Életrajza:

Adatok:
1828 - egyetemi hallgatóból színész lett Pesten
1828 - 1833 - a Dunántúli Színjátszó Társaság tagja
1833-34 és 1836-37 - játszott a budai Várszínházban játszott.
1834-1836 - Kassán, Nagyváradon lépett fel
1836 - tagja a debreceni társulatnak, és egyben társigazgatója is
1837 - a Pesti Magyar Színház, majd a Nemzeti Színház alapító tagja.
1838 - rendezője lett a Pesti Magyar Színházban, majd főrendezője
1845-1847 - igazgatósági ügyvivő, gazdasági főellenőr színházában
1849-1852 - a Nemzeti Színház vezetője
1843-1852 - tagja a Nemzeti Színház drámabíráló bizottságának
1854 - utoljára lépett színpadra
1854. december 18. - tiszteletére jutalomjátékot rendeznek, amin betegsége miatt nem vett részt
1854. december 22. - halála
1855. január 21. - a Nemzeti Színház hangversenyt rendezett a hátramaradottak megsegítésére

Összefoglaló:

Egyetemi tanulmányait megszakítva lett színész 1828-ban Pesten, Balla Károlynak a Beleznay-kertben játszó társulatánál. 1829-ben Miskolcon játszott Dérynével, akinek támogatásával 1833-ban Pozsonyba szerződtették, Majd Kassán játszott, 1834-35-ben fellépett Budán a Várszínházban. Debrecenben saját társulatot szervezett s ezzel bejárta a Felvidéket. Nagy képzettségű, művelt sokoldalú színész volt. Kezdetben hős-szerelmes szerepkörben lépett színpadra, később jellem-szerepekben aratott sikereket, de komikus-szerepkörben is ismert volt. A cselszövőszerepek sima modorú, finom eszközökkel élő alakítója volt, új, realista stílust alakítva ki ebben a szerepkörben. A Nemzeti Színháznak megnyitásától tagja volt, 1839-ben rendezője lett színházának, 1847-ben igazgatási ügyvivője. Szabályozta a rendezői és ügyelői hatáskört, és gyakorlatilag az ő nevéhez fűződik, a Nemzeti Színház ügyrendjének kialakítása, és a művészeti vezetés 1852-ig rövid megszakításokkal az ő kezében volt. Gróf Festetics Leó művészeti vezetői kinevezését követően visszalépett az ügyvezetéstől, amely visszavonulás megviselte egészségét is, és talán korai halálához is köze lett.

Fáncsy az egyetemi diák színész lesz

A magyar színészetnek ez a kimagasló egyénisége 1809. augusztus 25-én született, Pécsen, ahol atyja, Fáncsy Imre, káptalani hivatalnok volt. Középiskoláit szülővárosában, Pécsett végezte. Szülei tudósnak szánták és ebből a célból a szülői nyomásnak engedve a pesti egyetem bölcsészeti karára iratkozott be, de nem sokáig bírta ott. Abban az időben, mikor a fiatal Fáncsy egyetemi tanulmányait végezte, a Beleznay-kertben lévő Podmaniczky-kastély nagytermében Balla Károly magyar játszó-társasága tartotta előadásait (1829-1831). Feljegyeztetett, hogy ebben a teremben olyan szűk volt a játszóhely, hogy például a szélesebb mozdulatú hősszerepekben egymást lökdösték a színészek. Fáncsy gyakran látogatta az előadásait, és erős vonzást kezdett érezni a színpad iránt. Tegyük hozzá Balla Károly társulata ekkoriban nem tartozott a magyar színjátszás élvonalába. Sőt Fáy András szerint "(...) ezen társaság volt mind előadásra, mind - egy kettő kivételével - személyzetére leggyöngébb magyar színésztársaság, mellyet valaha láttam." (Fáy András: A nemzeti színészet viszontagságai..., 85-86, 87.) Ifjú Fáncsy lelkét már kora gyermekkora óta maga a színészet, a színház varázsa vonzotta, és így Pesten a kötelező tanulmányai mellett idejének egy részét a színművészet tanulására is szentelte. Egyetemi hallgatóként végül is egy nap színésznek állt. Első föllépése a Beleznay-kertben történt a Balla társulatnál, oly sikerrel, hogy felcsapott aktornak Dunántúli Színjátszó Társaságnál.

Pályakezdés

Vézna, torzonborz kissé fésületlen hajú, átlagos megjelenésű fiatalember volt, és némiképpen elhanyagolt külsejével nem tartozott a vonzó, hódító színészek sorában. De amint megszólalt, a hivatástudata és a magyar nyelv szépsége iránti alázatos tisztelete varázslatos változást tudott maga körül elérni a színpadon. Tüzes, sziporkázó beszédével szinte minden tekintetet magára vonzott. Egy év leforgása alatt oly annyira kiképezte magát, hogy hamarosan a Miskolcon játszó társulat közönség-kedvence lett. Itt Miskolcon találkozott partnerként az ifjú Fáncsy a nagy és már ismert színésznővel, Dérynével, aki tiltakozott az ellen, hogy egy "piszkafa, és fuszulykakaró" külsejű ápolatlan kezdővel rakják egy előadásba. A színház direktora Kilényi Dávid kierőszakolta, hogy a művésznő végül is hajlandó lett egy próba erejéig együtt játszani a hitvány testi adottságokkal bíró kezdővel. Testi alkata egyébként sokszor jelentett számára komoly hátrányt akkoriban Fáncsynak, hiszen nem ritkán rimánkodnia kellett, hogy felléptessék. Hol a tehetségben való szűkölködésnek, hol a szánalomnak kellett közbenjárnia, hogy játszhasson. Aztán mihelyst az első szó elhagyta ajkait, minden a helyére billent. Így történt ez a Dérynével való közös fellépés esetén is. Déryné észre sem vette, hogy mikor melegedett fel Fáncsy iránt, de egyszerre arra döbbent rá, hogy ezt a koszosnak tetsző, rendezetlen csavargót, még szeretni is tudja. Többé egy szava nem volt ellene, sőt számtalan esetben segítette jobbnál jobb szerződésekhez.

Vándorszínészként

Déryné amikor visszatér Kassára, addig-addig nyaggatta az intendánst, Csáky Tivadart, míg az Kassára nem szerződtette a minap még riasztónak talált kezdő színészt. Fáncsy nem okozott csalódást, és hamarosan a társulat egyik oszlopa lett, pedig akkoriban nem kisebb egyéniségek voltak a társulat tagjai, mint Bartha János, és a Petőfi által is megénekelt nevezetes Megyeri. Kassán kívül, a felvidék városaiban lépett föl majd Pozsonyba ment, hol országgyűlés lévén, az akkoriban ott működő Komlossy-társaság tagjaként, mint István király lépett először színpadra az András és Béla c. drámában 1833. április 15-én. Győrön és Komáromon keresztül Balatonfüredre vándorolt a társasága nyári idényre, majd ősszel Pestre, a pesti német színpad előadásaihoz szerződött le. Rövidesen már Budán a várszínházban találni, és mint Konrád, Raupach: Molnár és gyermeke c. szomorújátékában kezdte meg pályája új szakát Budán, 1833. szeptember 12-én, Megyery és Kántorné partnereként. 1833-34-ben és 1836-37-ben játszott a budai Várszínházban. Közben ismét Kassán, majd Nagyváradon lépett fel, sőt 1836-ban a debreceni együttes társigazgatója is volt. E minőségében volt egyebek közt Arany János színidirektora, aki a Bolond Istók II. énekében örökítette meg Fáncsy jellegzetes alakját.

A szerepkörváltás ideje

Budán és korábban is ifjú hős szerepeket játszott, de már itt a Várszínház társulatánál működött vele egy időben riválisa az ifjabb és megnyerő külsejével azonnal sikereket elérő Lendvay Márton, szintén hősszerelmes szerepkörben. Más talán összeroppant volna, de Fáncsy kellő intelligenciával végzett számadást, s egyik napról a másikra szerepkört váltott, átengedve helyét Lendvaynak, míg ő maga áttért az intrikus-szerepekre. Kezdetben nem is sejtette, hogy ez az átrendeződés tette őt valóban helyére. Fáncsy művészete megtörte a cselszövőkről alkotott felszínes, főképp külsőségekben megnyilvánuló, maszkírozással felépített korábbi hagyományokat. Az ő cselszövő figuráik nem viseltek ijesztő nagyorrú maszkokat, nem hordtak ellenszenves vörös parókát, nem viselkedtek ostoba fogásokkal élve a színpadon, hanem ő átlagos külsejű megjelenésével bensőből adta a cselszövő figurát. Bajkeverői, gazemberei és svihákjai ezért voltak emberek, nem pedig a régi iskola szabályai szerint rángatott színpadi marionettek.

Fontosabb szerepei

Ő lélektannal dolgozott. Embereket játszott. A régi intrikusok mindenféle arcfintorral és szemforgatásokkal arra törekedtek, hogy a színpadon minél jobban kimutassák gazember voltukat. Fáncsy nem törekedett ilyesmire. Ő inkább takargatni igyekezett alakjainak gazember voltát. Kitűnő szerepe volt Claude Frollo, a Notre-Dame-i toronyőr-ben, akinek izzó és elfojtott szerelmét nagyszerűen megjátszotta, ezúttal éreztette is, hogy ez a meg nem hallgatott, kielégítetlen nagy szenvedély minden gonoszságra képes. Nagyon jó volt Tartuffe-ben is, ahol sima, behízelgő egyéniségével teljesen indokolttá tudta tenni Orgon hiszékenységét. A csábítási jelenetben meleg, behízelgő hangon beszélt, de éreztette a kéjenc sóvárgását is. Mikor pedig a képmutatónak gazember voltak kiderül, a lágyan behízelgő dallamos hang egyszerre borotvaélesre változott s fenyegetéseivel a megfélemlítés érzetét keltette. Kimagasló alakítást nyújtott, mint Wurm, az Ármány és szerelem-ben. Az udvari emberek simasága és tettetett szolgai alázata mögött éles észt és kegyetlenül önző igényjogosultságot tudott e szerepben éreztetni. Amikor pedig Lujzának a levelet diktálta, fagyos nyugalmában olyan kérlelhetetlen volt, hogy -Takács Ádám régi színész feljegyzései szerint - a közönség a fogát szítta bele. A nagy szenvedély hangjait is meg tudta ütni Shylockban, Shakespeare Velencei kalmár-jában, melyet Megyeri Károly színészkollégájától eltérőleg mindenütt komor színekkel játszott. Fáncsy ugyanis a Shylokban a fajgyűlöletet vette alapul. Az ő zsidó alakításakor valósággal utálta a keresztényt és ezt nem is igyekezett titkolni. Legkimagaslóbb jelenése volt a Tuballal való. Öröme Antonio bukásán és lesújtó fájdalma a Jessicáról hallott híreken. Nagyon jó volt a törvényszéki jelenetben is. Örömében szinte tombolt, hogy Antonio testéből a fontnyi húst kivághatja, ellenben kővé meredt s a magasra tartott kés kihullott kezéből, mikor meghallotta, hogy egy csepp vért sem szabad eresztenie. Ő játszotta magyar színpadon először Shakespeare "Athéni Timon"-ját. Szerepének különösen azt a jelenetét dicsérték, mikor az aranyat megleli. Kitúnő alakítása volt az Edgár-ban (Lear király), a Londoni Koldusok-ban, a Don Carlos-ban (II. Fülöp), Don Caeser de bazan-ban (Don Jose de Santarem), a Két pisztoly-ban, a Régi pénzek-ben (Kardos), Violá-ban (Macskaházy) stb., stb. Sok jó szerepe volt, de a legjobb - úgy hírlik kortársaitól - a Bánk bán Biberach szerepében volt. Ez a sima, elegáns, okos és önző udvaronc nagyon illett az ő elegáns, sima és fölényes egyéniségéhez. Ebben a szerepben akkoriban senki nem tudta őt felülmúlni. Jágó alakítása már nem tartozik korának legjobbjaihoz (Othelló) bár - mint mondják - ebben is voltak kitűnő jelenései. Viszont ez a nyers, darabos, őszinteséget kiabáló katona-gazember távol állt az ő simulékony és finom egyéniségétől. Ebben már utódja - Tóth József - volt a mester, aki viszont a Tartuffe-ben és Biberach-ban maradt el jócskán Fáncsy mögött. Fáncsy Lajos és Tóth József összehasonlítása nagyon tanulságos, mert így mindkettőjüket jobban megismerhetjük. Ők sok tekintetben ellentétei voltak egymásnak, habár egyazon szerepkört töltötték be. Fáncsy finomabb volt. Tóth durvább, de félelmetesebb. Egyben azonban megegyeztek. Egyikük sem volt száraz szavalógép. Mindketten a mimika alapján állottak - és mindketten kitűnő beszédtechnikával rendelkeztek. Fáncsy a túlzást, a hamis pátoszt nem szerette. Mindig természetesen beszélt. Már kortársai is az új iskola hívei közé sorozták.

Fáncsy, mint a Nemzeti Színház alapító tagja

1834. december 2. elhagyta a budai színházat, mert vitába keveredett a színház igazgatóságával. 1835. január 19-étől Kassán vendégszerepelt. 1835 tavaszán házasodott össze Meszlényi Máriával. Kassáról, László Józseffel szövetkezve Nagyváradra ment, hol társaságot alapított vele, és ez a társulat 1836. május 1-jéig működött a Nánási városi tanácsos által épített ideiglenes színházban. A budai Várszínház igazgatósága visszahívta és ennek a hívásnak eleget is tett. 1836 május 14. kezdette meg újból budai előadásait. A Nemzeti Színház megnyitása előtt a Várszínházban működő társulat két részre bomlott Ebből a társulatból kívánták létrehozni eredendően a Nemzeti Színház társulatát, ám a hivatalos megnyitás ideje egyre távolabb tolódott. A szerződésük a Várszínházban lejárt, megélhetésből vált ketté az ott állomásozó társulat. Ő lett az egyik színtársulat vezetője, színészeivel és az elosztott felszerelésekkel együtt szülővárosába, Pécsre vonult, hol mint vendég lépett föl. Átérezvén a színházalapítás felelősségét, külföldre - elsősorban Németországba utazott, hogy tanulmányozza az ott működő színházak életét, ismerkedjen a nehézségekkel, fenntartásának technikai részleteivel. Azután alapító tagként ott találni 1837. augusztus 22-én a pesti Nemzeti Színház ünnepélyes megnyitásán, amelynek létrejötte művészi vágyainak főeszménye volt. Megnyitást követően folyamatosan ezen intézetnél működött. Kezdetben Bajza igazgató először jelmez-, később előadás-rendezővé, játékmesterré nevezte ki, úgyhogy munkássága nagy részben megoszlott az igazgatósági ügykezelés és színészi működés között. Földváry Gábor vezetése alatt, mint főrendező, majd gróf Ráday Gedeon alatt, mint igazgatási ügyvivő nagyon is sokszor állt csatában az igazgatás hibáit, visszaéléseit ostorozó sajtóval, és polémiáiban sok ügyességgel harcolt az igazgatóság érdekei mellett. Az 1843-ban megalakult igazgatósági tanácsnak is tagja volt. És olyan kitűnő színházvezetőnek bizonyult, hogy egész 1852-ig "igazgatósági ügyvivő" maradt. Ebben a minőségben különösen a szabadságharc utáni szomorú és nehéz korszakban teljesített szolgálatokat.

Fáncsy a bölcs és ügyes diplomata

Igazgatósági ügyvivőként a forradalmi leverését követő Bach-korszak és az abszolutizmus idején sikerült diplomáciai érzékével, megőrizni a Nemzeti Színház nyelv-, és kultúra megtartó szerepét, és az osztrák cenzúránál s az ellenséges indulatú hatóságoknál sok olyan üdvös eredményt tudott keresztülvinni, ami másnak nem sikerülhetett volna. Fáncsy tárgyalófélként pótolhatatlan volt, hiszen németül anyanyelvi szinten beszélt, simulékony és előkelő modorának köszönhetően sikerült elhárítania elsőként a legnagyobb bajt, a színház összeomlását jelentő veszedelmet. Szóba került ugyanis, hogy a volt német színház a Nemzeti Színház épületébe települjön be. Az egykor a Gizella téren felépült, majd tűzvészben elpusztult német színház épülete helyett egy ideiglenes épületet emeltek, amelyet azonban Buda visszafoglalásánál Heinzti tábornok Budáról zúdított ágyűtüzében megsemmisült. Így az épület nélkül maradt társulat kiszemelte magának a Nemzeti Színház épületet. Fáncsy ezt megtudván addig kilincselt, érvelt, és beszélt az illetekéseknek lukat a hasukba, és kellően meggyőzte a hatóságokat arról, jobb ha van egy magyar színház és külön emelnek egy épületet a magyarországi németajkú színészeknek. Nem sokkal ezen sikere után Egressy Gábor érdekében vetette latba befolyását. Egressy ugyanis egy önálló gerilla-csoportot szervezett a szabadságharc alatt, amely csoport egyebek mellett Buda visszafoglalásában is derekasan kivette a részét. Haynauék karmai közül kimenekült ugyan, amikor amnesztiával hazatért, de a hatóságok sokáig nem engedélyezik működését, és az elmaradozó bevételek miatt lassan már nyomorgott családjával. Fáncsy ugyan nem tudta feloldatni a játszási tilalmat, de annyit sikerült kieszközölnie, hogy a fiatal művész opera-rendezőként működhessen a Nemzeti Színháznál, így fizetésért dolgozhatott, még ha nem is színészként, de a színpadon. Talán ezért is tartotta Egressy született miniszternek, és diplomatának Fáncsyt. 1849. szeptemberétől kezdve Simontsits János igazgatósága alatt, mint igazgatósági felügyelő dolgozott, de mint mondják Simonsits direktor altergójaként, sok mindent ő intézett. Nevezetes diplomáciai sikere volt egy királyt dicsőítő ünnepi beszéd megtartása például.
1849.augusztus 18-án egy héttel a Világosi fegyverletétel után - a császár születésnapját - felsőbb parancsra - a Nemzeti Színházban is meg kellett újfent ünnepelni, mintegy demonstrálva a restauráció győzelmét. A "Gotterhalte" elhangzása után előlépett Fáncsy, a kitűnő szónok és a következő rövid beszédet intézte a közönséghez:
"Ő császári királyi fölsége I-ső Ferenc József előfordult születési ünnepén a Nemzeti Színház összes személyzete Őfelsége iránti legmélyebb hódolatát nyilvánítván - ez alkalommal el nem mulaszthatja szent, buzgó fohászát Istenhez emelni, hogy igazságos kegyelme annyi áldással koszorúzza fiatal fejét, amennyi üdvöt Őfelsége az annyi viszályok által hányatott magyar nemzetre hoz."
Ezzel a beszéddel megelégedhettek az osztrákok is, de a magyarok is kiérezhették belőle a magukét.

Fáncsy a nyughatatlan

Sokoldalú színész volt. Szerelmeseket, fiatal hősöket, jellem-szerepeket, kritikusokat és komikusokat játszott. Jellemző, hogy vidéki vendégszerepléseire sohasem vitte magával intrikus szerepeit. Vidéken többnyire hősszerelmes szerepekben játszott. Valószínűleg azért, mert az intrikus szerepeket nem tartotta olyan vonzóknak. Fáncsy nagy buzgalommal vett részt a Nemzeti Színház igazgatásában.
Fáncsy nagy mestere volt a szónak, színpadon, szószéken és íróasztalnál egyaránt. Kitűnő műfordító volt. Németből, franciából több darabot fordított a Nemzeti Színház részére. Azon kívül szívesen bocsátkozott hírlapi harcokba a Nemzeti Színház érdekeiért. Nagy feltűnést keltett annak idején a "Pesti Napló"-ban megjelenő "Cserháti levelek" című cikksorozata (1854-ben), melyben a színház igazgatás hibáit s azok orvoslására vonatkozó javaslatait tárgyalta. Ő ekkor már nem vett részt az igazgatásban. Mert amikor gróf Festetics Leót nevezték ki művészeti igazgatónak, visszalépett az ügyvezetéstől, bár nem szívesen tette. A visszavonulás sok fájdalmat okozott neki és siettette korai halálát. 1854-ben már nagybeteg volt, de azért még egyszer eljátszotta Tartuffe-ot. Még egyszer - utoljára. December 18-án a "Windsori csalfa hölgyek"-et vették elő jutalomjátékául, de a nagybeteg Fáncsy ebben az előadásban már nem vett részt. Negyednapra rá meg is halt, 45 éves korában, 1854. december 22-én.
Hátramaradott családja javára a Nemzeti Színház 1855. január 21-én hangversenyt rendezett.

Írta és az összefoglalót készítette: Takács István - www.szineszkonyvtar.hu - 2009.