Életrajza:

Adatok:
1860 - a pesti piaristák gimnáziumában mint diák lázongó...
1874 - 1879 - ösztöndíjasként Párizsban tanul, a Sorbonne és a Collége de France hallgatója
1883 - 84 - a "Harmónia Kritikai Közlöny"-t szerkeszti
1903-tól - "Az Újság" munkatársa, majd szerkesztője

Összefoglaló

Keszler József az 1880-1925 közötti időszak egyik legbefolyásosabb hazai színikritikusa, afféle meghatározó kritikai mérce, akit illik respektálni, akinek a véleményére illik adni, és akinek a véleményét a vezető lapok címhelyen hozzák. Rettegett tisztelet övezi... élet és halál ura - mondhatnánk, hisz írásaival rendre meghatározza az adott darab, az egész előadás-sorozat, ezáltal a bevétel, és ezzel a színészek sorsát. Publikál az "Ellenőr", a "Pester Lloyd", a "Magyarország", valamint a "Nagyvilág", a "Nemzeti Hírlap", a "Nemzet", a "Magyar Nemzet", és az "Országos Hírlap" folyóiratainak hasábjain, sőt, egy ideig a "Journal des Débats" budapesti tudósítójaként is működik. Miközben publikációival több vezető hazai napilap meghatározó egyénisége, emellett az Országos Tanárképző Intézet franciatanára. 1883-84-ben szerkeszti a "Harmónia Kritikai Közlöny"-t. 1903-tól "Az Újság" munkatársa és szerkesztője. Kritikáiban a francia formákat honosítja meg, ezért sokan a magyar Sarcey-ként tartják számon. Keszler kritikái, ha így utólag olvassa őket az ember, stílus dolgában nem egészen felelnek meg azoknak a követelményeknek, amelyeket ő támasztott másokkal szemben, de nem bizonyultak időtállónak egyébként sem megállapításai, jóslatai pedig - színdarabok sorsát, színészek jövőjét illetőleg - egyáltalán nem váltak be.
82 éves korában távozik a nagy hírű és rettegett színikritikus e földi halandóság birodalmából, és távoztával vitriolos írásain is fakulni látszik a tinta, s talán egy nap olvashatatlanná fehérednek "igazságai" is... a történet talán tanulságul szolgál a ma kritikusainak és nézőinek egyaránt.

Életrajza részletesebben

Gyermekkor a szabadságharc idején

"Heves megyében, a Zagyva mentén, a bort és kenyeret bőven termelő Mátraalján terül el Pásztó mezővárosa, mely nekem szép, melynek lakói nekem jók: mert hogy ott születtem. Hároméves voltam (1849), mikor a muszák (orosz katonák) Pulszkyék szecsényi kastélyából, hol hadiszállásunk volt, eljöttek apámért, ki aznap jött haza Repeczkynek losonci honvédtáborából. Isten csudája volt, hogy atyám kezükből megmenekült. Hogy miképp, majd egyszer bővebben elmondom (sohasem írta le). Most csak annyit, hogy éjszaka anyám velem egy rozzant, rázós taligán elszökött Nógrád felé. Útközben nagyon rossz lehettem, mert a bennünket kísérő Betty néném mindig azzal csitított, hogy hallgass, "ott jönnek a muszkák, azt majd megfognak..." Aztán egyszer, a sokadik ily fenyegetésre fogtam a fapuskám - merthogy honvéd voltam, attilás honvéd -, s jó szittya módra hátralövöldöztem a muszkákra. Ekkor azonban egyetlen lövegem, félelmetes fapálcikám ott hevert valahol az országút porában, taligánk pedig mind távolabbra robogott tőle. Puskám persze üres fadarab volt: elkezdtem sírni. A tény azonban szimbolikus lett hirtelen: híven jelezte életpályámat: favesszővel lövöldöztem a sötétbe, kritikusnak születtem..."

Az 1850-es évek gyermeke...

"... egyszer, ebéd után apám elküldött a trafikba szivarért. A boltos egy szerb eredetű ember, aki egyben a város bírája is volt. Mikor a szivart ideadta, fogott egy nagy ollót, és ravaszul hunyorítva levágta a Kossuth-kalapom csokráról lelógó hosszú szalagokat, mert ilyet akkor már nem volt szabad viselni. "Itt van - mondá mosolyogva -, vidd haza apádnak" - hát mint gyerek ekkor megint sírtam..."

1860. - a pesti piaristák gimnáziumában mint diák lázongó...

"... viszont azonban meg kell vallanom, hogy 1860-ban, mikor már itt Pesten a piaristákhoz jártam, az októberi diploma megjelenése alkalmával, a szigorú rendőri parancsra kivilágított ablakok közül rengeteg sokat vertem be, még Eötvös József báróét is - amiért a kirukkolt katonaság aztán belekergetett a három öl mély árokba, mely akkor a Kerepesi út (ma Rákóczi út) szélén éktelenkedett, hol akkorában a légszesz-vezetéket vagy a csatornát rakták..."

A jogi pálya megszakad

Családi presszió folytán a jogi pályára kerül. "... mindenki felismerte, hogy jogi pályára kell lépnem és ügyvédnek készülnöm, mert az ügyvéd nem a maga dolgait rontja el, hanem másét. Le is róttam, el is végeztem a négyévi egyetemet, és díszes absolutummal hagytam el a fakultást és beálltam joggyakornoknak. Csakhogy itt megint megakadtam, nem tudtam exekuálni. Nem vitt rá a lelkem. Egy ízben, mikor egy igen szegény asszonnyal álltunk szemben, ki is egyeztem meglehetős olcsón a végrehajtóval, hogy legyen hirtelen nagyon rosszul, ami az exekuciót (behajtást) szerencsésen meg is hiúsította. De a principális megtudta a turpisságot és úgy elcsapott, hogy csak úgy szaladtam tőle..."

Újságírónak csap fel

Jogi gyakornok korában, a diploma utáni szakosodás idején jogi pályája megszakad. (Ilyenkor válik el, hogy valaki ügyész, bíró, jegyző, ügyvéd... stb. lesz.) Újságírónak áll a "Pester Lloyd" szerkesztőségébe. "... hol Falk Miksa atyai szívességgel fogadott díszes gárdájának körében. Ott Halász Imre, Hevesi Lajos, Löw Tóbiás és a nálamnál fiatalabb Nordau Miksa voltak a kollégáim. Az országgyűlésen pedig, mint a reggeli kiadás reporterje, Deák Ferenccel, Eötvös József báróval, Lónyay Menyhérttel, Csengery Antallal, Wahrmann Mórral és Tóth Vilmossal paroláztam. Kis ember létemre elég nagy ember voltam..."

Párizsban mint tudósító

1873. május elsején, a megnyíló Párizsi Világkiállításra Kaas Ivor társaságában utazik el Franciaországba, tudósítónak. Kaas Ivorról nyilatkozva mondja, hogy: "... ő kalauzolt el a gyönyörű tárlaton, ő nyitotta meg szemeimet a művészeteknek, ő érttette meg velem a művelődés szépségét és minden nagyságát... ő keltette bennem az élet tiszta élvezeteinek becsülését és kívánságát... akkor jöttem rá, hogy a magyar és német irodalmon kívül semmit se tudok." A világ kultúrája iránt megnyílott lelkű ifjú ennek kapcsán hazajövet megpályáz egy ösztöndíjat, amelyet a rákövetkező évben megnyer, és 1874-1879 között Trefort Ágoston miniszter ösztöndíjával Párizsban tanul, a Sorbonne és a Collége de France egyik magyar hallgatójaként.

Öt esztendő bölcsészeti, történeti és nyelvészeti tanulmány Párizsban

"A Sorbonne-on és Collége de France-ban Mac Machon fiatal katonái voltak a pajtásaim. Azokkal együtt tanultam francia irodalomtörténetet Saint-René Taillandeier-nál, Lenient-nél, Crouslénél és Paul Albertnél, bölcsészetet Caronál, Janet-nél és Waddingtonnál, széptant Charles Blanc-nál és a művészetek iskolájában a művészet történetét Taine-nál, a jelmeztant Heuzet-nél, Perrot vezetett be az ókori művészetek ismeretébe és magyarázta nekünk, tanítványainak a szombati Louvre-séták alkalmával a műemlékeket, olvastam Eggerrel Thucydidest, Girarard-ral Aristophanest, Boissier-vel Horatiust, Benoist-val Terentiust és Renan-nal héberül Dávid zsoltárait. Valósággal fürödtem, kéjelegtem a tudományokban, miközben haza tárca leveleket küldtem az újságokba." (Pester Llyod, Nemzeti Hírlap)

Keszler József, a képzett és tekintélyes műkritikus

Párizsból hazatérve rövidesen nagy tekintélyt szerez francia műveltségével, és szinte akkor egyetlen szakértő a francia műveket előszeretettel kultiváló, akkori Nemzeti Színházról író, nagyobb részt a bécsi kultúra emlőin nevelkedett műbírálók között. Rövidesen, mint sok kritikus, ő is beleesik abba a hibába, és el is hiszi, hogy nálánál többet és jobban senki sem ért színházhoz. Véleménye a nyomtatás révén elképesztő súllyal esik latba, keresik kegyét, kritikájával meghatározza rövid életűen egy darab sikerét, vagy legalábbis közönségfogadtatását. Azonban, mint egyetlen kritikusnak, neki sem jön be egyetlen "csalhatatlannak" gondolt jóslata sem, mint ahogy az utókor objektívabban, a bulvár és publicisztikai fordulatoktól levetkőztetett módon, a meztelen darab sikerét mint néző meghatározza, és egyfajta öntisztuló kiválasztással gondoskodik a darabok jövője felett. A tiszta bukásra ítélt darabok sora megy sok száz előadáson keresztül, az igazi remekművekké kikiáltott drámák meg elvéreznek az idő küszöbén. Egy biztos, Keszler József az 1880-1925 közötti időszakban a meghatározó kritikai mérce. Akit illik respektálni, akinek a véleményére illik adni, akinek a véleményét a vezető lapok címhelyen hozzák, és akinek egyetlen műbírálata sem éli túl önmagát, aktuális részrehajlásai okán. Ma is találkozunk hasonló jelenséggel, hisz a történelem némiképp ismétli önmagát. Vannak, akiknek utóbb végzett történeti összefoglaló kötetük több, értékét tekintve, mint a harmincéves publicisztikai tevékenységük, az "objektív" (politikai-, vallási-, és személyes) részrehajlásaikkal együttvéve.

Keszler és Ambrus irodalmi párbaja a küzdőtéren folytatódik

Keszler József sok éven át nem talál ellenfélre, ám egy napon megjelenik a színházi szakmában a nála tizenöt esztendővel fiatalabb Ambrus Zoltán, aki - ugyancsak Párizsból hazatérve - szembeszáll a régen túlhaladott elveket vallókkal, divattal és írókkal. Hamarosan egy modern francia darab bírálata kapcsán szembekerül az akkor már nagy tekintélynek örvendő, de a modern francia drámairodalom terén bizony járatlan és tájékozatlan Keszlerrel. Ezt Keszler nem tűrheti, és mint akkoriban a kor emberei sok vitát, ezt is párbajjal kívánják megoldani, pisztolyokra bízva az irodalmi nézetkülönbségek feletti döntést. Az eredmény alapjában véve megmosolyogni való: Keszler átlukasztja golyójával Ambrus nadrágját, szerencsére ott, ahol abban épp nincs lábszár. Hogy aztán valóban végezni akart fizikailag egymással a két kiművelt irodalmár, ma már ez eldönthetetlen kérdés, az a tény azonban, hogy mindkét fél egymásra tart töltött fegyvert, már maga is riasztó. Nem rákkutatásról, netán bonyolult és összetett idegsebészeti beavatkozásról vagy szívátültetésről szól a történet, hanem irodalmi vitáról, tekintélyféltésről, az individuum esendőségéről, két, hiúságához betegesen ragaszkodó szakíró, újságíró élet-halál kérdéssé váló kakasviadaláról.

Keszler munkásságának áttekintése

Keszler József és Ambrus Zoltán párbajának azonban híre megy, és bármilyen szokatlan is, de mindkét szakíró és műítész számára rangot, sikert, ismertséget hoz. Keszler addigra több, azóta már ismert álnéven is publikál, az ország számos rangot adó lapjában. Du Chandron, Keve, Pászti József, Pásztói József, Lepicida, Lapú, Bolygó, Memo Lucius, Lucius Verus, Mariska, Merlin, Némo, Patatras, Senki, Toborzó álnéven ír rendszeresen az "Ellenőr",a "Pester Lloyd", a "Magyarország", valamint a "Nagyvilág", a "Nemzeti Hírlap", a "Nemzet", a "Magyar Nemzet" és az "Országos Hírlap" folyóiratainak hasábjain, jobbára színházi, vagy képzőművészeti témájú kritikákat, sőt, egy ideig a "Journal des Débats" budapesti politikai tudósítójaként is működik. Miközben publikációival több vezető hazai napilap meghatározó egyénisége, ezenközben még tanítással is foglalkozik, az Országos Tanárképző Intézet franciatanára. 1883-84-ben szerkeszti a "Harmónia Kritikai Közlöny"-t. 1903-tól "Az Újság" munkatársa és szerkesztője. Kritikáiban a francia formákat honosítja meg, ezért sokan a magyar Sarcey-ként tartják számon.

Herczeg Ferencet antiszemitimizmussal vádolja meg - 1890-ben

Herczeg Ferenc második színművének Keszler-féle bírálata során elhangzik egy mondat, amely kapcsán Herczeg Ferenc neve egy csapásra ismertté válik. Később Keszler József kapcsán ezt az elszólást gyakorta emlegetik, olyannyira nevezetessé válik ez a kritikai mondat. Herczeg "A három testőr" című darabjában szereplő egyik figura kapcsán mondja Keszler: "Ein Antisemit muss bei mir mehr cselekmény haben..." Antiszemitizmus vádja persze oly nevetséges ebben az esetben, hisz a darab cselekménye elsősorban a kor divatját, a párbajt hivatott pellengérre állítani - ám az egyik figura esetében egy mulatságos gúnnyal megrajzolt Pollacsek nevezetű budai sváb borkereskedő személyében párhuzamosságot vél felfedezni Keszler önmagával, és korábban Ambrussal vívott párbajával, és sértett elfogultságában antiszemitimizmussal vádolja meg Herczeget. Úgy véli személyében a zsidóságot éri ironikus támadás.
Herczeg Ferencnek, mint az naplójából és több korabeli nyilatkozatából is kitűnik, esze ágában sem volt az, amivel vádolja Keszler, és számos alkalommal is értetlenségének ad hangot a sajtóban. Az ügy elcsitulása után viszont már Herczeg Ferenc nevétől zeng a sajtó, és Keszler személyes és indulatos kirohanása nagyban hozzájárul Herczeg ismertségéhez, sikeréhez. Viszont Herczeg Ferenc személye egyfajta piros posztó marad Keszler szemében, no nem vélt antiszemitimizmusa miatt, hanem mert személye folyvást emlékezteti Keszlert nagy és zajos tévedésére. Sokan azt mondják, hogy ennek köszönhetően majd 20 éven keresztül Herczeg Ferencről túl sok jót nem ír, legyen jó, vagy rossz a bemutatott darabja. Herczeg Ferencen viszont rajta marad ez az antiszemitizmus-vád, függetlenül minden valós és vélt sérelemtől. Az újságírók az 1939-es zsidótörvények életbe léptetése kapcsán hozakodnak elő ismét ezzel a dologgal. Herczeg akkor is és korábban is tagadja ezeket a személyes sértettségből ráakasztott vádakat, bár akkoriban ez jól hangzana...
Aztán egyszer sok-sok év múlva, épp amikor Herczeg Ferencet elhagyja a felesége, és e feletti depresszióban szenved a neves író, találkozik meghurcoltatójával, Keszlerrel az utcán, és mintha mi sem történt volna az eltelt húsz esztendő során, mint régi jó barátot üdvözli Keszlert. Sőt, kölcsönösen ellátogatnak egymáshoz, vezekelve minden közbülső rosszért. Hogy ott mik hangzanak el, mik nem, nem tudjuk, de többet a két nagy tudású irodalmár nem acsarkodik egymással, annyi bizonyos. Ám sok évvel Keszler halála után ismét előkerül ez az ügy, és Herczeg Ferenc 1945 utáni megítéltetésének egyik vádpontjaként is megemlítik az 1890-ben elhangzott, félreértésen és személyes sérelmen alapuló kritikai megjegyzést.

Keszler kritikái "Az Újság" hasábjain

A Keszler és Herczeg Ferenc közötti rossz viszony oda vezet, hogy "Az Újság" szerkesztőségétől is megválik Herceg, hisz mint a lap főmunkatársa kell eltűrnie évekig, hogy Keszler gyakorta alaptalan kritikáival őt pocskondiázza le ugyanabban a lapban - nemritkán abban a számban -, amelynek a vezércikkeit írja Herczeg. Józsi bácsi konok gyűlölettel fordul el a legszebb produkcióktól is, pláne ha még tényleg nem is tetszik a darab neki... a végén Józsi bácsi kritikái miatt inkább Herczeg mond le állásáról, a fiatalabb jogán. Keszler azonban nemcsak hogy az "elüldözött" nyomába lép, hanem "Az Újság", majd a folytatásaképpen megjelenő "Újság" című lap felelős szerkesztőjévé is előlép. Egyébként Keszler kapcsán aztán számos mendemonda és anekdota szól zsidó elfogultságáról, amelyek közül a Herczeg-darabra mondott megjegyzésen kívül semmi sem igaz, és mint jó ismerője Csathó Kálmán, a Nemzeti Színház rendezője, később főrendezője mondja - ezeket elsősorban saját hitsorosai terjesztették társaságban nagy nevetések között, inkább az öreg bosszantására.

Keszler József és barátja, Tóth Imre

Keszler azonban nem csak Herczeggel áll haragban sokáig, hanem korábbi jó barátjával, a Nemzeti Színház igazgatójával, Tóth Imrével is megromlik viszonya egy személyes ügy kapcsán. Tóth főrendezőként ad Keszler véleményére, és az esetleges észlelt hibákat a neves kritikus Tóthnak személyesen mondja el, s csak a premieren látottakat veti papírra kritikájában. Aztán egy nap Keszler úgy gondolja, hogy hosszan tartó baráti nexusuk megengedi, hogy egy nyugdíjaztatott színésznő érdekeiben eljárjon Tóthnál. Szacsvayné Boér Emma szerződését nem újítja meg Tóth Imre direktorként, hanem nyugdíjba küldi a hajdanában kitűnő színésznőt, az akkori költségmegszorítások miatt. Szacsvayné fűhöz-fához rohan sérelmével, mígnem Keszler ígéretet tesz, hogy barátjánál, Tóth Imrénél elsimítja az ügyet. Tóth viszont elhárítja a megkeresést, és rendre utasítja Keszlert, aki ezen úgy megsértődik, hogy szó nélkül faképnél hagyja. Mondják, ez az incidens bár nem kellene, mégis kihat Keszler kritikáira akkoriban...

Keszler, a privát ember

Keszler József valóságos műértő hírében is áll akkoriban. Lakása három szobájában biedermeier üvegszekrények sorakoznak, amelyekben régi, szebbnél szebb porcelánok gyűjteménye kápráztatja el a házigazdát és meghívott vendégeit, felettük kitűnő ízléssel összeválogatott festmények lógnak neves mesterektől, a stílbútoroktól és szőnyegektől is zsúfolt lakásban. Abban pedig, hogy tanári fizetéséből és újságírói honoráriumaiból ennyi szép holmit tud összeszedni, nagy része van az akkor már Amerikában élő testvére, Gyula - aki egy multinacionális szeszgyár elnöke - áldozatkészségének. Felesége egy magas termetű, nagydarab, cseh származású keresztény asszony, aki magyarul nem tud és sohasem tanul meg, sőt, egymás közt is németül társalognak.

Keszler József, a színházi kritikus

Megrendíthetetlen híve a klasszikus hagyományoknak, stílus dolgában pedig Voltaire követőjének vallja magát. Írásaiban világosan fogalmaz, és a fogalmakra pontosan illő szavakból álló mondatokat szerkeszt. Közvetlen, egyszerű, világos nyelvet használ, és kerül mindenfajta publicisztikai szemfényvesztő fogást és fordulatot, amelyre azért, valljuk be, ma oly sok példát látunk. Írói mondanivalóját egyértelmű szálra felfűzött gondolatsor jellemzi, amelyből félreérthetetlenül sugárzik a művelt, körültekintő értelem, a mély tudás. A már említett részrehajlásait felróhatjuk hibái közé, mindazonáltal el kell mondani róla, hogy nem ez jellemezte munkásságát. Szaktekintélyét épp szókimondó és igazságot kereső, barátságot, ismeretséget és minden más befolyást félre tenni tudó munkássága alapozza meg. Tegyük hozzá, amit a szóbeszéd utólag némiképp átrajzol. A darabokról, szereplők felől előzetesen tájékozódik, felkészülten ül be a nézőtérre.
Jó ismerője, Csathó Kálmán mondja: "Hadd jegyezzem fel még, hogy Keszler kritikái, ha így utólag olvassa őket az ember, stílus dolgában nem egészen felelnek meg azoknak a követelményeknek, amelyeket ő támasztott másoknak az írásaival szemben, de nem bizonyulnak időtállónak egyébként sem, jóslatai pedig - színdarabok sorsát, színészek jövőjét illetőleg - egyáltalán nem váltak be."

Keszler művei

Publikált írásai közül nevezetesebb a George Saradról, Victor Hugóról, Petőfiről, Jókairól írt tanulmánya. Egyéb írásait, saját novelláit folyóiratokban közlik. Ezek fiatalabb korában keletkezett írások, és csupán a publikációra legalább 16 esztendős "hajadon" állapotában kerülhet sor, amely közül egyik kiemelkedő novellája a Légrády kiadású dekameronban is realizálódik, és a "Zórád Ispán csodálatos története" címet viseli. A "Száz Magyarok Könyvei" sorozat hetedik kötetében beszél gyerekkoráról, és pályakezdésének idejéről is önéletírásában, amely jelen írásunk idézeteiül is szolgálnak. 82 éves korában távozik a nagy hírű és rettegett színikritikus e földi halandóság birodalmából, és távoztával vitriolos írásain is fakulni látszik a tinta, s talán egy nap olvashatatlanná fehérednek, tiszta lappá...

Írta és az összeállítást készítette: Takács István - 2006. - színészkönyvtár
Korrektor: Dévényi Ildikó