Steffi Duna

Életrajz
Filmszerepei
Foto

Steffi Duna, Berindey Erzsébet, Stefánia
Színésznő, táncosnő

Született:
1910. február 8. Budapest, Magyarország,
Elhunyt:
1992. április 22. Beverly Hills, Los Angeles, California, USA

Életrajza:

Adatok:
1923- 25 gyermekszínész Budapesten
1926- 1930 - Magyar Színház, Operaház, Operettszínház táncosa
1930-1931 - Berlin - Die Wunderbar
1931-1932 - Angliában, Duna Steffi néven
1932 - 1992 - haláláig Amerikában él
1932 - első amerikai filmszerepe
1934 - az Oscar-díjas La Cucaracha c. film női főszerepe
1935-1939 - a Hollywood-i sztárok között tartják számon
1940 - házasságok köt Dennis O'Keefe kollégájával
1940. december - visszavonul a filmtől, színpadtól
1992 - halála

Magassága:

157 cm

Férjek:

John Carroll - (1935-1936) (válás) - 1 gyerek
Dennis O'Keefe - (1940-1968 augusztus 31.) (Dennis haláláig) - 1 gyerek

Összegzés:

Egzotikus, és kivételes szépségű, jó mozgású magyar filmszínésznője volt a harmincas évek angol-amerikai film világának. Eredeti nevén, Berindey Erzsi, vagy ahogy sokan ismerték idehaza akkoriban a kitűnő fiatal színpadi táncosnőt: Stefi karrierjét fiatalon kezdte Budapesten. Játszott a Fővárosi Operettszínházban, Magyar Színházba, de szerepelt az Operaház színpadán is. Tehetségének és a táncművészet internacionális voltának köszönhetően, gyorsan és könnyen érvényesült külföldön. A Budapesten nagy sikerrel ment magyar zenés-táncos darabbal, a Csodabár (Die Wunderbar) című revüjátékkal került át Berlinbe, ahol csakhamar felfigyelt rá Cochran a brit revükirály, és Londonba szerződtette. Neki köszönhette az angolszász hangzású színpadi nevét, a Duna Steffit is. A 157 centis, csinos és dinamikus Berindey Stefi karrierje gyorsan felívelt a szigetországban. Amerikában mégis a szívét követve került, amikor akkori vőlegénye, a cseh származású Lederer szerződést kapott az Új Világban. Lederer elfoglaltsága miatt sokat volt egyedül. Egy nap ő maga is színpadi szerepeket vállalt. Eleinte New Yorkban játszott, majd Hollywoodban is felfigyeltek rá, egyre több filmben tűnt fel a vőlegényétől függetlenül is. Kiugrását egy rövidfilm főszerepe jelentette A latin témájú La Cucaracha, a legjobb kisfilmnek kijáró Oscar-díjat (1935) hozta el, amelynek abszolút táncos énekes főszerepét Duna Steffi játszotta. Ennek a filmnek az amerikai és nemzetközi sikere egy csapásra, az ismert sztárok közé emelte. Első filmjét egyébként 1932-ben készítette, és utoljára pedig 1940-ben állt kamerák elé. Ez alatt a nyolc esztendő alatt közel harminc filmben szerepelt. Néhány évig beteljesült sorsában a sokak által vágyott "amerikai álom". Számos Oscar-díjas alkotásban játszott vezető szerepet, és több un. "B" film főszerepét alakította. A "B" filmek kategóriájának fogalmát az amerikai mozi-hálózatok vezették be, akik egészestés programként egy "A" film (90 perces) mellett legalább egy "B" filmet (50-60 perces) is vetíttek egy jegy árában, de üzleti szempontból gyakran két "B" film egy "A" film alkotta a hétvégi program jelentős részét, egy darab jegy megvásárlásával. Duna Steffi 1940-ben, az ismert Hollywood-i férfisztárral, Dennis O'Keefe-vel kötött házassága után visszavonult a filmtől. színpadtól. A nyilvánosságtól távol, Dennis haláláig, közel harminc éven át volt hű társa.
Duna Steffi 2010 februárjában lett volna száz esztendős. Idehaza 1945 után nem, vagy csak alig jelent meg róla írás. Pályája idehaza - s most már külföldön is - jószerével ismeretlen.

Életrajza:

Kezdetek

Egy igen egzotikus, és kivételes latin-szépségű magyar filmszínésznője volt a harmincas évek angol-amerikai film világának. A budapesti születésű Berindei Erzsi, vagy ahogy sokan hívták ismerősei és barátai Berindey Stefi, már kora gyermekkorától fogva táncolni tanult. Már 13 évesen már felhívta magára a figyelmet kivételes tehetségével, dinamikus mozgásával, tánctudásával. Gyerekszínházban táncolt, s később is Berindey Stefi néven folytatta táncosnői karrierjét Budapesten. Egyebek mellett fellépett a Budapesti Operaház színpadán, de játszott a Fővárosi Operettszínházban, és egyes darabokban a Magyar Színházban is.

Berindey karrierje felível

Néhány magyarországi sikerét követően meghívást nyert Németországba. A magyar operettszínházi kasszasiker, a Csodabár (Die Wunderbar) című revü németországi bemutatója kapcsán került át Berlinben, a prágai születésű Lederer partnereként. Ebben a darabban figyelt fel rá a német publikum és szaksajtó. Berlinben kezdett egyre népszerűbb lenni, s már újabb németországi szerepeiről indultak el találgatások, amikor váratlan fordulattal Angliában folytatódott karrierje. Cochran, az angol revükirály fedezte fel Berlinben, a 157 centis, csinos, dinamikus mozgású Berindey Stefit és nyomban Angliába szerződtette, ahol rövid idő alatt szédületes karriert futott be. Színpadi nevét, az angolszász nyelvterületen jól hangzó Steffi Duna nevet is Cochran-től kapta.

Duna Steffi Amerikába kerül

Az Új Világba tulajdonképpen a vőlegényét kísérve jutott el, vele nagy szerelembe esve. Lederer volt első németországi partnere. Színpadon eltáncolt, eljátszott szerelmüket hamarosan a magánéleti fellángolás követte, amely onnantól fogva erősen összekötötte őket. Lederer elkísérte Steffit Angliába, de vissza-visszajárt Berlinbe, ahová még szerződés kötötte. Mende-mondák keringenek arról, hogy Duna kisasszony kijárta volna talán, hogy vőlegénye is kapjon lehetőséget Angliában, amelyre Lederer később másképp emlékezett. Ő szerinte, rá is felfigyeltek Berlinben, s így került közös szerencséjükre ő is Angliába. Angliában számos produkcióban és filmben is közösen szerepeltek
Francis Lederer (6 November 1899 - 25 May 2000), tehetséges Max Reinhardt színész volt Berlinben, akire felfigyelt az új világ is. Filmszerződést ajánlott Hollywood egyik híres filmgyára több alkalommal is Lederernek, amelyet ő 1933-ban fogadott el, a németországi politikai változások bekövetkeztekor. Az idő közben vőlegénnyé vált egykori kollégát követte Steffi Duna az Új Világba, amikor saját angliai karrierjét feladva szerelmével tartott az ismeretlenbe. Alapvetően nem vágyott se színpadi, se filmes karrierről, egyszerű női vágyai voltak. Családról, gyerekekről álmodozott, ahol a családfő szerepét Franc játssza majd.
Lederer volt egyébként az a legendás hírű Rómeó, a Reinhardt rendezte Shakespeare előadásban, aki ezt követően nagy ívű karriert futott be a Német némafilm világában is. 1931-ben került először a londoni színpadokra, majd rá következő években már a Broadway-n is sikert aratott.

Az amerikai álom - és a keserű valóság

Amikor Londonban Cochran tudomást szerzett Duna kisasszony utazási szándékairól, javasolta számára a New York-i Broadway-t. Főzött, mosott vőlegényére, elkísérte a próbákra, szerepet gyakorolt vele, mint afféle hű társ. Steffi azonban Franc állandó elfoglaltsága miatt sokat volt egyedül, s egy napon mégis felvette a kapcsolatot Cochrannal, és elfogadta javaslatát. 1932 tavaszán így került Steffi a Gifford Cochran produkcióban színre kerülő Threepenny Opera című operett, Polly Peachum szerepében a Broadway Empire Theatre színpadára. Ám a remélt siker elmaradt, a darab mindössze 12 előadást ért meg 1932 április 13-ától fogva 22-éig, aztán bekerült az előadás maga is a süllyesztőbe.
Lederer és Berindey Erzsi regénybe illő kapcsolata egyébként még Budapesten kezdődött. Franc, a vőlegény, mint az Osztrák-Magyar Monarchia szülötte korábban szerepelt többször is Budapesten, és itt találkoztak először. A fiatalember és a későkamaszkorú táncos lány sorsa innentől fogva jó időre összefonódott. Berlini sikerek, a németországi, majd angliai karrierjük sorsközösséggé fonódott össze életük és pályájuk legmeghatározóbb éveiben. Nehezen elválasztható ma már, hogy együtt töltött éveik alatt, mikor melyikük szerencséje húzta magával másikuk karrierjét. Sorsuk nem egyszerűen összeadódott, hanem megtöbbszörözte pályájukat. Ám Hollywood különös város. A siker és karrier szó ott más fényt kap, nemes patinát, amely mellé szédületes és kísértő magasságok is párosulnak. A hideg berlini bérlakások meghitt melege, az angliai motelek családias hangulata egy csapásra romantikus múlttá vált, Hollywood ragyogó fényei láttán.
A filmváros képes összehozni a párokat, de nem ritkán el is sodorja őket egymástól. Lederer megtalálta szerencséjét az amerikai filmes világban. Egyre több szerepet bíztak rá. Egyik forgatáson partnernője, az ismert amerikai filmcsillag Katherine Hepburn lett, akivel a forgatások idején egymásba szerettek. Lederer egyre többet mutatkozott a nagy nyilvánosság előtt is a neves sztárral. Az újságok már arról cikkeztek, hogy Lederernek Katherine Hepburnnel, a neves sztrárral való házasságkötése előtt, talán el kellene válnia Steffi Duna kisasszonytól. Válniuk nem kellett, miután nem voltak házasok soha, bár együtt éltek már hosszú évek óta, így pusztán az eljegyzést kellett közös megegyezéssel felbontani, amelynek következtében rövidesen Lederer lett, Katherine Hepburn első férje.

Az újrakezdés nehézségei

A húszas évei közepén járó Steffi számára úgy tűnt, mindennek vége, minden, ami korábban volt és működött szemvillanás alatt összeomlott. Nem voltak színpadi sikerei, élettársa botrányos szerelmi viszonya révén az újságok pletykarovatai teltek meg az ő nevével is. Ha társaságba ment sugdostak a háta mögött. Ember és társaságkerülővé vált, bár eddig is már idegenül, és egyedül érezte magát az Új Világban, nem beszélte jól az angol nyelvet.
Ez az egyedüllét attól kezdve, hogy Amerika földjére tette lábát végig kísérte élete addigi folyását. Lederer hamar szerződéshez jutott, s lekötötték minden idejét a forgatások, a fogadások, az új barátok társasága. Steffi sokat volt egyedül. Idővel egyre jobban elhidegültek egymástól, majd a szakítás, és az új menyasszony hírneve és a nagy port felkavart Hepburn - Lederer házasság hatása alól nem tudta magát kivonni. Egy nap végképp összetört, s apró kis elemekből kellett önmaga romjai alól újra építenie az életét. Mindehhez túl fiatal volt még. Színpadi előélete kapcsán talán természetes volt, hogy a megélhetés és a továbblépés is ebben az irányban folytatódjék. Filmes barátok tanácsára innentől fogva, a magyar barátaik mellett elsősorban amerikaiak társaságát kereste a nyelv minél gyorsabb és mind tökéletesebb elsajátítása végett. Sőt az amerikai-angol beszélt nyelvből külön órákat is vett. Kapott is lehetőséget filmekben, amely kapcsán rendeződtek megélhetési nehézségei.

Duna Steffi és a filmes karakter-szerepek

Több kisebb szerepet követően első nagy feltűnést keltő szerepe, mindjárt egyben főszerep volt az The Indiscretions of Eve (1932) című filmben. Duna Steffi debütálása mellett a film másik nevezetessége lett, hogy ekkor lépett először kamerák elé egy karakter szerepben az a Jessica Tandy, aki egyebek mellett a Miss Daisy sofőrje (1989) című filmben nyújtott alakításért kapott később Oscar-díjat. A következő filmje The Iron Stair (1933) elkészítése után rögtön Londonba utazott, hogy a brit filmdráma Elsa Diamond szerepét eljátssza Angliában. Majd Hollywood-ba visszatérve újabb filmforgatás várta, ahol egy egzotikus eszkimó lányt, Guninana-t alakította a Man of Two Worlds (1934) című, az Északi-sarkvidéken, az eszkimók között játszódó filmben, amelyben akkori kedvese és vőlegénye Francis Lederer vitte az egyik férfi főszerepet. Ez volt utolsó közös filmjük.
A forgatás alatt, és azt követően került mély válságba magánélete. Ám következő film szerződése meggátolta, hogy teljesen eluralkodjék rajta magánéleti problémája, igaz a film bemutatóját követő botrányok, majd a film újravágása nem segítették a kilábalást. Pedig a Let's Try Again (1934) című film cselekménye, alapvetően egy tipikus harmincas évekre jellemző történet volt. Nem túl bonyolult meseszövésével, sztereotípiákra építő forgatókönyvével nem került a nagy és örökbecsű filmek közé. Az ostoba gazdagok és a szerény körülmények között élő milliók adta közegben játszódó eseményeken túl, inkább a megjelenő karakterek váltak érdekessé a filmben. A fojtott szexuális feszültséget is adó egyszerű történet keretei, azonban nem bírták el, Steffi Duna abban a korban túlzottan is erotikusnak ható táncát, amely a film egyik közbülső jelenete volt. Utólag egyszerűen kivágták a filmből a bemutatót követő botrányok idején, a vonatkozó hatóság akaratának eleget téve. A rendkívül csinos Irene Hervey testhezálló cápabőr ruhája még a filmes-vágókés innenső oldalán maradhatott, de Oscar Apfel, Bruce Cabot, és William H. Strauss jelenetei is Duna kisasszony kivágott táncjelenetének sorsára jutottak. Lehet, hogy Steffi kudarcként élte meg a filmpremiert követő időszakot, de az bizonyos, hogy a szakma ennek ellenére felfigyelt személyére, s talán ennek is köszönhető, hogy következő szerződése, már főszerep lett.

Egy nap az "amerikai álom" beteljesült

Tánca, és egyedi arckaraktere, lenyűgöző szépsége, jó színészi adottságokkal párosult eddig is a filmekben. Mégis az igazi kiugrást a "La Cucaracha" című filmben (1934) játszott női főszerepe hozta meg számára, amely egy csapásra mindent megváltoztatott körülötte. Steffi neve előkerült szinte a semmiből, a nemrég még vesztésre álló színésznő hirtelen a nagy nyertesek közé tartozott, a magazinok címoldalára került, képeslapok, az újságok, reklámok az ő fényképével voltak tele.
A "La Cucaracha" (1934) igazi világsiker lett, amely filmben a női főszerepet, az egzotikus szépségű Chatitát alakította. Bár az is igaz ez a kitűnő szerepformálás bezárta őt jó időre a tüzes latin femme fatale szerepkörbe, magyar származása ellenére. Mondhatni a szerencséje lett a végzete is egyben. Viszont ennek a 20 perces rövidfilmnek egyértelmű sztárja Steffi Duna volt. A film cselekménye egy izzig-vérig karrier történet: a főhősnő tudomására jut, hogy abban a bárban is megfordul Senor Martinez, a neves színházi producer, amelyben ő táncol. Úgy hírlik, hogy Martinez látogatása nagy karriert sejtető szerződést hozhat, és Chatita úgy dönt, hogy a neves színháztulajdonos és producer nem hagyja el a bárt az ő szerződtetése nélkül. A zenés vígjáték szemet gyönyörködtető jelensége volt Steffi és az ő fergeteges és elbűvölő táncjelenete. A Pioneer Pictures Corporation produkciós iroda által készített film 1935-ben elnyerte a legjobb rövidfilmnek kijáró Oscar-díjat. Túl Steffi Duna színésznői sztárrá válásán és Kenneth Macgowan producer személyes sikerén, a film külön érdekessége volt, hogy a film részben - 3 tekercs erejéig - az új technicolor eljárással készült színes film volt. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy a fekete-fehér jelenetsorok egy pontján, hirtelen színesre váltott át a film, majd némi dramaturgiai héttérrel ismét a megszokott monochrom változatot láthatta a korabeli néző.
Maga a Technicolor eljárás, a harmincas évek közepére forrta ki magát, egy korábbi eljárás tökéletesítésével, amellyel már a századforduló néhány fotográfusa kísérletezett egyebek közt Franciaországban is. A technikai eljárás három szín-sávot különböztet meg (Red - Green - Blue = RGB), amelyet külön rétegenként kezelt, és a vetítéskor keletkező un összeadódó színkeveréssel ért el az adott korban rendkívül egyedülálló módon, valósághű színhatásokat. Egyébként ezzel az összeadódó színkeverési eljárással működik ma minden számítógépes monitor, és sok digitális fényképezőgép, digitális video kamera is. A színbontási elv maradt, igaz sokat tökéletesedett, a hordozó változott csupán, s a celluloid tekercseket a mágneslemezeken tárolt digitális adatállomány, és a jeleket visszaalakító "előhívó rendszer" váltotta fel. Európában ez a technológia még akkor ismeretlen volt, és még éveket kellett várni, mire az AGFA is kifejlesztette a maga színes eljárását, amellyel egy celluloid szalagon rögzültek a színek, egy rétegben. A technicolor esetében használt három egymásra épülő celluloid szalag színsáv, a maga elkülönülő színkezelésével még ma is élvezhető színhatással bír, míg az AGFA eljárással készülő későbbi filmek túlnyomó többsége már elveszítette pigment tartalmát, a film állásában is. Ettől függetlenül mindkét technikára ráfér a digitális jeljavítás, mai korszerű technikája. Igaz az AGFA típusú filmek esetében ez sokszor majdnem teljes újra színezést von maga után.

Tovább a siker útján

One New York Night (1935) című izgalmas és vérpezsdítő Metro-Goldwyn-Mayer vígjátékban Louise Broussiloff grófnő bőrébe bújt, a Franchot Tone alakította, és a hotel szobája mellett gyilkosságba botló főszereplő partnereként. Foxhall Ridgeway (Franchot Tone) végül is maga kezd a szövevényes ügy felderítésébe, amely során a szálak folyvást keresztezik egymást Broussiloff grófnővel, egészen a boldog végkifejletig. Még abban az évben alakította Kara Perava szerepét, a női főszerepet, a részben Új-Guineában forgatott Red Morning (1935) című RKO Radio Pictures filmben Az RKO-hoz (Radio-Keith-Orpheum Pictures) fűződő szerződése révén forgatta következő filmjét is.
A "Hi gaucho" (1935) című film női főszerepét, a gyönyörű Inez del Campo-t alakította nagy közönségsikerrel. Ismét egy egzotikus, elragadó latin szépségére építő szerep, amelyben ezúttal egy argentin banda megbízásából kell elcsábítania a gazdag spanyol urat, miközben Steffi szíve azért titkon mást szeret. A csalás, az udvarlás, és a mindenki más, mint aminek mutatja magát kellő dramaturgiai alapot adott az egy órás, zenés romantikus vígjáték gyors népszerűségének.

Hollywood-i sztárok között

Magánélete rövid időre nyugvó pontra jutott, miközben karrierje igen gyors tempóban haladt előre. Bekerült a film világának ünnepelt hírességei közé. Talán ennek is köszönhető, hogy szerepelt abban a rövid, ám nagysikert és népszerűséget hozó, és számtalan Hollywood-i sztárt felvonultató 19 perces revüfilmben, amely cselekménye egy Santa Barbarában tartandó mexikói fesztivál körül bonyolódott. La fiesta de Santa Barbara (1935) című film története egyszerű, de a zene, a tánc, a temperamentumos melódiák kellő alapot adtak a kor közkedvelt mozi-arcainak felvonultatásához. Minden filmcsillag saját nevén, saját karakterével jelent meg a vásznon, mintegy "véletlenül" magánemberként. Olyan benyomása lehetett a korabeli nézőnek, mintha csak egy jól sikerült nagy partiról kapna egy jól összevágott összefoglalót. A meseszövés központi szálán a mexikói fesztiválra ellátogató híres sztárok állnak, akik egyebek mellett találkozhattak a világ egyik leghíresebb matadorával, akiről persze kiderül, hogy egyszerű beidomított tehenekkel dolgozik a nagy bemutatók idején. Vidám zenés nyári mókázás, és nem utolsó sorban önmagukat "alakító" sztárok filmje elképesztő kasszasikert eredményezett A film egyik technikai érdekessége lett, a harmadik részben előkerülő, és újdonságnak számító technikolor eljárással készülő, káprázatos színes blokk. Ez a film lett egyébként a később kétszeres Oscar-díjassá váló Judy Garland első megjelenése filmvásznon, de az ismert sztárok Gary Cooper, Buster Keaton, Harpo Marx, mellett feltűnik Steffi Duna is egy temperamentumos tánc erejéig.

Díjnyertes filmek vezető-szerepeiben

Az első teljes 35 mm-es Technicolor eljárással készülő zenés-táncos színesfilm, a Dancing Pirate (1936) című filmmusical Serafina Perena táncosnő szerepében pedig már úgy tündökölt, és úgy táncolt mintha eleve erre a szerepre teremtődött volna. A filmet a legjobb zenés-táncos jelenetei miatt Oscar díjra jelölték 1937-ben, Russell Lewis előremutató, modern tánckoreográfiái miatt, de a dicsőségből magának az előadóknak Duna Steffi-nek és partnerének Frank Morgannak is kijárt. A korabeli hetilap a Délibáb állítása szerint Duna Steffi ezzel az alakítással elnyerte a kaliforniai színészek által adományozott külön díj arany fokozatát (1936. december 26. 53. szám, 83 oldal), elsőként díjazva ilyen magas, és a szűken vett szakma által adományozott kitüntetéssel magyar színészt. A film egyik érdekessége, hogy a táncosnőként 1934-ben induló Rita Hayworth is szerepet kapott a filmben. A speciális táncoknál, már szerepelt neve a stáblistán, hiszen a tehetséges, és később Golden Globe díjra is jelölt színésznőnek ez ugyanakkor már a tizedik filmje volt.
A következő film az Anthony Adverse (1936), hét Oscar-díjra jelölésével korának egyik nevezetes amerikai filmje volt, amelyben játszott. A legjobb operatőr, a legjobb mellékszereplő, a legjobb vágás, a legjobb zene, a legjobb rendező, a legjobb producer, a legjobb film, azaz összesen hét Oscar-díj jelölés közül 1937-ben, végül is négyet meg is kapott, az abban a korban maratoninak tekinthető 141 perces hosszúságú mozi.
A gyönyörű Olivia de Havilland, és Fredric March játéka mellett Duna Steffi afrikai rabszolgalány figurája, Neleta is hozzájárult a kor nagy sikeréhez, a napóleoni korban játszódó történelmi filmdráma igazi kvalitásokkal bíró kasszasikeréhez. Egyébként a film erőteljes vádirat volt a rabszolgaság és a rasszizmus ellen, az 1930-as évek Amerikájában, amelyben akkor a négerek jogai még igencsak messze elkerülték a fehérek világát. A méltatlanul elfeledett mozi sok tekintetben ma is megállja a helyét, és több jelenete vált a kor emblematikus filmrészletévé. Például a filmbeli kocsi hajsza az Alpokban - a film egyik izgalmas jelenete - többek szerint a harmincas évek mozijának egyik nagy jelenetsora lett.

Drámai szerepben

La Cucaracha kezdeti sikere újabb és újabb filmszerződést hozott Duna Steffinek, ezúttal egy különös operai nehézségű dalbetétekkel megtűzdelt és erős drámai hatásokkal élő film női főszerepében biztosította a latin fem-fatale megjelenést, a magyar színésznő.
Az I Conquer the Sea! (1936) című filmben egy portugál bevándorlók lakta északi halászfalu gyönyörű leányát, Rosita Gonzalest alakította, emlékezetes szerepformálással és az elmaradhatatlan - ezúttal esküvői - szóló-tánccal. A nehéz zenés dráma tulajdonképpen egy szerelmi háromszög különös története. Az Észak-Atlanti bálnákra vadászó kis hajó tulajdonosának testvérpárosa, és Rosita (Steffi Duna) alkotja ezt a háromszöget, tele valódi emberi drámákkal, jó és rossz döntésekkel. A testvérek egyike Tommy Ashley (Stanley Morner) fiatal és erős bálnavadász volt az, aki először beleszeretett a szépséges Rositába, míg testvére Leonard (Douglas Walton) is részt követelt magának Rosita szívében. A nehéz sorsú Új-Fundland halászati falu sokat remél Rosita házasságától, hisz Tommy édesapja a terület nagyhatalmú kormányzója. Az esküvőt azonban hamarosan beárnyékolja egy szörnyű baleset, amely során az újdonsült férj Tommy elveszíti fél karját. Tommy próbálja megtalálni az új helyzetben magát, ugyanakkor látva öccse Rosita iránt érzett mély érzelmeit, nem kíván kettejük boldogságának útjában állni. Úgy gondolja, hogy talán Rositának is jobb férj dukál egy félkarú embernél. Az alkoholon át, az öngyilkosság gondolatáig eljutó rivalizálás, finom és érzékeny drámai kifejezést nyer mind a muzsikában, mind pedig a képi megfogalmazásban, színészi játékban egyaránt.
A történet meglepően jó film még ma is, ám a népszerűségét a nehéz zenei háttér, és a kor ismert szupersztárjainak hiánya kedvezőtlenül befolyásolta, mára már szinte az ismeretlenségig fokozva a teljes feledést.

A "B" filmek sztárjaként

A női főszerepet Nedda Salvatini énekes táncos szerepét alakította, a kor nagy európai énekes sztárja Richard Tauber partnereként a Pagliacci (1936) címen játszott musical-moziban. Majd egy gengszter filmben a Escape by Night (1937)-ban játszotta Josephinet a női főszerepet, vagyis Jo Elliott szerepét. És ő volt Stella a szép és elbűvölő cigánylány a Rascals (1938) címen játszott cigány-banda történetben.
Újból latin szépséget, ezúttal Carlita-át alakította a Paragay-ban játszódó, a Flirting with Fate (1938) című vígjátékban, amelynek filmfelújítására is sor került a háború utáni amerikában és 1948 szeptember 10-én lett a film újbóli debütálása. Sőt a film DVD változata még ma is igen népszerű. Az utazó showról szóló mozi lányainak legszebbike volt a Duna Steffi által megformált Carlita, ám a cselekmény szerint balesetet szenvedtek autóbuszukkal a sáros autóúton. Paragvayban rekedtek, a segítség érkezéséig egy fogadóban töltik napjaikat. Ám abban a fogadóba jár a helyi bandavezér Sancho Ramirez is. A helyzetet komplikálja, hogy szemet vet a gyönyörű Carlitára. ám a végén minden jóra fordul, a bevett dramaturgiai fogások alkalmazását követően.
A kőolajmező dzsungelében játszódik Steffi Duna másik B filmje a Panama Lady (1939) ahol Cheema nevű bár-táncosnőt alakította Lucille Ball és Allan Lane oldalán. Tudni való, hogy a B film kategória, az akkori amerikai moziforgalmazók nagy találmánya volt. A fő műsor, azaz az A film előtt, üzleti megfontolásból egy, helyenkét két 60 perc körüli un. B filmet is vetítettek egy mozijegy áráért. Egy komplett délutánt, vagy estét kiadott egy ilyen mozilátogatás, teljes programot adott. Hátránya ezeknek a B filmeknek ma, hogy sok esetben nem a legnagyobb sztárokat láthatták a nézők, így több olyan filmtörténeti jelentőségű mozira került a feledés pora, amelyik aztért ennél jobb sorsa is érdemes lenne. Több film sorsát jelentősen megváltoztatta a tévéforgalmazási jogok bevezetése, így sokukra ismét nagyobb figyelem fókuszálódott az idők során.

Szerepskatulyába zártan

Latin szépségű Dolores szerepében tűnt fel The Girl and the Gambler (1939) című zenés táncos romantikus filmben, amely korábban 1925-ben, a maga több mint 100 előadásával egy sikeresnek mondható Broadway darab filmváltozata volt. El Rayo (Leo Carrillo) a kőrözött rablóvezér elfogására egy táncversenyt hirdettek meg fogadásból, tudván, hogy szerelme Dolores (Steffi Duna) táncát mindenképp látni kívánja. Ám a rablóvezért sem ejtették a fejére, és sok fordulat árán, de a végén minden jóra fordul. Sok kellemes melódia közepette gyönyörködhet a néző Duna Steffi lenyűgöző tánctudásában is szép számmal. Az 1939 nyarán tartott bemutató idején már forgatta következő filmjét, amelyben - talán nem meglepő - ismételten hasonló szerepkörben, a latin tüzes leány szerepében látjuk viszont.
Ezúttal egy afrikai szafarin játszódó politikai kémtörténet The Magnificent Fraud (1939) szerepcserére építő dramaturgiájában jelent meg Steffi Duna, mint Carmelita. A film vezérmotívumát egy politikailag instabil dél-amerikai ország elnökének halála és a hatalmát megdönteni kívánó forradalmárokat kijátszó svindler története adja. Tíz évvel az ezerarcú Lon Chaney halála után jelent meg ez a film, de sokan úgy tartják, igazából ez vele lett volna tökéletes. A kormányzó bőrébe bújó erősen orosz akcentussal beszélő Akim Tamiroff, már koránt sem olyan meggyőző, és már korántsem olyan hiteles ezer arc, mint nagynevű elődje lehetett volna.

Steffi Duna és a II. Világháború

A polgárháború előtti időkben játszódik Way Down South (1939) című zenés film, amelyet 1940-ben a legjobb zene Oscar-díjára is jelöltek, és amelyben Steffi Duna alakította Pauline Dubini, a főhős Ralph Morgan kedvesét. A jól megcsinált film egyik nagy hátránya - tartják - hogy nem szerepel egyetlen "húzónév"-nek számító szupersztár sem a filmben, amely révén más rabszolgaságot témájává választó filmek mellé felsorakozhatna, mint például az "Elfújta a szél", holott kvalitásaiban többek szerint felülmúlja az örökbecsűnek kikiáltottat. A film valódi értékeit komolyan beárnyékolja a feledés, és az ismeretlenné szürkült szereplők kiléte.
A közben világháborúvá terebélyesedő új európai háború, mint filmtéma, begyűrűzött Hollywoodba is. A Hitler Németországával szembeni egyre nyíltabb szembehelyezkedés, igen korán bekerült a forgatókönyvírók ötlettárába. Ennek egyik korai darabjában, a karrierjének végén járó Duna Steffi is részese lett, ezúttal végre szakítva a latin szépség sematizmusával, valódi drámát játszhat, mély emberi érzéseket, igazi színészi feladatokat oldhatott meg filmvásznon.
"Hitler - Beast of Berlin" (1939) (Hitler - Szörnyeteg Berlinben) című filmhez hasonlóan szókimondó mozi akkoriban nem sok volt. Szinte elsőként beszélt a civilizáció félelméről, amelyet Hitler és az ő véres rendszere képviselt. Nem sokkal a II. Világháború kitörése után, 1939. október 8-án mutatták be, a háború kitörésének küszöbén keletkezett - nem túl drága költségvetésű - filmet, amely szinte az első náciellenes propaganda mozik közé tartozik. "Aki nem velünk az ellenük, és aki ellenség ki kell irtani" - nyíltan vallott elv barbarizmusa valósággal sokkolta a világot. A történet főhőse Hans Memling szereti hazáját, ugyanakkor döbbenettel vette tudomásul a Gestapo, Hitler Elit Gárdájának féktelen és erkölcsi korlátokat nem ismerő működését. Látta a hétköznapivá süllyedt brutalitásokat és szeretne elmenekülni Németországból, de hazafias meggondolásból inkább egy újság készítésébe fogott, amely segítségével hírt adhatott a külvilágnak arról a valós német helyzetről, amelyről a hivatalos náci propaganda mélyen hallgatott. A főhős feleségét Elsa Memlinget alakította megrázó drámai erővel Duna Steffi, aki a filmcselekménye szerint szereti férjét, és hazáját, de rettegve éli mindennapjait. Elza gyereket vár, de nem szeretné Németországban megszülni, nem akarja, hogy gyereke úgy nőjön fel, mint egy náci. Keresik lehetőséget Amerika felé. A meneküléshez azonban el kell érni a határt, miközben a Gestapo felfedezte a tikos sajtó-üzemet...
A film egyik érdeme, hogy a náci koncentrációs táborokat megrázó valósághűséggel ábrázolja, a maga kegyetlenkedéseivel egyetemben. A címe nagy vitát váltott ki a bemutató idején. A New York-i cenzura bizottság döntése (1939. nov.13.) értelmében, megváltoztatták a címet Beasts of Berlin-re.
Miközben a II. Világháború szorongató hírei jöttek Európából, és még javában zajlott a Beasts of Berlin film körül kialakult huza-vona, de addigra, mire döntés született már egy merőben más jellegű film forgatásai is befejeződtek Duna Steffi számára.

A sztereotípiák fogságában továbbra is

Ismét Duna Steffi szépségére, latinos temperamentumára épített az a kalandfilm, amelynek női főszerepét alakította. A történet szerint az argetinai papmákra kell a főhősnek Texasból eljuttatnia a marhacsordát ezer veszéllyel dacolva Law of the Pampas (1939) című western filmben, amelyben a legendás cowboy sztár William Boyd játszotta a férfi főszerepet. Az eltűnt csorda és a meggyilkolt cowboy nyomát kutató magányos főhőst épp a Chiquita (Duna Steffi) tüzes tánca vezette el az első nyomra, az izgalmas kalandfilm során.
Aztán a Mexikói és latin világba kalauzolja el a nézőt a kísérteties Közép-amerikai hegyekben játszódó "The Marines Fly High" (1940) című kaland film, Steffi Duna következő filmje. A tengerészgyalogosok banditák elleni harcában megjelenik a szépség és a szerelem. A főhősnő Lucille Ball mellett Teresa szerepében Steffi Duna is a sztárok sorát gazdagítja. A film elkészültét nehezítette egy szomorú tény, hogy a film rendezője George Nichols Jr. a forgatások idején életét vesztette egy közúti baleset során 1939 november 13-án Los Angelesben. A leálló felvételek irányítását végül is Benjamin Stoloff vette át, és az ő rendezésével kerülhetett sor 1940. március 7-én a film-bemutatóra. Ám a filmre rávetülő tragédia talán kihatott az elkészült egész műre is, nem volt sikere a mozikban.

Az utolsó időszakban forgatott filmek

A sorozatos kudarcok, és az állandósuló behatárolt mozgástér, a latin tüzes leány szerep-sztereotípiától már nem nagyon tudott szabadulni, hiába mutatta meg drámai tehetségét, és színészi sokoldalúságát. Elhatározta visszavonul. Amikor szándékának hírét vették a producerek több nagy reménnyel kecsegtető ajánlatot is kapott. Így szándékát egyenlőre félretette.
A két Oscar-díjra is jelölt háborús szerelmi történet a Waterloo Bridge (1940) szereplői között is ott találjuk Steffi Dunát. A sugárzóan szép Oscar-díjas színésznő Vivien Leigh és az impozáns megjelenésű ugyanakkor érzékeny, humorral teli Robert Taylor kettőse valósággal szétfeszíti a film kereteit még ma is. Myra Lester (Leigh) táncművésznő legjobb bartánőjeként Lydiaként láthattuk viszont Steffi Dunát, ebben a ma is elbűvölő romantikus történetben. Steffi Duna erős éve volt 1940. Hat filmet is készített ekkor, ami kéthavonta új filmet jelent. Több esetben volt átfedés a forgatások között.
A következő filmje egy detektív legenda, újabb egészestés epizódjához szólította. Ez a filmsorozat, akkoriban igen nagy népszerűségnek örvendett, amelynek regény változata is bejárta korábban a világot. Nick Carter történetek közül a Phantom Raiders (1940) című film cselekményének szálai ebben az epizódban Panamába vezettek, ahol egy helyi táncosnő Dolores szerepét játszotta Walter Pidgeon, Joseph Schildkraut oldalán.
A film cselekménye szerint Nick Carter egy nagy biztosító társaság felkérésére fog nyomozásba, a titokzatos körülmények között eltűnt óceánjáró nyomát kutatva, s így kerül a befolyásos szórakozóhely tulajdonosa közelébe, ahol gyönyörködhetünk a harmincas éveibe lépő, de még mindig lenyűgöző szépségű Duna Steffi temperamentumos táncában.
A tökéletlen igazságszolgáltatási rendszert vette célba az a filmdráma, amely időben következő produkció, amelyben szerepet vállalt a River's End (1940) című filmdráma, Dennis Morgan, Elizabeth Inglis és George Tobias főszereplésével, amelyben a szökött fegyenc és a hiszékeny falusiak mellett feltűnik az amerikanizált kanadai indiánlány Cheeta szerepében Duna Steffi is. Tehát ismét egy egzotikus szerep, sőt a következő filmjében is ezt a karaktert hozta. Latin táncosnőt alakított abban a The Great McGinty (1940) filmben is, amely a legeredetibb forgatókönyv Oscar-díját érdemelte ki 1941-ben. Preston Sturges sikeres Broadway szerzők közé tartozott korábban is, de egy rosszul megkötött üzlet révén úgy hírlik tíz dollárért adta el a történetet a filmgyárnak. A legendák szerint ez lett a világ filmtörténetének legolcsóbb Oscar-díja, bár Prestont épp ez a fergeteges politikai szatíra emelte magasba, és ez a film hozta meg a szerző aranykorát adó öt-hat másik nagy filmjének megrendeléseit. A történet utal a nagy amerikai álomvilág mögött húzódó politikai folyamatokra, és rávilágít a lágy korrupcióval bíró amerikai politikai rendszerre, mindezt nagy humorral, rálátással, és politikai felhang nélkül teszi. A film nagy érdeme, hogy nem mond ki dolgokat, hisz maga a cselekmény a közép-amerikai Panama köztársaságban játszódik, de meghagyja, hogy a közönség levonhassa saját következtetéseit. A filmet sokan Citizen Kane és a Casablanca mellett, a nagy amerikai kult-filmek közé sorolják.

Steffi Duna publikus magánélete, visszavonulása nyilvánosságtól

Filmes karrierjének elején elszenvedett magánéleti válságát követően John Caroll színészkollégájával való közös munka kapcsán kialakult új szerelem hozott változást. A francia származású, gazdag New-Orleans-i családból való tehetséges operaénekes, és színésszel egyik filmforgatás idején találkozott újra több év múltán. A forgatások után aztán senki sem lepődött meg, hogy egy szép napon Steffi Duna férjhez ment ifjú partneréhez, és új nevet kapott. Ő lett Mrs. Julian Lafaye, ugyanis John Caroll eredeti neve Julian Lafaye volt. Korábban Londonban is dolgoztak már együtt, ahol Steffi eljátszotta a Bajazzók című film női főszerepét, amely filmben John is szerepelt. A kaliforniai Monterey-ben kötöttek házasságot 1936. április 2-án, majd nem sokkal később New-Orleansban költöztek. Itt született meg kislányuk Juliena Louise Lafaye, mert Steffi azt szerette volna, hogy a gyermeke ugyanott lássa meg a napvilágot, ahol férje is született. Majd egy év múltán költöztek vissza Hollywoodba, egy új és nagyobb házat vásárolva hármasban. Ám a házasságuk hamar felbomlott. 1938-ban már hivatalosan is elváltak egymástól. A családi életről dédelgetett régi álma ezúttal sem tudott megvalósulni. Sorsát végül a befutott színész kollégájával Dennis O'Keefe-vel (1908-1968) való találkozása változtatta meg. A szerelemből ezúttal is házasság lett 1940-ben, de minden korábbihoz képest ez a házassága sokkal tartósabbnak bizonyult. Afféle életre szóló. Férje több mint 200 filmben szerepelt, és Steffi, az ismert amerikai sztárszínész feleségeként, élte le vele életét, férje minden ügyét személyesen intézve. Közös gyermekük is születetett. Dennis haláláig 1968-ig vele maradt, azt követően egyedül élt 82 éves koráig (1992) a Californiai Beverly Hillsben.
A pályától, és a filmtől visszavonult még 1940-ben, nem sokkal a házasságkötésüket követően. Utolsó nagy főszerepét a Panama Ladyt (1939) követően még közreműködött a Waterloo Bridge (1940) című filmben, de egyik sem hozta meg számára a várt átütő sikert. Duna Steffi utolsó filmje a Girl from Havana (1940) volt, amelyben kubai táncosnőt Chita szerepét játszotta férje oldalán, a Dennis O'Keefe főszereplésével bemutatott filmben. A filmet követően döntött a visszavonulás mellett.
Alig tíz esztendőt töltött az angol-amerikai film világában, ahol közel harminc film túlnyomó részében ő volt az a magyar lány, aki a legtökéletesebb latin szépséget képviselte a filmvásznon. Már hetven éve is annak, hogy nem szerepel a címlapokon, nem találkozni vele filmekben, szinte egyik napról a másikra tűnt el a nyilvánosság elől. A feledés kérlelhetetlen mechanizmusa őt sem kímélte. Idővel választott hazájában, Amerikában is megfeledkeztek róla, pedig neve ma is ott ragyog több akkori Oscar-díjas film kezdőnévsorában.

2010 februárjában lett volna 100 esztendős.

Írta és az összeállítást készítette: Takács István - www.szineszkonyvtar.hu 2010.


© 2003 www.szineszkonyvtar.hu