásárhelyre. Már korábban megkísérelte visszavásárolni a Zrínyi utcai szülőházát, ám sikertelenül. Így hát megvásárolja a Kistópart utca 36. sz. házat, amelyet első tulajdonosa 1943. augusztus 9-i keltezésű engedély alapján felépített. Haláláig ebbe a házában él. Mint hogy semmiféle kompromisszumra sem hajlandó az új rendszer képviselőivel sem, élete és sorsa megnehezedik. És bár túl van a nyugdíj korhatáron, fizikai munkából kell megélnie. Például 1953-ban a Levelényi Állami Gazdaság vajháti üzemegységében aratja a rizst. (Hódmezővásárhelytől kb 8 km-re) Nem bírhatta sokáig az akkor 63 éves, egyébként sem erős szervezetű férfi a nehéz munkát, aki egész életében íróként, újságíróként működött. Aztán a földmérőknél is dolgozik egy ideig, de itt sem maradhat pár hétnél tovább.

Bibó Lajos visszavonultan

Egyébként a háború befejeződésétől fogva visszavonultan él vásárhelyi házában. Szokása, hogy a Fekete Sas, (akkoriban Béke étterem) teraszán, vagy telente a kedvenc asztalánál ücsörög, a régi idők emlékeként, ismerőseit és barátait is inkább itt fogadja. Elhagyatottságában szívesen fogadja egyébként a hozzá gyakorta látogató fiatalokat, festőket, irodalom után érdeklődőket. Míg teheti, cukrászdába (Tiszavirág), vendéglőkbe (különösen a Sasba és a Tiszába) is eljár. Kevés italfogyasztás mellett hosszú-hosszú beszélgetések folynak ilyenkor késő éjszakákig.
Baba bácsi ahogy a vásárhelyiek nevezik, élete utolsó időszakában azonban megvakul. Mindkét szemében glaukóma (zöldhályog) fejlődik ki, aminek következtében, a szemideghártya folyamatosan elhal, s fokozatosan az örök sötétség borul magányára. Idővel a lakásában is csak tapogatózva tud közlekedni. Egészségi állapota is rohamosan romlik. Halála 1972. október 27.-én a 82. életévéhez közel járva következik be. November 17-én a hódmezővásárhelyi Dilinka temetőben helyezik nyugalomra, kívánságának megfelelően, mindenféle szertartás nélkül, csak a szűk család és néhány barát jelenlétében a ravatalozó csukott ajtaja mögött búcsúztatják. A megjelent hivatalos búcsúzók csak ezt követően köszöntik a már újra nyitott ravatalozónál. Az egyébként mélyen vallásos, református felekezetű író részéről ez a művészet szabad és kötelem nélküliség hirdetésének utolsó gesztusa. Függetlenül attól, hogy lelki üdvéért a helyi református templomban imádkoznak a meghirdetett misén.

"...Talán minden nyomtatásban megjelent írásodat ismerem és két-hármat bizonyosan a kézirataid közül is. De úgy látszik sok-sok idő kell ahhoz, hogy megérjenek bennünk a dolgok. Több mint egy emberöltő köllött hozzá, hogy az ecset Bibó Lajosa és a szó Tornyai Jánosa egyetlen alakká ötvöződjenek bennem, mikor a magyarság sorskérdéseit vallatom. Ti ketten láttatok csak a bajok, a kérdések gyökeréig, ti ketten vetettétek fel a felelősség kérdését, akiket a gyökértelen emberek és a gyökértelen társadalom megpróbáltak agyonhallgatni, de íme, ahogy a népünk mondja - az elásott kincs fölött ott imbolyog a lidércfény és előbb-utóbb fölveti azt..." -mondja búcsúbeszédében a pályatárs Galyasi Miklós

Kitüntetése:

1927. - Budapest Székesfőváros Irodalmi nagydíja

Írta. és az összeállítást készítette:
Takács István
nyelvi lektorálás:
Dévényi Ildikó