Bilicsi Tivadar

Életrajz
Filmszerepei
Színházi szerepei
Hangfelvétele
Könyve
Foto
Szakirodalom

Bilicsi Tivadar, Grawatsch Tivadar
Színművész

Született:
1901. szeptember 6. Budapest, Magyarország
Elhunyt:
1981. július 11. Siófok, Magyarország

Életrajza:

Adatok:
1919 - a pályát kardalosként kezdi a Feld-féle Budapesti Színházban, de statisztál az Operában is
1920 - 22 - Miskolcon kardalos
1923 - 1925 - az Országos Színészegyesület színiiskoláját végzi, majd Szegedre szerződik
1926 - 1927 - a Király Színházban tölti, de közben visszajár Szegedre is
1928 - 1929 - a Belvárosi Színháznál játszik
1929 - 1931 - a Miskolci Nemzeti Színház tagja
1931 - 1932 - a Fővárosi Operettszínház,
1932 - 1933 - a Terézkörúti Színpad tagja
1933 - 1944 - az Andrássy úti és a Magyar Színházban játszik
1945 után - a Belvárosi Művész, a Magyar, a Medgyaszay, ill. a Modern Színházban és az Operettszínházban szerepel rendszeresen
1949-ben, az államosítás után - ismét az Operettszínházhoz kerül
1952 - 54 - a Vígszínház tagja, amit közben átkeresztelnek A Magyar Néphadsereg Színházának, majd
1962-től - ismét a Vígszínház tagja - 1968-ig, nyugdíjba vonulásáig
1968 - nyugdíjba vonul
1981. április 27. - az utolsó előadása: a "Sanda bohóc"-ban Sajt Hugót alakítja

Életútja részletesebben

Család, szülők

Bilicsi Tivadar - eredeti nevén Grawatsch Tivadar - 1901.szeptember 6-án született Budapesten az Iskola u. 38-as számú házban, ahol nem csak az otthonuk, hanem Édesapjának könyvkötő műhelye és papírkereskedése is volt. Édesanyja Tarczal Szerafin énektanárnő, a Budai Iskolában tanított. A családban nem akadt színész, ahogy Ő írta önéletírásában:
"Nem csörgedezett bennem komédiás vér, kispolgári ősök, kiskereskedők, hivatalnokok leszármazottja vagyok."
A család Morvaország BILICS nevű községéből települt át először Bécsbe, majd Budapestre. A Medve utcai elemi iskolába íratták be szülei, ahol többek között osztálytársa volt a híres íróvá lett Németh László. (Érdekessége a sorsnak, hogy Veszprémben a "Nagy család" című darabjában Bilicsi Tivadar lánya, Mária játszotta az egyik főszerepet - közben eltelt 60 év!)
Első színházi élménye a Bábszínház. Ezt követően kedvenc játéka egy édesapja által készített házi bábszínház volt, amiben maga kigondolt meséket, színdarabokat adott elő.
Életében először hétévesen lépett fel a Budai Polgári Lövészegyesületben - aminek Édesapja és Édesanyja is tagja volt - a céllövőversenyek után rendezett műkedvelő előadáson. Ezt követően nem lett belőle gyerekszínész, de e fellépés meghatározó élménye volt, mert a színházért ettől kezdve rajongott.

Iskolás évek

Az elemi után a Ferenc József Gimnáziumba járt, ahol az osztály kedvence lett hetek alatt, humora, jó utánzókészsége miatt, amivel sok örömöt szerzett a gyerekeknek, annál több bosszúságot tanárainak. Mindez persze a tanulás rovására ment, így nem csoda, hogy bukdácsolt. A negyedik osztályt már a Lónyai utcai Református Gimnáziumban végezte, ám itt sem sokáig koptatta az iskola padját, eltanácsolták, így került be a Felső Kereskedelmi Iskolába.
Otthon nővérével és a házban lakó többi gyerekkel - közülük is meg kell említeni Kozma Józsefet, aki Franciaországban híres zeneszerző lett - állandóan színházasdit játszottak. Az egész család sokat járt színházba, elsősorban a Horvát-kertben lévő Budai Színkörbe.
"A színészbejáróra kiírt "Idegennek belépni tilos" tábla előtt, Istenem, hányszor, de hányszor gondoltam kisdiák koromban, milyen jó volna oda belépni és körülnézni abban a csodavilágban" - írta emlékirataiban. Akkor még nem gondolta, hogy milyen sokszor fog oda belépni.
Sok nehézség árán - miután sosem volt a kedvenc elfoglaltsága a tanulás - leérettségizett. Közben egyre gyakrabban járt színházba, némafilmeket játszó moziba és cirkuszba. Ez a miliő, ez a világ vonzotta igazából.
A valóságban azért ennél sokkal prózaibb munkahelyre ment dolgozni. A Nagymező utcai postahivatalba, aminek szülei nagyon örültek, hiszen ez akkor nyugdíjas állás volt.

A kezdetek

Ott a postahivatalban végezte naponta a mondhatni, nem túl felemelő kartotékrakosgatást. "Ám egy szép napon megláttam egy újsághirdetést, ami így hangzott - Budapesti Színház jó megjelenésű, jó énekhanggal rendelkező nőket és férfiakat keres kórusba való felvétel céljából - mint a villámcsapás, úgy hatott rám ez a hirdetés. Gondolkozás nélkül letettem a tollat, illetve stemplit, és elindultam a Feld Színház felé. Miután külcsínem és belbecsem megfelelt - felvettek! Nálam boldogabb ember nem volt akkor. Már másnap felmondtam és örök búcsút vettem a postától.
Rengeteg darabban statisztáltam, énekeltem a kórusban estéről estére, és mint érdekességet említem meg, több mint 60 év távlatából emlékszem ezekre a dalszövegekre. Hihetetlen érdekes, furcsa a színész emlékezőkészsége" - írta 79 évesen az emlékirataiban.
1920-ban Simonyi Dezső színházigazgató hívására Miskolcra szerződött. Itt már kisebb-nagyobb szerepeket is játszott a rendkívül változatos zenés, prózai, drámai előadásokon. Első sikerét a "Náni" című darab hozta meg. Így írt erről az eseményről:
"Kedves, szeplős, mélaszájú kamaszt játszottam a darabban. Idétlenül, riadtan szaladtam be a többszöri "Bódi! Bódi! Hol kószálsz, Bódi?" végszóra. Apámat alakító színész előtt megálltam tátott szájjal. "Bódi, már megint nyitva van a szád!" - mondta. Mire én: "Tudom, idösapám, én hagytam nyitva" - mondtam mint kicsit ütődött gyerek. A közönség nevetéssel és nyílt színi tapssal honorálta. Végignevették a jelenetet, kétség nélkül állíthatom, nagy sikerem volt!
Ösztönszerűen a komikusszerepekhez vonzódott, a humor, a komikum volt az, ami mindig vonzóvá tette számára ezt a pályát. Fiatal színész korában evvel kapcsolatban így nyilatkozott:
"Minden vágyam, minden törekvésem a mulattatás, a megnevettetés, a szórakoztatás öröme volt. Talán az a vágy hajszolt erre, hogy másokat boldoggá tegyek? Valahol egyszer olvastam: igazán boldog csak az lehet, aki másokat is boldoggá tud tenni."

GRAWATSCH-tól BILICSI-ig

Mikor Sebestyén Géza lett a miskolci színház igazgatója, egyre jobb szerepeket kapott, egyre többször szerepelt a neve a színlapokon. Sebestyén Gézával jó kapcsolata alakult ki. Erre az időszakra így emlékszik vissza írásaiban:
"Magánbeszélgetéseink során többször tanácsolta, hogy iratkozzak be színiiskolába, mert nekem nagyon érdemes lenne. Idővel meg is fogadtam a tanácsát. A nevemet is igazából neki köszönhetem. Egyszer megkérdezte, honnan a nehezen kiejthető családi nevem. Mondtam, Morvaországból valók vagyunk, nagyapám Bilics községben született. Erre ellenkezést nem tűrő hangon mondta: vedd tudomásul, hogy mától kezdve BILICSI TIVADAR lesz a neved! Utasítást adott, hogy a nyomdába kerülő plakátokon már ezen a néven szerepeljek. ...Így hát akkor tulajdonképpen az igazgató úr a kereszt, illetve második apám - mondtam neki, amin aztán harsogva nevetett..."
/ Így jutott el GRAWATSCH-tól Grawáts, Kravács, Gravács, Bilitsy, Pilicsi, Bilicsy, BILICSI-ig/

Bilicsiből hivatásos színész lesz

1923-ban beiratkozott a főiskolára, erre így emlékszik vissza:
"Elhatároztam, hogy megfogadom Sebestyén Géza tanácsát és komoly tanulmányokat fogok folytatni az országos Színészegyesület Színészképző Iskolájában. A tanfolyam kétéves. Ettől kezdve egy nyugodt pillanatom nem volt. Mit énekeljek, mit szavaljak a felvételi vizsgán? Végül a Mágnás Miskából egy slágert, vidám versnek Petőfi: Szeget szeggel című költeményét, és komoly versként Csengey Gusztáv: A fogoly lengyel költeményét választottam. Izgalmak közepette jött el a felvételi napja. A zsűri Vidor Dezső, Pataky József, Stella Gyula, Fehér Gyula, Bárdossy Irén, valamint az elméletet oktató dr. Galamb Sándorból állt.
Mikor az én nevemet mondta a titkár, a szívem úgy dobogott, majd kiugrott a helyéből, a lábam meg úgy reszketett, hogy azt hittem nem tudok felmenni a dobogóra. Elmondtam a verset, elénekeltem "A nő szívét ki ismeri" kezdetű dalt. Megköszönték és mondták, várakozzak odakint. Mikor aztán a felvettek felsorolásakor én is meghallottam a nevemet, majdnem elájultam örömömben."
A két év úgy telt el, hogy délelőtt 8-2-ig dolgozott a Belügyminisztériumban mint adminisztrátor - elméleti tantárgyakból felmentették az érettségije miatt -, délután a színiiskola óráin vett részt, este pedig statisztált a Városi- és Vígszínházakban, mert ez meg kötelező volt mindenkinek. Első színpadi fényképe a Belügyminisztérium műkedvelő előadásából maradt fenn, ahol osztatlan sikert aratott, kitűnt az amatőrök közül.
Tanulmányait nagyon komolyan vette, tanárai elégedettek voltak és minden rostavizsgán jól szerepelt.
Vidor Dezső, az igazgató, a záróünnepségen elmondott beszédét azzal fejezte be, hogy a színészi karrier eléréséhez három tényező szükséges, ezek: a tehetség, az egészség és a becsületesség. Bilicsi Tivadar hatvanéves színészi múlttal még hozzáfűzte, hogy nagy szükség van a szerencsére is! 1925-ben kapta kézhez a diplomáját, most már valóban hivatásos színész lett. A Belügyminisztériumban természetesen azonnal felmondott.

A diploma után Szegeden

A nyári szünet alatt a Városi Színház égisze alatt működő daltársulathoz szerződött, Fóton, Mogyoródon játszottak. Majd a Színházi ügynökségen keresztül jutott el az Andor Zsigmond vezette szegedi színházba.
Az itteni élményeiről így írt:
"A színház jól ment, jó darabokat játszottunk, különösen nagy sikere volt Zerkovitz Béla "Csókos asszony" című operettjének. Én Kubanek, sváb hentesmestert játszottam, szerénytelenség nélkül mondhatom, kitörő sikerrel. Az akkoriban népszerű kritikus, dr. Kormányos István a "Színház és társaság" című lapban egészen kiváló méltatást írt rólam, és külön örültem, hogy nemcsak mint színészt, de mint embert is igyekezett bemutatni eképpen: "Drámaiságig duzzadó komikusi vénája, groteszksége a szegedi színészek legderekabb tagjává avatták. Bilicsi Tivadar őszinte és közvetlen, nem kenyere az intellektus mímelése, de annál erősebb nála a kollegiális szolidaritás. S ez a pálya lendülőjén álló művész erényei és kvalitása révén el fog jutni arra a helyre, ahová a sorsa kijelölte."

A Király Színházban, majd a Belvárosiban

1929-ben Lázár Ödön a budapesti Király Színház igazgatója megnézte Szegeden, és azonnal 3 évre leszerződtette, azaz "felszerződtette" Budapestre.
Itt azonban csalódás érte, mert Szegeden népszerű közismert kedvence lett a közönségnek, itt Pesten viszont semmi komoly feladatot nem kapott.
Egyszer volt ugyan egy igazi nagy feladata, amikor id. Latabár Árpád megbetegedett, és neki kellett átvenni a szerepet. A beugrás remekül sikerült, nagy sikere volt, de ezután megint csak lific-lafac szerepeket kapott. Érthető, hogy semmi szívfájdalmat nem érzett, mikor felbontotta a szerződését és visszament Szegedre.
Egy szezon telt el Szegeden, amikor egy alkalommal a Belvárosi Színház igazgatója, Beöthy László nézte meg és szerződést kínált neki. Erre az eseményre így emlékezik vissza:
"Reményekkel néztem a jövőbe, mert Beöthy a nagy felfedezők közé tartozott. A "Szegény lányt nem lehet elvenni" című darab a premieren nagy sikert aratott s nekem, mint vidékről felkerült ismeretlen színésznek, mind a sajtóban, mind a közönség és szakma körében nagyon szerencsés bemutatkozást jelentett. Ezt követően az "Én és a kisöcsém" előadására a Honthy apját játszó szerepet osztották rám, ami ellen Honthy Hanna erősen tiltakozott. A direktor úr megnyugtatta, hogy biztosan nagyszerű leszek ebben az öregember-szerepben is, és a siker Beöthyt igazolta."

Az első nagy sikerek

Mikor váratlanul Beöthy meghalt, a színházi vezetést egy konzorcium vette át, ami nem volt Bilicsi Tivadar ínyére való. Ügynöksége a Sebestyén Mihály vezette miskolci színházat javasolta. Le is szerződött.
Itt aztán nem lehetett szó panaszról, rengeteg jó szerepet kapott.
A sok szép feladat, próba, előadás mellett mindig szakított időt magának a művelődésre, olvasásra. "... bár a mai színészek el sem tudják képzelni, hogy abban az időben milyen sokat dolgozott egy vidéki színész. Majdnem minden héten egy új darab bemutatója - vagy prózai mű, vagy operett... A rengeteg új szerep betanulása, a hajszolt próbák, az izgalmas premierek azért kimerítettek. ...játszottunk mi mindent. Operettet, népszínművet, klasszikus tragédiát, modern drámát és vígjátékot... persze azért a nagy munka közben előfordult egy-egy vidám közjáték is..."
Jászai Marit és Pethes Imrét tartotta egyébként a példaképeinek. Egy komoly színházi könyvtárat gyűjtött össze élete folyamán, amiből sokat tanult a mesterségről, tehetségről, emberségről.
Közben egyik jobb szerepet játszotta a másik után, a színházi kritikák egybehangzóan szinte csak dicsérték.
Érdekességként jegyezte le az alábbi kis történetet:
"Legnagyobb siker számomra a "Csodabár" című darabban Wunder bártulajdonos szerepe volt. A miskolci bemutatóra lejött Sebestyén Géza az Operett színigazgatója is, azzal a szándékkal, hogy engem leszerződtessen. Ez a nap egybeesett öccsének, Sebestyén Mihálynak születésnapjával. Mint jó testvér mindig megajándékozta fivérét valami komoly ajándékkal. Most is megkérdezte, hogy minek örülne. Mire Mihály azt felelte: Hagyd itt nekem még egy évig Bilicsit. Így lettem születésnapi ajándék. A Miskolcon töltött 2 év alatt 60 szerepet játszottam el nem kis sikerrel."
A következő évadot már a Fővárosi Operettszínházban kezdte, de nem sok öröme tellett benne, így továbbállt és a következő állomás a Terézkörúti Színház volt, ahol már a tehetségének megfelelő feladatokkal bízták meg.
1932-ben a "Weekend" című darabban például másodszereposztásban kiosztották rá Csortos szerepét. Erre így emlékszik vissza:
"Egy napon értesítettek, hogy Csortos megbetegedett, és másnap már én játszom a szerepet. Nagyszerűen sikerült a beugrás, óriási sikerem volt. Csak előadás után tudtam meg, hogy míg én önfeledten komédiáztam a színpadon, azalatt Édesapám örökre itthagyott minket. Tipikus színészsors, hogy ilyenkor is helyt kell állni. Tragikus fordulata az életnek, hogy amikor a pályámon ilyen nagy boldogság ért, nem tudtam önfeledten örülni, mert ez volt magánéletem első igazán nagy csapása. Ezután a véletlen úgy hozta, hogy az első könyv, amit a kezembe vettem Gárdonyi Géza "A földre néző szem és az égre néző lélek" című műve volt. Ez tulajdonképpen nem novellás kötet, hanem aforizmák, maximák, filozofikus mű, az élettel és a halállal foglalkozik. Eddig eszembe se jutott a vallás, Isten gondolata, éltem bele a vakvilágba. Ettől kezdve azonban egyre jobban foglalkoztatott és erősödött bennem az istenhit, és el is kísér életem végéig."

Bilicsi Tivadar, az ismert és kedvelt fiatal színész

1932-től 1935-ig a Terézkörúti és az Andrássy úti Színházakban játszott. Ez alatt a 4 év alatt 24 szerepet játszott el, egyik sikeresebb, mint a másik. Egyre népszerűbb, egyre ismertebb és egyre kedveltebb lett a közönség, a kritikusok és a rendezők körében is.
A kritikák hihetetlen szuperlatívuszokban írtak róla. Itt kell megemlíteni egy érdekességet, hogy abban az időben mennyi napilap, színházi folyóirat foglalkozott egy-egy premierrel. Kuriózumként álljon itt egy példa:
1937 - Andrássy úti színház - "Különös szerelem"-előadásáról írt a "Pesti Hírlap", az "Újság", a "Magyarság", az "Új Magyarság", a "8 Órai Újság", a "Magyarország", a "Pesti Napló", a "Hétfői napló", a "Film Színház Társaság", a "Magyar Hírlap", az "Esti Színházi Újság", a "Függetlenség", a "Pester Llyod", "A Mai Nap".

Filmözön

A filmrendezők egész sora figyelt fel egyéni humorára, kedvességére, tehetségére. Ahogy az akkori sajtó is írta: egy igazi tehetséget fedezett fel a magyar filmgyártás.
Egyik jobb szerepet kapta a másik után, játszott a "Vén gazember"-től, a "Tokaji Aszú"-tól, a "Csákó és kalap"-on, a "Katyi"-n keresztül egészen a "Bob herceg"-ig, a "Semmelweis"-ig mindenben.
Az akkori időszak legkiválóbb filmrendezőivel dolgozott együtt, hogy csak néhányat említsünk: Keleti Márton, Martonffy Emil, Nádassdy Kálmán, Vaszary János, Kalmár László.
Alig lehetett elképzelni a 30-as évek végén, a 40-es évek elején filmet nélküle. Partnerei is közismert, kitűnő színészek, színésznők voltak, a teljesség igénye nélkül, csak a legnagyobbakat említve álljon itt egy névsor: Latabár Kálmán, Mály Gerő, Rózsahegyi Kálmán, Kabos Gyula, Jávor Pál, Rajnay Gábor, Makláry Zoltán, Turai Ida, Tolnay Klári, Vaszari Piri, Szeleczky Zita. Felsorolhatatlan névsor - hiszen akkoriban mindenkit foglalkoztattak, aki tehetséges volt.
1930-tól 1952-ig 81 filmszerepet játszott el, nagyon komoly sikerrel.
Ezt követően nem látta, nem láthatta magyar közönség Bilicsi Tivadart új filmben. Hogy miért, arra egy későbbi fejezetben visszatérünk.
Érdekességük ezeknek az akkor készült filmeknek, hogy ma is szórakoztatóak, kedvesek, kedveltek. Valószínű, ezért tűzi műsorára időről időre a Duna Televízió és a Filmmúzeum is.

Bilicsi ma már nem látható filmjei

Számos filmje, melyben játszott, elveszett a háború forgatagában, mint például az 1943-ban készült "Anyámasszony katonája", és a szintén ekkor forgatott "Egy nap a világ" és a "Megálmodtalak", vagy az 1938-ban gyártott "Beszállásolás", akárcsak a többi 1938-as filmje, a "Fehérvári Huszárok" és a "Nehéz apának lenni". Ugyancsak nem látható ma már a "Hölgyek előnyben" (1939) és a "Nem loptam én életemben" (1939), "Pénz áll a házhoz" (1939) vagy a "Magyar feltámadás" (1939), vagy Vaszary János filmje, a "Rád bízom a feleségem" (1937), a háború kezdetén forgatott Bán Frigyes-film, a "Zavaros éjszaka" (1940), éppúgy, mint az "Alkalom (1942), és a Jókai-film az "Aranyember (1936), vagy az 1938-ban készült "János vitéz". Nem látható továbbá a Szilágyi László forgatókönyvéből készült és Bánky Viktor által leforgatott "Kölcsönkért férjek" (1941), vagy az 1940-ben felvett "Tokaji aszú" sem. Viszont öröm, hogy 1994-ben Kanadából megkerült az 1938-ban forgatott "Nincsenek véletlenek" című Kalmár László rendezte filmje, talán egyszer a nagyközönség is láthatja Timár József, Turay Ida, és Szombathelyi Blanka partnereként Bilicsi Tivadart, a fiatal és fess színészt.
"Kedves hódolóm, egy kisgyerek, a múltkor elküldte levélben annak a hetvenegy filmnek a címét, amelyekben a felszabadulásig játszottam. Kiírta valahonnan. Én hozzáírtam még hármat. Ennyiben játszottam a felszabadulás óta... De ezt sem írom a passzív tételek közé. Vannak még el nem ért kis vágyak. A Volpone címszerepe, s talán Harpagon" - mondja a hetvenesztendős Bilicsi, mindenféle indulat, vagy harag nélkül, de kicsit szomorúan.

Családot alapít

1938-ban a Magyar Színház, ahol Bilicsi Tivadar is játszott, négy, a főiskolán akkor végzett színésznőt szerződtetett, többek között TÍMÁR Lizát, aki a régmúltra így emlékezett vissza írásában:
"A Dinasztia című darab próbáin kerültünk össze. Én egy kis udvarhölgyet játszottam, aki szerelmes a Bilicsi alakította Ágostba. A színpadon kívül sokat beszélgettünk könyvekről, filmekről és az élet dolgairól. Egyikünk sem gondolt ekkor még szerelemre, csak azt éreztük mind a ketten, hogy nagyon jó együtt lenni. Néhány hónap elteltével azonban már mindkettőnk számára ez a kapcsolat több volt, mint barátság. Igen! Ez az igazi szerelem, szeretet lett, ami egy életre szólt."
1942-ben összeházasodtak. 43-ban megszületett Mária, majd 44-ben Katalin, ezután 46-ban Erzsébet és végül 48-ban Éva. Így nem is volt kétséges, hogy a szép reményű tehetséges színésznő ezután már csak "anya"-szerepet vállalt. Emellett társa, partnere, támogatója, egyszóval mindene lett Bilicsi Tivadarnak egy életen keresztül.
Ritkaságszámba ment akkor is, ma is, hogy mennyire össze tudta hangolni Bilicsi Tivadar a kiegyensúlyozott családi életet a néha komoly megpróbáltatásokkal járó színészi pályával. Természetesen ehhez egy olyan társ kellett, mint az Ő felesége.
A nagy család miatt sokszor vállalt fellépéseket - amiért elég gyakran bírálták, az anyagiak miatt azonban erre szükség volt, de Ő mindig nagyon vigyázott arra, hogy ez a "pendlizés" ne menjen a művészi teljesítmény rovására.
Sajnos, Bilicsinél színészdinasztiáról nem lehet beszélni, mert ugyan Mária a színészi pályát választotta, de ő fiatalon hunyt el. Kati kozmetikus volt, majd a három lánya mellett főállású anya lett. Erzsit a színház iránti szeretete vezérelte a Magyar Televízióhoz, ahol rendezőként 35 évet dolgozott, egészen a nyugdíjazásáig. A "szöszi Éva" Svájcba ment férjhez, és a METRO cég könyvelésén dolgozik.
Itt kell megemlíteni, hogy miután fiúgyerekük nem volt, aki továbbvitte volna a BILICSI nevet, így ez egyszeri és megismételhetetlen.

A politika átrajzolja a színészkarriert

A háború után, 1945-ben, a Fővárosi Operettszínházhoz került Honthy, Feleky, Mezey, Ajtay, Latabár, Rátonyival együtt - csak hogy a legismertebbeket említsük. Az államosítások után Gáspár Margit lett az igazgató, aki az akkori kultuszminisztérium teljes bizalmát élvezte. Eleinte nagyszerű szerepeket kapott, de nem tudni miért, Gáspár Margit nem fogadta a kegyeibe és a továbbiakban egyre kisebb, jelentéktelenebb feladatokkal bízta meg. Bilicsinek ez természetesen rosszul esett és nem is igazán értette az okát, de azért valamit sejtett, mert akkoriban ezt írta:
"A politikai helyzet egyre nehezebbé vált, benne voltunk a személyi kultusz kellős közepében. Talán az volt Margit szemében a legnagyobb hibám, hogy sosem voltam egy politikusalkat. Sosem titkoltam világnézetemet, Isten-hitemet. Ennek kapcsán kerültem életem egyik komoly következményekkel járó konfliktusába."
1952-ben az "Orfeusz az alvilágban" című darabban Zeusz főistent kellett volna eljátszania. Ez a szerep azonban nem volt összeegyeztethető vallásosságával, ezért ezt nem vállalta el, és őszintén meg is mondta az igazi okát. Gáspár Margit ezt szabotázsnak minősítette, és azonnal véget vetett az operettszínházi tagságának. Talán ez is közrejátszott abban, hogy 1952-től Bilicsi Tivadart élete végéig nem láthatta új magyar filmben a közönség.
A Szent István körúti Néphadsereg Színházhoz /későbbi Vígszínház/ került, lényegesen kevesebb gázsiért.
A történtekkel kapcsolatban később így nyilatkozott: "Sosem bántam meg, hogy akkor a lelkiismeretemre hallgattam, jól döntöttem!

1956 után

A Néphadsereg Színházánál vegyesen kapott jó és kevésbé jó szerepeket, aztán inkább már csak epizódfeladatokkal bízták meg. Ez nagyon bántotta, s mikor egy külföldről hazatelepült színész miatt a megszokott öltözőjéből is kitették, olyan elkeseredett lett, hogy elhatározta, Ő is elhagyja az országot egész családjával együtt, 1957 év elején.
A disszidálási kísérlet nem sikerült, a határnál feltartoztatták a külföldre távozni szándékozókat. Visszahozták Budapestre. Itt legjobb barátja, Feleky Kamill, és a Néphadsereg Színházának akkori igazgatója, Magyar Bálint mindent megtettek annak érdekében, hogy emiatt ne legyen bántódása.
"Hálát adtam Istennek, hogy így történt, már nem vágyódtam elmenni és boldog voltam, hogy ilyen barátaim vannak" - írta emlékirataiban.
Ezt követően egyre jobb szerepeket kapott. Legkedvesebb szerepei: "Esőcsináló" - öreg Curry, "Rómeó és Júlia" - Lőrinc barát, "Az öreg hölgy látogatása" - Ill.
Szép sikerei voltak és a vezetőség is elismerését fejezte ki, mikor 1962-ben Érdemes Művész lett, majd 1975-ben megkapta a Kiváló Művész-díjat is.

Színészbőrben a színpadon

"Hány színészt is játszottam már? - Talán először Miskolcon, még Sebestyén Gézánál voltam Szellemfi. Ezt később a rádióban is eljátszottam. Aztán még háború előtt, a "Josephine" című vígjátékban mint Talma, a nagy francia színész léptem színre. Ezt eredetileg Csortos Gyulára osztották. Csortos elolvasta a darabot, majd megkérdezte, hogy Moustache-ot, az öreg katonát ki alakítja. "Bilicsi" - válaszolták. És ha megbetegszik? Ezzel az "és ha megbetegszik"-kel fejezte ki, közvetve, hogy a nekem szánt szerep jobban tetszik neki. Így lettem Talma, a színész, aztán játszottam Rettegi Fridolin ripacs-direktort, a "Szabin nők elrablásá"-ban; Vidorov vándorkomédiást az "Erdő" című Osztrovszkij-vígjátékban. És tizenöt évvel ezelőtt, (1946-ban) a még fűtetlen Belvárosi Színházban - Almádyt!" Molnár Ferenc "Játék a kastélyban" című vígjátékának Almády színész-alakját később 1961-ben is eljátssza, igaz, akkor már Benkő Gyula rendezésében a Vígszínházban. "Nem ez az első eset, hogy egy szereppel ismét találkozom, hiszen "A néma levente" Beppóját játszottam 1936-ban, 1946-ban, 1956-ban, és szeretném 1966-ban is eljátszani..."

A Bilicsi-szerepekről

"Zavarba jönnék, ha Bilicsi játékának nüanszait nekem kellene ilyen módon kielemeznem - mondja Sas György. - Idézgetem magamban színpadi szerepeit, csak amelyeket magam is láttam. Beppo, Mosca, Lőrinc barát, Ill, Rettegi Fridolin, Tschöl papa, dalok csengenek a fülemben: "Asszonykám, adj egy kis kimenőt...", "Apu, hod med be...", "Nem wurlitzer a verkli...", s hallom Bruhaha Kelemen mókáit a Csinn-Bumm Cirkuszból." (Leszkai András-Szőnyi Zoltán: Csinn-Bumm Cirkusz - azonos szereplőkkel játszódó, de folyvást változó történet, egy cirkusz életéről. A sorozat 1953-tól folyamatosan műsoron van, sőt, még a hatvanas évek elején is játsszák egyes előadásait. Egyik főszereplője az örökké vidám, Bruhaha Kelemen - Bilicsi Tivadar. Robi - Rátonyi Róbert, Bikkmakk - Ascher Oszkár, Bukfenc - Pethes Ferenc, Szamóca - Keleti László, Emilke - Komlós Vilmos... stb.)
"... Engem a gyerekek meg a nyugdíjasok szeretnek különösképp - válaszolja Bilicsi -, néha bohém, kapatos emberek is odajönnek hozzám barátkozni, mert azt hiszik, olyan békebeli fiákerező, orfeumjáró bohém vagyok, amilyennek gyakran a szerepeimben, a dalaimban mutatkozom. Ilyenkor így morgok: ez a népszerűség átka. De ha nem jönnének oda, bízvást rossz néven venném."

Bilicsi ars poeticája

"Véleményem szerint jó színész is csak az lehet, aki jó néző is egyben; akit a függöny másik oldalán, a zsöllyében is megtapad a játék varázsa. A magam részéről mindig azokért a kollégákért, pályatársakért lelkesedtem, akiknek nem láttam be a kulisszatitkai közé, akiknél nem jöttem rá a színészi műhelymunka apró fogásaira; akiket ámuló nézőként tudtam csodálni. Számomra, talán éppen ezért - mutat rá a fotográfiák mellett függő képre, Pethes Imre arcképére - Ő volt a legnagyobb. Az utolérhetetlen. Ő volt az, aki megtanította hallgatni a nézőteret. De sokan vannak ilyenek; a régiek között is, akikkel még mint fiatal színész játszottam együtt, s az újak között, akik mellett én vagyok az öreg. Ez a csoda, ahogy egy művész a mesterség megtanulható, megismerhető fogásaival meg nem magyarázható módon, mások által megismételhetetlen jelenségként találja telibe a figurát, ez, s az örök játékosság tart a bűvkörében, amikor azt mondom.: ha újra kezdhetném az életet, mindig a színpadot választanám."

Bilicsi Tivadar szerepeiről Verebes István

"... egy város állt bosszút rajta ifjúkori hűtlenségéért "Az öreg hölgy látogatásá"-ban. A szívem szakadt meg érte. A leghívebb barátként átkozta új gazdáját, Moliere-t a "Cyrano" ötödik felvonásában. A szívem szakadt meg a haldokló Cyranóért. Férjet akart csúnyácska lányának, mint öreg farmer az "Esőcsináló"- ban. A szívem szakadt meg Bulla Elmáért. Feküdt a kórházi ágyban, és ugráltatta Somogyvárit, Koncz Gabit a "Nagyvizit"-ben. Sírtam és röhögtem. Megcsalták, vénségére rajtakapta feleségét, Náray Terit az "Eredeti helyszín"-ben. Röhögtem és sírtam. "Nem wurlitzer a verkli", meg "Asszonykám, adj egy kis kimenőt", meg "Jöjjön ki Óbudára", és "Apu, hod med be", őt hallom, csak az ő hangját, mert beleépült a dalokba, amiket énekelt, mert mástól nekem azok már fabatkát sem érnek...!" - emlékezik vissza Verebes István.

"Harmadvirágzás"

Ezt a "harmadvirágzás" elnevezést és ezt a sikeres időszakot is Gyurkovics Tibor írónak köszönhette. A Vígszínházban egyre-másra játszotta a kisebb-nagyobb szerepeket, de talán a koránál fogva már igazi nagy feladatot nem kapott a 70-es években. Ekkor osztották rá Gyurkovics Tibor új darabjában "Az Öreg"-ben a Szomszéd szerepét, amiben kirobbanó sikert aratott. Gyurkovics így nyilatkozott a premier után: "Bilicsi Tivadarról külön kell szólnom. Amit a darabomban produkál, az a színjátszás magasiskolája. Az örökös vitát, hogy mi az abszurd, mi a reális, mi a modern - egy csapásra eldöntötte. Felejthetetlen !!!"
"A legutóbbi bemutatkozása valóságos meglepetést keltett - írja a korabeli "Film Színház Muzsika" hasábjain Sas György. - "Gyurkovics Tibor Az Öreg című darabjában Winter kertész lomha, kopott, lassú észjárású, de ravasz epizódfiguráját olyan leszűrten, karakteresen fogalmazta meg s alakítja, hogy az a modern, elvonatkoztatottabb színpadi stílus iránti nagyfokú, eleven érzékenységről tanúskodik. Bilicsi nem mai színész, s íme, mégis mennyire mai. Honnan ez a modernség, ez a telibe talált karikírozó felfogás?
- Mondjam azt, hogy ötvenéves színészi pályámon volt alkalmam megtanulni? Talán minden az emlékezés örökös permanenciáján múlik. Az emlékeknek a színész számára nem csak tárgyi formái vannak - és körbemutat a szobán -, hanem az idegei közé rejtett titkai is. Igen, az emlékek titkot rejtenek. Én, jóllehet olykor önkéntelenül és tudattalanul, impressziókat is gyűjtök. Látok, megismerek, megfigyelek valakit-valamit az életben, elraktározom, aztán egy adott pillanatban kiválasztom az emlékképek sokaságából, s átmintázom az adott feladatra és szituációra. Megmondhatom, Winter eljátszásához a modell siófoki villánk már meghalt kertésze, szegény Gyula bácsi, az dünnyögött így, az volt ilyesforma..." - mondja Bilicsi a riporternek válaszolva. Mozdulatokra, ötletvillanásokra emlékezik, amelyek maguk is még régebbi emlékekből táplálkoztak. El is játssza őket. Egy régvolt miskolci rendőrkapitány gesztusait például, melyet a "Doktor úr"-ban használ fel. Majd hirtelen a zsebéből előránt valamit. Mintha fegyver volna, egészen megrémít vele. Aztán békésen s kicsit vagányul fésülködni kezd azzal a valamivel. Hiszen csak fésű. "Ezt a Topaze-ban csináltam. S valamikor Velencében láttam; két gondolás közt játszódott le. Ezek ötletek, fogások. De a számomra az az igazi nagy színész, akinek a műhelytitkai egyszerűen tetten érhetetlenek. Vagy csak nehezen megfejthetők."

Túl a hetvenen...

"És játszom, amíg hívnak, lankadatlanul. És utazom. Jártam kétszer a magyarok közt Amerikában, felléptem szilveszterkor Kolozsvárott, hívnak Kanadába. Kértem a múltkor a feleségemet, figyelmeztessen, ha már nem talál a réginek, s eléggé fiatalosnak a színpadon... Azt mondta erre tréfásan: - Ugyan, Bil, miért nem szóltál egy héttel ezelőtt? Még megy a szereptanulás. De nem akarok úgy járni, mint a kolléga, akihez így fordult az egyik próbán társulatunk egy tréfacsinálója: - Nekem te túl gyanúsan jól tudod a szerepet... Mire ő: - És baj az? - Baj hát. És ha a premierre elfelejted? S ami az időmúlást illeti: van bennem valami hajlam az összegezésre, keresem a bölcsek kövét, ezért sok színészkönyvet olvasok. Gyárfás Miklós írja egy Somló István-kötet előszavában: ...Játékosság. Ezzel a rejtéllyel eddig alig foglalkoztak a színészírók, holott egyedül a játékos ösztönök érvényesülése adja a színésznek a sikereken, elismeréseken túli erőt a pálya kegyetlen sajátosságainak elviselésére..." Talán ebben áll a nagy titok, a játékosságban. Az én rezümém nem az, amit a bábjátékos mond a Tragédia londoni színében: "Mulattattam, de nem mulattam." Én mulattattam, de mulattam is..."
"... ma is ugyanolyan érzés fog el, amikor a színpadra lépek, mint amilyen fél évszázaddal ezelőtt - de furcsán hangzik ez a fél évszázad! - elfogott. Ezt a szerepet - az asztalról rövid keresgélés után felemeli a Gyermekszínházban bemutatásra kerülő Csipkerózsika példányát - ugyanolyan elfogódottan és ugyanolyan lelkesedéssel vettem kézbe, mint pályakezdő éveim első szerepét. Boldog vagyok, hogy a sors megajándékozott a játékosság szenvedélyével, és ez a szenvedély az idő múlásával nemhogy lanyhult volna, hanem inkább erősödött. Különben is: nagyon szeretek gyerekeknek játszani. Fogékony, nyílt közönség, és mindenekelőtt: - őszinte. De talán a felnőttközönség is ilyen lenne, ha többet törődnénk azzal, hogy mit játszunk, és hogyan, a gyerekeknek. Mert ők a holnapi közönség..."

Sas György látogatása Bilicsi otthonában

"A mozdulat gyengédsége, ahogyan vitrinjéből kiemeli sok régi színészrekvizitum és irat közül kicsit már megkopott kellékdiadémot: felér egy hitvallással. Szertartásosság nélküli szertartás ez, családias meghittségű kultikus pillanat. Bilicsi Tivadar tenyerén tartja a pálya jelképes koronáját. Ezt a diadémot Jászai Mari hordta homlokán a Bánk bánban, Gertrudis szerepében. De ha valódi drágakövekkel kirakott királynői hajék volna, akkor sem lehetne drágább és féltettebb kincse Bilicsi Tivadar olthatatlan gyűjtőszenvedélyének.
Emlékeket őrző, idéző tárgyak, festmények, könyvek, levelek, a falat beborító fényképgyűjtemény az egykori szerepekből... S mégsem múzeum ez a hajlék, s a vitrin sem házoltár. Csupa mozgás, készülődés, elevenség, életöröm: igazi családi tűzhely ez a ház. Itt nem csak a nagy pályát befutott színészt, hanem a derűt és nyugalmat megtestesítő családfőt is megismerhetem. S mégis, inkább a matriarchátus ezer jelét tapasztalom. Liza asszony, a feleség féltő gyengédsége, mindennel törődő szorgossága a legfőbb jelenvaló erő. A színházi képeslapokban oly sokszor megírt négy Bilicsi lány már felnőtt, közülük kettő látogatásunk közben át is viharzott a "színen", mert itt ez a jövés-menés, azt hiszem, a kialakult életforma. És a munkából megtérő színész számára a legfőbb pihenés.
S akkor még nem említettem a nőuralom legfrissebb hajtását, az egyelőre egyetlen unokát, a hatéves Katit. Ő aztán az igazi "zsarnok"; minden szavát és szeme rebbenését figyelni kell. Groteszk kis játékot eszelt ki most is magának. Beállít a másik szobából csupa csipketerítőbe öltözötten. Menyasszony. S ki más lehetne a vőlegény, mint a nagypapa?"
"Az Unokám. Az első és eddig még az egyetlen - mondja Bil -, de már úton van a második, azután, remélem, jön még jó néhány. Négy lányom közül ketten maradtak a mesterség, a színház igézetében: Mária, vidéki együtteseknél, s a Vígszínháznál töltött évek után most a Mikroszkóp Színház tagja, Erzsi lányom a televízióban rendezőasszisztens; de valamennyien, azok is, akik más pályát választottak, rajonganak a színházért. És így van ez rendjén."

Kollégákról, Darvas Ivánról

"Darvas Ivánt nagy színésznek tartom, nagynak a nehezen kiismerhetők közül. Tegnap este aztán, A vörös postakocsi színpadán, ahol én Unghonberky urat játszom, ismét figyelni, fülelni kezdtem Darvas Iván magával ragadó dikcióját. Az erőteljesen ejtett, szinte háromszorosra felerősített "r" hangzói jelentenék a kulcsot mondatai, sőt játéka dinamizmusához? S milyen ismerősek ezek az r-ek. Igen, csakugyan: régen, Pethes Imrétől minden idők egyik legnagyobb színészétől, példaképemtől hallottam ilyeneket. Így van ez, még ha éppen nem is keresgélünk az emlékeink közt, egyszer csak felhallatszik belül egy távoli hang és felénk közelít. Néha egy hangárnyalat is képes áthidalni az évek szakadékait, felismerésül s kérdéseinkre magyarázatul."

Hol vagytok, ti régi játszótársak?

"Énbennem leküzdhetetlen az élni akarás. Elmondok erre egy tréfás esetet: Az öreg hölgy látogatásában játszottam akkor Illt. Egy reggel belépvén a Rádió pagodájába valaki elébem állt: - Hát te élsz? - majd kissé felocsúdva folytatta. - Bocsáss meg, láttalak tegnap a Dürrenmatt-darabban. Ott meghaltál... Lám, ilyen viszonylagos az élet és halál kérdése..." - mondja hetvenévesen Bilicsi.
Ezt követte azután a "Nagyvizit" Badary bácsija, amit Gyurkovics lehet, hogy már személyesen neki írt. Hatalmas siker volt az előadás, és Bilicsi Tivadar valóban harmadvirágzását élte. Hasonló nagy sikert hozott a "Hárman a padon" bemutatója is Páger Antallal és Bulla Elmával.
Hozzákezdett megírni első könyvét "Hol vagytok, ti régi játszótársak?" címmel. Nagyon sok munkát jelentett a régi nagy színészek archív anyagának feldolgozása, de egyben nagy örömöt is és rendkívül jó elfoglaltságot. Sajnos, a sors úgy hozta, hogy a könyv megjelenését nem élte meg, de azt, hogy kiadja a Gondolat Könyvkiadó, már tudta. A második könyvének a címe az lett volna "Mulatattam, de magam is jól mulattam" - ezt azonban már nem volt ideje befejezni.
Kiegyensúlyozott, szép időszak volt, csak a betegsége okozott egyre több gondot, a tüdőtágulat - ahogy Ő tudta. Valójában a gyilkos kór, a tüdőrák falósejtjei gyengítették egyre jobban szervezetét.
Kisebb szerepeket azért még el tudott játszani, mint "A 22-es csapdájá"-ban az öregembert és végül a "Sanda bohóc"-ban Sajt Hugót. 1981-ben, április 27-én volt az utolsó előadása. Azon az estén még játszott...

Szomorú szívvel tudatjuk

Egészségi állapota hétről hétre romlott. Orvosai szerint nem volt lehetőség a műtétre. Lefogyott és egyre nehezebben lélegzett. Elment belőle az élet.
1981. július 11-én, Balatonon, családja körében aludt el csendesen, örökre.
Ahogy legjobb barátja és kollegája mondta: "Olyan elegánsan halt meg, ahogy élt. Nem kellett előadást lemondani miatta, nem okozott gondot színházának, a nyári szünetben hagyta itt az árnyékvilágot."
Nagyon szép, méltató nekrológok jelentek meg az újságokban. A temetésén ott volt mindenki, aki tisztelte, szerette Bilicsi Tivadart.
Gyurkovics Tibor így búcsúzott tőle:
"A halál kíméletlen, hihetetlen tények elé állít bennünket. Hihetetlenül ideállít minket Bilicsi Tivadar koporsója elé. Lehetetlen, hogy összetörte kedves hangját, megszakította zseniális színészi mozdulatainak finom fonalát. Nem hisszük el. Hiszen tegnap még itt ült, belemosolygott az arcunkba és mindentudó, huncut bölcsséggel tudtunkra adta: érdemes élni, érdemes játszani, érdemes, érdemes...
...Bill, az öreg Bill, a zseniális Bill, az ember, a színész, az apa, a nagyapa, itthagyott minket. Bilicsi családteremtő színész volt. Nem sztár volt - rokon. Művészetének is ez volt a titka: családot varázsolt maga köré. Határtalan csodára volt képes ez a színész, ez az ember.
... Minden halál lesújt. Az övé fölemel. Megvallom, nem rendített meg a halála, személyes elmúlása. Miért? Mert nem múlt el. Bennem él, milliókban él, segít, lebeg, mosolyog, beszél - ez az Ő halhatatlansága."

Bill a barátok szemében

"A derű volt maga - mondja Verebes István, majd így folytatja. - Nem. Így pontatlan és közhelyes. Itt járt köztünk hetven, nyolcvan évig a derű, akit Bilicsinek hívtak. Egyetlenegyszer találkoztam vele élete legvégén. Roggyantan ült a Vígszínház társalgójában. Annyira görnyedt és lesoványodott volt, hogy megnyúlt álla majdnem elfogyott pocakja helyére esett. Amíg nem vett észre, láttam rajta, tudja, nemsokára meghal. Amikor észrevett, kiegyenesedett a széken, hatalmas szemhéjainak vékony rései felcsillogtak, mosolyogva felém nyúlt, magához ölelt és megcsókolt. Elbúcsúzott még tőlem is, mert tudta, hogy nagyon szeretem. Azt hiszem, megsajnált, mert biztos volt benne, hogy hamarosan bánatot okoz majd nekem is. Pedig olyat soha életében nem okozott senkinek...! Nem sokkal utána sem hűséges hitvesén, Lizán, sem a lányokon nem fedeztem föl a közhelyes, képmutató szomorkodást. Úgy emlékszem, mosollyal az arcukon gyászoltak, úgy, ahogy méltó volt!... Ők tudták, tudják, Bill a dolgát letudva, jól tudta, boldogan tudta, boldogságot adományozva tudta, kerek volt az élete, kerek az alkata, a légköre, kerek az emléke is."

Bilicsi Tivadar Lelkes Péter szerint:

"Júliust írtunk 1981-ben, amikor a Farkasréti temető széljárta szomorúfűzei és juharfái között utolsó útjára kísérték a magyar színjátszás talán utolsó "virtigli", nagy clownját, a nyolcvanéves Bilicsi Tivadart. A színésztársak nevében egyebek közt Miklósy György búcsúztatta. Bill egyik legutolsó szerepében egy kályhást alakított. A búcsúztató szavak őt magát is egy kályháshoz hasonlították. Maga körül mindig is melegséget árasztott. Ha a kereskedelmi érettségi után marad tisztviselő (és nem áll be kardalosnak a városligeti Feld Színházba), akkor a kliensek egymás között azt súgták volna: ahhoz a snájdig fiatalemberhez menjetek, az a legaranyosabb. Ha történetesen a fodrászatban helyezkedik el, ő lett volna a nők kedvence. "Tivikém, egy berakást kérek, ahogy szoktuk." Miután azonban a színészetet választotta, hát e masztixszagú világban szerették meg. Kis magyar színházi életünk tele van intrikákkal, féltékenységgel. A sikernek nem örülni szoktak, hanem irigykedni rá. A gratulálóknak nem lehet hinni. A próbák tele vannak kínnal, könnyel, megaláztatással. Színházi humuszunk az értékek mellett televénye a szerepért való könyöklésnek, lobbizásnak is. Mégis, mikor Bilicsi tucatnyi színésztársával beszéltem e sorok szerkesztése közben, egyetlen sem akadt, akiben bármilyen tüske lett volna, aki egyetlen bántó szavára, tettére emlékezett volna. Egy rideg, lápos mikrofaunában mindenki felmelegedett, aki a "kályhás" közelébe került.
"Kedvet csinált az élethez. Nem, többet tett ennél: lényének létével bizonyította, hogy embernek érdemes lenni" - Kadelka László, a Terasz.hu főszerkesztője

Gyurkovics Tibor: Bilicsi - az életművész

Bill! - ha csak elhangzik a színház folyosóján, már mindenki fölkapja a fejét, abbahagyja a mondókáit, és vár valamit. Mint amikor egy texasi füstös fogadóba belép a környék igazi cowboya, élet, izgalom, vibrálás tör a levegőbe.
"Bill - brill!" - írtam annak idején Az Öreg című darabom bemutatóján hálateli soraimat neki. Várkonyi végigviharzott az öltözőkön, hogy üdvözölje. "Ezt tanítani kéne. Megszületett a magyar abszurd. Angolok se tudnák így csinálni! Bill! Hol vagy?"
S ott állt egy jóságos és kedves civil ember, azzal a szerénységgel, amit csak a megélt sors és az eredendően jóravaló alkat tud ajándékul adni az embernek, s amit annyira szeretnek a nézők is, a színésztársak is. Egy ember állt ott az öltözőben, aki ma is fél hatra bemegy a színházába, hogy szoktassa magát a fellépésre.
Persze, nem kellett már elbűvölnie a közönségét akkor. Évtizedeken át barátjává lett, egyik legjobb barátjává. Vidám szerepei, énekei miatt, de a nagy súlyosságú Dürrenmatt-szerep miatt is Az öreg hölgy látogatásában. Ez a szerep mégis új volt, a legmodernebb színjátszás terméke. Mit csinált Bill? Wintert, a szomszédot alakította, aki egyedül él a kutyájával, gyűrött, büdös ruhájában, élete vegetatív magányában. És valóban "szaga" volt ennek az alaknak, "szaga" volt a besüppedt életnek, a ravasz érdeklődésnek, a vacsorára leütött halnak, ahogy Bill bejött könyékig fölgyűrt zakóujjban, nehézkes léptekkel. Anélkül hogy szimbolikus jelentést akartunk volna adni a figurának - mindenki egy kicsit az "örök szomszédot" érezte benne. Pedig Bill egyáltalán nem absztrahált, nem talált ki új módit az alakításhoz. Sőt. Ízes hangján ejtette ki az azóta legendává lett szót, a "faanyagot". Valahogy összerántotta a szót, amiből "fa-nyag" lett. Vagy, ahogy a fűtenek helyett nyomatékosan "füttenek"-et ejtett. S ez volt a lényege. Azt hiszem, sokan tévednek, mikor a modern abszurd színjátszást valami ál-európai stilizáltsággal tévesztik össze. Azt hiszem, az igazi abszurd valami lemeztelenített természetesség. Ellentétben a handabandázó és vadul beleélő naturalizmussal, valami "hanyag" természetesség, mely föltárja a színész belső világát. Persze, ha van mit föltárni, ha van a színésznek belső súlya, egyénisége. S ez Bilicsi titka. Ez a belső világ. Nem a színjátszása, hanem az egyénisége. Ugyanakkor persze úgy kell érteni a mesterségét, mint a hegedűművésznek, hogy azt varázsolja elő lélekhegedűjéből, amit csak lehet. Ehhez az igazi kabaré nagy iskolája kell, mikor bukfencet tudunk vetni lelkünk színpadán. S ez a mesterség Bilicsi hegedű-kisujjában van.
Ez a belső világ egy emberszerető, jó szándékú, istenáldotta világ - Bilicsit nem azért szólítják meg gyerekek, lányok, öregek, járókelők, mert egyszerűen a nagy művészre kíváncsiak. Hanem mert emberi kisugárzása van, ők is érzik, hogy Bilicsi is kíváncsi rájuk, nem idegen, hanem nagy rokon ezen a földgolyón.
Ez a belső világ teremtette meg csodálatos alakításában Badarit, a Nagyvizit című darabomban. A mohó, sosem igazán élő, most a halálos ágyon az életszerepet eljátszó öregembert, aki mindenbe beleszólhat végre, betegsége, életveszélye halhatatlanná, királlyá teszi őt betegtársai közt, aki okvetetlenkedhet kedvére, aki bizakodhat, aki eleszi társa elől az ebédet, aki a főorvossal is úgy beszél, mintha a világtörténelem egyetlen kérdése lenne az ő halhatatlan lúdtalpa. Arcára figyelő értetlenkedés ült, fölfoghatatlan csodálkozás a betegágyban: hát ilyen nagyszerű az élet? Ilyen nagyszerű betegnek lenni? Akadékoskodik, gyűlölködik, intézkedik, tanácsot osztogat, de a végén ő menti meg a társát az öngyilkosságtól, akár saját halála árán is. "Még jó, hogy maga megmenekült" - suttogja végső perceiben. Mert az élet szép.
Mi adja ezeknek a felejthetetlen alakításoknak a nagyságát? A humor. A játéktechnika. A hanganyag. A belső természetességű gesztusok. De főleg - a mögöttes élet, a lélek háttere, melyben hit van, csalafinta, játékos bizakodás. Ebben a nehéz huszadik században, a katasztrófákon, válságokon túlmutató tanítás a legtöbb, amit a színházból tanulhatunk. Hogy érdemes. (Gyurkovics Tibor: Színház az egész - nem is - világ, Kozmosz Könyvek, Budapest, 1984. a vonatkozó rész a szerző hozzájárulásával közölve)

És azóta...

Lányai igyekeznek mindent megtenni, hogy Édesapjuk emléke minél tovább fennmaradjon, hogy minél tovább, minél többen emlékezzenek rá.
2001 szeptemberében Bilicsi Tivadar születésének 100. évfordulójára kiállítást és emlékműsort szerveztek a XII. kerületi a MOM-ban BILLENEUM címmel. Nagyon szép, megható produkciókkal emlékeztek rá régi kollegái, színésztársai.
A kiállításon láthatók voltak Bilicsi Tivadar legfontosabb állomásairól, szerepeiből fényképek, relikviák.
A Magyar Könyvklub újra kiadta a könyvét, a Hanglemezgyártó Vállalat pedig a régi dalaiból összeállított CD-t. A Vígszínház, ahonnét nyugdíjba ment, és ahol annyi esztendőt töltött, emlékére Bilicsi Tivadar-bérletet hív életre, amely azóta is kedvelt a közönség körében.

Bilicsi-díj

Bilicsi Tivadar 2001-ben lett volna 100 éves. Ebből az alkalomból lányai és családja megalapították a BILICSI DÍJ-at, melyet azóta minden évben kiosztanak. Ebből az alkalomból V. Majzik Mária szobrászművész készítette a kis szobrot. A családi kuratórium pedig minden év szeptemberében adja át a díjat. Díjazott lehet az a művész, aki, mint Bill, mosolyt tud csalni személyiségével, munkásságával az emberek arcára.

Eddigi díjazottak:
Tordy Géza, Halász Jutka, Gyurkovics Tibor, Dobsa Sándor és Gálffi László.
A család minden álma és vágya, hogy legyen egy állandó kiállítás, ahol ennek a különösen gazdag élet- és színészi pályának örökre nyoma marad.

Írták lányai: Bilicsi Katalin, és Bilicsi Erzsébet - 2006. www.szineszkonyvtar.hu

Bilicsi Tivadar : Apu, hod med be

Legkisebbik lányom, a szöszi Évi,
állatkertbe vitte el apukát.
Jókat kérdez ő ott az elefántnál,
hadd mondom el néhány buta szavát:
Apu! Hod med be, az a nagy elefánt
az oroszlán barlangjába?
Apu! Hod med be, az a nagy elefánt,
ha meghívják teára?
Ha csak az ormányát dugja be a buta, az kész könnyelműség:
mire felszívja a teáját, rég leharapták az ormányát.
Van-e pótormánya őnéki? Apu, mondd meg, mondd meg, hát!
Szépen mondom, én ezt nem tudom, kérlek!
Édes kislány, kérdezz valami mást!
Erre Évi elkezd keserűn sírni,
S mással kezdi most az óbégatást:
Apu! Pincébe, hogy megy le a zsiráf,
hogyha fát kell hozni, néki?
Ugye erszényes az a kenguru ott?
Az az erszény új vagy régi?
Az a kis medve, amikor halat eszik, kell-e hozzá szódavíz?
Mi a kedvence: a szilvaíz vagy a frissen megfőtt tejbegríz?
Ugye, spenótot ő sem szeret? Apu, mondd meg, mondd meg hát!
Ajka kérdez, mint a motolla, gyorsan
Egyszer mégis elfogy a türelem.
Hallgass, Évám! Most hadd felelek néked,
hallgass énrám, édes kisgyerekem!
Éva! Pincébe sose megy a zsiráf,
sose kell fát hozni néki.
Ezt egy jó kislány, hogyha idefigyel
hát azonnal meg is érti.
Sose hordoz pénzt az a kenguru ott, ugye, érted Évikém?
A medvének nem kell szilvaíz, sem a frissen főzött tejbegríz.
Mire Éva így szól: Értem én, csupán azt nem értem még:

Apu! Hod med be...

Kitüntetései:

1962-ben Érdemes, 1975-ben Kiváló Művész kitüntetést kap


© 2003 www.szineszkonyvtar.hu