Jókainé Laborfalvi Róza

Életrajz
Színházi szerepek
Foto
Szakirodalom

Jókainé Laborfalvi Róza, Benke Judit Színésznő,

Született:
1817. április 8 . Miskolc, Magyarország,

Elhunyt:
1886. november 20. Budapest, Magyarország


Életrajza:

Adatok:
1833. okt. 27 - első fellépése Cuno: Benjámin Lengyelországból - Náni szobalány, Várszínház.
1834 - a kassai társulat tagja Benke Rozália néven
1835 - Laborfalvi Rózaként szerepel
1837 - a nős Lendvay Márton színészkollégájától megszületik Róza lánya
1835-1837 - Budán játszik
1848. március 15. találkozik Jókai Mórral
1848. aug. 29 - Jókai Mór felesége lett
1837-1869 - a Pesti Magyar Színház, majd a Nemzeti Színház tagja
1869. márc. 7. - utolsó fellépése: Szigligeti Ede: A trónkereső - Predszláva szerepe
1883- megünnepelték 50 éves színészi jubileumát, kitüntetést kap a királytól
1886 november 20 hajnali négy órakor meghalt

Összefoglaló:

1837-ben Kántorné helyett ő lett a megalakuló Nemzeti Színház tragikája. 1848. március 15-ének nevezetes estjén találkozott a Nemzeti színpadán Jókai Mórral, aki nem sokkal később családja akarata ellenére feleségül is vette. Legendává lett házasságuk kapcsán a Szabadságharc nagy napjának egyik eleven emlékeként tisztelték személyüket halálukig. A Nemzetiben a természetes játékstílus tudatos előretörésével a magyar realista színpad úttörői közé tartozik, Lendvayék, Telepi, Egressy Megyerivel együtt. Legjobb szerepei a parancsoló királynői alakok voltak; emlékezetes szerepei még a számára írt Jókai- drámák hősnő-alakításai. Ő volt az első a magyar színésznők közül, aki tiszta hangsúlyozással mondott verset. Vörösmarty vezette őt pódiumra először, és az ő szárnyaló ütemein tanult költeményt mondani, s ennek a művészetnek élete végéig csodált mestere maradt. Egyebek közt Arany balladáit ő vitte elsőnek színpadra és pódiumra. Hangját egy nemzet hallgatta gyönyörűséggel. Nem volt félreismert színésznagyság, reális értékelése már életében kialakult. Tekintélye inkább halála után csökkent, jórészt, mert Jászai Mari nagysága árnyékba borította az ő művészetét, de neve kitörölhetetlenül és mélyen összeforrt a magyar színházművészet történetével, hiszen a nagy első nemzedék korában indult pályája, és még a modern időkben is tündökölt csillaga.

Gyermekkor

Édespaja laborfalvi Benke József székely származású, heves vérmérsékletű nemes ember, maga is színész volt s egyike azoknak, akik 1808-ban már Pesten működtek, Pestmegye pártfogása mellett. Felesége, weleszi Rácz Zsuzsánna is színésznő volt, ám Benke a házasságkötésük után leparancsolta a színpadról. Számos gyerekáldás közül csupán egy fiú, Bebus és az idősebb nővér, Judit maradt életben. Judit születésekor, apja - szakítva a színészi pályával - már felsőbb leányiskolát vezetett. Ám a nagyműveltségű, több nyelven beszélő művészt nem elégítette ki új hivatása, s a benne felgyülemlett feszültség gőzét indulataival, zajos kitöréseivel vezette le, így eléggé szorongó gyermekkort eredményezett a kis jövevény számára. Benke ráadásul a nagy műveltségéből keveset adott át lányának, hirtelen felfortyanásaival pedig valósággal rettegésben tartotta családját. Judit sudár alakja és kellemes beszédhangja miatt apja már süldő-lány korában alkalmasnak ítélte színpadi megjelenésre, bár inkább általa akarta megvalósítani saját - és idő közben megtört - ambícióit. Karacs Teréz, a kor neves pedagógusnőjének feljegyzései szerint Benke már állítólag 1829-ben, Pestre vitte az akkor még alig 12 esztendős Juditot, hogy valamelyik német színésznőnek odaadja tanulni, de erről a tervéről lebeszélték. Így még négy évig, 16 éves koráig a szülői ház oltalma alatt maradhatott, majd 16 éves korában Kántornéhoz került, a kor nagy drámai színésznőjéhez. A nagy tragika mellett kapta meg első leckéit színművészetből, majd a mesterség különböző fortélyaira is sorra megtanította. Judit kezdeti működését, első lépéseit többnyire tehetségtelennek ítélték kortársai, talán az egy Döbrentei Gábort kivéve, aki abban az időben az Akadémia titkára tisztségét töltötte be, és aki kitartóan bízott benne.

A pályakezdés esztendei

Benke Róza neve először 1833. október 27-én szerepelt a budai színház színpadán, Komlóssy Ferenc színtársulatánál, ahol Náni szobalányt alakította Cuno: "Benjamin Lengyelországból, vagy a "Nyolcgarasos atyafi"című darabban, amelyet maga a direktor Komlóssy Ferenc magyarított. Ám a remélt siker elmaradt, s egy csapásra elment a kedve a színi pályától, visszatért a szülői házba. Édesanyját ápolta, annak 1834-ben bekövetkező haláláig, amelyet követően visszatért a színpadokhoz. Először Budán próbálkozott, és több sikerrel, mint korábban. A színház akkori vezetői Fáy András, és Döbrentei Gábor felismerve kellő tehetségét, úgy engedték el a közben Kassára szerződő Benke Juditot, hogy visszavárják, itt van az ő igazi helye, Pesten. Első direktora, Komlóssy működött akkoriban Kassán, és ez időben ott is lakott Komlóssy családja körében, a kis Benke lány, Kassán.
"Benke Rozália kellemes jelenés volt, s több ízben megtapsolták" - írta a Honművész 1834-ben, a termékeny német írónő Birch-Pfeiffer "Szapári Péteré"-ben játszott szerep kapcsán. 1835-ben már mint Laborfalvi Róza szerepel a címlapokon, lassanként komoly elismerést szerez. "Laborfalvi Róza, mint színészi pályájának tökélybesítésére vezérül vett példányát (Kántornét - szerk) némely helyeken szerencsésen követte. Haladjon hát czélba vett útján..." - írja a Honművész 1837-ben. Ekkoriban esett a már akkoriban nős Lendvay Márton kollégájával való szerelme, és első nagy csalódása is, amelyet gyermekáldás követett. Ám a megszületett kis Rózát, anyja nem adta dajkaságba, hanem maga nevelte tovább saját házában, felvállalva szégyen nélkül a törvénytelen gyermek miatti társadalmi megítéltetést.

Az első sikerek

Játszott már nagyobb szerepeket is Budán, és később Kassán. Amália volt például a "Haramiák"-ban, alakította Nottingham grófnét az "Essex gróf"-ban, és a nagy tragika mellett is észrevétette magát, művészi fejlődésében. "Laborfalvi szerepét oly jelesen fogá fel, hogy őt e mai játékban Kántorné után elsőnek mondhatjuk - írta róla 1837 elején a kritika. Ezt a lépésről-lépésre történő fejlődést egy váratlan esemény szakította félbe, amely pályáját is új mederbe terelte. Történt ugyanis, hogy a Budai Társulat feloszlott. Egy része Komlóssy vezetésével Székesfehérvárra ment, másik része maradt, a Hatvani kapun túl épülő állandó magyar színház reményteli jövővel kecsegtető módon. A maradó budaiak szerették volna megvárni, míg felgördül a függöny az új és első pesti kőszínházi épületben. Ám az élet másként alakította a történéseket. Laborfalvy Róza Komlóssyval Fehérvárra ment, Kántorné nem, ő a maradókkal várta a megnyitást. Úgyszolván az utolsó pillanatban, 1837 márciusában azonban ennek a társulatnak is mennie kellett Budáról, Kántorné ekkor hazatért Debrecenbe. Laborfalvi Rózának viszont néhány napos váltással át kellett vennie Székesfehérváron Kántorné, mint az első hősnő teljes szerepkörét. Nagy feladat hárult rá ekkor, és derekasan megállta a helyét. Sokat dolgozott, állandóan tanult, és a csaknem mindenesti fellépések során szinte estéről-estére csiszolódott, és bontakozódott ki valódi tehetsége. Arra persze, hogy ugyanezt a szerepkört a rövidesen megnyíló Pesti magyar Színházban is betöltse, még gondolni sem mert. Ez mestere, Kántorné feladata volt, de helyet kapni mellette, másodikként, azt igen, azt tudta, hogy ennyi megilleti őt.

A Nemzeti Színház nyitóelőadásán...

Az új megnyíló színház tagságában szinte természetes, hogy ott a helye, akárcsak Kántornénak. Ám valami mai napig kiderítetlen okból kifolyólag Kántorné nem reagált a direktor megkereső levelére, amelyben meghívta a nyitó előadás női főszerepére. Nem kapta volna meg a levelet? És ha nem kapta meg, miért nem jutott el hozzá? Mindenesetre három nappal a nyitóelőadás előtt Kántorné semmiféle életjelt nem adott magáról. Megyeri Károly, az új színház rendezője, 1837. augusztus 22-én, három nappal a megnyitás előtt felkereste az akkor húsz esztendős Laborfalvy Rózát és megkérte vegye át Kántorné szerepét, Schenk Eduard "Belizár"-jának anyahősnő szerepét. A nyitóelőadásra betanulta a szerepet, sőt Vörösmarty színháznyitó előjátékának az "árpád ébredésének" egyik szerepét is, amelyet maga Vörösmarty korrepetált vele a megnyitó előtt.
"A kitűzött nagy szerepet a fiatal teremtés kénytelen volt három nap alatt betanulni és eljátszani. S eljátszotta, éspedig míly meglepő sikerrel! De volt is hozzá királyi termete, klasszikai szépsége s azok a nagy beszélő fekete szemei. Kárpótolta ez bőven, ami gyengeség ez első szerepében még mutatkozott. és mi több, abban a borzasztó forróságban játszani, ami itt akkor uralkodott! Még könnyű nyári ruhában is majd összefőtt az ember. S ő abban a fekete posztóból készült, térdig érő, szörnyű bő ujjakkal, három rőfös uszállyal ellátott s nyakig begombolt ruhában. De Róza azért megúszta a tengert, s legyőzte nehéz feladatát."

A fiatal Laborfalvy egyre érettebb színészi játékáról

Nem volt könnyű a Nemzeti Színház első hősnőjének lenni abban az időben. Anyagiakban még a pesti színészek, a nagy nemzedékek tagjai sem dúskálhattak. Tavaszodván sokan feladták drága pesti lakásukat, és jóval olcsóbb szállást béreltek a Svábhegyen. Laborfalvi gyakorta emlékezett vissza ezekre az időkre, hogy mint tette le a bíborpalástját, s koronáját az előadás után, hogy kezében a vacsorájával egy darab savanyú uborkával nekiinduljon gyalog éjjel tizenegykor, éjfélkor a hegynek, s másnap délelőtt ugyanúgy induljon vissza próbára. Sok bosszúságot okozott a német színház konkurenciája is, amely minduntalan azzal fenyegetett, hogy elhódítja a közönséget. A magyar társaság úgy segített magán, ahogy tudott. Jellemző történet erre az időszakra például az, amikor a német színház új bemutatóra készülődött, szokása szerint lassan és körülményesen. Megtudván ezt a Nemzetiben, Czakó Zsigmond egyetlen éjszaka alatt lefordította azt a darabot magyarra, másnap ki is osztották a szerepeket, majd három nap múlva pedig már játszották is. Laborfalvi egyik híres sikere lett ez a darabcím: Mari, egy anya a népből - szerzőjét jellemző módon már akkor se nagyon jegyezték, később el is feledték.
A nehézségek ellenére pályája szépen ívelt felfelé. Legkiválóbb bírálói Vörösmarty, Bajza, Erdélyi János szóban, írásban egyaránt segítik, s elmondható, hogy egyre nagyobb elismerést kap a sajtóban is. Krisztina királynőt alakította például ifj. Dumas "Monaldeschi-jében, amelyről Vörösmarty így írt: (...)"egy idő óta ezen színésznőnk szorgalma és tehetségei mindig növekedő tökélyek nagy reménységére bátorítanak fel..." Néhány évvel később pedig már egyenesen az elismerés hangján beszélt Vörösmarty Scribe "Egy pohár víz" kritikája kapcsán: "Az előadás a legösszevágóbb, sőt összehangzóbb volt, melyet magyar színpadon eddigelé láttunk. Egressy (Bolingbroke) és Laborfalvy Róza (Marlborough hercegnő) játékait túlzás nélkül mesterinek lehet mondani, mind szavalat, mind mimika tekintetében, ha a játék elején kevés ideig tartó s talán a zaj miatt nem elég érthető beszédet kivesszük. Róza játékát gőg, méltóság, fondor nyájasság bélyegezték, míg Egressyében fesztelenség, könnyűség, s a leverhetetlenségnek acélidegzete tüntek elő." Ám a szakmai kritika szívesebben látta Laborfalvyt tragédiákban, mint vígjátékokban. Egyedül a társalgási darabok megkívánta pergő beszéd tempó nem illett súlyosan zengő orgánumához. Széchenyi István egyik előadás után felállva páholyában fenn hangon ezt mondta: "Laborfalvi sonorus alt hangja a legszebb muzsika, amit hallottam valaha" - s ettől fogva a kritika még Róza kissé székelyesen éneklő, az első szótagot megnyújtó beszédmódjának rostálásáról is megfeledkezett.

Laborfalvi, mint a hazai realista színjátszás egyik úttörője

Egressy Gábor és Laborfalvy Róza egyébiránt számos darabban alkottak párost, játszottak együtt főszerepeket színpadon, egyebek közt a Bánk bán-ban, III. Richárd-ban is. De Laborfalvy játéka nem korlátozódott a tragikus hősnők körére, hanem vérbő vígjátékokban is megállta a helyét. Talán nem véletlenül írta Szigligeti Ede éppen számára aranyos vígjátékát, a Rózsát, és nem ok nélkül maradhatott fenn róla az a vélemény, hogy szemrevaló, kedvesen szeszélyes Rózsa volt. Lassan önálló hangra talált, elhagyva mestere, Kántorné képviselte német romantikus lovagdrámák pátoszos, érzelgős játékát. Egyébként egy akkor új, természetesebb, egyszerűbb játékmodor kezdett kibontakozni még a budai társulatban Megyeri Károly körül, s azzal hogy később Megyeri lett a Nemzeti Színház rendezője, természetes játékstílusa is egyre jobban terjedt. Lendvayék, Telepi, Laborfalvi Róza, és Egressy tudatosan vették már át az új irányt és Megyerivel együtt ők lettek a magyar realista színpad úttörői.
Megyeri halála után talán Egressy fejlődött közöttük a legnagyobb mesterré, és éppen Shakespeare drámáiban, amelyek ennek a stílusnak, a realista emberábrázolásnak tág lehetőséget adtak. Talán az sem véletlen, hogy Laborfalvi Róza művészi teljesítményének legmagasabb fokát épp Shakespeare alakításaiban érte el. Sok-sok Shakespeare szerepformálása közül kiemelkedik a Hamlet Gertrúd anyakirálynéja, a III Richárd Margit királynéja, kitűnő volt Lady Machbethként, lenyűgöző volt Cleopátraként (1858), igaz már a szabadságharc utáni időkből, és időskori nagy alakítása volt Coriolanus anyjáé, Volumniáé.

Jókai és Laborfalvi találkozása

1848 március 15-én este eredendően Soulié: Két anya gyermeke című színművét szándékozta adni, meghirdetett eredeti tervei szerint a Nemzeti Színház, kora délután azonban küldöttség kereste fel az igazgatót, Bajza Józsefet, hogy előadás-cserével estére mégis inkább Katona József remekét, a Bánk bán előadását kérje. Bajza örömmel tett eleget a közóhajának, és aznap estére ingyenes előadást hirdetett, s mialatt a néptömeg a helytartótanácsot megrémítve kiszabadította Táncsics Mihályt a börtönéből, a színház izgatottan készült a díszelőadásra, a színpadon lecserélték a már előkészített előadás díszleteit, előkészítették a Bánk előadás jelmezeit, az előadásban játszó színészeit értesítve. A szereplők magyar ruhát öltöttek, és nemzeti szín kokárdát tűztek a mellükre, rábeszélésnek engedve még Laborfalvi Róza is, aki ugyan a meráni Gertrúdis királyné szerepét alakította. A színház nézőtere zsúfolásig megtelt az ingyen-előadás nézőivel, kofák, mesterlegények az egyszerű köznép fiai, és lányai a földszinten, elegáns dámák pedig jobbára a páholyokban ültek. A nap hősei, Petőfi, Jókai, Vasváry is ott voltak, Jókai adott esetben Nyáry Pál páholyában. Hogy pontosan ezután mi történt, és milyen sorrendben azon az estén, azt különböző szemtanúk egymástól eltérően írták le. Annyi bizonyos, hogy az előkészített Bánk bánt mégsem lehetett végigjátszani. Az első felvonás után a közönség még időszerűbb, még frissebb szavakat, és érzelmeket követelt. Ekkor előállt Egressy (akkor Petur bán) és elszavalta a Talpra magyart, azután a szereplők mindegyike elénekelte a Szózatot, és a "Marseillaise"-t, majd a Rákóczi induló és a Hunyadi László hangjai lelkesítették a tömeget. A közönség azonban egyre hangosabban Táncsicsot kezdte követelni, de ekkor már Táncsics otthon volt, törődötten, némiképpen betegen, tehát nem volt a színházban. Petőfi, Vasváry, a színház különböző pontjairól próbálták lecsöndesíteni a tömeget, de szavaikat elnyelte a kiáltozás. Ekkor Jókainak eszébe jutott, hogy a színpadról fog beszélni. Egyenesen a színfalak mögé sietett, ott találkozott Egressyvel, s szólt neki, hogy vonassa fel a függönyt. Aztán ott a színfalak mögötti félhomályban találkozott élete legszebb Gertrudiszával, Laborfalvi Rózával. A 23 esztendős Jókai, az egész napos események miatt estére már némiképpen kopott, sáros, átázott ruhában volt, cilinder benyomódott, szalagjába tűzve pedig nagy piros toll lobogott. Laborfalvi akkor 31 évesen egy apa nélkül nevelődő gyermekkel de királynői karcsú termettel megáldva tündökölt, valósággal ragyogott és elbűvölten nézte a színpadról szónokoló Jókait, majd odalépett hozzá, és kosztüméről levéve a nemzeti kokárdát, Jókai felöltőjébe fűzte azt. Óriási taps és éljenzés fogadta ezt a spontán cselekedetet, különösen az utána elcsattanó nyíltszíni csók aratott tetszést. Innentől fogva Jókai és a vele hamarosan házasságot kötő színésznő szerelme, maga a forradalom, és a kezdődő szabadságharc jelképe is volt egyben, sokak szemében. Dicsősége tetőpontján állt, mikor még 1848-ban nőül ment Jókaihoz, akit híven követett a bujdosásban is. A világosi fegyverletétel után Laborfalvi Róza a Bükk egy kies kis falujába, Tardonára rejtette el férjét. 1849 nyarán vitte oda, míg ő maga visszatért Pestre, de valahányszor szerét ejthette, meglátogatta. Aggódva érkezett és bánkódva távozott. Míg végre Laborfalvy 1849 karácsonyára megszerzett színházi kollégája, Szigligeti Ede testvére, Szathmáry Imre révén egy kitöltetlen menedék-levelet, amellyel azután Pestre mehettek mindketten, bár Róza még egy jó ideig továbbra is "szobafogságban" tartotta férjét, hogy baja ne essék. Jókai azután lassanként belekapcsolódott az újjáéledő irodalmi életbe, s néhány év leforgása alatt, annak élére került. Míg felesége Róza, éppen színészi pályája delelőjén aratta legnagyobb sikereit. Tekintélye egyre nőtt, hírnevét a számára írt fényes szerepek is egyre öregbítették, a felmerülő támadások ellen pedig megvédte férje növekvő nimbusza, és házasságkötésük mitikus tisztelete.

Szerepeiről

Jókainé szerepköre igen szélessé vált különösen a szabadságharc utáni évtizedekben, az ötvenes, hatvanas évek sokat sokfélét játszott. Az önkényuralom enyhülése kapcsán előkerülő Szigligeti történelmi tragédiák hősnőit alakította előszeretettel, mint például a II. Rákóczi Ferenc fogságá-ban Zrínyi Ilonát, és férje egyre-másra írta számára a történelmi hősnői szerepeket, amelyek éppen nemzeti jellegük miatt rendkívüli népszerűséget szerezte neki, igaz tehetségével, művészetével ő maga is sokat tett a drámák sikere érdekében. Zrínyi Annát játszotta A szigetvári vértanúk-ban, Ignolit a Könyves Kálmán-ban, Csáky Lórát, a Dózsa György-ben, hogy jelentősebb sikereit említsük. Minden méltatója felemlegeti őrjítő sikolyát Czakó Zsigmond Leoná-jának címszerepében, és megrázó Alpári grófnő alakítását Czakó egy másik darabjában, a Végrendelet-ben. Külföldi hősnő szerepek közül játszotta Lessing, Schiller, és az akkor oly divatos francia szerzők, Scribe, Legouvé, Dumas drámáinak szerepeit, és méltatói különösen Adrienne Lecouvreur címszerepét emelik ki. Az akkor oly közkedvelt népszínművekben is kitűnő alakítások fűződnek nevéhez méltatói szerint, amely közül kiemelkedik Szigeti József Violá-jában játszott magyar parasztasszony szerepe, amely színdarab egyébként Eötvös József regényéből, A falu jegyzőjé-ből vette tárgyát.

Visszavonulása

52 éves korában vált meg a színpadtól, mire épp eljutott abba az életkorba, amelyet fiatalsága óta legtöbbször ábrázolt. Több ízben is felröppent híre visszavonulásának, de valójában
1869 március 7-én lépett utoljára színre, Szigligeti Ede Trónkeresők-jében Predszlavát alakítva, és innentől fogva elsősorban jótékony célú előadásokon lépett fel. Visszavonulásának okait a divat alakulásában és tulajdon korának változásában, szépségének elhalványodásában kell keresni. Az ezernyolcszázhatvanas évek vége felé a tragédiák népszerűsége csökkent a színpadokon, a történelmi hősnők helyét szalondrámák nagyvilági, sőt félvilági hölgyei foglalták el még a Nemzeti Színházban is, és Jókainé játékstílusa, művészi egyénisége pedig lassan már nem fért el ebben a keretben. Ráadásul a szépségére oly büszke heroina szép lassan megöregedett, arca fonnyadt lett, és egyre kevesebb kedvvel lépett színpadra. Visszavonulásával hírneve, nimbusza érintetlen maradt. 1871-től a legkülönbözőbb vidéki színházak hívták meg ünnepi vendégszereplésre, s egy-egy fellépte dicsőségzáport és virágesőt hozott számára. A kritika ekkor már csak szuperlatívuszokban beszél róla, csak dícséret illeti, nem bírálat. "Melyik az a toll, amely a szem varázsát visszaadja - írja kolozsvári vendégszereplésekor a Magyar Polgár kritikusa (1871) - ahol a Szigetvári vértanúk-ban lépett föl korábbi szerepében - azt a szemet, amely a szeretet, fájdalom, a megdöbbenés, a nemes harag és hősi elszántság tükre, s nem szorul reá a szóra, mert magában is ékesen szóló?"
Visszavonulásával valóban űr támadt a Nemzetiben, amelyet a próbálkozók, Felekyné, Paulayné, Némethy Irma nem tudtak betölteni, és a problémán az sem segített, hogy nyugalomba vonulása után is gyakorta hívták vissza vendégszereplésre a Nemzetibe, míg végül Jászai Mari nála is méltóbb módon nem folytatta azt, amit ő félbehagyott és új virágkort nem hozott a klasszikus hősi szerepekre. Sőt Jókainé még megérte az új csillag pályájának emelkedését is, és támogatóan, bátorítóan figyelte őt.
Dicsőségének csúcspontját 1883-ban érte el, amikor művészi pályájának 50 éves jubileumán olyan ünneplésben részesítette a Nemzeti Színház, mint addig talán egyetlen korábbi színészt sem. November 30-án eljátszotta legkedvesebb öregkori szerepét, Volumniát Shakespeare Coriolanus-ában, és az előadást követően a színház egész díszbeöltözött személyzetének jelenlétében személyesen a király, I. Ferenc József, a koronás arany érdemkereszttel tűntette ki. Néhányszor megismételte vidéken ezt a fellépést, elsőként szülővárosában Miskolcon.

Halála, temetése

1886 tavaszán tüdőgyulladást kapott, melyből felépült ugyan, de újabb komplikációk (szövődmények) léptek közbe és ez év november 20-án, hajnali négy órakor meghalt. (Jókai, Sándor u.36. számú házában.)
Temetése impozáns részvét mellett folyt le a Nemzeti Színház előcsarnokából indulva, ahol Pulay Ede mondott fölötte mély érzésű gyászbeszédet. Az irodalom nevében ifj. Ábrányi Kornél mondott istenhozzádot, a Népszínház előtt pedig Lukácsy Sándor a kollégák, és pályatársak nevében búcsúztatta el. Sírja a Kerepesi-temetőben, VII. tábla, I. sor, 107. sír-szám.
Sokan emlékeztek meg róla, de talán a legszebb emléket mindenek felett férje Jókai állította róla, akinek mindenféle állítások, mende-mondák, és valóságos ellentétek ellenére is a mindene volt. Ösztönzést, buzdítást kapott feleségétől, amely mint tudjuk egy alkotó ember számára a legfontosabb segítség. "Egy írónak a kedély az, ami az eső, és a napsugár a kertésznek" - és ezt a kedélyt, és nyugalmat biztosította Róza urának. "annak, hogy olyan sokat dolgozom, az egyik oka az is, hogy szeretek otthon lenni - s hogy még egyet megvalljak, még bírálóim legelsőjét is tisztelem az én asszonyomban. Az ő ítélete nekem oraculum." -írja Jókai. Halála valóban és szó szerint megbénította Jókait. Fogadott leánya cipelte városról városra Olaszországban, hogy lassan felejteni kezdjen. Újabb házasságáról sokan sokfélét mondtak, ítélkeztek, pálcát törtek a feje felett,

Laborfalvi Róza jelentősége

Nem volt félreismert színésznagyság, reális értékelése már életében kialakult. Tekintélye inkább halála után csökkent, jórészt, mert Jászai Mari nagysága árnyékba borította az ő művészetét, de neve kitörölhetetlenül és mélyen összeforrt a magyar színházművészet történetével, hiszen a nagy első nemzedék korában indult pályája, és még a modern időkben is tündökölt csillaga. Fáy András mustrálta meg először, mint színpadra kívánkozó tizenhat éves leánykát, ravatala felett pedig Paulay Ede a modern magyar színház első úttörője mondta a búcsúztatót. Közben történelmi korok váltották egymást, nemzedékek léptek fel és léptek le, s ő mindegyikkel megtalálta a kapcsolatot, mindegyiknek sokat jelentett, otthon volt mindegyik között. Neves barátságok kísérték életét. Szigligeti Ede nemcsak színpadi, hanem magánéleti buktatóin is átsegítette, pályája elejétől fogva. "Ha darabjaim során végignézek - írja Szigligeti Jókainak - kétharmadából nőd művészi alakjai emelkednek emlékembe, s te mint drámaköltő legjobban tudod, míly hála és szeretet az, melyet a drámaíró érez a művésznő iránt..." Vörösmarty, Bajza, Toldi, Erdélyi János, s a színészek közül Kántorné, Megyeri Károly, Déryné nevelték, majd pedig később nemzedékek tanultak tőle.
Egyik legnagyobb érdeméül emlegetik, hogy példája volt kortársainak, s mindenidők magyar színészeinek a szép magyar szó, a nemes magyar beszéd, a művészi szavalás úttörőjeként. Szárnyaló hangja, tiszta kiejtése tökéletesen közvetítette a versek ritmusát, finom beszédművészete feltárta a szöveg rejtett, belső mondanivalóját színpadon és pódiumon egyaránt. Az üres pátoszt nem ismerte, egyszerűen beszélt - annak ellenére is, hogy gyakorta mondta paptetikus tragédiák szövegeit - de ő érvényre juttatta a nyelv esztétikumát, a szó zenéjét, a nyelvi hatást. Úgy beszélt pátosszal, hogy mégsem szavalt, mert meg volt benne a természetes bensőség, az érzés, a kedély, és a szív egyensúlya. Ő az első magyar színésznők közül, aki tiszta hangsúlyozással, a szavak elharapása, a szótagok felrángatása nélkül mondott verset, és mégis érvényesült a mondanivaló, a szándék, nem törte prózába ritmusát. Vörösmarty vezette őt pódiumra először, és az ő szárnyaló ütemein tanult költeményt mondani, s ennek a művészetnek élete végéig csodált mestere maradt. Vörösmarty az ő elbeszélése nyomán írta, neki ajánlotta és vele szavaltatta először "Az árvízi hajó"-t. Arany balladáit ő vitte elsőnek színpadra és pódiumra. Fenségesen és érző kedéllyel mondta a Rozgonyiné"-t, s az önkényuralom idején politikai kényszerűségnek engedve szavalta a pesti német színház színpadáról talpig gyászban az "Ágnes asszony"-t. Versmondásának szépségét Gyulai, Salamon, Greguss Ágost is emlegették. Hangját egy nemzet hallgatta gyönyörűséggel, s Bartók Lajos ennek a közérzésnek adott hangot, a kor kissé emelkedett stílusában, Jókainé halálára írt versében:

Most sírjatok! Az a valódi vég,
Kik százszor tapsoltátok a művészit!
Való gyász sebzi a haza szívét,
S a forrása bútól elvesztvén színét,
Halvány könnyekben felbuzogva vérzik!"

Kiváló művész, és kiváló ember volt, akihez bátran fordulhat példáért a magyar színművészet, ha megfogyatkozik emberségben, a szépség tiszteletében, mértéktartásban és magyarságba.

Írta és az összefoglalót készítette: Takács István 2008. www. szineszkonyvtar.hu
Munkatárs: Madarász Anna



 

© 2003 www.szineszkonyvtar.hu