Márkus László

Életrajz
Színházi szerepek
Tv és filmszerepek
Foto
Szakirodalom

Márkus László Színészművész

Született:
1927. június 10. Budapest, Magyarország
Elhunyt:
1985. december 30. Budapest, Magyarország


Életrajza:

Adatok:
1934-1945 tanulmányait különböző intézményekben folytatja (Budapest, Bécs, Kecskemét, Szeged)
1945 - Szegeden Lehotay Árpád és Hegedűs Tibor magántanítványa
1945. december 22-én, Zilahy Lajos Tizenkettedik óra című darabjában életében először színpadon
1947-1951 a Film és Színházművészeti Főiskola hallgatója
1951. nov. 1-től a debreceni Csokonai Színház tagja
1957-től a fővárosi Madách Színház tagja haláláig
1975 őszén jelentkezik betegsége; tíz év szenvedés, operációk: leukémia
1982 - két évre otthagyja a színpadot
1984 - a Játék a kastélyban sikere betegsége rövid intervallumában
1985. dec. 30-án a szilveszteri tévéműsor főpróbáján, az öltözőjében hal meg.

Mottó:
"Ez a hivatás egész embert kíván. Még a háború alatt megfogadtam: ha sikerül ez a pálya, csak ennek élek. Erre tettem fel az életem - én ebben a szellemben élek" - Márkus László

A család - születés

Édesanyja, Fleischmann Margit, jómódú pozsonyi kereskedőcsalád gyermeke és édesapja, Márkus Endre, egy bankárcsalád legifjabb tagja, akik Budapesten ismerkedtek meg. Házasságukat követően, a terhesség időszakában az Andrássy úton laktak. Márkus László a Siesta Szanatóriumban (ma Országos Onkológiai Intézet) látta meg a napvilágot, június 10-én (több lexikon tévesen elsejét jelöli meg!), este 10 óra 10 perckor. "És ami nagy szívfájdalmam: nagyon csúnya voltam. Anyám szerint úgy néztem ki, mint a Steinhardt." A fiúgyermekek esetében esedékes vizsgálatok elmaradása oda vezetett, hogy születési rendellenességét túl későn vették észre, amely miatt felnőtt korára aszexuálissá vált. Ez idővel a magánéletére, pályájára is kihatással bírt.

Kisgyermekkor

Gyermekkorának első időszakát már a Katona József utca 9-11-es számú ház lakójaként élte meg, boldogan és vidáman. Az egészsége viszont gyenge volt, elkapott szinte minden létező gyermekbetegséget, ezért nem is járatták óvodába. A nagyméretű polgári lakásban Fräulein vigyázott rá (akitől természetesen németül is tanult). Elsősorban anyjához és nagyapjához kötődött. Apja, a Sylvania Fakereskedelmi Részvénytársaság cégvezetője elfoglalt, szigorú ember. Hatalmas szervezőkészségének köszönhetően a cége felfutott, jól prosperált már akkoriban is, de ennek az volt az ára, hogy fiára sosem jutott ideje. A szülők idővel eltávolodtak egymástól, 1938-ban el is váltak.

Az iskolás évek

A Sziget utcai általánosban kezdte tanulmányait. Laci álmodozó kisdiák, nem kötötte le az iskola. Rossz tanuló lett belőle, amelynek következtében iskoláról-iskolára vándorolt. A Sziget utcából hamarosan a Pozsonyi úti Mellinger magániskolában találta magát, majd egy időre Bécsbe küldték egy bentlakásos intézetbe, hogy legalább német nyelvtudása tökéletesedjen.

Az iskolai tananyagokkal szembeni averzió egyre erősödött. Utált tanulni az örökmozgó vadóc gyerek, de meg kell jegyezni: nem volt rossz gyerek, csak élénk. Mint úri fiút, zongorázni is taníttatták: muzikálisnak találtatott, de nem volt türelme a gyakorláshoz, ököllel verte a billentyűket, vagy könyökkel zongorázott, esetleg lábbal. Nem vett részt kortársai játékaiban, minden idejét a mozikban töltötte, egy filmet akár ötször is megnézett, különbféle ürügyekkel elszökdösve a lecke mellől. Imádta a Scala mozit (ma Szikra) éppúgy, mint az Elitet (később Tanács, ma Kino), de törzshelye a Lloyd mozi volt (később Duna, ma Odeon-Lloyd), amely intézmény az újlipótvárosi bérházuk földszintjén nyitotta meg kapuit 1937 októberében. Még idősebb korában is teljes filmszereposztásokat tudott elsorolni, sőt még arra is emlékezett évtizedek múlva, hogy melyik film melyik moziban ment és hány hétig volt műsoron.

A színházi vonzalom gyökerei

Laci Lakner bácsi gyerekszínházának csak nézője volt. Később sokat ténferegett az Elit mozi közelében található Vígszínház művészbejárójának környékén, és vágyakozva figyelte a színészek jövés-menését: úgy érezte, neki is ott van a helye bent, az ajtó mögött. Mikor gyerekszereplőket kerestek színházakban, többször is be tudott jutni a válogatásokba, de vagy túlságosan lámpalázas, vagy az alkata nem volt megfelelő, vagy egyszerűen tehetségtelennek minősítették a meghallgatók, így gyerekfejjel - bár szeretett volna - soha sem lépett színpadra.

A szülők válása

Szülei válása után ő és édesanyja Pesten maradtak, míg édesapja Szegedre költözött, sőt ott a városban fényűző házat építtetett. Szeged-Alsóváros nevű városrészében, fatelepeket, malmokat vásárolt, és hamarosan újra is nősült. Apjának második feleségét Laci idővel nagyon megszerette. Ám meghalt a háború alatt, s emlékét élete végéig őrizte a kedves gyermekkori emlékezni valók között. Apja, Márkus Endre ezt követően még két házasságot kötött, de Laci fia se a harmadik, se a negyedik feleséggel nem találta a közös hangot. Az új egzisztenciát kialakító apa anyagilag mindig kész volt gondoskodni a fiáról, de kapcsolatuk ebben ki is merült. Az édesanya 1946-ban újra férjhez ment, Fráter Gedeonhoz, az Operaház karnagyához. A hirtelen haragú Márkus László életében jószerivel a mostohaapja, Gida volt az egyetlen személy (nyolc évvel volt idősebb nála), akivel sohasem különbözött össze. Fráter, nevelt fia szavaival "fantasztikus figura, maga a nyugalom", az Operaház balett-karnagyi minősége mellett a Balatoni Horgász Egyesület elnöke volt harminc éven át.

Gimnáziumi évek

A fővárosi Berzsenyi Gimnázium tanulója volt az első tanévben. Rosszul tanult. Nem buktatták meg, de eltanácsolták. A kecskeméti Református Gróf Tisza István Gimnáziumba íratták, ahol a kollégium bentlakója lett, de ott sem tanult. Szülei úgy vélték, mint kollégista, egész időszak alatt a tanulással töltheti az időt. Nem így történt, Laci év végén megbukott számtanból, latinból, és Laci legnagyobb bánatára egész nyáron tanulhatta ezeket a tárgyakat. A matematikával elboldogult valahogy, de a latintanulás maga volt a kínszenvedés.

A gimnáziumi éveket végigbukdácsolta, amely sors főképpen édesapja deszkaszállítmányainak mozgását segítették elő. "Egész erdőbe került apámnak, hogy egyik osztályból átengedjenek a másikba." Az egyhangú kirekesztettség érzést csak néhány kisebb szereplési lehetőség enyhítette. Tanulmányai során tagja lett a gimnáziumi énekkarnak, sőt ami rá nagy hatással lett, az egyik iskolai diákelőadáson felléphetett egy kisebb szerepben. (A versmondásért sosem törte magát, felnőtt fejjel, még befutott színész korában sem.) A fellépés eredményeként beleszeretett az iskolaigazgató feleségébe csak azért, mert az asszony azt gondolta róla, van benne színészi tehetség. (Végre valaki, aki "hitt az én elhivatottságomban".)
Mivel az iskolai váltások, majd a kollégium elszakította a színháztól és a mozitól, egy képzelt világgal kárpótolta magát. Kitalált magának egy várost, benne három színházat és több mozit, és önmagát e képzeletbeli város kulturális életének irányításával bízta meg. A mozikban kedvencei filmjeit vetítik (Gary Cooper, Bette Davis, Karády, Csortos, Kiss Manyi), de a város mind a kétszáz színésze saját fantáziájának szüleménye volt, és mind a kétszáznak önálló személyiséget, bonyolult magánéletet épített fel. Képzeletében ott messze ebben a városban néha kibogozhatatlan érzelmi szálak szövődtek. Kapcsolatok kezdődtek és bomlottak fel, hirtelen parázsveszekedések törtek ki a felek között, melyeket Márkus próbált gondolataiban elsimítani. Álmaiban egyre több a gondja akadt, mert például a szereposztáskor művészei érzékenységére is tekintettel kellett lennie. Nagy sikerek, nagy bukások voltak képzeletbeli városának színházi és filmes életében, számtalan bonyodalommal, amelyeket Laci gondosan lejegyzett a füzetekbe. Utólag belátta, hogy kizárólag ennek a menekülésészszerű játékra fordított idő és energia töredékével színjeles lehetett volna. .Ez az álomvilág nyújtott számára kapaszkodót akkor is, amikor a háború és a front kettészakította tanulmányait, majd később a bombázáskor és a nyilas uralom alatt egyaránt. A német megszállás idején épp apjánál tartózkodott Szegeden, de édesanyja, ismerősei és barátai tanácsára, Budapestre hozatja Lacit, hogy a közelében legyen inkább. Ma már tudható: Szegeden valószínűleg nem élte volna túl ezt az időszakot, ott az izraelita származásúakat (és Márkus anyai ágon az) lágerekbe vagonírozták, s csak kevesen maradtak életben. Budapesten késett az elhurcoltatás, ennek áthidalására a nyilaskeresztes katonák bevezették a Duna-partra kísérés intézményét.

"Nem nagyon szeretek ezekről beszélni, mert aki átélte, annak már a könyökén jön ki, aki pedig nem élte át, nem is tudja elképzelni, milyen idők voltak azok, és azért unja ezeket a sztorikat. A lényeg az, hogy összesen tizenkétszer vittek anyámmal együtt. Volt, amikor már mentünk a Duna-part felé, aztán valami isteni szerencse megszabadított bennünket."

Ez az időszak haláláig visszatérő rémálma marad. Az ostromot követően, 1945-ben a gimnáziumot befejezendő visszaköltözött apjához Szegedre. Ám továbbra sem tanult jól, így egy pedagógus-rokon Csongrádon vizsgáztatta le év végén a hetedik osztályból.

A szegedi pályakezdés

A Szegedi Nemzeti Színház akkori igazgatója, Lehotay Árpád színiiskolát nyitott a városban. Márkus magánórákra járhatott hozzá, de csak esténként, mert a kelő nap első sugarai már a malomban találták: apjának ugyanis az a pedagógiai célzatú feltétele, hogy napközben molnárinasként dolgozzon. Lehotay kezdetben csak a pénz miatt foglalkozik "a gazdag Márkus fiacskájával", de hamar észreveszi tanítványában a tehetséget, továbbá azt is, hogy két nagy hibája van: a rossz beszédtechnika és a hajlam a lámpalázra. Egy év kemény munka következett, Márkus szinte minden hangot újra megtanult kiejteni - s hogy milyen jól: még élete utolsó fellépésén is, a legutolsó sorban is tisztán lehet érteni, amit mondott. (Lámpaláz ideges feszültsége viszont élete végéig megmaradt.)

Lehotay csak ezután engedte játszani. Első fellépése a Szegedi Nemzeti Színházban, 1945. december 22-én Zilahy Lajos Tizenkettedik óra című darabjában volt, ahol a vívómester legényét játszotta. Aprócska szerep, de számára a főszereppel egyenértékű volt akkor. Ezt az elsőt hamarosan újabb és újabb követte. Arzént személyesítette meg Molnár Ferenc A hattyú című darabjában, a néma hóhér volt Az ördög cimborájában (ahol lámpalázában majdnem tényleg megfojtja a halálraítéltet), három alkalommal Kormányos szerepébe bújt A viharban (és idegességében az első sor után elfelejtette a monológot).

Nagy nehezen a nyolcadik év végén esedékes vizsgáját is letette magánúton, a helyi gimnáziumban, majd édesapja mélységes helytelenítése dacára hivatalosan is színésznek állt: ehhez megszerezte Pesten a gyakorlatos engedélyt, és ezt követően már legálisan játszhatott bárhol színházakban. Szegeden a színházban szinte mindenki egyet értett Laci pályaválasztásával, ezúttal minden sikerülni fog. Valóban Laci karrierje felívelő ágba lépett, s ő maga is érezte, a sok kudarc után "végre menni kezd a dolog". Az egyik legnagyobb feladat váratlanul érte. A "Veszélyes forduló" című három-felvonásos darab, homoszexuális fiatal férj szerepébe kellett beugrania, s az iskolában oly rossz tanuló, ezúttal egyetlen délután tanulta meg szerepét, amely óriási sikert hozott számára. A siker azután egy konfliktust eredményezett. A nagyhírű s akkor már a pesti Nemzeti Színház kimagasló színésze, Abonyi Géza hallott róla, s egy alkalommal meglátta játékát a Cigánybáró előadásán, és mint a színész szakszervezet elnöke, kifogást emelt a műkedvelő játéka ellen, aki elveszi a helyet a képzett színészektől. Lehotay azonban kiállt Márkus mellett, nem hagyta eltanácsolni a pályától. Kijárta Abonyinál, a meghallgatást, aki ezt követően hajlandó volt Márkus színpadra teremettségét elismerni. Laci a pályán maradhatott, de el kell végeznie a főiskolát - hangzott a dörgedelem.

A Film- és Színházművészeti Főiskolán

Lehotay Márkust a Petur bán monológjával küldte felvételi vizsgára. "Ott állt a színpadon egy kövér Petur bán, aki külsőleg és belsőleg minden volt, csak Petur bán nem. És mit ad isten?! Azonnal felvettek."

Osztályfőnöke Bálint György. Tanítja Ladányi Ferenc, Nádasdy Kálmán, Rátkai Márton, Somlay Artúr, Gellért Endre, Kárpáti Aurél, Abonyi sőt egykori felfedezője, Lehotay is. Osztályából csak néhányan lesznek igazi színészek, mint például Sinkovits Imre, Körmendi János, Gyurkovics Zsuzsa és Hegedűs Ágnes. Eleinte Pesten egy panzióban lakik, majd mikor apja is Budapestre költözött, elfoglalhatta lakásában a cselédszobát. A kollégium szóba sem jöhet: "Nem akartam részt venni a hülyeség-szeánszokon."

A második év végén a NÉKOSZ-vezetők kezdeményezték elbocsátását politikai alapon, mert a "nagypolgári zsúrfiú" demoralizálóan hatott a demokrácia főiskoláján. Egy később neves filmrendező is ellene agitált akkor. Bizottság ült össze, amiben szerencsére benne van Lehotay, Nádasdy, Gellért és Gábor Miklós is. A bizottság meghatározó személyei Hont Ferenc és Major Tamás voltak, és az ő szavuk volt a döntő: ők pedig engedélyezték tanulmányainak folytatását. Vizsgaelőadására 1951 júniusában került sor, ahol az Úrhatnám polgár címszerepét játszotta évfolyamtársa, Orosz György, míg a darab rendezője, Major Tamás tanár úr volt. Bemutató előtt azonban néhány nappal, hajnalban a rendőrök ébresztették őt és apját a kitelepítési végzéssel: a véghatározat lakhelyül a Békés megyei, Okány községet jelölte ki. Márkus kétségbeesve rohant osztálytársához Oroszhoz, akivel nyolckor már Majornál voltak. Major Tamás nyugalomra intette a feleket, de az idő túl kevésnek bizonyult a gépezethez: másnap hajnalban Márkust apjával együtt kitelepítették. Major minden magas összeköttetését latba vetette, de így is tíz napjába került az, hogy Márkus László visszakerüljön a főiskolára, sőt nemcsak hogy visszakerülhetett, hanem letehette az elmaradt vizsgáit is, és végre kézhez kapta a diplomát.

A főiskola után, Debrecenben

A főiskola befejeztével megkapta két hónapra szóló katonai behívóját, ahogy akkoriban ez szokás volt, a főiskolát végző fiatalembereknél. A Börzsönyben teljesített szolgálatot. "Csináltam ott a színművészetet: nagy ájulások a napon, görcsök, rosszullétek, szóval minden, amivel lógni lehetett." A hetedik hét után Makk Károly filmrendező, akkor Gertler Viktor asszisztense, kikérte Őt a hadseregtől az "Ütközet békében" című katonafilm forgatására, amely egyben Márkus pályájának első filmszerepe volt, még ha egy kisebb karaktert kellett megformálnia is.

Leszerelését követően a debreceni Csokonai Színházban helyezkedett el: ebben Téry Árpád felesége, Hotti Éva (akit még Szegedről ismer) volt a segítségére. 1951. november elsején érkezett a városba, ahol akkor már olyan nagy művészek alkották a tagságot, mint Mensáros László, Görbe János, Simor Erzsi, Örkényi Éva, Békés Rita, Soós Imre, Latinovits Zoltán, Zenthe Ferenc, Kautzky József. Ebben a színes, jól szervezett társulatban Márkus sokat és sokfélét játszott a hat esztendő alatt: pályafutása egyik legboldogabb időszakává lett a Debrecenben eltöltött idő. Kezdetben a Dózsa György úton talál lakást, amit egy ideig Soós Imrével osztott meg. "Azzal én soha többé nem találkoztam, ami akkor Debrecenben volt. Semmi más nem volt, csak a színház. senki nem rohant sehova. Legfeljebb nőügyek után, de azokba gyorsan bele lehet fáradni."

Első feladata itt is egy beugrás lett, ezúttal a "Szabad szél" című Dunajevszkij-operettbe kellett igen gyorsan otthonosan mozogni. Első hivatalos, neki szánt szerepe Ricardo márki lett "A kertész kutyájában". A "Szibériai rapszódia" után a színház táncoskomikusává vált, hogy azután a Csárdáskirálynő Bóni grófjaként már szinte az egész város ünnepelt és kedvelt színésze legyen. "Ott nem volt primadonna, ott nem volt senki. Ott csak én voltam! . Hotti Évára emlékszem. sírt a boldogságtól." A Csárdáskirálynő-ben a pesti vendégjátékon és színházi fesztiválokon is nagy feltűnést keltett, ugyanúgy az Ármány és szerelemben, az Éjjeli menedékhely-ben és a Nem magánügy című szovjet bohózatban. A debreceni pályájának csúcspontja a Hamlet előadás lett (partnerei Mensáros, Örkényi, Simor). "Téry behívatott, és azt mondta, le akar szoktatni a feminin dolgaimról, ezért velem játszatja el Claudiust."

Élete egyik legkedvesebb szerepe lett (később a Madách Színházban ugyancsak), és ezért az alakításáért kapta első Jászai Mari-díját is 1956-ban.

". Az előadás egyik legnagyobb erénye, hogy úgynevezett "gyenge" alakítás nincs benne, sőt bátor szereposztásnak olyan meglepő eredményei születtek, mint Márkus László Claudiusa."- írta Nyerges Ágnes kritikájában. (Színház és Mozi, 1956 március 23., 12 szám, 16-dik oldal)

1956 ősze

1956 október elején került sor Nyíri Tibor: Húsosfazék című színművének bemutatójára Debrecenben: ".Márkus László ismét csodálatos sokoldalúságáról tesz tanúbizonyságot: nagy klasszikus szerepek, vagy a Csárdáskirálynő Bóni grófja után, most az egykori birtokos, egy feszült gyűlölettel teli öreg paraszt alakjában arat sikert" (Színház és Mozi, 1956 október 13., 41 szám, 9-dik oldal).

A nevezetes törésponthoz, október 23-ához közeledve, egy komoly színészi feladat kötötte le figyelmét, mert a Két úr szolgája premierjére készült. Úgy értékelte magában: ez egy méltó kiugrási lehetőség, s egyben bizonyítási vágy is dolgozott benne - a többek által korán érkezőnek titulált Jászai Mari-díját - szerette volna alakításával aláhúzni. A Goldoni-darabhoz nem is mellékesen Kurtág György írt remek kísérőzenét, és a próbák során Márkus káprázatosan uralta Truffaldino szerepét. A bemutató október 25-re volt kitűzve; nyilvános főpróbára pedig, amire mindig sokan kíváncsiak, 23-án került volna sor. De aznap senki sem jött el. "Őrjöngtem. Egyesek csitítgattak, hogy mit képzelek, amikor forradalom van, én meg hisztizek egy szerep miatt. Meg voltam sértődve! Ne vessen meg ezért senki. Engem az érdekelt, hogy tele legyen a nézőtér és tapsoljanak a sikeres alakításomnak."

Aznap este Debrecenben a Csárdáskirálynő ment, a kettős szereposztás miatt épp nélküle, miközben odakint szerelték le a színház homlokzatáról nagy üdvrivalgások közepette a vörös csillagot. A Két úr szolgája premierjét elhalasztották, a színház ideiglenesen bezárt. A politikával nemigen foglalkozó Márkus számára nagy csalódást okozott az elmaradt bemutató. Igyekezett nem belefolyni az eseményekbe, persze a hatalom, a szocializmus számos "vivmánya" eléggé befolyásolta magánéletét, de sok minden - a bemutatóra való készülődése miatt - váratlanul érte. Egymáshoz vendégségbe járva egyebek közt Berényivel és Hegedűs Ágnessel azt látogatta, mekkora sikere lett volna Truffaldinóként, ha a forradalom legalább egy hetet vár. Az egyik ilyen vendégeskedésből gyalogolva hazafelé kötőhártya-gyulladást kapott, arra pedig penicillin-cseppet. A csepptől kis híján végzetes kimenetelű allergiás sokkot - mire újra ki tudja már nyitni a szemét, vége a forradalomnak.

A forradalom alatt, és utána is, sőt évekkel később, amikor ideológiai vitába keveredik a Madách Színházban jó néhány kollégája, ő mindig kimarad belőle: a saját külön világában él, de ezt el is ismeri, önző és magának való, de nem korlátolt. (Mint ahogy ő mondogatta, ő a Márkus-klikkhez tartozik, amely csoportosulásnak létszáma egy fő, és egyetlen törekvése a színészet.) A disszidálásnak még a gondolatát is visszautasítja: magyar színész nem érvényesülhet külföldön. "Vagy ha mégis, nem tudja elfelejteni, hogy volt egy hazája, és végül hazajön élni vagy meghalni."

1957: vissza a fővárosba

A forradalom után kialakuló változások miatt mozgásba lendült a magyar színházi élet egésze, a fővárosi színházakban is új igazgatói kinevezésekre került sor. A forradalom előtti, összeszokott debreceni társulat felbomlott. Téry Árpád Budapestre került, ő hozta magával a két Lacit, Mensárost és Márkust a Madách Színházhoz. Vámos László (szintén Debrecenből) addigra már ott működött, akárcsak a főiskoláról ismert Ádám Ottó.

Márkus eleinte epizódszerepeket kapott. A "Királyasszony lovagja" ajtónállójaként mutatkozott be. "Nőies, öntetszelgő. ám az utolsó felvonásban a néhány szavas szerepből csinált sikert - írta Molnár Gál Péter. A jó barát, Latinovits Zoltán is eljött Debrecenből megnézte a darabot, hogy utána ugrathassa barátját: a debreceni sztár lakájszerepben.

1958-ban adódott egy kiugrási lehetőség, Szuszlov mérnök szerepe a Gorkij: Nyaralók-jában. A darabot Ádám Ottó hozta haza Moszkvából. Az előadás érdekesnek ígérkezett, mivel dráma is, komédia is volt egyszerre. Márkust azonban elkapta régi problémája, a lámpaláza. Úgy érezte: túl nagy a kihívás, és rettegett a megmérettetés súlyától. Gábor Miklós, Tolnay Klári, Greguss Zoltán már nagy és igen ismert nevek voltak akkoriban is. Felerősödtek gátlásai, s rátört a kisebbrendűségi komplexus. Már csak három hét volt a premierig s a rendező, Ádám Ottó érzékelte Laci félelmeit. Már-már attól félt, Márkus nem fog tudni megbirkózni a feladattal, mikor egy próbán végre átszakad a gát: "Éreztem, hogy nem az vagyok, aki korábban. Belülről megszólalt bennem a figura." A próba után Gábor és Tolnay félrehívták, dicsérték, és apróbb szakmai fogásokkal, trükkökkel halmozták el - befogadták. A kritika, különösen következő remeklése, "Az ördög cimborája" Christy-je után már kitüntetett figyelemmel kezelte. Karrierje ettől kezdve egyenletesen ívelt fölfelé.

Madách Színház-i évek

Az a 27 év, amit Márkus a Madáchban töltött, egybeesett a színház legendás, nagy korszakával. 1960-ban Ádám Ottó tanulmányútra ment Berlinbe, összebarátkozott a Berliner Ensemble tagjaival és igazgatójukkal, Brecht özvegyével; így 1961-ben, mikor új épületbe költözhetett a Madách Színház (az akkori Lenin, ma Erzsébet körúton) talán már nem csoda, hogy a nyitódarab Brecht "Kaukázusi krétakör"-e volt, ami aztán 150 előadást ér meg Maros Rudolf zenéjével. Márkus álarcban alakította a Kövér herceget. "Laci elementáris volt - írta Ádám. - Úgy táncolt a műfajok tetején, mint macska a forró bádogtetőn. Jobbján Psota, balján Gábor Miklós, Zenthe, Pécsi Sándor."

Ezt követte a Koldusopera 1965-ben. Bár Márkus Bicska Maxit szerette volna eljátszani - és sose bocsátotta meg sorsnak, hogy ez a szerep elkerülte - a ráosztott Tigris Brown, a londoni rendőrfőnök alakításában utolérhetetlen volt. Cica Brownt (írta Molnár Gál) alakít, aki puhácska cicatalpakon somfordál az ő Maxija (Gábor Miklós) körül. "Pompás, egyénien és mégis együttesbe fogalmazott alakítás, szinte a korrupció élő anatómiáját adja, mesterien váltogatva hangjait és színeit a darab többszólamúságában" - írja Görgey Gábor a Magyar Nemzet hasábjain. Az olaszországi vendégjátékon zsúfolásig tele volt a Bolognai Opera nézőtere, és a diadalút Pesten is folytatódott; végül azért kellett levenni a műsorról 112 előadás után, mert Márkus és Gábor Miklós túl sokat röhög a börtönjelenetben. "Márkus Laci: színt játszani, az édes, zavaros mulatság - te tudtad, azért szerettelek mindig. Rokon természet voltunk, nagyon" - írja Gábor Miklós naplójába 1987-ben.

Mindezekkel együtt Ádám Ottót az a vád is érte, hogy eloperettesítette Brechtet. Márkus szakmai önérzetét valósággal bőszítette ez a nézet. Ő épp azt szerette Ádám Ottó rendezésében, hogy nem csinált kegyetlen színházat. Gyűlölte az erőszakot, a hidegséget, az unalmas ürességet. Sőt neki magának sincs kedve különösebben elidegenedni.

"Én az úgynevezett brechti színjátszást smafunak tartom. Szerintem Brechtet is úgy kell játszani, ahogy a színdarab le van írva."

Kétszer játszik a "Kurázsi mamá"-ban, a főszereplő először Kiss Manyi volt (1958), másodszor Psota (1973). Ez utóbbiban a papot alakította, és olyan tréfákat engedett meg magának, amilyenekről csak Brechtnél lehet szó, megmutatandó a figura kettősségét.

"Brecht szerintem csupa ész, csupa logika, a néző képébe vágja a maga igazát, így aztán, úgy vélem, az én elképzelésem belefér a brechti gondolatba."

Ádám Ottó mellett Vámos László és Lengyel György az, akivel a legjobban szeret dolgozni. Vámos adja neki a "Black Comedy"-t, amivel korábban Várkonyi próbálta átcsábítani a Vígszínházba. 224 alkalommal ment a darab, amely előadás egyébként komoly fizikai erőpróbát jelentett a színész számára a bútorok cipelése miatt, és Márkus csupa kék-zöld folt volt, mire megtanult tizennyolc lépcsőfokon legurulni. De Vámossal rengeteg vitája is akadt: például nem kapta meg korábbi, debreceni nagy sikerét, Claudius szerepét, Gábor Miklós Hamletje mellett. Aztán egy bravúros beugrással mégis neki kell megmentenie az előadást, s fél évig újra nagy sikerrel játszhatta Claudiust, aki az ő felfogásában egy simulékony charmeur volt.

"Előadás után Pécsi körbetelefonálta a barátokat, mondván: most kell megnézni a Hamletet, mert ilyen Claudiust még nem láttatok. Ezt, és még sok minden mást, soha nem felejtem el Sanyinak."

Másik nagy Shakespeare-alakítása Buckingham a III. Richárdban: "rafinált, nagy politikus, és közben szolgalélek, mert különben semmire sem megy Richard mellett."

Domján Edit és "A bolond lány"

Marchel Achard krimi-vígjátéka nyitotta az évadot 1964-ben. Főbb szerepekben Domján Edit, Márkus László és Garas Dezső, a meghívott rendező Egri István volt. "Először mindannyiunkat leszólt, hogy belénk oltsa a gátlást." A korszak egyik kimagasló előadásává nőtte ki magát. A siker akkora volt, hogy idővel maga Marcel Archard, a franciák Molnár Ference is eljött Budapestre, hogy megnézze, mi lehet a titok. Pongrácz Zsuzsa, a darab egyik fordítója tolmácsolta elragadtatását:

"Soha, sehol a világon, Párizsban sem találkoztam ilyen remek szereposztással. Domján Edit: csoda. Márkus László is az. Érzelmekben, játékban, egész lényében többet eljátszik, mint amit én megírtam. Az ő szerepe a legnehezebb. Övé a főszerep. Hiszen végig, három felvonáson keresztül a színpadon van, rajta múlik minden."

Az ötszázadik előadás után a Gellért külön termében ismét a Francia szerző társaságában tartanak ünnepséget és Márkussal, annak ellenére is, hogy a 444-dik előadást követően Sevigné vizsgálóbíró szerepét átadta Dégi Istvánnak, mert "a végkimerülésig játszottuk, a végén már megőrültünk tőle". 1973. május 20-án lement a 700. előadás is.

Domján és Márkus között "A bolond lány" felért egy jó házassággal. Domján Edit halála (alig valamivel az imádott Kiss Manyi és Pécsi Sándor halála után) nagyon megrázta. Domján az öngyilkossága előtti estén még felhívta telefonon: Tabi László Családi drámájának bemutatójára készültek, és Márkus nógatta, hogy kezdje már el tanulni a szerepet, mert még semmit nem tud. és a közös munka reménye egy kicsit felvillanyozta őket. Editnél azonban akkor már a borúlátás felhőit ez a reménysugár sem tudta oszlatni.

Kiss Manyi

"Ő volt a legjobb játszótársam, gyerekkoromat is beleértve. Én emberrel ennyit nem nevettem, nem hülyéskedtem, mint vele. Ez éltette őt, és úgy látszik, jó partnerre lelt bennem. Ez védekezés volt mindenféle rosszkedv, rossz hangulat ellen" - emlékezik kapcsolatukra Márkus a Színészmúzeumban, 1976-ban. Kiss Manyit tartotta a legjobb magyar színésznőnek, gyerekkora óta rajongott érte; és amikor a Madách-hoz kerül, elhatározta, hogy megszeretteti magát vele.

"Érdekes ember volt, igazán nem kapaszkodott a földi dolgokba. Talán attól kerültünk annyira közel egymáshoz, hogy ő ugyanolyan infantilis maradt, mint amilyen én vagyok."

Számos bolondos, sőt őrült játékot találtak ki az évek során. Minden mulatságossá lett, amit együtt csináltak. Mindig közösen vásárolták például a karácsonyi ajándékokat. Komlós Juci így idézte fel azokat az időket: "Ha hármasban voltunk, mindig úgy éreztem, mintha az anyukája lennék két rakoncátlan kisgyereknek."

Ám Kiss Manyi tudott kemény, szinte kíméletlen, néha gonosz is lenni, például olyankor, amikor a barátja másokat rajongott körbe (mint az Éjféli mise próbái alatt Latinovitsot vagy az Olympia idején Darvas Lilit), de tőle Márkus olyasmiket is eltűrt, amit másoktól soha: "Rá nem lehetett haragudni, mert neki minden jól állt."

Azonban művésznő magánéletének bizonyos pontjára (vagyis Nyúl úr, azaz Bakonyi Jánossal való kapcsolatára) még Márkus sem tudott hatással lenni, akit néhány keserű tapasztalat hamar meg is tanított arra: csak ő veszít vele, ha ezen megpróbál változtatni. Kiss Manyi nem "lelkizős" típus, "nem adta ki magát", és Márkus ezért külön becsülte őt, sőt ez segítette, hogy megbéküljön tulajdon zárkózottságával is. Élete vége felé büszkén nyilatkozta:

"Engem száz százalékosan nem ismert soha senki, ebben biztos vagyok. És ez nem is baj, mert (félre ne értsen, nem akarom magam úgy beállítani, hogy én mekkora nagy színész vagyok) az igazi nagyoknak mindig volt valami titkuk, amit az ember soha nem tudott megfejteni. A két eszményképemre gondolok, Kiss Manyikára és Pécsi Sanyira."

Szakmai önértékelése is erősödött, mert sem Kiss Manyi, sem Pécsi, sem Márkus nem szenvedhette ugyanis azt, amit egymás közt csak "lilaságnak" neveznek: az esztétikai magaslatokon fennhéjázó művészeket, akik "mindent tudnak. Még alakítani is. Csak játszani nem."

És egyikőjük sem állhatja a szavalást, nemcsak művelni, hallgatni sem: Pécsi Sándor nyugodtan bömböltetheti a táskarádióját az öltözőben, de csak addig, amíg a műsorban versmondásra nem kerül a sor.

Kiss Manyi temetéséről írja Huszti Péter: "A ceremónia végén a mikrofonhoz lépett egy kitűnő előadó művésznő, és a szülőföld üzenetét tolmácsolva egy kántáló siratóballadába kezdett. Az első szavak után váratlanul egy kattanás hallatszott, s a mikrofon megnémult. A temetőkapunál Márkus Laci mellé préselődtem, aki kibőgött szemekkel, ravaszkásan rám mosolygott: - Mit szólsz, hogy még itt sem marad nyugton!. Amint vers következett, nem széthúzta a mikrofonzsinórt?"

Hubay Miklós darabot ír Márkusnak

Fordulópont és kivételes lehetőség Márkus pályáján, mikor Hubay Miklós az ő színészi képességeit figyelembe véve írta meg a "Néró játszik" című darabját 1968-ban. Márkus "megteremti a csepűrágó császárt, és ugyanakkor a gondolkodó államférfit, a dührohamoktól elfutott eszelőst és a hűvösen kiszámítottat, megteremti a véres szeszélyt és elragadó játékosságot" - írja Mátrai-Betegh Béla a premier utáni napon publikált újságcikkben.

Alcím: "A fenevad hét komédiája", tudniillik a darab hét rövid, egymásba kapcsolódó egyfelvonásosból áll "ahogy Rómában, a Trastevere egyik szegény-színházában eljátsszák, ami a túlparton az Aranypalotában történik." Tehát Márkus tulajdonképpen azt a színészt játssza, aki Nérót játssza. Hubay később egy nyolcadik jelenetet is ír a komédiafüzérhez, aminek alcíme így "Nyolc etűd a hatalom és a színjátszás témájára" lesz. A kritika az első és a második egyfelvonásost tartja a legsikerültebbnek: ez a "Pávatoll", amiben Agrippina megöli férjét, de el kell hitetnie mindenkivel, hogy még él, és az "Az Isten tökké válása, a tök Istenné válása", amiben Nero és Seneca skiziod játékokat játszanak pár bábbal, miközben Claudius temetésére készülnek. (Agrippina - Tolnay Klári, Seneca - Koltai János, Poppea - Almási Éva.)
"Csak istennek érdemes lenni - vagy görög drámaírónak" - ez Néró életfilozófiája a darab elején. A végén, a Mágus-jelenetben, ahol megfojtja, majd fiútestben feltámasztja Poppeát, már így beszél:

"Én mindig a császárt játszottam, aki mindent megenged magának. Aki megengedte magának azt is, hogy megölje, akit a legjobban szeret. Ha lehetséges volt, hogy egy ember megölje, akit legjobban és igazán szeret, akkor minden lehetséges a világon."

Molnár Gál színészportréjában ez áll: Néró "derűs, nyílt, magabiztos fickó. De megkapja a hatalmat, és ez szétrohasztja." És már a bábjátékos jelenet során "egyszer csak kigyúl a színpad. Már nem színházban vagyunk. "A játék valósággá lett. Egy ember áll a színpadon, és hirtelen minden segédeszköz, trükk-masinéria nélkül, ott, előttünk megsokszorozódik: mint egy kényelmes szvetterbe, úgy bújtatja bele énjét az íróéba, aki egy másik ént szövött meg a sajátjából: Néróét."

Jablonczay és Moliere

Lengyel György kedvence közös munkáikból (a Vássza Zseleznova, A waterlooi csata és a Holt lelkek mellett) a Régimódi történet (1977), ebben Márkus Jablonczay Kálmán (Senior). Rajong a szerepért: zavarja ugyanis, ha kész definíciók szerint ítélik meg, miközben benne olyan figurák is élnek, mint ez a dzsentri, Máriássy Judit szavaival egy ősz és snájdig, Móricz Zsigmond-i, sűrűvérű, vidéki magyar úr. 2007-ben, Szabó Magda kilencvenedik születésnapján a MTV újra levetíti a darabról készült felvételt, ekkor írja Zappe László a Criticai Lapokba: "Külön csoda együtt látni Sulyok Máriát és Márkus Lászlót. Az emberi jellem, a színészi magatartás ritkán találkozik ilyen szerencsésen a szereppel. Mindketten a színház, a játék legendás hírű megszállottjai voltak. Sulyok Mária a főszerepet keményen végigdolgozza. Ahogyan Rickl Mária szigorúan igényes, komoran lelkiismeretes, úgy ő is az a szereppel és saját munkájával szemben. Márkus László ellenben könnyeden, elegánsan játékos, színészként is éppoly gondtalan bölcsességgel létezik a színpadon, ahogyan Jablonczay Kálmán él, aki egykor vagyonokat kártyázott el. Rajtuk kívül főképp az ámulat tartja az embert a képernyő előtt. Ez az előadás annak idején operett-siker volt. Mégpedig abban a hatalmas körúti teremben, amelyet már évtizedek óta csak musicalekkel lehet megtölteni."

Lengyel szerint Márkus Lászlónak két nagy szerzője volt: Molnár Ferenc és Moliere. (Utánuk következik Gorkij és Csehov.) "Merész, játékos fantáziája, tragikumra és groteszkre egyaránt érzékeny jellemábrázoló tehetsége az ő műveikben kapta a leghálásabb és legkülönbözőbb szereplehetőségeket." Ilyen A versailles-i rögtönzés és a Tartuffe 1978-ban. Az elsőben Moliere-t játssza: "szenvedéllyel, hittel, szuggesztívan. Férfias, komoly, vallásos ember, tekintélyt követelő ura házának, gyermekeinek." Mint Orgon esendő, tragikus, ez pályája "kivételesen értékes és elmélyült alakítása": az "ösztönein is uralkodó szerelmes rajongás" Tartuffe (Sztankay István) iránt.

A fösvény 1981-ben következik. Ekkor már nagyon beteg, de gyöngeségeit mások előtt arra fogja, hogy Harpagon minden energiáját felemészti, a hullámokban rátörő depressziót pedig egy-egy negatív kritikára. (Legrosszabb napjain újra olyan lámpalázas, mint tizenkilenc éves korában, és folyton Rátkai Márton egykori alakítására gondol.) Az előadás stílusa szakít a hagyományos Moliére-előadásokéval. A közönség lelkesedik, a szakmát megosztja Márkus sajátos megközelítése. (Ez nemcsak erre a szerepre, hanem szinte egész pályafutására igaz.) "Lágyabb ember, nem elég görcsös, felcsigázott"; "mintha túl fiatal lenne Harpagon hatvan évéhez"; "Harpagon viszonyai differenciálatlanok", ugyanakkor "egy velejéig huszadik századi művész bravúrja, aki félelmetessé tudja fokozni a nevetségességet, tragikussá a fixa ideát"; "a fösvénység pszichológiai rajzát adja, nem gúnyolja, karikírozza a figurát, hanem azonosul vele."

A Molnár Ferenc-színész I.

"Márkus László valódi professzor Molnár Ferencben - írja Koltai Tamás. - Sohasem csak a szerepet játssza; a szerep mögött fölfedezi (vagy végső esetben odaképzeli) a folyamatos, szerves életet. Minden színész szereti azt a szerzőt, aki nagyszerű szereplehetőséget ad számára, nyilatkozta róla. Magában talán hozzáfűzte: az én dolgom, hogy a szerepből személyiséget formáljak."

Hét Molnár-darabban játszik összesen kilenc alkalommal (először Szegeden 1946-ban), és ma már bizton tudni, hogy minden vele készült Molnár-darab színháztörténeti esemény. 1957-ben Debrecenben a Játék a kastélyban Turai Sándora. (Latinovits Zoltán a fiatal zeneszerző.) A rendező, Berényi Gábor visszaemlékezése szerint "az első próba első mondatától tökéletes volt. Ámulva néztük. Ezt senki sem tudja nála jobban, még a zseniális nagy művész, Páger sem."

Pesten az első Molnár az Olympia 1965-ben: ebben Darvas Lilivel, Molnár Ferenc feleségével játszhatott együtt. Darvas a próbák alatt azonnal példaképei közé került, azok közé, akiket gyermekien tisztelt. Figyelte őt, csodálta professzionizmusát, játékkultúráját, próbálta tetten érni alakításainak apró kis rezdülésein keresztül a molnári kézjegyeket. Lengyel György, a Debrecenből meghívott rendező (mivel Madách a szerződtetésén gondolkodik) szerint "Márkus Krehl alezredes-portréja méltó volt Darvas Lili remekléséhez. Karikatúrát rajzolt, de ízléssel és mértékkel."

Vámos László szerint Márkus életének legnagyobb alakítása az Előjáték Lear királyhoz volt, 1967-ben. "Doktor Ernő Géza egyetemi magántanár, a Kisfaludy Társaság Shakespeare-bizottságának kültagja, akiben a filológusi tisztelet kioltja a féltékeny férj jogos haragját a csábító színész (Gábor Miklós) iránt" - összegzi a szerepet Koltai az Új Tükörben. Az Ibolya színházigazgatója még ugyanebben az évben. Betegsége idején majd gyakran használja az előadás hangfelvételét arra, hogy felvidítsa magát, mivel "az a darab olyan elragadó bájjal van megírva! És ahogyan azt Domján mondta! Ötven évig nem akad még egy színésznő, aki úgy megcsinálná. Utána meg már végképp senki, mert ki fogja érteni, mi is volt az a magyar vidék, ahol így beszéltek. Bécsben is játszanak most Molnár-darabokat. Mit tudják ott azok, hogy ezeket a szavakat igazán csak magyarul lehet elmondani."

1972-ben "A hattyú". "Én elhatároztam, hogy a darab arról szól, amit én játszom benne. Annyira otthon voltam abban a szerepben, hogy szinte összekevertem Márkus Lászlót Albert főherceggel. Tudom, hogy ez lila, de így van." Lengyel szerint az arisztokratikus, finom magatartás, a naivitás, a bölcsesség és az önirónia keveréke révén válhatott Márkus, mint Habsburg herceg főszereplővé egy mellékszerepben, továbbá azzal, hogy megragadva a szövegben rejlő utalásokat finoman érzékeltette Albert főherceg érdeklődését szerelmi riválisa, a tanár iránt. Molnár Gál "A hattyú rejtélyes fölrepülése" címmel ír tanulmányt: "Márkus alakítása átrendezi a darabot. Ő mozgatja a játékot. Hozzá mérhetjük a többieket is - nem művészi rangban vagy emberábrázoló mélységben (ez reménytelen volna), hanem a hanem a történet belső hierarchiáját számlálhatjuk hozzá és tőle." Az a rejtély, hogy "a háború után felnőtté váló Márkus miként tud annyi tudást összesűríteni arról a világról, amelyben nem is élt".

Életében először 1974-ben kért magának szerepet: ez Norrison, az "Egy, kettő, három" ellentmondást nem tűrő bankelnöke, aki egy óra alatt átszerel egy embert. Négy hónapig tanulta a szerepet, a próbaidőszak két hónap volt: minden centikre ki volt számítva az előadásban. Szirtes Tamás a híresen pontatlan Paudits Bélára osztja az átszerelendő taxisofőr szerepét, s mint mondja, Paudits "önfeledten késett a próbákról, olykor elfelejtett bejönni. Márkus Lacinál a késés főben járó bűnnek számított. Egy darabig tűrte a renitenskedését, aztán kiborult: úgy ordított vele, hogy zengett a színház. Azt hittük, Béla visszaadja a szerepet és sosem látjuk többé. Ám csodák csodája, Laci pedagógiája hatott: Béla azontúl elsőként érkezett a próbákra és utolsóként távozott. Szenzációsak voltak együtt. És még szerették is egymást." Demeter Imre Film, Színház, Muzsika-beli értékelése szerint "a kulcskérdés a Norrisont játszó színész. A rendező vele nyerhet csatát. Márkus László alakítása ilyen csatanyerés volt. Félelmetes biztonsággal vezényelte a parádét, s közben gondozta mások és a maga drámácskáit. A rendező még inkább hozzá gyorsíthatta volna a darab tempóját." Márkus nyolcvan percig van folyamatosan a színpadon, és szinte megszakítás nélkül beszélnie kell.

Sárkány ügyvéd szerepe "A doktor úr" című bohózatban (1979) önfeledt lubickolás. Haumann Péter (Puzsér, a betörő) meséli: "Egy alkalommal rekkenő hőségben játszottuk. Én, szép csöndesen, hogy a kollégák munkáját ne zavarjam, az egyik jelenetben eljátszottam Márkus Lászlónak azt, hogy zuhanyozom. És az a gazember odajött, és elzárta nekem a vízcsapot!" Sárkány felesége Piros Ildikó: Haumann és Márkus esténként fogadásokat kötnek, hogy melyikük tudja előbb megnevettetni. Megmondhatatlan, ki érzi magát jobban: a színészek a színpadon vagy a közönség a nézőtéren. (Akad kritikus, aki ezt olyannyira felháborítónak találja, hogy a ripacs kifejezést is Márkus nyakába varrja.)

Az Esti Hírlapban Barabás Tamás így ír: "Ádám Ottó olykor a molnári iróniát a mi korunk ironikus szemléletének idézőjeleivel dúsítja. Márkus László pompás alakításán különösképp érződik ez a többrétegszerűség. Ez a Márkus Molnár-színésznek született, lestem el egy elismerő megjegyzést a szünetben. Tágítsuk a kört, fokozva az elismerést: M. L. all round színésznek, sőt, hogy minden elkoptatott jelzőt lehámozva a dicséretet teljessé tegyük: színésznek született!"

A Három nővér és a kabarétréfa esete

Sosem buktatott meg darabot, legfeljebb a produkció egészével együtt bukott, ha úgy hozta a sors. Kivétel ez alól egy Csehov darab volt. A "Három nővér"-t miatta kellett levenni a műsorról. A darab már nagy sikerrel futott a színházban, amikor Bednai Nándor tévérendezőnek kedve támad kiparodizálni a tévé szilveszteri műsorában, Három fivér címmel, Márkus-Haumann-Körmendi szereposztással. Márkus javasolja, hogy maradjon az eredeti cím, és alakítsák ők hárman a nővéreket: az övé természetesen Mása, a femme fatale. Az ajánlatot egyhangúan elfogadták, s Körmendi nekifogott a jelenet megírásának. Majd jöttek a ruhapróbák és a táncórák. Márkus sose felejti el azt a nevezetes előadást, azt a január 17-ét, a kabaré műsorra tűzése utáni első előadást, amikor Almási Éva, mint Mása "felment a színpadra és azt mondta: Tengerparton áll a tölgyfa. A közönség fuldokolt! Aztán, amikor behozták a szamovárt! Szétesett a színház! Majd megjelentem én, mint Kuligin. Egy szót nem tudtam mondani, a közönség egyszerűen meg volt veszve." De talán mégsem igazán a közönség reakciója volt az igazi ok, amiért Ádám Ottó úgy határozott, a darabot valóban le kell venni. Almási Éva elmesélése alapján (Klub Rádió, 2012. június 8. / Gálvölgyi János: Márkus Emlékműsor) tudható, hogy maguk a játszó színészek voltak azok akik, nem ritkán perceken keresztül nem tudtak megszólalni, az elfojtott derű miatt. Majd mindegyik előadás kirobbanó kacagásba fulladt a színfalak mögött, amely jó kedvet nemigen tudtak palástolni a színrelépésük pillanataiban. Egy ilyen után jutott arra a megállapításra Ádám Ottó, hogy ezt így valóban le kell venni a műsorból, legalább addig, amíg a kabarétréfa hatása el nem ül.

Egy másik Csehovot, a Jubileumot, viszont a kritika döngölte földbe, pedig "a legmodernebb előadás volt, észbontó groteszk balhé! Az egész maga volt az őrület, mert a darab is őrület." (Márkus) A revizorban Márkus gátlásossága jött elő újra. Egyrészt ekkor érezte meg először, hogy néhány kevésbé sikeres kollégája addigra féltékenyen gyűlölte őt. Másrészt a próbafolyamat alatt ráérzett arra, hogy bár Pártos Géza neki adta a szerepet, valamiért mégse bízik benne. "Nem arról van szó, hogy botrányosan rossz lettem, csak olyan langyos, hogy a kedves Márkus Lacika." A kritikák ellenben jók voltak, a közönség pedig imádta Márkus Hlesztakovját.

Karinthy Ferenc "Hosszú weekend"-jének parádés szereposztása ma is lenyűgöző névsor: Gábor Miklós, Almási, Psota, Haumann, Schütz, Káldy Nóra, Márkus. "És mind együtt buktunk, de valami mulattatóan nagyot. Én egy bolond görög költőt játszottam, aki egy zöld csipkeruhában jött be a színpadra. Iszonyú alakítás volt. De amikor megjelentem, a közönség felébredt."

Két Dürrenmatt kívánkozik még a felsorolásba: a Baleset (ami 22 előadást ér meg) és "A nagy Romulus". "Úgy jöttem be a színpadra, mint Honthy Hanna. A szerep remekül indul, de aztán elsatnyul, eltűnik; állítom, nem lehet igazán megcsinálni." Dürrenmatt csak filmen hozott neki szerencsét: Páger Antal partnere "A bíró és a hóhér" tv-adaptációjában.

A filmek

"Soha nem kedveltek különösebben a filmrendezők" - mondta. Nem színészként (hiszen fő élettere a színpad), hanem mozirajongóként kevesellte a játékfilmekben kapott szerepei mennyiségét és rangját. Sok olyan film is akadt, amiből a legtöbb jelenetét kivágták. "A Csontváry-filmben például az egész szerepből annyi maradt, hogy egy medencében úszkáltam cilinderrel a fejemen." A filmes világ külön világ, és Márkust igazából soha nem exponálja. De Keleti Márton, Bán Róbert, Palásthy György és Fábri Zoltán révén mégis számos remek lehetőséghez jut. Az országos ismertséget, és filmes kiugrását a "Meztelen diplomata" című film főszerepe adta. A film Rejtő Jenő: "Vesztegzár a Grand Hotelben" - című regényéből készült, és 1963. április 18-án mutatták be. (Érdekesség, hogy a film néhány jelenetének helyszínéül szolgáló Royal Szálló augusztus 31-től két hétig tényleg vesztegzár alá kerül feketehimlő-gyanú miatt.) Innentől fogva számított igazán ismert, keresett országos hírű sztárnak, és nem hiányozhatott innentől fogva szinte egyetlen magyar filmvígjátékból sem. "A tizedes meg a többiek" vonalas háborús drámának indult, de Keleti Márton hagyta, hogy színészei Szász Péter dramaturg vezénylete alatt a maguk ízlése szerint alakítsák a szerepüket. Darvas Iván például az Éjjeli menedékhely Bárójától kölcsönöz filozófiát ("mintha egész életemben mindig csak átöltöztem volna"), míg Márkus a Svejk-beli Scharführerét alakította át a jó étvágyú Obersturmführerré. (A Svejkben még a kesztyűjét is megette.)

A sok felhőtlen percet adó szerep mellett eljátszott két nem mulatságos szerepet is, mindkettőt Fábri Zoltán filmjeiben: a "Két félidő a pokolban" dzsesszdobosaként és "Az ötödik pecsét" Király Lászlójaként megmutathatta drámai szerepformáló erejét. Márkusnak rendkívül imponált Fábri munkamódszere. "Nála pontosan meg van szerkesztve az egész felvétel menete. Az első felvételi napon már tudja az ember, hogy az utolsón milyen beállítása lesz. Nem szeretem azokat a modern irányzatokat, hogy >majd csak kialakul valami<. Szerintem az ilyen nem komoly művészet." Az ötödik pecsét (ami egyben Latinovits utolsó filmje volt) főszereplői: Őze Lajos, Márkus László, Bencze Ferenc és Dégi István. Márkus itt pályafutása egyik legmegrázóbb karakterét hozta a Shakespeare CXLIV. szonettjét illusztráló szerepben. Király figurájának lényege a vergődés az őt feleségéhez (Békés Rita) fűző tiszta érzelem és a Lucyhez (Moór Mariann) bilincselő ösztönök között. A film kivételességét részben épp az adta, hogy a cselekmény magvát adó morális dilemma elé nem papírmasé figurák, hanem hús-vér emberek kerültek.

Élete során több mint 110 filmben és tévéjátékban szerepelt. A televíziónál kimondottan sokat foglalkoztatták. Zsurzs Éva, Málnay Levente és Horváth Ádám is kedvenc színészei között tartta számon. Nagy álma, egy horrorfilmben való szereplése ugyan soha nem vált valóra, de valódi pszichothrillerben játszott, bár a "Defekt", épp témája miatt, dobozban marad 1982-ig. Utolsó játékfilmje a Maár Gyula rendezte "Első kétszáz évem" lett, amely filmet az 1986-os Berlinalén Arany Medvére jelöltek.

Művészi hitvallása

"Együtt élhetek a lángelmékkel, a világ legnagyobb íróival, az ő gondolataikba fészkelhetem be magam, ők lehetek én, lehetek Moliere, lehetek Prohor Boriszovics, lehetek Claudius, Buckingham, lehetek Crofts. a nyilvánosság előtt hirdethetem a nagy írók gondolatait, és a fantáziájuk szülte csodálatos alakokat megteremthetem fizikailag és gondolatilag egyaránt - írja naplójában. - Sokat beszélnek manapság a színházi válságról, s közben megfeledkeznek arról, hogy milyen is az igazi színház. Véleményem szerint hinni kell a színház erejében, hatásában, és akkor Moliere-t is lehet modernül játszani. Nem kell ehhez modern ruha, a léleknek kell modernné válnia, vagyis őszintén megmutatkoznia."

"Honnan tudom Nérót vagy Albertet A hattyúból? Nekem természetes küzdelem egy szerep kialakítása vagy megérzése. Inkább az utóbbi a jó kifejezés, ráérezni egy szerep-ember gondolatvilágára, érzelmeire. Aztán már megy magától, hiszen ha ráérez az ember a személyiségre, akkor már automatikusan megjelenik a teste, a lelke, a keze, a lába és az agya is. Nem lehet megunni. Ha a színész felfedezi, hogy a szerep-ember is benne lakozik, az olyan csoda boldogság, hogy reszketve várja újra meg újra az esti előadást. Minden jól eltalált szerep létfenntartó-tudathasadás!"

"Civil helyzetben ki nem állhatom a hangomat: éneklős, modoros. Színpadon valahogy más. Ott megszűnök önmagam lenni, ott az vagyok, aki a szerep szerint vagyok. Tudja, néha milyen hülye érzésem támad? Hogy a színpadon vagyok az igazi. és az életben szerepet játszom. De ez már lila! A lilaságot pedig gyűlölöm." (Harangozó Márta interjúja, 1983.)

Márkus, a színész

"Ha színigazgató lennék, először mindenkit kirúgnék. És utána újraszerződtetném a színészeket, akikkel lehet valamit kezdeni. A kollégáim szerint rang nélkül is úgy viselkedem, mint egy színidirektor. Bemegyek a szervezéshez és pattogok, hogy miért volt öt páholy az este üres, amikor "minden jegy elkelt". Föltelefonálok az irodába, hogy hibásan írták ki az előadás számát, érdeklődöm a pénztárban, hogy "táblás-e a ház" Miért ez a nagy izgékonyság? Egyszerűen minden izgat, ami a színházra vonatkozik" - (Galsai Pongrác: Márkus László, Nők Lapja, 1982. július 24.)

Mindene volt a közönség. Az első útja mindig a főpénztárhoz vezetett: hogy áll a jegyeladás, milyen ház lesz? Már-már hisztérikusan kényes az előadás pontosságára. Ha egyszer lepróbált egy darabot egyfajta bevilágítással, az ne változzék később meg, mondjuk egy este bennmaradt másik beállítással. Zavarta, ha a díszletmunkások már a vastaps alatt elkezdték felszedni a díszletet, mert sietnek haza: jelenetet rendezett emiatt, a díszletezők bepanaszolják, elviselhetetlen hisztérikának mondták.

"Előadások előtt azért lesek ki a függönyön, hogy lássam, kinek fogok ma itt bolondozni. Ha látok egy-két kedves arcot, akkor már az este is rendben van."

Próbatechnikája a magányos ember felépített útján mozgott. Vagyis megtanulta a szerepet, már szinte az első próbákra, majd adott helyszíneket, s a kollégái reagálását építette be magába a mondatok mögé. S otthon ezt gyakorolta tovább. Ám a próbafolyamat során a kollégák egyre jobbá csiszolták saját játékukat, amely változásként jelentkezett Márkusnál, hiszen korábban meg ez volt, és nem az. Ráadásul a kollégái többsége egyre pontosabb szövegtudással haladtak a bemutató felé, amely rá nézve, egy szüntelen változó, önmagát benne folyamatosan módosításokra kényszerülő színészként élte meg, amely őt feszültté, ingerlékennyé tette. Számos konfliktusa ebben az eltérő ritmusú próbaciklusban keletkezett, ami miatt őt számosan kiszámíthatatlan hisztériának gondolták

Kényes volt a megjelenésére, az öltöztetők, és szabók trehányságát nehezen tolerálta. Legendássá váló veszekedések fűződtek egy-egy nevezetesebb szerep jelmezeihez. Szenvedélyesen kikérte magának, ha valaki késett a próbákról, ha megváratták, mert valaki másnaposan, felkészületlenül csúszott be a próbára. De, mint Körmendi János leszögezte, akit megbántott, legyen az sminkes, öltöztető, partner, attól mindig képes volt bocsánatot is kérni idővel, ha szükségesnek látta, valamilyen engesztelő ajándék kíséretében.

Maga is elismerte, hogy ha kijött a sodrából, azt a Madách téren is hallani lehetett: "Bezzeg Csortos vagy Somlay idejében nem lett volna ordítás, azok finom urak voltak, és öltek volna, késsel, pisztollyal." Úgy viselkedett, mintha az egész előadás, sőt az egész színház az ő személyes felelőssége lenne. Gombos Katalin visszaemlékezése szerint néha teljesen átvette a hatalmat a rendező felett.

"Szörnyűség, amiben élünk, s a világ ha akarjuk, ha nem bejön a lakásunkba a tévé híreivel. Ez borzalmas tanítómester, s ezért úgy érzem még vadabbul kell játszani, a közönséget még vadabbul kell felrázni, s szórakoztatni, én nekem ez álmom, hogy az emberekkel elfeledtetni ezt a szörnyűséget amiben élünk. Szeretem betölteni az álmaimat, bár nem mindig sikerül." 1985 - tévéinterjú Ungváry Tamással.

A színpadi nevetésről - humorról

Márkusnak a színészi pálya szentségével szembeni egyetlen kilengése a színpadi nevetések voltak: Domján Edittel a "Hermelin"-ben, esetleg Gábor Miklóssal a "Koldusoperá"-ban, vagy Pécsivel "A nagy Romolus"-ban. Legendássá lett az egymás ugratása Gregussal a Jubileumban, de sokat tréfálkozott Tóth Enikővel a "Játék a kastélyban" előadásai alatt, vagy Lippaival az Adáshibában.

"Ez a nevetőgörcs iszonyú. ez annyi bajt csinált már nekem, hogy elmondani sem tudom."

Máskor arról beszél, hogy "Szerintem humor nélkül nincs színház. A humorérzék nélkül lehet jó szakszervezeti tag, megbecsült állampolgár, esetleg még tehetséges is: de nem igazi színész. Ha a színész megmaratja szerepeit a humor savával, már olyan tulajdonságok birtokába jut, amelyet különben észre sem venne."

Márkus a szereptanulásról:

"Először is hinni kell a szerepben. Másképp nem megy. Megpróbálom magammal tisztázni: miért fontos nekem, hogy eljátsszam? S ennek következtében miért érdemes megnéznie a közönségnek? Bevallom, a legreménytelenebb feladatban is találok valami doppingoló, jó ürügyet. Aztán nekihasalok a szereptanulásnak. A rendelkező próbán már hibátlanul fújom a szöveget. Egyrészt mert annyira utálok biflázni, hogy jobb gyorsan túlesni rajta. Másrészt, mert játék közben támadnak a legkülönb ötletekm s a zizegő papírral a kezükben mammogó színészek akadályozzák a közös játékot. Rendezővel nekem még soha sem volt ellentmondásom. Ő rendezzen! Én játszom! A próbán gyakran négy-öt megoldást is felkínálok. Tessék választani. Más kérdés, hogy mindig a saját elképzelésemet valósítom meg. De a rendező ezt lehetőleg ne vegye észre. Ne sértsük meg a hiúságát. A saját elképzelés azonban csak lassan, nagy önfegyelemmel és igen precíz, feszes munkával alakul ki. Persze, akadnak kivételek. A hattyú figuráját már az első próbákon "hoztam". Valahogy beletrafáltam. De ritka madár a hattyú. "

Márkus László és a kollégák

A főiskolai évek alatt két emberhez került igazán közel: az egyik (a később fiatalon elhunyt) Hegedűs Ágnes, akivel 1955 és 1957 között Debrecenben is együtt játszottak. A másik Körmendi János volt, morbid humoruk hasonlósága okán; később huszonhét évet töltöttek együtt a Madáchban, tökéletes partnerek voltak a színpadon, a másik minden rezdülését ismerték, zseniális játékokat találtak ki teljesen spontán (erre a legjobb példa a Svejk). Civil kapcsolatuk azonban, mivel Márkus szangvinikus típus, Körmendi pedig nehéz természet, ellentmondásos és hullámzó volt.

Nem osztva azt a nézetet, miszerint férfi és nő között nem lehet barátság (Simor Erzsi, Psota Irén, Almási Éva, Csűrös Karola mind "haver" vagy "jó barát") bizonyos szempontból jobban élvezte kolléganői, mint kollégái társaságát: kolléganői ugyanis sosem kívánták szerelmi ügyeiket megtárgyalni vele. Ellenben a férfiak közt, meglátása szerint, két fő téma egzisztál: a foci és a nők; és ő a labdarúgásról nem tudott, futó kalandjairól pedig nem akart beszélni. (Ez irányú tartózkodása számos képtelen pletykát gerjeszt személye körül.) De közeli jó viszony alakult ki az érzékeny és idealista Soós Imrével, illetve azokkal a kollégáival, akik hozzá hasonlóan abszolút úriemberek, mint például Latinovits, Pécsi Sándor, Lőte Attila, Gábor Miklós vagy Kálmán György. Respektálja Mensárost, akivel (a börtön és a kórház intervallumait leszámítva) komplett pályafutásukat egyazon színpadon töltötték el.

Márkus László, a magánember

Gyűjtötte a parfümöket és az öltönyöket. Egyebek közt Rodolfo számos külföldi útjáról hozatott magának egy-egy parfümöt. Megrögzött ékszerbolond. Kocsija nem volt soha: taxin járt vagy gyalog. Imádta, hogy felismerik az utcán. Szórta a pénzt: magára és mindenkire, akit szeretett. Hatalmas borravalókat adott. Karácsonyi ajándékot vett még a színház kazánfűtőjének is. Nagy dohányos hírében állt, de barátja, Szentesi János halála óta a szakma antialkoholistája volt. Szerette az élénk színeket: ez, ahogy ő fogalmazott, irtózás a "nem agyi szürkeállománytól". Kedvenc állata a delfin. Imád utazni. 1960-tól apránként beutazta egész Európát, de mindenütt csak a színház érdekelte. Bécs, Párizs, Velence lenyűgözték, de legjobban London, ahol háromszor is járt, és összesen 35 előadást nézett meg. Színészettel kapcsolatos könyvek, lemezek, kazetták tömegeit hordta haza. Gyakran kollégákat is magával vonszolt egy-egy ilyen tanulmányútra. Addig ügyeskedett, míg bejutott Ingrid Bergmanhoz, és fogadta őt Derek Jacobi, sőt Laurence Olivier is, annak ellenére, hogy fogalmuk sem volt ki az, aki így jelentkezett be: László Márkus, Hungarian actor, National Theatre. ("Miért ne? Nem mondhattam, hogy Madách Színház. National Theatre, az olyan jól hangzik. Különben is, a Madách is nemzeti színház.") Jár Maggie Smithnél és férjénél, Robert Stephensnél, ahol pezsgőznek és másfél óra hosszat beszélgettek: szidták a színész szakszervezetet és a kritikusokat. Otthonosan érezte magát: "Mi, színészek, mindenütt egyformák vagyunk."

Márkus, a nőtlen

Minden boldogságot és örömöt a színpadra tartogatott, így magánéletét is ennek rendelte alá. "Én a szerelmet is mellékesnek éreztem a színházhoz fűződő szerelmemhez képest." Ennek ellenére több alkalommal is fontolóra vette a házasságot, elsősorban azért, mert nagyon szeretett volna gyereket. Egyik komoly kapcsolatának épp a kitelepítés vetett véget, pontosabban az a veszekedés, amire visszatérte után került sor. Egy másik komoly kapcsolata pedig azért futott zátonyra, mert Márkus nem volt hajlandó külföldre távozni. ("Lehet, hogy utcaseprő lett volna belőlem.") Mindezek egymást erősítették benne az elvált szülők gyermekeként szerzett rossz élményekkel együtt, és befutott színésszé válása csak rontott ezen a helyzeten: "A nők iszonyatosak tudnak lenni! Megérzik a sikert, és tönkreteszik az embert, széttépik, megzabálják." Nem zavarta se az egyedüllét, se a magány, sőt örömét lelte benne. "Nem bírtam volna ki tartósabb közös életet egyetlen nővel, megőrültem volna! Nekem ne sündörögjön ott. meg a kölcsönös megcsalás. Talán, ha lett volna külön lakásunk, és látogatóban lettünk volna házasok." Mivel privát ügyekben nem bizalmaskodik, a csak a felszínt látó kollégái és ismerősei számára ez az exhibicionizmus mellett jelen lévő remetehajlam felfoghatatlannak tűnt, valamiféle abnormitást képzeltek a háttérbe, a fals mendemondákat megalapozva ezzel.

"Az ember így ötven körül úgy tele van atyai érzésekkel, hogy szinte hiányzik hozzá egy gyerek" - mondja Turaiként a "Játék a kastélyban" első felvonásában, és ez a civil Márkus Lászlóra is igaz volt. Egy játék lehetősége adódott. amit Lippai Lászlóval, a Madách fiatal színészével közösen játszottak: Lippai ugyanis az "Adáshibá"-ban a fia szerepét alakította, és ezt a szerepet tréfából továbbvitték az életben. Márkus még a róla szóló könyvet is így dedikálta "Lipi" számára: "Fiamnak."

Rádiós munkák

"Rádiózni csodálatos dolog. Minden az ember hangjára van bízva." A színházi előadások rádiófelvételei mellett rendszeresen szerepelt hang- és rádiójátékokban, az utolsó '85 decemberében volt, az "Egy, kettő, három" hangszalagra játszásával Berényi Gábor rendezésében. Nagyon sok mesejátékot is készítettek vele (egy kemencét, egy gyűszűt, egy vadmalacot a hangjával életre kelteni Neki szakmai kihívás volt), ezen mesejátékok közül kiemelkedik Szabó Magda "Bárány Boldizsár" című rádiófelvétele, amellyel a Rádió nívódíját nyerte el. A felvételt később lemezre is átdolgozták, amelynek borítóján az ő arcképe látható. Az egyetlen több évtizede működő rádió-sorozat, a "Szabó család" tagjaként még betegsége idején is folyamatosan bejárt a felvételekre. A rádiókabaré állandó tagja volt, megannyi felvétel őrzi a hangját. Az utolsók egyike az 1985-ös szilveszteri Rádiókabaréban volt hallható (amit még szilveszter előtt rögzítenek), ahol a "Kaltenberg-söröző" című jelenetben, Bárdy György.partnereként búcsúzott a vidám műfaj rádióhallgatóitól.

Betegsége

1975-ben kezdődtek rosszullétei. Egyfajta terápiaként naplóírásba kezdett, amihez korábban sosem volt türelme (nem is igazi napló ez, inkább gondolatok lazán összefüggő gyűjteménye az életéről, vagyis a színházról). Állandó láz, torokfájás kísérte. 1980-ra világossá vált, hogy csontvelő-rendellenessége leukémiába fordult. A gondos orvosi kezelés ugyan mérsékelte a tüneteket, sokáig kollégái, s környezete sem tudta róla, hogy beteg. Nem szólt ő senkinek, nem panaszkodott; végül mostohaapja őt megkerülve tárgyalta meg a helyzetet Ádám Ottóval: mostohafia bármennyire is nem akarta, hogy beteg emberként bánjanak vele, a terhelést most már csökkenteni kell.

Állapota egyre romlott, 1982-ben otthagyta a színpadot. Mikor a darabokat, amikben játszott, levették a műsorról, szóbeszéd tárgya egyre nyilvánvalóbb betegsége. Másfél évet különböző kórházakban töltött, többször megoperálták. Ám a szövődmények a szívét és a hasnyálmirigyét érintették már. Szegvári Katalin a Stúdió munkatársaival riportot készített vele 1983 májusában, mintegy cáfolandó a halálhírét. Ekkor beszélni sincs nagyon ereje, a felvételt utószinkronizálják.

"Addig élek, ameddig játszom!" - ez motiválja, amikor három bemutató erejéig visszatért a színpadra 1984-ben. (Bele se számítja az életébe az olyan napokat, amikor este nincs előadás.) Hangjában és temperamentumában is jelen van bizonyos fáradt árnyalat, mégis képes azt az illúziót kelteni, hogy a javulás nem csak átmeneti. Polgár András bűnügyi drámájában játszik Fábri Zoltán rendezi. Az Adáshibá-ban együtt játszhat Komlós Jucival. Kovács Dezső a Szakonyi-darab felújításáról írt kritikájában megállapította: "Mindent meg tud csinálni a testével, a mimikájával, a szenvedélyes gesztusaival. Márkus, Bódog papa bőrébe bújva szemmel láthatóan egyáltalán nem boldogtalan. Személyiségének teljes súlyával feszül neki a figurának, szinte érezni, hogy feszegeti a szerep falait, amitől egy-egy pillanatra nemcsak az ő figurájának váza kezd recsegni-ropogni, de az egész drámai építmény is. Márkus egy intellektuális clown."

Valóra válik az a szerepálma is, amit több mint huszonöt éve dédelget magában.

A Molnár Ferenc-színész II.

A "Játék a kastélyban", számára az utolsó Molnár-darab, ami szó szerint meghosszabbította az életét. Turai Sándor színműíró, akiben Molnár Ferenc saját önarcképét rajzolta meg, az utolsó szerepe volt a boldog debreceni évek alatt, és azóta vágyott rá, hogy újra eljátszhassa. Ádám Ottó teljesítette ezt az utolsó kívánságot. Zenthe Ferenc alakította Gált, Turai szerzőtársát. Lőte Attila, Lesznek Tibor, Horesnyi László játszanak a darabban, csupa olyan kolléga, akit Márkus kedvel. Annie, a primadonna eredetileg Almási Éva, de egyeztetési problémák miatt végül Tóth Enikő kapja a szerepet. Márkus eleinte neheztel a változás miatt, de a fiatal színésznő remek alakítása már néhány próba után leveszi a lábáról. A "Játék a kastélyban" igazi kasszadarab, elorozza a Macskák musicaltől a legnagyobb közönségsiker címet, és a televízió is rögzíti.

Hermann István, mikor a színikritikusok díjának odaítélésekor a legjobb férfialakítás kategóriájában Márkusra adta szavazatát, döntését így indokolja: "Az író figurájában össze tudja fogni az egyébként széthulló színpadot, s valóban azt érzékelteti, hogy ő a legjobb színpadi szakember az összes szereplők között, mégpedig azáltal, hogy egyszerre tud okos és humorosan fölényes lenni, nyugodt és mégis aktív." Takács István (Népszava) ugyanebből az alkalomból "egy briliáns darab, egy briliáns szerep és egy briliáns színész" találkozásáról beszél.

"A hangsúly Márkus emberi és színészi bravúrján volt - írja Lengyel György. - Az előadások az élet és halál mezsgyéjén folyó küzdelmet is jelentették, és nap mint nap bizonyították a Színház különös erejét és varázsát. Mikor megjelent a színen, a közönség estéről estére kitörő szeretettel és óriási tapssal fogadta."

A végjáték

Harangozó Márta sokórás hangfelvétel segítségével elkészíti portrékönyvét 1983-ban, amelyben életéről és szerepeiről vall Márkus. Ebből egy hangválogatás is bemutatásra kerül a Magyar Rádióban, de az már egy Márkus László emlékének tisztelgő, posztumusz adás.

Évtizedek óta a szilveszteri kabaréműsorok rendszeres előadója volt nem csak a rádióban, így volt ez 1985-ben is. Körmendi János a partnerét alakította egy szomorkás bohóctréfában. A december 29-i próbán fuldokolni kezdett, Körmendi támogatta, hogy el ne essen, de végigcsinálta a próbát. Másnap, az Ádám Ottóval és feleségével folytatott szokásos reggeli telefonbeszélgetés során megígéri, hogy befekszik a kórházba, de a főpróbát és a szilvesztert még végigcsinálja. Az esti előadás után, útban a Kongresszusi Központ felé a taxiban kolléganőjének, Tóth Enikőnek iszonyatos fájdalmakra panaszkodik, ami a színésznőt megrémíti, Márkustól korábban sohasem lehetett hallani ilyesmit. Az öltözőben orvost kér maga mellé. Mikor öltözőtársai, Körmendi és Gálvölgyi János megérkeznek, még van ereje üdvözölni őket, de pár perc múlva összeesik. Az újraélesztési kísérletek, a mentők, az elektromos sokkoló mind hiábavaló. 58 éves volt. A szilveszteri műsor az elkészült felvételek felhasználásával, de már nélküle került adásba. A legszomorúbb szilveszerem volt - emlékezik vissza Gálvölgyi János:

"1985. december 30. Kongresszusi Központ. megérkeznek a mentők. A sarokba húzódom. Még látom, hogy az elektromos sokkolótól megemelkedik a teste. Kikullogok az öltözőből, és azt mondom, hogy ilyen nincs, ez nem lehet igaz. A főpróba után Körmendi Jánossal, és Kern Andrással az én kocsimon a kórházba megyünk. Éjjel kettő. A folyosók üresek. Zöldes fényben dereng minden. Ott állunk hárman és várunk. Én azt képzelem, hogy kivágódik a csapóajtó, megjelenik Márkus hálóingben - rövidben, hogy a lába jól érvényesüljön - széttárja a karját, a kisujján megcsillan a gyűrű, és jellegzetes nevetéssel elénk siet. Ehelyett a folyosó végén nyikordul egy ajtó és lassú léptekkel egy pár fehér orvosi klumpa közeledik. Jön kopogva kimérten. Majd azt mondja nagyon halkan és visszavonhatatlanul:

- Meghalt - És távozik.
Mi hárman elhúzódtunk egymástól és bőgtünk. Én úgy érzem, bennem egy korszak lezárult. Valami véget ért." (Gálvölgyi János: In memoriam Márkus László 1927-1985)

"A Halála utáni első januári Adáshiba előadást, amelyre elővételben minden jegy elkelt, megtartottuk (Berényi Gábor: Márkus László). Ezen az előadáson nem csak a darab szereplői léptek fel, de sokan az őt szerető kollégái közül. Egyetlen kérésem volt, hogy amit előadnak vidám legyen. Közben Szegvári Katalin Márkus László portréfilmjének részleteit játszottuk be, majd a végén elsötétült a színpad, csak egy nagyméretű Márkus fénykép világosodott meg, s felvételről Laci énekelt: Majd gondolj néha rám"

(.) "Nagyon sokat kaptam az emberektől. De kissé félek tőlük. Mert nincs róluk a legrózsásabb tapasztalatom. Főleg az önzetlenségüket, hűségüket, barátságukat illetően. Néha meg lelkifurdalást érzek, hogy nem viszonzom elég szeretettel a népszerűséget. Aztán megvigasztalom magam. Hiszen estéről estére, betegen is fáradtan is az emberek örömét szolgálom. Mit tehetnék ennél többet?" (Galsai Pongrác: Márkus László, Nők Lapja, 1982. július 24.)

Márkus Lászlóról

Almási Éva:
"Ha Lacira gondolok, ma is vidámság, a derű jut róla eszembe. Azután az előadások előtti öltözői beszélgetések. Ha vele játszottam, egészen más hangulatban mentem be a színházba. Ő minden előadásból ünnepet varázsolt. Ünnepelte, hogy játszunk, ünnepelt bennünket, kollégákat és persze ünnepelte magát, de a jelmezeit, a maszkját, a díszletet és a kelléket is."
Ádám Ottó:
"Manapság sok a stílusvita a komikus és a tragikus határvonaláról. Ez nagy komédiások számára soha nem volt probléma. Márkus Laci, Kiss Manyi, Pécsi Sándor pontosan tudták, hol a határ."
Bencze Ilona:
(.) Beleborzongok. Állok két világ határán, miközben peregnek a képek: színdarabok, díszletek, színhelyek, hangok és hangsúlyok, hiszen majdnem minden fényképhez személyes élmény, barátság, közös munka fűz. Így jelen időben, hisz Ők részévé váltak az életemnek. Múltbéli történések, jelen idejű elevenséggel. Laci ott mosolyog Domján Edit, Mensáros Laci, Tolnay Klári, és a többiek társaságában, méltó helyen az Övéi között, a valaha volt legjobb színtársulat tagjaként."
Békés Itala:
"Szerette a Színiakadémiát, ahol évfolyamtársak voltunk. Jó humora hamar összehozott bennünket. Például az egyik nehéz rostavizsgá, úgy úsztuk meg, hogy amikor a fináléban mindenki azt énekelte: Hajrá előre a sík mezőre - mi hátrafele indultunk el."
Csűrös Karola:
"Laci nem csupán kolléga volt, hanem igazi jó barát. A színház, a játék, a mamája és a barátság töltötték ki az életét. Teljes és szép életet élt. Rövidet."
Gombos Kati:
"Mindene volt a játék gyönyörűsége. Mindene volt a színház. Megmaradt egész életében úri fiúnak, színházi "rendezőnek", színházi "igazgatónak", olyannak, amilyennek 18 éves korában megismertem.
Keleti Éva fotóművész:
részlet: "(.) kérted, hogy fényképezzelek a Fösvény címszerepében. - Sok képet csinálj - mondtad tréfásan - ez lesz majd a nekrológom mellett. Érdekes, mert soha sem beszéltél az elmúlásról." (Keleti Éva: Az utolsó karácsonyi ajándék)
Körmendi János:
"Márkus a közéletben, a magánéletben és a legbensőbb fantáziavilágában is színész volt. A vallása színész, temploma a színház."
Lőte Attila:
".hiányzik KRÉHL, BRINSLEY, TURAI. Hiányzik a tehetséged ezerszínű légköre, a játékosság és az együttjátszás öröm, izgalma. Hiányzanak infantilis bolondozásaink, érzékeny sértődéseink, hiányzik az ifjúság egének kékje."
Mándy Iván:
.az a néhány pillanat csönd. abban benne örvénylik minden. Sorsokat nyit meg. Bután elrontott életeket. Ez Márkus László csöndje.
(Mándy Iván: Márkus László csöndje Vássza Zselezova színpadán - Film, Színház, Muzsika, 1977. március)
Müller Péter:
"Márkus László nem élni szeretett, hanem játszani. És addig élt, amíg játszhatott."
Sulyok Mária:
Amióta eljátszotta Hubay Miklós Néró játszik című komédiafűzérének címszerepét, mintha mindig Nero láthatatlan tógájában látnám. Nem, nem készül tűzcsóvát vetni Pestre. Amikor színpadra lép, mégis fellobban a tűzcsóva. De ez nem bont ki lángot magából, virító papírrózsává válik, amilyet a bűvészek varázsolnak elő a kabátujjukból és a tűzijáték petárdái záporoznak elő belőle ezüstös csillagpermetként. Mennyi szín. Engem mégis a szeme sarkából előszivárgó humor, meg az oly gyakran csodálkozón tágra nyíló tekintetéből felénk sugárzó emberkomikum nyűgöz le, melyet olyan önbeosztóan tékozol ránk, mert roppant gazdag művész. (Sas György: Sulyok Mária - Film, Színház, Muzsika, 1973. fenruár. 23.)

A szakmai összefoglalót írta Takács István, Márkus Tamás kiegészítéseivel, javításaival - 2012 - www.szineszkonyvtar.hu

Kitüntetései

Jászai Mari-díj - 1956, 1963, 1972
Érdemes Művész - 1976
Kiváló Művész - 1980
Kossuth-díj - 1983

Forrás:

Harangozó Márta: Márkus László. Ifjúsági Lap- és Könyvkiadó, Bp., 1984
B. Fábri Magda (szerk.): Márkus László. Budapest-Print Kft., Bp., 2003.
Lengyel György: Színházi emberek. Corvina Kiadó, Bp., 2008.
Molnár Gál Péter: Olvasópróba. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1968.
Molnár Gál Péter: Izgága színház. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1974.
Huszti Péter: Emlék-próba. Welcome Kiadó, Bp, 1995.
Bános Tibor: Kiss Manyi. Athenaeum 2000 Kiadó, Bp., 2004.
P. Török Margit Anna (szerk.): Mensáros László élete és pályafutása 1926-1993. Kairosz Kiadó, Bp., 2001.
Hegedős Györgyi: Balettpatkány. Duna International Kft., 2007.
Sághy Ildikó: Szerelemtől a színpadig. Miskolc, 1985.
Gábor Miklós: Nyomozok magam után. Új Palatinus Könyvesház, Bp., 2003.
Koltai Tamás: A Márkus-szerep. Kritika, 1986. 2. sz.
B. A.: Márkus László halálára. Magyar Nemzet, 1986. jan. 2.
Lukácsy András: Márkus László mosolya. Magyar Hírlap, 1986. jan. 15.
Ablonczy László: Méltóságos komédiás. Búcsú Márkus Lászlótól. Film, Színház, Muzsika, 1986. jan. 11.
Czenner Mihály: Márkus László emléke. Magyar Nemzet, 1987. jún. 11.
Szavazótükör. Színikritikusok díja 1983/84. Színház, 1984. október.
Kovács Dezső: Nemzeti Játékszín. Színház, 1985. április.



 

© 2003 www.szineszkonyvtar.hu