Déryné Széppataki Róza

Életrajz
Színházi szerepek
Művei
Művei
Foto
Szakirodalom

Déryné Széppataki Róza, Schenbach
énekes-színésznő, drámafordító,
a korai magyar színjátszás legendás alakja, a hazai vándorszínészet jelképe

Született:
1793. december 24. Jászberény, Magyarország,
Elhunyt:
1872. szeptember 29. Miskolc, Magyarország

Életrajza:

Adatok:
1810-ben Pesten lett színésznő.
1813-ban feleségül ment Déry István színészhez.
1815-1847 - között, mint vándorszínész az egész országot bejárta.
1815-1819 - Miskolcon szerepelt
1823-1827 - Kolozsvárott játszott
1828-1837 - a kassai társulat tagja
1822-ben sikerrel vendégszerepelt a pesti német színházban.
1837-38-ban a Pesti Magyar Színház alapító tagja,
1846-47-ben a Nemzeti Színház tagja.
1847-ben visszavonult a színészettől, kibékült férjével, akivel kezdetben Tarcalon él
1849 - 1862 - Déry diósgyőri házában él
1862 eltemette férjét
1862-1872 között özvegy húgához költözött, s Miskolcon lakik
1868-ban volt utolsó fellépése Miskolcon, Egressy Ákos vendégjátékán.
1869-ben segélyt kapott a Nemzeti Színház Radnótfáy-alapjából
1869-1872 között megírta emlékiratait.

Összefoglaló:

Déryné alakja a magyar vándorszínészet jelképe. A vándorszínészet sokoldalú primadonnája volt, aki drámai előadásokon a naiva szerepkört játszotta, az operaszínpadokon elsősorban a szoprán-szólamokat énekelte. Több száz szerep volt repertoárján. Sikerei révén jelentős része volt a magyar színészet elismertetésében és társadalmi pártolásának megszervezésében. Szerepköri kiöregedése egybeesett a romantikus dráma és opera stílusfordulatával. 1842-ben hat, németből fordított drámát említett meg egy vele készült beszélgetésben, ennek ma legalább kétszereséről tudunk. Emlékiratai (1879, 1900, 1955) a magyar biedermeier próza kiemelkedő alkotása.

Életrajza részletesebben:

Család, gyermekkor

Édesanyja Riedl Nina volt, aki annak testvérével, Riedl Ferdinanddal együtt a Grassalkovich herceg háziorvosának, Riedl doktornak voltak gyermekei, Hatvan városában. Az édesanya, Nina alig múlt tizenöt éves, amikor - a kor szokásának megfelelően - férjhez ment egy Hatvanban élő, nála jóval idősebb orvoshoz, Prosán doktorhoz. Ebből a házasságból hat fiúgyermek született, de ezek a gyerekek korán árván maradtak, mert Prosán doktor úr, egy nap megbetegedett, s nem sokkal rá meghalt. Az özvegy hamarosan újra férjhez ment, ezúttal egy bécsi születésű patikáriushoz, Josef Schenbach-hoz, aki Jászberénybe telepedett meg, s itt nyitott gyógyszertárat. Ebből a szerelmi házasságból újabb két gyermek született a korábbi hat testvér mellé, ezúttal két leány. Schenbach patikus és Riedl Nina közös gyermekei, Róza és Johanna később a Széppataki nevet használták.
Egy fiúgyermek valódi áldásnak számított akkoriban, mert a vagyont, a házat, az üzletet, az üzletmenet folyamatosságát biztosította a családfő szemszögéből. Schenbach Róza születésekor édesapja fiúgyermeket szeretett volna, mégis leány lett a kis jövevény. Apja elhatározása értelmében, a megszületett kisleányt fiúi jogokkal kívánta felnevelni Schenbach úr. Annak ellenére, hogy a kor szokásainak megfelelően, ekkoriban nő nem járhatott egyetemre, Rózát orvosnak szánta mégis. Három esztendős korától fogva erre terelte Róza figyelmét, s kisgyermekkorától fogva fiúgyermekként neveltette Rózát, hogy ha majd eljön az idő hitelesen tudja "alakítani" a kamasz fiút az egyetemen. Rövidre nyírt hajjal, fiú ruhákban járhatott, és jobbára fiúkkal barátkozhatott. A magyar színészet szerencséjére, az élet keresztül húzta apjának abszurd szándékát. Róza alig múlt öt esztendős, amikor húga, Johanna születését követően nem sokkal, édesapja, Josef Schenbach meghalt. Egycsapásra megszűnt a rákényszerített fiúvilág a kis Róza számára. Édesanyja vállára ezzel párhuzamosan nagy terhek rakódtak, mert a sok gyermek miatt szükség volt a folyamatos jövedelem biztosítására. Így édesanyja a patikát egyedül vezette tovább, egy a hivatal által kijelölt szaksegítség mellett, miközben ugyancsak egymaga foglalkozott a kislányok nevelésével is. Az alapvetően a szakmai szempontok alapján ésszerűnek tűnő szaksegítség azonban folyamatosan hátráltatta az üzletmenetet. A sokgyermekes, és kétszeresen is özvegy ugyanakkor még mindig szépasszony felkeltette az iderendelt szaksegítők figyelmét, amely számos bonyodalom forrása lett. Egyebek mellett édesanyja szigorú énekleckékkel "nehezítette" életét, amelyet akkor a gyermek Róza eléggé elutasítóan fogadott, ám később ezeknek az erőltetett énekleckéknek köszönhetően maga az éneklés lett megélhetésének fő forrása.

Róza kamaszkora

A jászberényi patikát bár édesanyja vezette öröksége jóvoltából, de a szakértelmet kívánó részét, önálló patikavezetésre még nem jogosult, fiatal intézők, úgynevezett provizorok végezték. Ebből azután számos probléma származott. A provizorok egy része folytonosan udvarolt a még mindig fiatalos, de már kétszeresen is özvegyasszonynak, másrészt, mind a raktárkészlet, mind pedig a bevétel eléggé nagyvonalúan kezeltté vált általuk. Egy bizonyos Gruber úr - az egyik provizor - nagy hatással lett Róza életére. Gruber sokat beszélt Pestről, a színházról, amivel felkeltette a kamaszodó leány érdeklődését, oly annyira, hogy Róza egyre másra "színházasat" játszott pajtásaival, annak ellenére is, hogy maga ilyen előadást még nem látott. Az özvegy patikáriusné számára azonban elgondolkodtató volt leánya színházi iránti vonzalma, és elhatározta, amint megteheti, Pestre küldeti leányát tanulni. Évek teltek el, de a pesti tervből semmi sem lett. Ám ez alatt sok megpróbáltatás érte a családot. Két év alatt három fiát vesztette el özvegy Schenbachné, a patika is egyre kevéssé jövedelmezett, a gondok nőttön-nőttek, mígnem egy nap elérkezett az idő: a patikát el kellett adni. Róza három bátyja már Pest városában tanult mesterséget, hát a kis Rózát is, amikor tizenhat esztendős lett, Pestre küldte anyja tanulni, a család régi barátjához, Rothkrepfékhez.

Róza útja a színpad felé

Rothkrepf József, a szállásadó, a család feje, aki akkoriban a pesti belvárosi templom karnagya volt, szeretettel fogadta gyermekei körébe, a kis jászberényi patikusleányt. Egyik gyermeke később, híres-nevezetes személy lett, ugyanis, Mátray Gábor néven vált sikeres zeneszerzővé és íróvá, majd ő lett a pest-budai Zenede igazgatója. Róza inkább Fannyval, Rothkrepfék leányával volt jóban, akivel közösen jártak el, az akkori város szélén található sváb asszonyhoz háztartásvezetést, és hímzést tanulni. Rothkrepfék révén jutott el színházba is először, mégpedig a Hacker Szálában egy magyar előadást tekintett meg, az a kislány, aki éveken keresztül álmodozott úgy a színházról, hogy tulajdonképpen nem is tudta milyen az. (Gyermek korában, ugyanis gyakran játszott pajtásaival "színházasat") Róza ekkor örökre eljegyezte magát Tháliával. Minden erejével azon volt, hogy nem a nézők közé beülve, hanem, mint színház-csináló működjön itt. Tudatos hajósnak a szél is segít - mondják, amely matrózmondás igazsága ezúttal is érvényre jut. Iskolába járásuk közben megismerkedtek azzal a Lajos nevű kamasz fiúval, aki Láng Ádám, a magyar színtársulat egyik vezető színészének, és rendezőjének a fia volt. Róza elszántsága oda vezetett, hogy egy nap rávette Láng Lajost, juttassa be őt az öltözőbe. Róza bejutott egyszer, többször, de a szikár, sápadt, rekedtes hangú "lyánkát", a kis vakarcsot senki sem vette komolyan. Hiába mondta, hogy színész szeretne lenni. Különben is Láng a kislány felvételét csak szülői belegyezéssel tudta elfogadni. Félárvaként, esetében, édesanyja belegyezése szükséges ahhoz, hogy egyáltalán színpadra kerüljön, de attól még az igazi próbát, a tehetséget ez mit sem befolyásolja. A színpadon dől el, ki lehet igazából színész, s ki nem. De az első lépés egy ilyen fiatal teremtésnél csak a szülői támogatás lehet. A komédiások, főleg a magyar-komédiások eléggé rossz hírben álltak a közfelfogás szerint akkoriban. Amikor Schenbachné fülébe jutott az eset nyomban Pestre utazott, hogy "Pest romlott erkölcseiből" kirántsa leányát, és Rózát visszavitte Jászberénybe. Nehéz időszak következett el. Schenbachné hajthatatlan volt, pofonok csattantak, ám a kérlelhetetlen szigor várt hatása alatt sem tört meg Róza színház iránt érzett elszánt vonzalma. Idővel édesanyja belátta, leánya számára megoldás kell találni, mert élete végéig nem élhetnek így. Egy nap a pesti magyar társulattól levél érkezett, amelyben kérték, hogy amennyiben a kislány továbbra is színész szeretne lenni, most kaphatna lehetőséget, amennyiben a szülői belegyezés is megérkezik a gyerekkel. Hosszas tárgyalások kezdődtek, amely során az édesanyja belegyezésével egy éves szerződést írhatott alá Róza a Pest városában működő Nemzeti Játszó Társasággal.

A pályakezdés gyötrelmei

Segédszínészként első találkozása a színpaddal keserű csalódást hozott. Udvari dámaként lépett színre, Shakespeare: Hamlet-jében, de ez a színpadra lépés inkább színfalak mögötti ácsorgássá vált. Kolléganői meglátván őt, egyszerűen megtiltották az ügyelőnek, hogy kieresszék a színpadra. "Hát ez miféle tücsök ebben a sleppben? Éppen ilyen dámák vannak az angol udvarnál! Ki ne eresszétek így!...stb"
Hát nem ilyen csúfos szégyenről álmodozott ő éveken keresztül. Több átsírt éjszaka után, az idősebb kolléganő, Murányiné vette pártfogásába a gyereklányt. (Ez időben náluk is lakott) Szerepet tanult vele, színpadi mozgást játszott elő, hogy valamiféle fogalma legyen a színpadi viselkedésről. Tulajdonképpen első színészi képzését is a Murányi házaspártól kapta. 1810. április 8-án került sor első igazi szerepére. Pajkos kis szobalányt alakított Spiess: Egyiptomi út, vagy így fogják az egeret - című vígjátékban. Róza jól tudta rolléjának (szerepének) szövegét, de a fényre nem számított, amely a színpadon várta. A nagy világosság hatására a közönségnek hátat fordítva elhadarta szerepét, úgy, hogy senki mást nem engedett szóhoz jutni. Amikor elérkezett az utolsó mondathoz, súgva kérte a kollégákat, kezdjék a jelenetet előröl, akik egyébként a döbbenettől, no meg Rózától meg sem nagyon tudtak szólalni. Róza ekkor megfordult a közönség felé, és a lehető legtermészetesebb hangon, jól tagoltan, és hangsúlyozva, a párbeszédek szövegeire, figyelve eljátszotta ezúttal jól a szerepét. A közönség többször is megtapsolta Rózát, aki ezt követően több mint harminc éven keresztül szerepelt estéről estére nagy sikereket aratva színpadokon.

Schenbach Rózából Széppataki Róza

Első nyíltszíni tapsától fogva állandóan színpadon volt. Statisztált, a kórusban énekelt, karakterszerepekben játszott. Pacha Gáspár daljátékában, "Az első hajós"-ban már komoly feladatot kapott. Másnap délelőtt egy boríték várta, benne harminc forint., és egy rövid levél: "Ha minden két hétben annyi haladást tanúsít a kis Rózsika, úgy mindig meg fogja ajándékozni a direktor"
A színlapok összeállítása, rendre a jó öreg Benke úr, Benke József dolga volt. (aki egyébként Benke Róza, azaz Laborfalvi Róza papája volt). Első ízben, amikor Róza neve színlapra került volna, Benke atyus faggatózott, az ifjú jövevény felől.
- Mi a neve kedvesem:
- Schenbach Róza.
No, magyar színlap, és német név? Ki látott már ilyet? Fordítsuk csak magyarra!
A színlapon a nevét azon túl már így nyomtatták ki: Széppataki Róza.

Nemzeti Játszó Társaságnál

A Vida László vezetése alatt álló társulat, a pesti Múzeum körúton lévő Hacker-ház emeleti nagytermében működött, amelyet egyébként maga Vida alakíttatott át színjátszásra alkalmassá téve. Majd mindennap volt előadás. A társulat nem volt nagy, de annál erősebb. Tagjai között találni Láng Ádám, Benke József (Laborfalvi Róza apja), Murányi Zsigmond, Murányiné Lefebre Teréz, Sáska János, Sáskáné Koronka Borbála nevét, akikhez egyébként később többen csatlakoztak, mint például Katona József, és Déry István is. Az elnémetesedett Pest csak lassan alakult át nagyvárossá. Az államkincstár által is támogatott pesti német színjátszás mellett a saját költségen működő magyar játszócsoportnak nagy ellenérzésekkel kellett megbirkózni. Általános nézet volt az a gyanakvás, amely a színészeket, a színházat kísérte a középkortól fogva, és nem csak Magyarországon. Ez az előítélet éppen a reformkor idején változott meg hazánkban lépésről lépésre, és éppen a magyar nyelvű színjátszás a nyelv fennmaradása érdekében tett nemesítő törekvések miatt. A komédiások közül a közfelfogás talán egy fokkal jobban elfogadta a német-pojácaságot, mint a magyar színjátszást. Akkoriban, a magyar szellemtől idegennek vélték a komédiázást, és úgy tartották, hogy magyar ember nem alázhatja le magát, a vásári csepűrágók szintjére. Sokan elvből, büszkeségből nem jöttek tehát magyar nyelvű előadásokra, és csak nagy erőkifejtés, hosszú, fáradtságos munka árán fordult meg ez az idejét múlt, poros szemlélet. Ebben a szemléletváltásban nagy szerep hárult Széppataki Rózára és kollégáira, kolléganőire egyaránt. Egyébként épp Széppataki Róza volt épp az a személy, aki előtt először nyílnak meg a nemesi kúriák és a polgári otthonok ajtajai. Szinte családtagnak számított Fáy Andráséknál, de más nemesi családok, mint a Mérey, a Karacs, a Pető, a Márton família is szívesen fogadta. Ez azért is volt különös, mert akkoriban a nemesség körében a német nyelv volt általánosan elfogadott, és beszélt nyelv, amely egyébként az állam nyelve is volt egyben, s ha értettek is magyarul, ezen a nyelven, ha lehet nem értekeztek. Az utca nyelve is német volt ekkoriban Pesten, magyarul a diákok, a változást váró fiatalok egy csoportja, a vidékiek egy része, a kereskedők, kofák beszéltek. A német nyelv gazdag irodalma, zenei, és művészi ízlése uralta Pestet is, és bár szomorú, de tény abban az időben a pesti utcákon magyar szót elvétve hallani.

Az első szerepek

A kisszámú pesti közönséget mindig újabbnál újabb darabok bemutatásával lehetett megtartani, és csekély mértékben gyarapítani, amely állandó és megfeszített munkát rótt a tagokra nézve. Róza szorgalmas igyekvése, hamarosan meghozta gyümölcsét, egyre másra sikert aratott. Tudását folyamatosan csiszolták kollégái, partnerei. Kemény úr sietett segítségére, amikor kiejtési hibáját kellett javítania (s betűi voltak csúnyák), és színpadi mozgására, tartására a kedves kis kórista lány, Bárány Katica vigyázott. Sőt csináltatott egy háton átfutó bőrövet, amelyet Rózának sokáig hordania kellett, és amely végül is meghozta a kellő egyenes tartását. Vasszorgalommal művelte magát, rengeteget olvasott. A sok szerep és énektanulás mellett nyelveket is tanult. Németül Otthonról hozott tudása volt, franciául, olaszul is tanulgatott, igaz összefüggően nem beszélte a nyelvet, de az opera szerepei egy jó részét hibátlanul énekelte idegen-nyelveken. Egyre nagyobb szerepeket bíztak rá. A Kotzebue Templáriusok-jában a csábító, és intrikus Matild szerepét amely annyira idegen volt személyétől, ezt nem akarta eljátszani. Csak Láng rendező erélyes fellépése csöndesítette el szabódását, és vette magára a kellemetlen figura jellemvonásait. Aztán fiú szerepeket kapott, mint például a Périnet daljátékban, az Újholdvasárnapi gyermek-ben, vagy mint a "Falusi borbély"-ban, ahol viszont az első szerelemes tenor szerepét is eljátszotta, vagy inkább el énekelte. A közönség derűs cinkossággal fogadta a fiúruhába bujtatott vézna kislányt Jószef szerepében, sőt még az utolsó pillanatban, a színrelépés előtt még egy bajuszt is festett rá az öreg Láng.

Megnyílik a pesti Német Színház, az akkori Európa egyik legnagyobb színháza

A társulat kis-nagy eseményei alakították, formálták a magyar társulat életét. Egy nap Vida László szerelmi kapcsolatba került a szép kórista lánnyal, Bárány Katicával, aki mellesleg Róza barátnéja is volt. Össze is házasodtak, s házasságukat követően nem sokkal visszavonultak Törtelre, a birtokukra. A színház vezetése, és a bírtok, család ellátása nagy terheket rótt Vidára, és idővel lemondott az igazgatásról. Helyét Mérey Sándor intendáns vette át. A kis magyar társulat belső életének változásait azonban elnyomta a kor egyik legjelesebb eseménye, megnyílt 1812. február 9-én, a pesti Német Színház. Az akkori Európa egyik legnagyobb és legkorszerűbb színházépülete lett ez a Színház téren (ma Vörösmarty tér), a bécsi Johann Aman tervei és Pollack Mihály, és Hild József kivitelezői közreműködésével felépült impozáns kulturális palota. A színház 3500 fő (!) befogadásra volt alkalmas, bizonyos helyzetekben még ennél több ember is elfért benne. A megnyitó előadáson Kotzebue két színjátékát adták elő, amelyhez a nyitányt, külön erre az alkalomra maga a nagy zeneköltő, Ludwig van Beethowen szerezte.
A színház megnyitásának kezdetei egészen II. József császár németesítő törekvéséig nyúlnak vissza. Nem titkolt cél volt, gátat szabni a magyarság nemzeti öntudatra ébredésnek. A színház pazar megnyitása, és később műsora komoly csapást jelentett a szegényes gondokkal küszködő magyar színjátszóknak, és nem csak Pesten. Akik magasabb színházi élményt szerettek volna szerezni, már nem kellett Bécsbe menniük. Itt a pesti Német Színházban mindent megkaptak: komolyzenét, koncerteket, hatásos rendezéseket, európai-hírű muzsikusokat, kitűnő színészeket énekeseket.
Volt egyébként egy különös közjáték a megnyitóünnepségen. A magyar színészeket "felkérték", hogy amikor a függöny felmegy, akkor nekik is ott kell majd állni, mintegy dekorációként, a színpadon. Általános ellenérzés fogadta, hogy egyszerűen kirendelték a magyar színészeket közreműködőnek. Róza volt a leghangosabb zsörtölődő: (.) "még hogy a magyar statisztája legyen a németnek!" Ám az általános zúgolódás ellenére Mérey intendás felkérésére, mindenki elment a színházavatásra, kivétel Széppataki Róza volt, aki beteget jelentett. (Mérey állítólag nagy szerelme, a Német Színházban játszó színésznő végett ment bele, hogy társulatát a jeles napon felvonultassa, a németek oldalán.)

A Rondellában.

A Német Színház megnyitásának lett egy jó vetülete is azért, mégpedig, hogy a színházzá átalakult belső várbástyát, az un Rondellát, amelyet eddig a német színészek használtak, megkapták a magyarok. A hely egyszerű volt, de a Hacker-Szálához képest jóval nagyobb befogadóképességűt. Ám a pazar kiállítású Német Színház nagyszerű programjaival nehezen bírták a versenyt. A jó öreg Rondellában gyakran majdnem üres páholyok, és félig telt széksorok előtt játszottak. Ritkán akadt olyan szép siker, amely megtöltötte a nézőteret. Az egyik ilyen sikerdarab épp Széppataki Róza személyes színpadi győzelmét hozza meg. A vándor-színidirektor Balog István színműve, a Cserni György szerb tárgyú zenés színdarabban énekelt pattogó szerb dalokat Róza, olyan nagy sikerrel, hogy hónapokra megtöltötte a Rondellát nézőkkel. Fordulat állt be a Rondella fenntartásában.

Széppataki Róza és Katona József

Katona József a pesti egyetemi évei alatt került kapcsolatba a magyar színészekkel. Több darabot fordított, átdolgozott a magyar színjátszók számára. Békési József néven szerződött, mint műkedvelő aktor a társulathoz 1812. január 20-án. Színészként Katona először a "Szmolenszk ostroma" című játékban szerepelt. A színlap meg is nevezte őt, mint fordítót, s az általa megszemélyesített személy mellett is ez állt - játssza a "Fordító úr". A fiatal diák hamar szerelemre lobbant a szépséges színésznő iránt, aki viszont számításba sem nagyon vette. Fennmaradt egy levél históriája melyben monogramját használva írt Katona érzelmeiről Rózához, akinek fogalma sem volt kitől érkezett a levél, mert hogy Katonát, Békési Józsefként tartották számon maguk között is. Fél év múlva derült ki Róza számára, amikor már Déry felesége volt, hogy a visszahúzódó, kissé mogorva kis "Katona Józsi" volt a szerelmes ifjú. Katona csalódottan vette tudomásul, hogy szíve választottja másnak adta kezét. Később a megbántott szerelmes egy színpadi fricskával kívánt elégtételt venni Dérynén, aki még idejében megtudván mi készül ellene, így a róla és szerelmi életéről szóló Katona tollából való színdarab még műsorba kerülés előtt lekerült a műsortervből. Ezek a tények. A tényeken túl, minden más a mítosz birodalmához tartozik, amely főképp a Déryné életéről szóló film, és színdarabok dramaturgiai fogásait gazdagította.
Tény viszont, hogy a Déry Istvánnal való házassága, Róza által viccesre fogott esküvői szertartása, valamint Katona József levélbéli széptevése ellenére, Róza asszonyként lobbant szerelemre először igazán. A sors fintora, hogy épp Katona József társaságában jelent meg az ifjú, és Katona mutatta be nagy szerelmét Prepeliczay Samut, aki a Rónay báró családjánál volt akkoriban nevelő. Ez a szerelem, ha nem is volt éppen örökéletű, de tíz ábrándos esztendőt ajándékozott mindkét félnek.

Házassága Déry Istvánnal

Róza ekkoriban Murányi színészházaspárnál lakott. Egy alkalommal elkísérte őket a Fáy családhoz, ahová ebédre voltak hivatalosak. Murányiékon kívül más színészek is jelen voltak az ebédnél, egyebek mellett Déry István is, akit a család egyébiránt nagyon kedvelt. Déry érdeklődését felkeltette Róza hamvas fiatal szépsége, és hamar szerelemre gyúlt iránta. Azonban személye Róza számára közömbös volt, és az is maradt mindvégi, Déry azonban ettől fogva szerelmével ostromolta Rózát. A kollégák nem értették Róza szabódását, és támogatták, hogy frigy legyen ebből a kapcsolatból, amely azonban mindvégi magán viselte Róza ellenérzését. Déry kitartóan ostromolt, udvarolt reggel és előadás közben, volt hogy szerenádot adott, és már szinte mindenkit maga mellé állított, Rózát, és édesanyját, Schenbachnét kivéve. Déry Széppataki elutasítását afféle leányos szemérmességnek tudta be, és egy nap már úgy kezelte őt, mint eljegyzett mátkáját, holott Róza részéről semmi sem változott. Kollégái, és Mérey, az intendás közbenjárására, vagy inkább unszolására Róza végül is belement a házasságba, nem szerelemből, inkább csak azért, hogy hagyják már békén. 1813-as év hideg téli napján megtörtént az esküvő, s ez a téli hidegség végig rányomja bélyegét a frigyre. Róza alig múlt húsz éves, pontosan nem is nagyon tudja mi fán terem a házasság. Az egész szertartást a nyoszolyólány szerepét betöltő barátnőjével, Mérey Antóniával szinte végig kuncogták. A lelkésznek többször meg kell állnia beszéd közben sőt, amikor a várva várt igen kimondására került sor, csak többszöri kérdésfeltevésre válaszolt Róza igennel.
- Szereted-e ezen becsületes ifjút?
- Nem! - s nagy kuncogás követte az ellenállást Róza részéről.
S csupán harmadjára mondta ki az igen szót.
A következmények átgondolása nélkül ment bele ebbe a házasságba. Egész érzelmével, minden szenvedélyével a színpad felé közeledett, a férfiak eddig nem foglalkoztatták komolyan.

A pesti magyar társulat feloszlik - 1815

A társulat életében ismét változás állt be. Az igazgatástól visszavonult Mérey intendás helyét Kultsár István váltotta föl, akinek gondos és lelkes támogatásával, és műsorpolitikájával fellendítette a Rondellában működő magyar színházat, a felettébb sikeres pesti Német Színház működése ellenére is. A siker feletti öröm, hamar borura fordult.
I Ferenc király öccse, József nádor a tervszerű Pest-Budai városrendezések nagy támogatója volt. Az ő elnökletével működött az a Szépítő Bizottmány, amely határozatot hozott 1814-ben, hogy az egykori erődrendszer pesti oldalán álló, katonai szempontból évek óta közömbös bástyát, a Rondellát lebontsák, a Hild-féle városrendezési tervnek megfelelően. A városi fejlődés útjában álló katonai építmény azonban a magyar színészet otthona volt. Így a nagyvárosi fejlődés kezdetén álló Pest szempontjából kedvező döntés, a magyar társulat számára végzetes változást eredményezett. Pesten más játszóhely nem akadt a magyar társulatnak. A korábbi játszóhelyen, a Hacker szálában lévő színházi helyiség felszámolást nyert, oda már nem mehettek vissza. Kultsár 1815 tavaszán megtartott társulati ülésen feloszlatta társulatát, saját belátásukra bízván a színészei további jó sorsát, bár a maga részéről, mint a társulat vezetője mindent elkövetett, már ami az időhúzást illeti.
Ezzel immáron másodjára szűnt meg a magyar színészet Pest-Budán, húsz év alatt. 1815 húsvétján keltek útra tizenkét hatalmas ekhós szekéren a színészek, s hagyták el Pest városát, Kultsár javaslatára Eger, Miskolc irányában. Ezzel megkezdődik az az időszak, amelyet a hazai színháztörténet "a vándorlások korának" nevezett el, s amelyet az állandó otthonát vesztett magyar színjátszásnak a városról városra való utazása jellemzett.
Kultsár kieszközölte még, hogy Pest városának ajánlólevelét megkaphassa minden játszó személy, így mind Magyarországon, mind pedig Erdélyben Pest városának támogatásával működhetett mindenki, ami adott pillanatban némi biztonságot nyújtott a színészek megélhetése tekintetében.

Viharos házassága, és igaz szerelme

A társulat feloszlásával párhuzamosan Déryné és Déry útjai is szétváltak. A férji mellőzöttségéből fakadó rossz természetével küszködő Déryből, mind jobban kiütköztek az eddig rejtve maradt durva vonások is. A veszekedések már szinte naponta ismétlődtek. A férfi már szinte mindenbe belekötött, miképpen öltözködik, kivel beszélget, mikor hol tartózkodhat stb. ráadásul a felesége fizetését is ő vette fel rendszeresen a férj jogán, s Dérynének szinte minden garasért könyörögnie kellett. Egy nap azután Déry ráébredt még erővel sem tudja maga mellett tartania nejét, s indulatosan bár, de tudomásul vette különválásukat (hivatalosan soha sem váltak el). Igaz - utolsó próbálkozásként - amikor a csomagolásra került sor, neje holmiját is összerakta sajátjával. Minden igyekezete, s tomboló dühe ellenére különválásuk bekövetkezett.
Házasságának romlásával párhuzamosan alakult ki egy igaz és új szerelem. Róza találkozott Prepelitzay Samuval, akit őszinte rajongással szeretett, és akihez tartozóan érezte magát, annak ellenére is, hogy a vándorlások idején csak elvétve tudtak találkozni. De amint lehetőség nyílott rá, képes volt több napos utat is vállalni találkozásuk érdekében. Déryné Pestről való távozásával nem csupán a szeretett városát, és a durva férjet hagyta maga mögött, hanem nagy szerelmétől való elválását is jelentette egyben. Perpelitzay egyébként később ügyvéd lett, számos cikket publikált a magyar színészet támogatása érdekében. Rózától való távolmaradása kapcsán szerelmük idővel kihűlt, s egy szóbeszéd ürügyén szakított is Rózával. Majd sértett hiuságában nőül vette Rochel Antalnak, a pesti Füvészkert főkertészének leányát. Déryné azonban soha sem felejtette el őt, még késő öregségében is szívében hordta emlékét.

Miskolc, pályája felível

A pesti társaság jó része tehát Eger felé vette útját, ahol kis időre megállapodtak. Innen Miskolcra vezetett útjuk, ahol viszont nem volt színjátszásra alkalmas épület. Végül is úgy döntöttek, hogy a Korona szálló udvarán lévő kocsiszínt alakítják át színházzá. Erős József a város főszolgabírója állt mindenben a színészek rendelkezésére. A Tündérkastély Magyarországon című vígjátékkal kezdték meg a miskolci működésüket a pesti színészek. Miskolc korábban már vendégül látta a kolozsvári színészeket, de hosszabb időre itt állomásozó társulataként ez volt az első ilyen trupp, amely akkor Benke József és Murányi Zsigmond vezetése alatt állt. Az ország más részeit járó egyéb más társaságokból többen csatlakoztak a miskolciakhoz később, mert Déryné személye és sikere mágnesként vonzotta a nézőket, kollégákat egyaránt. Mellette a teltház, biztos megélhetést jelentett. A megerősödött társulat azután már nehezebb feladatokat is el tudott látni, jobb előadások születtek, és a közönség igénye is egyre fokozódott. Közeledvén a tél, egy nagyobb fedett vásárcsarnokba, az un. csizmadia színbe költözött át a társulat. Az egyszerű épület sem bizonyult ideális színháznak. A nézők vastag kabátban ültek telente, az énekesek fejére pedig megesett, hogy a tetőn ritkás cserepei között átszűrődött a hó.
Déry ismét feltűnik életében, újból színésznek állt, de kellemetlenkedései miatt el akarták csapni a társulattól. Déryné személyes közbenjárására maradhatott. Majd kapóra jött egy ajánlat, amely kapcsán Déry felhagyott végleg a színházzal, és kezdetben írnok lett Diósgyőrött, majd Muhipusztára került ispánnak, később ugyanott gazdatisztnek. Innentől fogva nem találkozott feleségével 18 éven keresztül.
Déryné kitűnő korrepetitorának köszönhetően, elindult operai műsora. Eleinte dalokat, áriákat, kettősöket énekelt, volt olyan előadó estje, ahol minden énekszámot követően átöltözött, és így megesett, hogy egy este 10-15 gyorsöltözést produkált, amely fokozta népszerűségét. Déryné jövedelmének túlnyomó részét ruhára költötte. Ami azért is szokatlan, mert a vándortársulatoknak általában csekély számú a ruhatára, a költözködési nehézségek miatt. Déryné eléri népszerűségének első nagy zenitjét itt Miskolcon. Messzi városokból is odautaznak egy-egy előadásra, hogy láthassák őt.

Pozsonyban Kilényi társulatával

Egy napon Kilényi Dávid színidirektor érkezett a társulathoz Miskolcra, alapvetően egyik szökött színészét, és egyben barátnőjét Ecsedi Jolánt keresve. Meglátva Déryné nagyszerű előadását, ráígérve miskolci fizetésére, javasolta, hogy csatlakozzon társulatához, ahol olyan tehetségek játszottak már akkor, mint Pály Elek, vagy Szenpétery Zsigmond. Végül is azzal a kikötéssel vállalta a truppváltást Déryné, ha a társulatot Pozsonyba utaztatja, annak a reményében, hogy kedvesével, Prepelitzayval találkozhat, aki akkoriban huzamosabb időn keresztül ott tartózkodott Pozsonyban. Amikor kiderült Miskolcon távozási szándéka szinte az egész város ellene fordult. Kollégái, a közönség, a választmány megharagudott rá. Háromhavi felmondási ideje alatt egyszer sem léphetett fel, s erre az időre fizetést sem kapott. Megélhetésből faluzni járt ki, de kudarccal végződött ez a vállalkozása. 1819-ben hagyta el Miskolcot, s Komárom városában csatlakozott Kilényi társulatához. A telet Komáromban töltötték, majd onnét mentek át tavasszal Pozsonyba, ahol első fellépése (1820. június 25.) Kotzebue Benyovszky című színművében, meghozta egyben első nagy sikerét is, a németműveltségű, bécsi, kifinomult ízlésű, zeneértő közönséggel rendelkező városban. Itt kapta meg élete első szakszerű kritikáját is, függetlenül attól, hogy dicsérik tehetségét, előadói felfogását. Bemutatkozását követően, hatalmas és változatos műsorral állt elő. Kotzebue Nagy zűrzavar, Bakőz, Szerelem gyermeke, Mardosó lelkiismeret, Nagy rokonság, című darabokban láthatták játékát, de fellépett Kisfaludy Károly Tatárok Magyarországon, Périnet-Müller Újhold vasárnap gyermeke, Hirschfeld Tündérlak Magyarhonban, Schikaneder-Henneberg: Csörgősipka, Castelli-Weigl: A svájci háznép, Périnet_Stegmayer: Tulokmányi Máté, Calderon: Az élet csak álom és Körner Zrinyi-jében is.
A kritika a legnagyobb elismerés hangján beszélt természetes játékáról, dicsérte sokoldalúságát, vígjátékban, drámában, bohózatban, és operában egyaránt. Kiemelték tisztacsengésű hangját, az alttól a koloratúrig tartó hangterjedelmét, tiszta szövegkiejtését, az operákban megmutatkozó hangerejét egyaránt.

Vidéket járva

Pozsonyból Kilényi társulatával a dunántúli városokat járták, Szombathely, Kőszeg, Zalaegerszeg, Győr, Sopron, Kismarton érintésével. Sopronból Kilényi magával vitte Bécsbe, ahol a Burgtheater színpadán látta Schrődernét, a legnagyobb német tragikát, aki a Stuart Máriában, Erzsébetet alakította. Megnézte a Varázsfuvolát az Operában, s sokadmagával ő is integetett az elkocsizó I Ferenc császárnak. A telet ismét Komáromban töltötte. Két helyre is meghívást nyert. Miskolcra, és Székesfehérvárra. Hogy közelébb legyen szerelméhez, inkább Fehérvárt választotta, s itt kötött életre szóló barátságot a kor nagy tragikájával Kántornéval. Váratlanul a pesti Német Színháztól kapott felkérést vendégjátékra. Először A svájci háznép-ben lépett fel, amelynek Emmelina szerepét három nap alatt tanulta be német nyelven. Kirobbanó sikert aratott, alig akarták leengedni a színpadról. Másodjára Rossini Tankréd c. operájában tündökölt. Ünnepli a pesti közönség, akinek sorai között ott találni kedvesét Prepelitzay is. Csak később derül ki, ez volt utolsó találkozásuk. Mindenestre élete egyik legszebb időszakát élte át akkor. A Német Színház újabb fellépéseket tervez vele, ám Székesfehérvár direktora figyelmezteti szerződésére, és visszahívja az anyaszínházához. Visszatérte után azonban nem sokat időzött Fehérváron, átszerződött Éder igazgatóhoz Miskolcra, ahol már igen jó társulat működött. A tagok között találni egyebek közt Szentpétery Zsigmondot, Pergő Celesztint, Kőszeghy Lajost. A közönség feledni látszott korábbi haragját, s mint régi ismerőst üdvözlte a visszatérő Széppataky Rózát. Színházával vendégszerepelni ment Egerbe, Debrecenbe, s Nagyváradra is. Déryné sikersorozata folytatódott tovább. Miközben Déryné pályája csúcsán ragyogott estéről estére, magánélete keserves fordulatot vett. Prepelitzay-val történő levelezéséből kitűnt, kedvese felült, egy róla terjesztett rágalomnak, amely kapcsán vádaskodni kezdett, szemrehányásokkal halmozta el Rózát, aki erre keményhangú levelekkel válaszolt. A szigorú rendreutasításra azonban több válasz nem érkezett, kapcsolatuk itt véget ért. Szakításuk ezen pontján úgy gondolta Déryné, hogy felednie kell, s elszerződött innét messzire, medve-országba, Erdélybe, pontosabban Kolozsvárra, ahová Székely József, és Udvarhelyi Miklós hívták meg, mint a színház jeles követei.

Kolozsvárott 1823-1827

Új színházában egy csapásra minden megváltozott, élete egy új szakasza kezdődött meg. Művészete emelkedőben. A közönség bálványozta, valósággal ünnepelték, virágesővel fogadták, főúri körök versengtek érte. Hozzá kell tenni meg is érdemelt minden elismerést, hiszen ő teremtette meg Kolozsvárott az operaegyüttest. Énekeseket hozatott más társulatokból, karmestert nevelt Joseph Heinisch nevű német muzsikusból, és műkedvelőkből kórust, majd zenekart szervezett, próbált, gyakorolt velük, aminek köszönhetően rövidesen már tizenhat opera szerepelt a Kolozsvári Színház műsorán. Olyanok, mint Mozart Don Juan, Boieldieu Jean de Paris, Weber Bűvös vadász, Ruzicska Béla futása, Kirchner Ál-Kataláni, Méhul József és testvérei, és számos Rossini opera, mint például A sevillai borbély, Tankred, A tolvaj szarka, Othello.stb.
Nyaranta a társulat többi tagjaival vidéki kőrútra ment, s Erdély kisebb-nagyobb városaiba vitte el a kultúra lángját. Nagyenyed, Zalatna, Abrudbánya, Brassó, Nagyszeben lakossága is gyönyörködhetett a világ és opera-irodalom remek színpadi műveiben.
Kolozsvári működése alatt fedezte fel Klein Rózsát, a kitűnőhangú leányt a színpad számára, aki később képzését követően külföldre is elkerült, majd a Nemzeti Színház egyik nagy erőssége lett. Idővel Kolozsvár közönségének lelkesedése kissé alább hagyott, s így egyre távolabbi városokba merészkedtek előadásaikkal. Idővel még Magyarországra is kijöttek Erdélyből. Kassa, Temesvár, Arad, Debrecen, Eger, Szeged városa látta többször is vendégül az együttest. Szegeden találkozott Kilényivel, aki akkor már sógora volt, Róza húga, Johanna férje lett idővel. Déryné Kilényi vezetésével létrehozta a Magyar Operai Társaságot, amelynek tagjai között találni a Kolozsvárról kiugrott több vezető színészt, és énekest, mint például Szerdahelyi, Szentpétery, Udvarhelyi, a kolozsvári operatársulat színe-javát.

A pesti vendégszereplés - pályája csúcsán, 1827.

Kilényi társulatában több város érintését követően a pesti Német Színház színpadát igényelte ki Kilényi, a törvény betűjére hivatkozva, mely szerint kellő nívójú magyar produkció esetén, hetenként akár három előadásra is a színház átadható. Ebből a három napból azonban Grimm úr, a direktor csak kettőt engedélyezett, számításból. Grimm jó direktor volt, és jó gazdasági szakember. A hirtelen, a semmiből előkerült magyar operai társulat elsöprő sikerének híre Pesten futótűzként terjedt. Változatos és jól begyakorolt műsorral álltak elő. A sevillai borbély, az Othello, a Don Juan.stb előadások maga mögé kényszeríttették a Német Színház nyugodt mederben folyó életlét. Déryné elérte élete, és művészetének csúcspontját. A magyar nézők könnyükkel küszködve lelkesedtek a hirtelen jött változáson, és egy csapásra a magyar nyelvű kultúra oldalára állottak, élénk bizonyságul, hogy nem alábbvaló a magyar nyelv másokénál, a kultúra egyik ágában sem. Grimm ravasz volt, látta a sikereket, és örült, hogy csak két előadást engedélyezett, mert tudta, hosszú ideig gazdaságilag nem tartható a gazdag kiállítású és költséges műsorpolitika, heti két előadás pedig nem fedezte a költségeket. Az operai társulat hamar eladósodott. Igaz Dérynének külföldi ösztöndíjról beszélt, Német Színházbeli szerződésről és, hogy félévet tölthetne Olaszországban, meg külföldi vendégszerepléseket helyezett kilátásba, de ő hajthatatlan maradt, mert tudta itthon van rá szükség, bár saját szempontjai szerint biztos sokkal jobb anyagi körülmények közé kerülhetett volna.
"Ej, hagyja ezt Grimm úr! Én megelégszem azon csekély dicsőséggel, mit honomban arattam, de legfőbb oka az, hogy a magyarnak nincs több énekesnője a két hazában, csak én vagyok kezdettől fogva, s meg kell magamat osztanom a két honban. Ha én most kiutaznék, s elhagynám a magyar színészetet, nem lenne több operája se Magyar, se Erdélyországnak, ha csak nem majd száz esztendő múlva. Szegény magyar színészet! Nem, nem hagyom el őket. Hiszen Magyarország szült engem, hát csak maradok magyar énekesnő!" - válaszolta Grimm felkérésére Déryné, 1827 októberében.

Kassa 1828-1837

Pestről Miskolcra, majd Kassára vezetett útja. Kassa egy nyugodt kilenc esztendőt hozott életébe. Jól képzett társulata volt akkoriban már, érdeklődő, és lelkes közönsége, kiegyensúlyozott társadalmi élete, aminek ráadásul ő került hirtelen a középpontjába. Ünnepelték, és ösztönzően hatott művészetére a közönség és a város polgárainak támogató szimpátiája. A város mérete, fizetőképes közönségének száma meghatározta a műsorpolitikát, hiszen egy előadásból, ötnél többet nem lehetett tartani. Így ez a kilenc esztendő gyorsan elrepült Déryné életében. A színház valósággal falja a darabokat, ami Dérynét arra készteti, hogy maga is darabot fordítson a társulat részére. Élete során tizenkét darabot fordított, ebből nyolcat kassai működése idején. Szinte hetente új darabok bemutatására került sor, amelynek túlnyomó többségében Déryné is szerepelt. A fennmaradó színlapok tanúsága szerint például egyedül az utolsó kassai időkben, 1835-1836-ban, két év alatt hetven szerepet kellett megtanulnia, vígjátékok, tragédiák, operák főszerepeit.
Kassai éveiben a legnagyobb sikereket Liszli szerepében aratta, a Havasi rózsá-ban, de ő volt Pamina A tündérsípban (ma: Varázsfuvola), Emmelina A svájci háznép-ben, Amenaide a Tancred-ben, Rosina, A sevillai borbély-ban, s Liszka a Kézművesek lakozásá-ban.
Kassán magánélete is új mederbe került, új szerelem várta. Megismerte gróf Csáky Tivadart a színészetkedvelő főurat, aki udvarolni kezdett Rózának. Kezdetben Róza ki akart térni a kapcsolat elől, de idővel a gróf szereleme győzedelmeskedett és szép kilenc év kerekedett belőle, sok melegséggel, szeretettel, megbecsüléssel, kevés nagy szenvedéllyel. Gróf Csáky idővel a kassai társulat intendása is lett (1832-33), és ő indította el az első magyar színházi lapot a "Magyar Játékszíni Tudósítás" címmel, amelyből összesen tizenhat szám jelent meg. A folyóirat egyebek mellett a kassai társulat vezető színésznőjéről, Dérynéről közölt kritikákat, beszámolókat. Csákyval való szakítása is egy ostoba félreértésen alapult, s többé soha sem beszéltek egymással.
A Kassai Dal- és Színjátszó Társaság akkoriban az ország egyik legerősebb társulata volt, a kor legjelesebb magyar színészeit tudhatta tagjai sorában. Itt játszott Szentpétery Zsigmond, Megyeri Károly, Szerdahelyi József, Egressy Gábor, Szilágyi Pál, László József, Kántorné Engelhardt Anna, Bartha János, Pály Elek. Ebből a társulatből azután kivált egy csoport 1833-ban, és Budán a Várszínházban telepedett meg Fáy András és Döbrentei Gábor igazgatása alatt.

Déryné a megalakuló Nemzeti Színház egyik vezető színésznője, énekese

A Pesti Magyar Színház, későbbi nevén Nemzeti Színház társulatát szervezték már akkoriban, amikor Dérynét is megkeresték a tagság ügyében. Dérynét szerződés kötötte Kassához, és 400 forintnyi adóssága volt még a Német Színházbeli szereplések kapcsán, de Földváryék mindent magukra vállaltak, és így a negyvenes évi közepén járó Déryné tagja lehetett az új, megnyíló színháznak. A nyitóelőadáson Vörösmarty Árpád ébredése című darabjában, az egyik dámát alakította. Déryné főképp operai szerepeket vitt a színházban eleinte egyedül, később felfedezettje, és tanítványa a nála jóval fiatalabb és Schodelné Klein Róza, a nagyhírű, külföldet is megjárt énekesnő is csatlakozik az operai előadásokhoz, így Déryné terhei csökkentek. Egy idő múlva megfordultak a dolgok, és Schoedelné vitte a nagyobb szerepterheket, és Déryné már inkább, mint helyettes jött számításba. Helyettesíteni pedig sokszor kellett. Schodelné gyakran jelentett beteget, mondják hiú, indulatos, kötözködő jellem, afféle nehéz színész fajtából való egyéniség, ám Dérynével soha semmi kapcsán össze nem veszett.

A pesti nagyárvíz idején elveszti hangját

1838. március 13-án Bellini Beatrice di Trenda című operáját mutatták be a Nemzeti Színházban, Déryné épp duettet énekelt Schodelnével, amikor híre jött átszakadt a váci töltés, árad a Duna. Az előadás félbeszakadt, és mindenki szaladt haza, menteni, ami menthető. Déryné is hazafutott, de házából már nem tudott kijönni. Az emeleti ablakból rettegve remélte megmentését napokon keresztül. Pest házainak közel a fele összedőlt, s a kevés számú mentőcsapat sürgősség szerint cselekszik. Fuldokló asszonyok, nők, gyerekek, férfiak mindenütt. Időnként nagy robajjal dőltek össze házak a közelében, egy ízben a közvetlenül szemben lévő ház lett a víz martaléka. Látta, amint Wesselényi Miklós gróf a Rókus kórház ablakain át menti a betegeket. Nem maradt a házban enni és innivaló, illetve ami volt, az víz alatt állt. Étlen szomjan, a hűvös tavaszi áradástól pedig áthűlten dideregve várta sorsának jobbrafordulását. A baj elmúltával derült ki, hogy az árvíznek Dérynére nézve katasztrofális következménye lett. Áthűlése során úgy berekedt, hogy hónapokig egyetlen hang sem jött ki a torkán. Lassan és csak fokozatosan tért vissza hangja, de régi fényét, tiszta csengését már soha többé nem érte el. Lábadozása idején színházában egyetlen előadáson sem vett részt. Emiatt zúgolódás támadt a társulatban, és Szilágyi Pál, a komikus, a kolléga első mérgében azt javasolta a vezetésnek szállítsák le Déryné fizetését, mert nem dolgozott meg érte, tehát nem járt neki a kiemelt gázsi. Szilágyi kollegiális tiszteletlensége tovább gyűrűzött, mint egy tóba dobott kő keltette hullámzás, és már megjelentek az első Dérynét bíráló írások a sajtó hasábjain is. Vörösmarty elismerte ugyan kiválóságát, de bírálta játékának idegenszerűségét, és negédes mivoltát. Bajza a "keresett naivságot" vetette szemére, és a rég letűnt színjátszói stílus utolsó képviselőihez sorolta őt.
Déryné nem volt hamvas és üde, kissé el is hízott, hangja megkopott, de dáma, és anyaszerepekre hiába várt. Déryné úgy érezte az intrikák, a vele szemben megmutatkozó szeretetlenség, mind abba az irányba mutatott, hogy kívánatossá legyen számára elhagyni a Nemzeti Színház társulatát.

Déryné pályájának hanyatlása

Aztán újra kezdte a vándorlást. Kassa, Kolozsvár, Debrecen régi sikereinek színhelyeit járta újra végig. Később megfordult Erdély kisebb városaiban is, ahol együtt játszott a kezdő, és később nagy pályát befutó Prielle Kornéliával is. Hanyatlását azonban már nem lehetett megállítani. Már nem ő volt a kedvence a közönségnek, másokat ünnepeltek úgy, ahogy egykor ővele tették.
Életében először, 1843-ban jelentkezett, vagy inkább ajánlkozott a Nemzeti Színház színpadára, Bartay Endrének, vagy Andrásnak, szóval Bartay Bandinak címzett levelében., anya, és dáma szerepekre. Több ízben szerepelt is a Nemzeti Színház színpadán. Az 1846 októbere és decembere között öt fellépéséről tudni, de csak a Rágalom iskolája, december 11-én megtartott előadásán aratott sikert. 1847-ben hét alkalommal találni nevét a színlapokon, utoljára 1847. szeptember 28-án, Szigligeti Ede Csikós című népszínműben alakította, a parasztasszonyok egyikét, Karvasinét.

Déryné 54 évesen visszavonult a pályától

1847-es év végén csöndben visszavonult a színpadtól. Nem búcsúztatták nagy hírveréssel, talán észre sem vették. Köszönő szó sem kísérte. Déryné még csak ötvennégy éves volt akkor. Visszavonulásában volt némi sértődöttség, némi büszkeség, de jelentős bölcsesség is. Színészi képességei még a régiek, de hangja romlását nem tudta kivédeni. Legfőbb érv önmaga számára is amely a visszavonulása mellett szólt, a színészi játék stílusa volt, amely felett valóban eljárt az idő. Prózában Laborfalvi Róza operában Hollósi Kornélia voltak olyan vetélytársai, akikkel már nem vehette fel a versenyt, és ezzel ő teljes mértékben tisztában volt. Nem is versengésről volt szó akkor, hanem fiatalságuk és képzettségük mellett, egy új, realisztikusabb színjátszó stílust képviseltek, amely a megváltozott közönségízlésnek jobban megfelelt.
Korábban már egyszer véletlenül Balatonfüreden összetalálkozott el nem vált férjével, Déry Istvánnal, aki akkor 1838 táján, hívta, jöjjön vele vidéki kúriájába, és éljen ott vele. Déryné pályája csúcsán akkor a színházat választotta. Most pályája befejeztével ismét összetalálkozta, ám ezúttal talán a magánytól való félelmében összebékült férjével, és a múltra fátylat borítva együtt éltek ezek után, kezdetben Tarcalon.

Epilógus

Később átköltözött Diósgyőrbe, ahol férjének volt háza. Gazdasággal foglalkozott, csibéket, kacsákat nevelt, háztartást vezetett. Visszavonultan élt. Vahot Imre először levélben kérte, majd személyesen Diósgyőrbe jövet is, hogy írja meg Déryné vándorszínészeti korszakának eseményeit, önéletrajzát az utókor nagy tanúságára. Később Kazinczy Gábor is hasonlókat kért tőle. Mindkettejüket elutasította, mondván: "hagyják a holtakat nyugodni, én el vagyok temetve a diósgyőri vár romjai alá"
1862-ben eltemette férjét, majd Diósgyőrből Miskolcra költözött húgához, özvegy Kilényi Dávidnéhoz. Jóformán húga kegyelemkenyerén élt, nagy szegénységben.
Húsz évvel visszavonulását követően, 1868-ban keresztfia, Egressy Ákos, amikor Miskolcra érkezett vendégszerepelni felkérte lépjen fel vele, működjön közre jutalomjátékán. Ölbe vitték fel a színpadra, ahol 75 évesen eljátszotta élete utolsó szerepét, egy apáca fejedelemasszonyt. A szemtanúk szerint nagy lelkesedéssel formálta szerepét, és játékával mindenkit csodálatba ejtett.
A színpadi varázslat után ismét jöttek a szegényes hétköznapok. Egy napon megismerkedett Egervári Emiliával, akit őszintén megdöbbent Déryné életkörülményei láttán. Egervári nyomban tollat ragadott, és számos helyre írt kérelmező levelet, amelyben kérte Déryné megsegélyezését. Visszhangra a pesti Egyetemi Könyvtár tisztviselőjénél Egervári P. Ödön drámaíró, és újságírónál talált a nővére híradása. Egervári P. Ödön kijárta, hogy a Nemzeti Színház évi százhúsz forint segélyt nyomban utaljon ki, a színház un. Radnótfáy-alapjából. Prielle Kornélia pedig kolozsvári vendégszereplésének bevételéből küld számára haladéktalanul hetvenkét forintot. A segély jókor érkezett, a beteg Déryné, így tudott vásárolni gyógyszert.

Déryné önéletrajzi könyve, az Emlékezések a kor legjelentősebb forrásmunkája

A segélyezés kapcsán hálával gondolt Egervári Potemkin Ödönre Déryné, s hálája jeléül, mást adni nem tudhatott, saját élettörténetének papírra vetését ígérte meg. Nem csak megígérte, hanem a hatalmas munkához nyomban hozzá is fogott, és ezzel elkezdődött a harca az elmúlással. Hetvenhat éves, lábai dagadtak, járni nehezen bír, írni csak világosban tud, az ablakhoz tolt asztalán. Télen rövidebb ideig, tavaszon, s nyáron hosszabban.
Három évig írta szünet nélkül emlékezéseit, s küldte hatalmas csomagokban jótevőjének. Szinte elképesztő a mű terjedelme. Bayer József később három kötetben adta ki, s nyomtatásban így is meghaladta az ezer oldalt.
Déryné Emlékezései-ben a színészet múló művészetének állított olyan irodalmi emléket, amely egy másfajta halhatatlanságot is biztosított neki. Az Emlékezések - tartja Staud Géza - méltó befejezése egy olyan nagyszerű életútnak, amelynek értelme a nemzeti gondolat terjesztése, a magyar operajátszás megteremtése és a színjátszás minőségének elismertetése volt.
Déryné visszaemlékezései gyerekkorától fogva sikerei csúcsáig, annak némi leáldozásáig tartanak, és az 1840-es évvel zárult.

Halála

1871 januárjában írott levelében arról panaszkodott, hogy immáron esztendeje annak, hogy nem tudott az utcára sem kimenni. Köszvény gyötörte, járni alig bírt. 1871 októberi levelében beszélt jótevőjének, hogy egyik szemével már nem lát, nehezen ír, de kérlelhetetlen szorgalommal veti papírra emlékeit.
"(.) Csak még arra kérem az Istent egy kis időért, míg bevégezhetem elkezdett munkámat. Sietek." Aztán néhány hónap múlva némi belenyugvással így írt:
"Az én gyertyám nemsokára leég, nem tudhatom mely napon alszik ki, és én nem írhatok többé. Lehet, hogy ez az utolsó csomag, mit küldhetek. Pedig még sok volna hátra, mert hiszen eddig virító mezőkön járdaltam, még ezután lépnék a levele hullatott tövisekre. De legyen úgy, miként az odafönt az én jó Atyám intézi sorsomat.
(.) ha csakugyan bekövetkeznék az esemény, akkor egészítse ki, ahogy lehet, csak arról győzze meg a világot, hogy nem hiányvetésből írtam, hanem felszólítások után".
Néhány nappal, az utolsó elküldött csomag feladását követően hetvenkilenc esztendős korában csöndben elaludt. Levelében emlegetett felszólítása hamarost, 1872. szeptember 29-én történt meg. Egyszerű tölgyfakoporsóban temették el a miskolci szegények temetőjében, a Szent Anna sírkertben. Néhány szomszéd, és ismerős kísérte utolsó útjára.
"Fiatalember, ha Déryné meghal, egy korszak száll vele a sírba" - mondta Váradi Antalnak Lendvayné, Déryné egykori játszótársa, akivel színpadon, magánéletben annyiszor összevesztek, és annyiszor kibékültek.
Idő múlva alig tudta néhány ember, hova temették. 1921-ben a hálásabb utókor végre méltóbb sírhelyről gondoskodott. A gyászünnepély alkalmával a legnagyobb magyar színésznő Jászai mari üzenetét olvasták föl:
"Déryné sírján!
Boldog ifjú elődeink! Akiket színészetünk napjának szép hajnalsugara vezetett! Akik lépésről lépésre hódítottátok meg nekünk - hazánkban - a magyar színpadot és minden talpalatnyi térnek ujjongva örvendtetek! Hálával nézünk föl hozzátok, akik nekünk ösvényt tiportatok és kész otthont építettetek.
Mi maiak, majdnem szülői gyöngédséggel szeretünk benneteket, rajongó, gyermeklelkű elődeink, mintha nem is őseink, inkább gyermekeink volnátok, lángoló lelkesedésekkel, ujjongó diadalkiáltásokkal!
Mintha mi volnánk az öregebbek, akik pályánk alkonyát éljük. Mintha - Isten őrizz - nekünk kellene azt bevégeznünk! - Mert nem látjuk mögöttünk utunk folytatását. Egészen más valami az, ami nyomunkba jön, mint amik Ideáljaink voltak. Ti boldog ifjú rajongók! Akiket nem érintett a cinizmus mindent megölő penésze, jertek, segítsetek tovább bennünket, vezessétek az elöregedett színészeket a rászakadt sötétségben, melyben az Ideál nem világít többé.
Az élet kérlelhetetlenné vált. Letörli az új generáció lelkéről a naivitás gyönyörű hímporát, mely nélkül a mi pályánk sivár üzletté laposodik"

Déryné filmen

Az első film feldolgozás Farkas Zoltán (1913-1980) rendező nevéhez fűződik, aki Futótűz címen kezdte forgatni 1943. júliusában Déryné életéről szóló történelmi filmet. Az utómunkák már igen nehéz időkben készültek, s a háború baljós árnyéka végig rávetült a filmre. 1944. március 30-án volt a film premierje. Főbb szerepekben Szabó Ilonka (Déryné), Szemere Vera (Éva, a Gubernátor lánya), Földényi László (Bartha László), Csortos Gyula (Színigazgató), Szilassy László (Bartha Ákos), Vaszary Piroska (Déryné öltöztetője), Szakáts Zoltán (Szentpétery), Makláry Zoltán (szabó) volt látható a "Bajusz Film" produkciójában. A Bajusz Film mögött, Dr. Bajusz Péter állt, aki egyébként 1937-től fogva volt több mint 20 magyar játékfilm produkciós managere volt.
A háború okozta sokkhatás, Budapest 1944 tavaszán bekövetkező rendszeres bombázásának megindulását követően, a film nem kapott kellő hangsúlyt, mert a háborús hírek elétolakodtak, így a várt siker a történelmi helyzet miatt elmaradt. A sűrűsödő események kedvezőtlenül befolyásolták a film sorsát. A nézőkhöz közelebb került az a verzió, amelyet a háború után forgattak, igaz ugyancsak történelmileg nehéz időszakban.
A legendás színésznő alakját ezúttal Kalmár László (1900-1980) idézte fel, az azóta már klasszikussá vált filmjében, az 1951-ben bemutatott Dérynében, amelynek női főszerepét, Tolnay Klári alakította Eiben István kamerája előtt, Márk Tivadar elbűvölő jelmezeiben. A film szereposztásában a kor magyar színészetének legjavát sorakoztatta fel a rendező. Rajnay Gábor (Benke atyus), Bilicsi Tivadar (Murányi Zsiga), Sárdy János (Szentpétery Zsigmond), Bartos Gyula (Görög bácsi), Uray Tivadar (Térey udvari tanácsos), Gózon Gyula (Neunherz karnagy), Solthy György (Vida színigazgató), Básti Lajos (Gróf Altenberg), Szabó Sándor (Déry István), Gombaszögi Ella (Déryné mamája) Turay Ida (Murányiné) mellett megjelennek az adott kor ifjú reménységei, mint Molnár Tibor (Katona József), és Horváth Tivadar (Balogh István).
Merőben más feldolgozást mutatott Maár Gyula Déryné filmje, a Déryné, hol van? című mozija (1975), amely az öregedő, férjéhez visszatérő Déryné emlékeiből indítja a filmet, ezúttal a kitűnő Töröcsik Mari személyesítette meg a legendás színésznő alakját, teli emberséggel, és ezernyi árnyalattal gazdagítva a távoli múltba vesző személyiségét. "Maár Gyula(forgatókönyv), Pilinszky János (író), Törőcsik Mari, Koltai Lajos (operatőr) rendkívüli összjátéka, a magyar filmtörténet egyik legnemesebb darabja. Az évtizedek mit sem ártottak neki, semmit sem kopott, szinte áll az időben." - tartja róla a kritika ma is. A film készítésétől eltelt esztendők a partnerek, a szereplők névsorát is a klasszikusok magasába emelték, mint például Kállai Ferenc, Sulyok Mária, Ráday Imre, Major Tamás, Esztergályos Cecília, Gelley Kornél, Kozák András, Schiff András, Kern András, Nagy Gábor, Zolnay Zsuzsa, Kádár Flóra, Izsóf Vilmos, Aranyi László, és Vígh György.

Déryné és az utókor

Miskolczi háza, amelyben az "Emlékezések"-et írta védetté lett, falára márványtáblát helyezett el közadakozásból a miskolci Nőegylet 1923-ban.
A kulturális minisztérium által életre hívott Állami Faluszínház 1955-ben vette fel az Állami Déryné Színház nevet, amely Állami Déryné Színház 1978 nyarán az addigi szervezeti formában megszűnt tovább működni.
Ligeti Miklós a színésznőt ábrázoló szobra 1935-ben készült el, és Budán a Horváth kertben, nyert felállítást, de a II. világháborúban bombatalálat érte. Úgy hírlik, hogy az I. kerületi önkormányzat mostanában helyre állítja a Horváth-kertet s e felújítási munka keretében rendbe hozzák és ismét felállítják a parkban a részben elpusztult Déryné Széppataki Róza szobrát. A szobrot újra kell alkotni, mert nem maradt meg az eredeti csonk-darab sem. A lantot pengető, rokolyás Déryné figurája - az egykori Ligeti-féle szobor kicsinyített mása - herendi porcelánként maradt fenn. Lényegében e minta felhasználásával készülhet el az új szobor. Az eredeti alkotás faragott márványból készült. Déryné szobrának felújított mása azonban nem kerülhet vissza eredeti helyére, mert a park azóta teljesen átalakult, ezért várhatóan a tér egy másik pontján keresnek majd neki új helyet.
Egykori lakóháza a diósgyőri vár mellett ma múzeum.
Jászberényben Művelődési Központ, és benne népszerű kávézó, valamint emlékezteti a város neves szülöttére az ott lakókat. A Jászberényben, 1960-ban alakult a Munkásénekkar 1971-ben kapta a Vasas Kórus nevet, amelyet 2006. november 21-étől fogva Déryné Vegyes Kar Közhasznú Egyesület néven jegyeznek
Budán a Horvát kert közelében 1951 óta üzemelő kávézó, és a XII. Kerületben patinás étterem viseli nevét.

Az összefoglalót készítette: Takács István - 2010. - www.szineszkonyvtar.hu
Források: - lásd szakirodalom


© 2003 www.szineszkonyvtar.hu