Őze Lajos

Életrajz
Filmszerepei
Színházi szerepek
Foto
Szakirodalom

Őze Lajos Színész,

Született:
1935 . április 27. Szentes, Magyarország

Elhunyt:
1984 . október 21. Budapest, Magyarország


Életrajza:

Adatok:
1956 - elvégzi a Színművészeti Főiskolát
1956-1959 - Miskolci Nemzeti Színház tagja
1959-1984 - Nemzeti Színház tagja

 

Életrajza:

Valachi Anna:

A Színjátékos életei

A főszerepben: Őze Lajos
(Hunga-Print Kiadó, Budapest, 1993)

- Részletek -

Előszó

Őzéről könyvet? Nehezen tud meg róla bármit is! - próbáltak lebeszélni meglepően egybehangzó - tehát megfontolandó érvekkel - pályatársai.

Öntörvényű volt. Titokzatos. Befelé forduló. Csak a szerepeiben tárulkozott föl. Ha nem játszott, nem viselkedett színészként. Rejtély, mikor tanult szerepet, mikor szerezte meglepően sokoldalú műveltségét, naprakész tájékozottságát. Senki nem tudta, honnan meríti lenyűgözően életteli megfigyeléseit az emberekről, szerep-énjei kimeríthetetlen nyersanyagáról. Nem adta ki magát senkinek. Úgy ment el, ahogyan jött: némán, jelentőségteljesen, ismeretlenül.

Enni eltántorítási kísérlet valóságos szenvedéllyé fokozta kíváncsiságomat e kivételes színész - pontosabban, ahogy önmagát nevezte: Színjátékos - iránt. Hiszen személyes találkozásaink során - amikor a budapesti Nemzeti Színházban (stúdiósként) és Gyulán (már újságíróként) a közelében dolgozhattam - magam is vonzóan talányosnak, már-már kifürkészhetetlennek találtam nagy formátumú egyéniségét.

Nyomozni kezdtem utána. Kifaggattam kollégáit, családtagjait, ismerőseit. Föllapoztam interjúit, a róla írt kritikákat. Meghallgattam önvallomásait. S természetesen újra megnéztem jó néhány - a technika segítségével fölidézhető - alakítását. [...] A József Attila-i receptet követtem, s "mások tükrében" igyekeztem fölfedezni az ember és a művész értékeit. [...]

Ez a krónika nem csupán egy színész életrajza, hanem egyúttal közvetett kor- és színháztörténet is. Hiszen a legelszántabb különvilág-építgető is csak a történelem adott mozgásterében valósíthatja meg - vagy sem - céljait. Ilyenformán elképzelhető, hogy az alábbi élet-rekonstrukcióban Őze Lajos kortársai közül sokan saját sorsukra ismernek. [...]

Tartozunk neki e maradandónak szánt posztumusz emlékművel, amelyhez - immár holtában, s föltehetően mélységesen szándéka ellenére - ő állt modellt.

De tartozunk e könyvvel egy egész nemzedéknek is, amelynek tagjai a "fényes szellők" hajtóerejétől felröptetve kerültek e reflektorvényes pályára (vagy más, gyökérátültetésre kényszerítő élethelyzetbe), ahol egy új világot véltek meghódítani - ám a mesterségesen fölgyorsított történelmi kiválasztódás előidézte lelki roncsolódást egy életen át nem tudták kiheverni.

Valachi Anna

"Tersánszky Józsi Jenő bácsinak egyszer azt mondták egy riport kapcsán: >Jenő bácsi, magának KÉT ÉNJE van.< Mire az öreg azt mondta: >Akkor valami baj lehet velem, akkor én elpusztultam. Mert nekem kilencéves koromban már HAT volt; akkor hova lett a másik négy...?< Hát ha neki hat volt, akkor nekem NÉGYSZÁZ van..."

(Őze Lajos)

A GYERMEKKOR ATLANTISZA

"A közönség hajlik arra a tévhitre, hogy a mi küzdelmünk csak azon a napon kezdődik, amikor először hall rólunk. Eszébe sem jut, hogy vannak olyan évek is, amikor harcolunk, de még a létezésünket sem sejtik, és talán örökre ismeretlenek maradnánk, ha a szerencse nem segítene egy kicsit."

(Edith Piaf)

Aznap, amikor a bába Szentes egyik városszéli parasztházában a világra segítette Őze Lajos mészáros és Szabó Erzsébet Karolina fiúgyermekét, 1935. április 27-ét írtak.

Ezen a szombaton a világot izgalomban tartó híreken kívül - Hitler nem megy Párizsba; Kommunista sikerek Kínában; Pusztít a spanyoljárvány Angliában - a Szentesi Hírlap olyan típusú helyi tudósításokat közöl, mint bármely más napon: a kisgazdákat leginkább érdeklő gabonaárakon kívül szenzációs tálalású szocio-krimik tucatját, mintegy illusztrálva, hogy a viharsarki fertályon nem veszélytelen vállalkozás szegénynek születni. [...] Itt még javában tart a feudalizmus. Most készülnek áttérni az új időszámításra. [...] A szentesi határban irdatlanok a távolságok. A telefon ismeretlen fogalom ezen a tájon. Még a pap is házhoz megy húsvétkor a tanyai hívőkhöz: az iskolákban tartják a szentmisét. Miközben Budapesten a Nemzetközi Vásárra készülnek - ahová az ország népe félárú vonatjeggyel utazhat -, Szentes városában még csak most készülnek fölállítani a Pontos idő óraüzem helyi fiókját. Eddig csak a pontatlanul működő toronyórák mutatták a lassan vánszorgó időt...

Másnap, április 28-én már az újszülött neve is szerepelt a szentesi napilapban, az Anyakönyvi kivonat rovat "Születtek" listáján. A tizennégy újonnan bejegyzett emberke neve közül a másodikat azonban hibásan nyomtatták ki: Őze Lászl óról akkor még senki sem sejthette, hogy néhány évtized múlva országos hírű színészként vési be nézői memóriájába igazi nevét.

[...]

Az apa nehéz természete, kiszámíthatatlansága, időnkénti eltűnései, felbukkanásai miatt az anyának megélhetési forrás, állás után kellett néznie, mások gondjaira bízva kisfiát. Távollétében érte a gyermeket az a - jövőjét is beárnyékoló - traumatikus élmény, amely miatt súlyosan dadogni kezdett. [...] Társai kiközösítették, s már-már szellemi fogyatékosként kezelték.

Azt hiszem, ha rokkantnak születek, akkor sem gúnyolnak ennyit úgynevezett embertársaim, mint így, hogy dadogtam. A vakot ugyanis átvezetik az utcán, a bénán is segítenek, de a dadogóst mindenki csak kiröhögi. Nahát, én ezt fogtam ki. Sem játszótársaim, sem barátaim nem voltak. Ha ugyanis befogadtak, nagyon megnehezítettem a játékot azzal, hogy nehezen voltam képes kinyögni a mondanivalómat. Ezért aztán - ha netán mégis befogadtak - kiröhögtek, majd elzavartak, vagy csak egész egyszerűen vertek, vertek... [...] Kizárt mindenki - minden baráti társaság, a fiúk, a lányok - minden játékból. Gúny tárgya voltam reggeltől estig, s ez rettenetes idegérzékenységet okozott nálam. Bármilyen jó szándékú is egy anya, nagyszülő vagy bárki, egy idő után a szemükben az ilyen gyerek nyomorék. Megvan mindkét lába, csak éppen a legnagyobb baja van: nem tud beszélni. Ők is kezdtek engem majdnem nem szeretni.

[...] Messze van még az az idő, amikor ez a némaságra kárhoztatva cseperedő gyermek felnőttként is felülvizsgálja és a világ elé tárja eszmélkedése emlékeit. Egyelőre a reá mért sors kikerülhetetlenségének tudatában éli s szenvedi végig a gyermekkorát, hiszen még kedvteléseit is a kényszer szülte magány jelölte ki számára.

A gyermekkor - ahogy így felnőtt fejjel visszaemlékszem - rettenetes volt. És mégis, valahogy azóta is innen merítek, mert ezek az évek valami megmagyarázhatatlan dolgot hoztak ki belőlem.

GYÓGYÍTÓ LÁZADÁS

"Valamikor labdatéren
Hét fiuk ha összekaptunk sorshuzáson
Ki az az egy nem osztozó
Labdaverő boldogságon,
Ki az az egy, ki ne játsszon,
Engem dobott ki a sors,
Mindig engem, mindig engem."

(Ady Endre: Dalok a labdatérről)

Az a bizonyos megmagyarázhatatlan dolog, amely Őze Lajos számára sorsfordító jelentőségű s élethosszig kamatozó adottság volt: a lázadás mersze és képessége. Nem hősies virtus, hanem feneketlen elkeseredés, a "csak azért is megmutatom" indulata szüli a lehetetlent nem ismerő vállalkozókedvet. Bizonyára a "hely szelleme", a viharsarki kollektív mentalitás is nyomot hagyott a táj szülöttjén. A "sivatagi gyermekkor", amely "nappal forró, éjjel megy fagyos", szélsőséges, de szívós, nagyot akaró és bíró, tehetséges emberré formálta. [.]

A kisiskolás Őze Lajos mindezt még nem tudta, legfeljebb érezte. Számára akkor megbélyegzettsége okozta a legelviselhetetlenebb egyformaságot. Nap mint nap éreznie kellett kiközösítettségét.

Az orvos, akihez kétségbeesett édesanyja elcipelte, azzal vigasztalta: huszonegy éves korára "kinövi" a fiú a beszédhibát; mintha csak múló rendellenességről, prepubertáskori zavarról lett volna szó. A végeláthatatlan hétköznapok - különösen az iskolában töltött órák - azonban kínos lassúsággal vánszorogtak. Kilátástalannak tűnt a várakozás. [.]

Amint megtanulta a betűvetést, egyetlen szenvedélyes az olvasás lett. A könyvek elfeledtették vele nyomorult helyzetét, s a képzelet teremtette szabadság kibírhatóbbá tette számára a megalázó helyzetekben bővelkedő valóságot. Az olthatatlan tudásszomj már a kiszabott sors elleni lázadás első megnyilvánulása volt.

Otthon volt egy kis zuglim, ahol jól meg tudtam lenni egymagam, nem volt zaj, nem volt baj, semmi és senki nem zavart. Ott elbújtam. Míg a többiek kint fogócskáztak és lómadzagoztak, nekem nem maradt más, mint a könyvek, az újság, minden, ami betű volt. Elkezdtem olvasni szép lassan, halkan, szinte magamban - és akkor a görcs lassan felengedett bennem. Feloldódtam. Olvastam a Verne-összest, Jack Londont, no és a Viharsarok című újságot.

Nem volt passzív szenvedő. Mély nyomokat hagytak benne az iskolai kudarcok, a nyilvános megszégyenülések. Hihetetlen indulatokat fojtott magába egy-egy vállveregető leültetés után, amikor - bárhogy is szerette volna elmondani, mi mindent tud - szánalmas erőlködéssé torzult igyekezete. Felnőttként sem bocsátott meg környezetének az együttérzés, a tapintat hiánya miatt. Még halála előtt egy évvel is fölemlegette régi sérelmeit: "Gyermekkorom óta emberkeülő vagyok, mert azt hiszem, az emberek tehetnek róla, hogy kerülöm őket. Nem voltak sokan segítségemre abban a nagyon érzékeny korban, amikor gyerek voltam."

Csak veleszületett intelligenciája s elhatalmasodó pozitív szenvedélye, az olvasás mentette meg attól, hogy destruktív irányba sodorják az "úgynevezett embertársai" iránt érzett negatív indulatai. [.] Elhatározta, nem vár huszonegy éves koráig tétlenül - hiszen "addig is élni kell" -, hanem megtanul magától beszélni.

[.] A magában már folyékonyan olvasó, kilenc-tíz év körüli Őze Lajosnak sokat segíthettek az előbb némán, majd később - tanári biztatásra - fennhangon követett szövegek. S a kezdeti néma szöveghabzsolás a magányos beszédórákon mindennapos öngyötrő próbatétellé lassult. [.]

Az igazi gyógyulást mégis a nótának köszönhetem. Nagyapám orra alatt folyton morgó, nótázó ember volt. Sokszor az ölébe vett, és énekelt. Efféléket például: "Ott iszunk, ugye, pajtás / Nem élünk búval, mint más" - hallottam tőle. S igyekeztem eltanulni dalos tudományát, a virágokról, a betyárokról, a szerelemről, az esthajnalcsillagról. A dal engem is oldott, felszabadított a gátlásoktól.

Hatévi kemény edzés és "hangszál-levegőztetés" után a beszédgörcs végre föloldódott. Az egykori habogó azonban most hadarni kezdett, hogy minél előbb túljusson a mondandóján, nehogy ismét megakadjon s dadogni kezdjen. De a hadarás már nem számított "fogyatékosságnak". Könnyebb volt együtt élni vele, majd erről is leszokni.

Gyötrelmes győzelem volt ez, maratoni távon. Ugyanolyan utánozhatatlan "magánszám", amilyet Őze Lajos későbbi pályáján oly gyakran produkált. Művészetének titkát valahol itt érdemes keresgélni. Játszótársak hiányában önmagát tekintette mindig legrettegettebb ellenfelének, s mindig elfogadta saját kihívásait. A látszólagos lehetetlenről csak azért is bebizonyította, hogy lehetséges. Ezzel elkápráztatta környezetét, s mind teherbíróbbá edzette ingatag önbizalmát.

A NÉP FIA PÁLYÁT VÁLASZT

"Ej, mi a kő? Tyúkanyó! Kend!
A szobában lakik? Itt? Bent?"
(Petőfi Sándor: Anyám tyúkja.

Részlet - Őze Lajos tolmácsolásában)

A gyerekek jövőjéről rendszerint a szülők döntenek. Olykor a történelem is beleszól a családi vitába. Ám egy szegény sorsú fiúnak a háborút követően is kevés esélye lehetett arra, hogy testre szabott hivatásban reménykedhessék. Hacsak a véletlen nem terelte az utólag már szükségszerűnek látszó pálya közelébe. [.]

Történelem szakos tanár szeretett volna lenni.

Föltehetőleg a családi támogatás hiánya, az apai jóváhagyás megszerzése késleltette a fiút, hogy idejében beadja a jelentkezését a szentesi Horváth Mihály Gimnáziumba. Első pályaválasztási kudarcát akkor élte át, amikor közölték vele: a létszám betelt. Jelentkezhetett viszont a mezőgazdasági gimnáziumba, amely azonban az első esztendő után hároméves technikummá alakult át, hogy a nép fiai érettségizett agronómusként mihamarabb bekapcsolódhassanak a termelésbe, a mezőgazdaság szocialista átalakításába.

Különös módon a technikus segítette hozzá Őze Lajost, hogy - akkor még totális pályaalkalmatlansága ellenére - mind közelebb kerüljön majdani hivatásához: a színészethez. [.]

Dr. Sári Ilona magyar-történelem szakos tanárnő - aki a szegedi egyetemen Sík Sándor tanítványa volt - ritka szakmai ambícióval látott munkához a szentesi technikumban. Diákotthoni nevelőként önképzőkört szervezett a kollégistáknak, s a tanórákon kívül is foglalkozott tanítványaival. [.] Irodalmi színpadot szervezett a kollégistáknak, színdarabrészleteket tanított be nekik, szavalni tanította őket, s alkalomadtán az ünnepi műsorok közreműködőit is közülük választotta.

HALÁPI FERENCNÉ (DR. SÁRI ILONA) : Amikor Lajos 1949-ben odakerült a technikumba, tagadhatatlanul nehéz körülmények között élt. Még rendes ruhája sem volt: a tanárok adták össze a pénzt, hogy felöltözhessen. [.] Minden vonzotta, ami az irodalommal volt kapcsolatos. Szívesen szerepelt, bolondozott, ilyenkor oldott volt. De amint személyére irányult az érdeklődés, azonnal bezárkózott. Rendkívül gátlásos volt. Az első évben még a dadogása is erősen zavarta. Azt ajánlottam neki: próbáljon hangosan olvasni, amíg csak nem ejti hibátlanul a szavakat. Hosszú délutánokat töltöttük el együtt, fennhangon olvasva. Így alakult ki benne az a meggyőződés, hogy tud beszélni. Mert eleinte bizony nem volt rá képes.

Hamarosan kitűnt osztálytársai közül egyéni értelmezésű versmondásával. Nem skandált, nem is hadart, mint a tanulók többsége, hanem szabad utat engedett a benne halmozódó feszültségnek, s így érzékeltette - drámai módon vagy éppen játékosan -, miért is íródott a költemény. Okosan, egyéni hangsúlyokkal, a csönd, a kivárás hatásmechanizmusára ráérezve mondta el például az Anyám tyúkját . S aztán sorban a többi, kötelező, majd szabadon választott, a tananyagban nem szereplő Ady-, Petőfi-, József Attila-verset. Őze Ady-szerelme is ebből az időből származik: Sári Ilona tanárnő kedvenc költőjét különösen a szívébe zárta.

Sokáig azonban nem volt hajlandó nyilvánosság előtt verset mondani. Hiába szerette volna tanárnője iskolai ünnepségen fölléptetni a kitűnően szavaló fiút, az mereven elzárkózott az ötlet elől - egy darabig. [.]

A színpad varázsa Szegeden érintette meg először az irodalmi érdeklődésű agronómuspalántát. Addig csak moziba járt, illetve a szentesi Tóth József Színházban látott néha nem túl emlékezetes vendégjátékokat. [.]

HALÁPI FERENCNÉ : Elhatároztam, hogy az egész évfolyamot - az A és B osztályt is - elviszem Szegedre. Már nem emlékszem, melyik darabot láttuk, de arra igen, hogy Lajos lázban égett? Milyen is az a színház. A tangazdaság teherautóján utaztunk éjnek évadján. A gyerekekre olyan mély benyomást tett az előadás, hogy magam is meglepődtem. Másnap Lajos félrevont, és megkérdezte: "Tanárnő, kérem, mit gondol, tudnék én valaha úgy játszani, mint ezek a szegedi színészek?" Meglepődtem: "Maga ilyesmin gondolkozik? Színész szeretne lenni?" Akkor már visszakozott: "Nem, nem!" - és nem beszélt erről egy darabig.

Röviddel ezután az osztály bemutatta Móricz Zsigmond Sári bíró ját. Lajos tulajdonképpen itt ugrott ki. Ekkor már látszott, hogy erős karakterszínészi tehetség lakik benne. Nagy port vert föl az előadás: háromszor is meg kellett ismételni. Ezt követően újra fölvetette: mi lenne, ha pályát változtatna? Nem lehetetlen a dolog, mondtam, de ehhez sokat kell tanulnia, gyakorolnia. Akkoriban mindig mellettem volt, s az iskolai ünnepségeken is mind gyakrabban vállalkozott már versmondásra. Előtte persze rengeteget kínlódtunk, készültünk, de a siker meghozta lassan az önbizalmát. [.]

A színészjelölt [.] elutazott Szolnokra, a kihelyezett felvételi vizsgára.

Aznap Simon Zsuzsa, a Színművészeti Főiskola akkori főigazgatója ment "hallgatónézőbe" Szolnokra. Őze Lajos felvételi vizsgájára ma is élénken emlékszik.

SIMON ZSUZSA : A meghallgatásokon mindig megkérdeztem a jelentkezőket, mit akarnak elmondani, mert úgy gondoltam, tán valamennyivel oldom a stressz-állapotot azzal, ha nem én választok verset. Ő akkor nagy örömömre A walesi bárdokat adta elő. Olyan érdekesen és helyesen értelmezte a verset, hogy más már meg sem hallgattam tőle.

[.]

S hogyan élte meg ő maga a sorsfordító napokat? Állandósult eufóriában.

Forróság öntötte el a mellem. Olyasmit éreztem, mint akkor, amikor szerelmes voltam: ha most még valami történik, megszakad a szívem. Biológiai értelemben.

A régi megaláztatások lelki hegeit hordozó fiatalember végre úgy érezhette: elérkezett az igazságtétel pillanata. Olyan feszültség-levezető önkifejezési formát kínált számára a színpadi játék, amelynek segítségével lenyűgözhette, elismerésre késztethette azokat, akik korábban alábecsülték, semmibe vették képességeit.

MESTEREK SZÁRNYA ALATT

" Sulyok Máriától megkaptam a beszédet, Apáthy Imrétől Moliere-t, Major Tamástól Shakespeare-t, Gellért Endrétől pedig egész pályámat. A többi az én dolgom volt."

(Őze Lajos)

A kezdeti beilleszkedési nehézségek után Őze Lajos főiskolai hallgatónak sikerült megalapoznia élte fontos szakmai-emberi kapcsolatait. A vizsgaelőadások nyilvánosak, a hallgatók figyelemmel kísérik egymás produkcióit, s hamar megjegyzik a kiemelkedő teljesítményt nyújtók nevét. [.]

TÖRŐCSIK MARI : Lajos két évvel fölöttem járt, én pedig sokat filmeztem, így a főiskolán nemigen találkoztunk. Első meghatározó élményemet mégis ebből az időből őrzöm róla. Egyetlen pillanat volt az egész: fehér öltönyben állt egy zongorának dőlve a színpadon, egy szál virággal a kezében. Semmi másra nem emlékszem, csak erre a képre. Úgy állt ott, olyan intenzív jelenlét sugárzott belőle, hogy képtelen voltam levenni a szemem róla. Ez olyasmi, ami csak a legnagyobb tehetségek láttán lepi meg az embert.

GARAS DEZSŐ : Amikor elszavalta egyik kedves versét, Az ős Kajánt , döbbenten néztünk. Szíven ütött ez a fajta fantasztikus tehetség, amelyet nem véletlenül szoktak az ős szóval jellemezni. Őze az állandóság volt. Az a törzsökös ember, akinek az elvei, a nézetei, az érzései nem változtak. Ugyanolyan volt harmadévesen, mint ötvenévesen. Baráti körbe némelykor elképesztően infantilis tudott lenn. Én nem tudom őt különválasztani korszakokra. Szerintem ő öregen született, és fiatalon halt meg.

Talán furcsa kortalansága is hozzájárult, hogy minden korosztállyal meg tudta magát szerettetni. Zolnay Zsuzsa, aki szintén fölötte járt, "megejtően kedves lény"-nek találta a főiskolás fiút, s - noha lányoknál különösen nem volt divat korban "lefelé" barátkozni - bizalmas pajtásává fogadta. Berek Kati, aki már akkor a Nemzeti Színház tagja volt, amikor a növendék "Óze apó" oda járt színházi gyakorlatra, úgy emlékszik rá, mint akinek "csecsszopó-fiatal feje volt, és mégis a tekintete, a lénye, a szelídsége telis-tele volt keserű humorral, és igen sokan féltek tőle".

[.]

A lelke mélyén egyszerre több életet élt. Szüntelenül morfondírozott, szerepeket elemzett, sorsokat szőtt; fantáziált. Ilyenkor a külvilág kívül rekedt a figyelmén. Befelé hallgatózott: elmerült a gyermekkora óta menedéket nyújtó, képzelt szabadságban.

Különc viselkedése a környezetében sokakból idegenkedést váltott ki. Ez íratta az első tanév végén Bánki Zsuzsával is a félreérthető, ám később átértékelt minősítést: "idegbeteg". A tartós ihletettség egzaltációja a különös tehetség megnyilvánulása - ismerték föl előbb-utóbb mindazok, akik eleinte furcsállták föllobbanásait-révüléseit. Akik megszerették, ilyennek fogadták el. [.]

A tehetségét fényesen bizonyító növendék a főiskolai tanulmányokat berekesztő vizsgaelőadásokon is remekelt, Goldoni A legyező , illetve Csiky Gergely A komédiás című egyfelvonásosában. Ekkoriban játszotta első nagyobb filmszerepét Törőcsik Mari mellett a Két vallomás című Keleti Márton-filmben. Partnernője szerint "sajnos, szerencsétlenül rossz film volt. Annyira mindketten érzékenyek voltunk, hogy tisztában legyünk ezzel. Így hát különösebben mély nyomokat nem hagyott bennünk ez a forgatás."

Mindez azonban elegendő szakmai bizonyíték volt a tehetséges fiatalokat tévedhetetlenül fölismerő Major Tamásnak, hogy direktorként ösztöndíjat folyósítson Őzének a budapesti Nemzeti Színházban. A diploma megszerzése után rendes tagként ott dolgozhatott volna tovább szakmai gyakorlata színhelyén, de ő - Major hitetlenkedése ellenére: "Nem létezik, Lajcsi!" - ragaszkodott a vidéki tanulóévekhez. Szerette volna kipróbálni magát nagyobb szerepekben, jól tudván, hogy az ország első színházában eleinte nemigen kapna szakmai megmérettetésre - és a "mélyvízi úszótechnika" elsajátításához - alkalmas feladatokat. Ő pedig "mindent" el akart játszani, az "ide nekem az oroszlánt is!" telhetetlenségével.

Jó adag szorongás is motiválhatta e döntését. Nem érezte még késznek magát a legnagyobbak közé lépni. Önbizalmi válságokba zuhanó, ugyanakkor hiú játékos volt, aki - jóllehet megtanulta, hogyan kell önerőből behozni hátrányait, s a sikert is megízlelte - óvatos duhajként nem kísértette meg idő előtt a szerencséjét.

Helyesen döntött. Szakmailag kellően kiaknázott esztendők elé nézett Miskolcon. [.]

SZERELMI HÁZASSÁG

"Riporter: Milyen az, ha valakit a felesége rendez?
Őze Lajos: Mondhatom, sokszor nagyon kínos volt. Engem ugyanis sokkal keményebb és nehezebb követelmények elé állított, mint a többieket."

(Film Színház Muzsika 1961. október 20.)

Nem a világ végére utazott az oroszlánkörmeit élesíteni vágyó friss diplomás, amikor az '56-os véres események miatt az évadnyitást 1957 elejére halasztó - majd átépítés miatt szinte azonnal bezárt - miskolci Déryné Színházban mint új tag munkára jelentkezett. Molnár Gál Péter Latinovits című könyvében ezt írtja ugyan: "A Miskolci Nemzeti Színház a színházi szakma egyik büntetőtelepe", de azt is hozzáteszi, hogy a fegyelmi okokból ide száműzött tehetségek "magas szakmai tudása, munkaerkölcse jótékonyan hatot a társulatra". Jó iskola volt tehát egy pályakezdőnek.

Miskolc egyébként fényes színházi múlttal büszkélkedett, s hagyományait buzgón ápolta. De a kollégák mindenütt egyformák. A kezdőket nem bátorító figyelemmel, inkább távolságtartó, vizslató kíváncsisággal fogadták. Nem lehetett könnyű a beilleszkedés az elfogódott fiatalembernek.

SZIRTES ÁDÁM : Aki lekerül vidékre, azt várná, hogy az állomáson fogadják, üdvözöljék a színház nevében; szeretné, ha megmutatnák neki, hol fog dolgozni, hol fog lakni. Hát a rossebbet! Még a portán is megállítják, hová megy. A színházban először nem örülnek az embernek. Mindenki el van foglalva önmagával, s közben lesi, figyeli a másikat: tudja-e a szöveget, hogy mondja, hogy játszik? Kezdetben Őze is hasonló cipőben járt. Én is úgy néztem őt, mint egykor engem fogadtak. Szinte magamat láttam, ahogy várta volna a jó szót, a barátságos kalauzolást. De hozzá sem közeledtek. Neki kellett először kezdeményezni, bizonyítani.

Az új jövevény szerencséjére Horváth Gyula - akivel már a főiskolai évek alatt összebarátkozott - szintén Miskolcra került. [.] A két barát közös albérletben lakott. A színházi munkán kívül is igyekeztek tartalmassá tenni napjaikat. Közös versműsort állítottak össze: Ady, József Attila, Tóth Árpád, Baudelaire, Verlaine, Villon költeményeit mondták, főleg fiatalok előtt, mind hangosabb sikerrel. Jóízű, egymást ugrató-kritizáló, játékos rivalizálás alakult ki az elválaszthatatlan lakótársak között.

[.]

Az első bemutató [.] parádés szerepeket kínáló tragédia. Schiller Ármány és szerelem című drámáját Orosz György állítja színpadra, s Wurm szerepe meghozza az igazi kiugrást Őze Lajosnak. [.] Merőben más figurát, "gátlásokkal és kisebbségi érzéssel vert vőlegény-jelöltet" játszik a következő premieren. A két bemutató között tájelőadásokon és szavalóesteken lép fel. A versműsorok kritikai visszhangjából megismerhetjük a politikai szempontokra épülő művészi értékrendet is, amely a hurráoptimizmus jegyében hangszerelné át az egész magyar irodalmat. A megyei lap kritikusa például - ezúttal (bm) szignó mögé rejtőzve - olyasmit kér számon a versmondókon, ami, ha megvalósulna, hiteltelenné tenné a produkciókat. A miskolci alkotók estjét azért marasztalja el, mert "általában nem érződött rajta 1957 ősze, nem érződött, hogy a szerzők egy szocializmust építő hősi korszakban élnek, s hogy ennek a munkának kisebb-nagyobb mértékben részesei is." [.]

Nem csoda, hogy amikor 1958 elején Budapestről Miskolcra érkezett Nyilassy Judit, hogy rendezői diplomamunkáját elkészítse, azonnal megkereste őt a pódiumon, a színházban és a magánéletben is elválaszthatatlan Horváth-Őze-páros: főiskolás emlékeket idézni, szeretett tanáraikról faggatózni, nagyra törő terveket szövögetni - értelmesen elbeszélgetni végre valakivel.

NYILASSY JUDIT : Tele voltunk olyan "majd mi megmutatjuk!" lelkesedéssel. Akkoriban még rendkívüli jelentősége volt egy színházi szerződésnek, s irigység tárgya volt az ország első kőszínházánál dolgozni. Halálos komolyan vettük a művészetet, a feladatunkat, s mindnyájan őriztük magunkban azt az ünnepi lelkületet, amely nélkül nem lehet igazi színházi pillanatokat létrehozni.

Nádasdy Kálmán végzős növendéke a Szerelmi házasság című Shaw-vígjáték rendezésére készült Miskolcon. A főiskolás Őze Lajost csak látásból ismerte, vizsgáit nem látta, így nem voltak érdemi benyomásai a képességeiről. Most azonban kíváncsi lett rá.

NYILASSY JUDIT : Lajosból rendkívüli szuggesztivitás áradt, de akkori életkorához nem illő komorságára is fölfigyeltem. Az embernek az volt az érzése: súlyos titkokat hordoz magában. Érdekelt, hogy a színész-rendezői együttműködés során mi minden derülne ki róla: rá osztottam ezért a fiatal Trench doktor szerepét. Nem volt túlságosan kézenfekvő, hogy ő játssza a férfi főszerepet, mert az a fajta könnyedség, ami ehhez a figurához szükséges, tulajdonképpen hiányzott belőle. Emberismeretem mégis arra ösztönzött, hogy tegyünk próbát. [.]

A közös munkából sikeres előadás született. [.]

A következő esztendőben feleségül vette a gondolkodásmódban, színházi szerelemben hozzá illő rendezőnőt.

[.]

Két évadra szólt eredetileg Őze Lajos miskolci szerződése. 1958 őszétől tulajdonképpen már a budapesti Nemzeti Színházban lett volna a helye: Major Tamás várta. Ő azonban még nem mert élni a lehetőséggel.

[.]

Imponálóan széles a szerepskála, amelyben ezután kipróbálhatja tehetségét, mintegy föltérképezve saját rejtőzködő hajlamait, szunnyadó képességeit is. Horgasujjú Jakab Brecht Koldusoperá jában (bemutatója: 1958. május 23.) Haąek ©vejk jében kiemelkedő sikert arat "színesen megjátszott szimuláns történelemtanára, aki belebetegedett a szimulálásba" (1958 októberében tűzték műsorra). Jókedvű komédiázást és közös főszerepet hoz a két életbeli barátnak, a Horváth-Őze - párosnak Katajev A kör négyszögesítése című vígjátéka, amelyet Horvai István rendezésében Négy bolond egy pár címmel mutat be 1958. november 8-án a miskolci színház. A bohózattal Borsod és Szabolcs-Szatmár megyében tájolnak, és a fővárosban is vendégszerepelnek.

[.]

Idővel azonban mind gyengébb vonzerőnek bizonyultak számára a Miskolcon marasztaló szempontok. A prózai darabok félig üres házzal mentek, a közönség nagy része operettet követelt. A direktor saját műsorpolitikájának helyességét látta igazolódni a látogatottság megoszlásában: "A munkásság nem teljes egészében vágyódik Shakespeare után. A nehéz műfajok mellett kell a >szirup< is - néha" - vélekedett.

[.]

1959 tavaszára Őze Lajos már eldöntötte magában, hogy a következő szezonra elfogadja végre Major Tamás invitálását.

ÚJ TAG A RÉGI NEMZETIBEN

"Nagyszerű épület volt. Mesevilágot teremtett. A Rákóczi útról a néző belépett az előcsarnokba, és kiváló színészek szobrával találta magát szemben. Továbbhaladt a nézőtérre, s bejutott egy agyontiport, agyonvert arany-piros bársony mesevilágba. S máris elfelejtette, hogy a Rákóczi útról érkezett. Látott súgólyukat, előfüggönyt, rivaldát - valahány a színpad világát hirdette. Aztán megszólalt a gong, és elkezdődött az előadás. A néző pedig egy varázslat részese lehetett." (Őze Lajos)

Huszonöt éven át tartó "nehéz hűségben" megélt szerelem kezdődött - pontosabban folytatódott - Őze Lajos és a budapesti Nemzeti Színház között, amikor az önkéntes miskolci vargabetű után visszatért főiskolás gyakorlóévei hívogató terepére. [.]

Noha az akkori Nemzetiben még élt, virult és funkcionált az új jövevények érkezését csak sokára akceptáló szakmai hierarchia, ezúttal a miskolcinál sokkal gördülékenyebben - mondhatni: magától értetődő természetességgel - történt az új tag beilleszkedése a rangos társulatba. Igaz, az itt talált szigorú alá-fölérendeltségi rendszer nem kötötte gúzsba, inkább inspirálta a tehetséges fiatalokat. [.]

Ebbe a miliőbe Őze Lajos olyan otthonossággal illeszkedett be 1959 őszén, mint aki valóban hazatalált.

ZSOLT ISTVÁN : Nem tudok visszaemlékezni a pillanatra, amikor Őze titokzatos módon beleszületett a Nemzeti Színházba, s egy másodperc alatt beleforrott a társulatba. Nem kopogott, nem köszönt, nem mutatkozott be, nem csinált semmi korszakalkotót a színpadon - legalábbis nem maradt meg bennem -, hanem teljesen magától értetődően, ahogy az oxigén belecsorog a tüdőbe, úgy folyt ő bele a Nemzeti Színházba, s vált nélkülözhetetlen tartozékává. Egyszer csak ott volt a büfében ez a félszeg, keszeg, nem jó megjelenésű, nem úrifiú külsejű, nem túl intelligens arcú, félvállas, majdnem azt mondhatnám, nyomorék járású valaki. Hogy fiatalember volt-e agy öreg, azt sem lehetett pontosan tudni - nem volt ráírva az arcára. Ambíció nem érződött belőle, akarnokság sem. S mindenki rögtön elfogadta a jelenlétét. Attól fogva a falak, a bútorok, a függöny, a zsinórpadlás és a feketekávé mellett ő is a Nemzeti Színház szerves alkotórésze lett.

Kollégáit, későbbi barátait már a legelső találkozáskor az új tag egyénisége fogta meg.

KÁLLAI FERENC : Bejött egy titokzatos, különös személyiség. Mi már öreg tagok voltunk akkor Bessenyei Ferivel, s érdekes módon mindketten egyformán éreztük, hogy ez a fiatal, majdnem korunkbeli ember lélekben és szellemiségben hozzánk tartozik. Nem éreztük a különbséget, noha tíz év volt köztünk - de ezt inkább Lajos hangsúlyozta, aki oda-vissza számon tartotta hármunk barátságát. Ő olt a legintenzívebb életigénylő köztünk, és mi ehhez ragadtunk. Abszolút biztosan állt a lábán. Azt hiszem, nem ő szorult a mi barátságunkra, hanem mi az övére, aki ennek az egész kedélynek a motorja volt.

[.]

NYILASSY JUDIT : Első szerepe Pesten Ottó volt a Bánk bán ban. Nem mondhatom, hogy rendkívüli alakítás volt, de természetesen jó (ő persze pocséknak érezte). Akkor még nem annyira szerepalakítói képességében rejlett az "őzeség", inkább egyénisége sugárzó erejében. Átváltozó képessége még nem nyilvánult meg olyan intenzív fokon, mint néhány évvel később. Akkoriban még csak azt lehetett érezni: valamiféle különleges burok veszi körül ezt a fiatalembert, de egyszer át fogja törni. S ez meg is történt. Az emberábrázolás olyan mélységeibe hatolt hamarosan, mint kevesen. A zsenik átvilágító képessége működött benne. Minden lélekrezdülést magától tudott sugalmazni. Házasságunk hét éve alatt pontosan nyomon követhettem ezt a kibontakozási folyamatot.

[.]

Alaposan kiaknázták az új tag képességeit a Nemzeti Színházban. [.]

Megtisztelő és tiszteletet teremtő feladatokon edződik. Nagyra értékelik színházon belül is erős lélekjelenlétre valló, teherbíró tehetségét. [.]

Nem lehet véletlen, hogy a mestertisztelő Őze Lajos kezdettől fogva különösen vonzódott a Nemzeti Színház "nagy öregjeihez", kiváltképpen a sűrítőképességükre hozzá hasonlóan büszke "epizodistákhoz": Bihari Józsefhez, a Makláry fivérekhez, Gózon Gyulához, Mányai Lajoshoz. Vonzalmuk kölcsönös volt, talán mert fölismerhető alkati rokonságon alapult.

ZSOLT ISTVÁN : Bihari Jóskával egy tőről jöttek a világra, noha nem egy faluban, még csak nem is egy korban születtek. Mégis, ők ketten egymáshoz való emberek voltak. Csodálnám, ha az életben tíz mondatnál többet beszéltek volna egymással, mert sem Bihari, sem Őze nem volt öt mondatnál többre hitelesítve. Amikor ők összekerültek, előadás után, kiskocsmákban, még kisebb kocsmákban, a kilencedik fröccs után, gondolom, már pláne nem beszélgettek. De épen az ilyen kapcsolat tud rendkívül szorossá válni. Két felnőtt, érett, izgalmas, érdekes ember - még civilek között is nagy vonzerő, hát még két színésznél! Hogy együtt mentek-e vagy sem, fogalmam sincs róla, de valahol biztosan találkozniuk kellett.

PÁPAI ERZSI : Bihari Jóska székely ember volt. Amikor a jelenésére várt a színészbüfében, hosszú időn keresztül mozdulatlanul ült, egy pontra nézett a csodálatos kék szemével; azt hittük, nincs is köztünk, csak a teste - s egyszerre megszólalt, és hajszálpontosan telibe talált. Lajos ugyanilyen volt, noha nem utánozta Bihari Jóskát. Ő is úgy ült vagy állt, és nézett bennünket komótosan, mint aki egy másik planétán jár gondolatban - aztán megszólalt, és fején találta a szöveg. Sose mertük őt kérdezni, mert tudtuk, olyan csavaros agya van, hogy a végén mi maradunk szégyenben. Tíz székely veszett el benne.

[.]

De nemcsak az idősebb kollégák figyeltek föl Őze Lajos sajátos lényére és színpadi leleményeire, hanem a korban hozzá közelebb álló pályatársak is.

RAKSÁNYI GELLÉRT : Növendék koromban Major rám osztotta Maecenas szerepét az Antonius és Cleopátrá ban, amit - mivel az akkori nagyok között gátlásos voltam - nem tudtam megcsinálni. Ezért úgy élt bennem azóta is a figura, hogy Shakespeare nagyon részeg lehetett, vagy nem figyelt oda, amikor írta, mert nemigen oldható meg színészileg. Amikor Őze Lala kapta meg Maecenast, az egyik próbán lenn ültem a nézőtéren, s csak néztem és csodáltam, hogy ebből az általam gyengének minősített szerepből ez a fiatalabb kolléga mit tud csinálni. Idővel rájöttem a trükkjére, illetve a zsenialitására. Nem azzal törődik, hogy kinek a darabját játssza, hanem mindig a szituációra figyelt. Ettől pedig olyan izzó volt a jelenléte a színpadon, hogy a környezete szinte másodrendűvé vált. Ez volt Őze csodája.

[.]

NYILASSY JUDIT : Benne semmi sem volt kézenfekvő. Mindent többszörös áttétellel, szinte rejtvényszerűen adott ki magából - nem volt könnyen megfejthető. Viszont nagy affinitása volt mások képességeihez. Gyönyörűséggel át tudta adni magát színészkollégái alakításának. Mások tehetségéből is töltekezni tudott. De a dilettantizmust is rögtön megorrintotta. A tehetségtelenség, a hanyagság kifejezetten gyűlöletet váltott ki belőle. Ritkán vélekedett azonban "egyenesben". Szavakkal nem pocskondiázott senkit. [.]

Ha segítségre szorult egy szerepformálással kapcsolatban, soha nem beszélt a próbák konkrét kínlódásairól, hanem olyan élethelyzet felé igyekezett terelni a beszélgetésünket, amelynek fizikai vagy pszichikai vonatkozásait transzformáltan összefüggésbe lehetett hozni a szereppel kapcsolatos problémájával. Ha eljutottunk egy ilyen analógiás csomóponthoz, rögtön ráérzett a megoldásra. Ez a kívülálló számára körülményesnek tűnő, közvetett kommunikációs-gondolkodási mód volt az ő közetlen szellemi megnyilvánulási formája.

Természetesnek tartotta, hogy minden szerepében megnézem. Ilyenkor - szokásával ellentétben - rettenetesen sietett haza. Olyan kérdést, mint "Hogy tetszett", véletlenül sem ejtett ki a számán. Várta, hogy én hozzam szóba a témát. Ha úgy érezte, hogy felemás, bicsaklós pontjai vannak szerepalakításának, arra mindig rákérdezett. Én ilyenkor a rendező agyával próbáltam megtalálni a helyzet pszichikai kulcsát. Amint ez megvolt, ő egy szempillantás alatt rájött, hogyan kell színészileg továbbmozdulnia a megoldatlan figurából. Ilyenkor csak annyit mondott: "Na, nézd meg holnap!", és többet nem beszéltünk a szerepről. [.]

Azt a maximális boldogságfokozatot, amelyre egyáltalán képes volt, kizárólag a színpadon élte át, ott is csak addig, míg le nem gördült a függöny. Hétköznapi helyzetekben nem tudott, nem is akart színészként viselkedni. Már-már természetellenes módon zavarta például, ha fölismerik az utcán, mert magánemberként gátlásos maradt. "Nem bírom, ha bámulnak" - morgott ilyenkor, s valósággal feszengett a népszerűség megnyilvánulásának pillanataiban. Gyűlölt kimenni a függöny elé meghajolni. Ha nem lett volna színházi konvenció, sohasem lehetett volna rávenni a taps fogadására. Roppant nehezen tűrte a pálya járulékosságait. Ha autogramot kértek tőle, valósággal merevgörcsöt kapott. Más színész fölvillanyozódik, ha a "rajongóival" találkozik; ő végig rettegett aláírás közben: hátha nem működik a keze, hiszen kőkemények az izmai.

Verset is azért mondott viszonylag ritkán a nyilvánosság előtt, mert míg a színpadi szerep rejtekezési lehetőség a színész számára, a pódiumra civilként, védtelenül kell kiállnia. Szinkronszerepeket egyáltalán nem vállalt, noha volt idő, amikor minden pénzkereseti alkalmat meg kellett volna ragadnia. A stúdióban az ihletett helyzet hiánya, az elidegenítő technika-központúság zavarta. Félt, hogy ha nem tud a rendező intésére, adott pillanatban, egy vadidegen hangján természetesen megszólalni, visszatért a beszédhibája, amelyet oly szívós munkával küzdött le, s újra dadogni kezd.

[.] Belső szigorának kiszolgáltatottjává vált. Jaj volt, ha rosszul vizsgázott önmaga előtt! A kudarcokat önértékelési csődként élte meg, s hosszú ideig nem tudta kiheverni.

Az első válságom akkor kezdődött, amikor el kellett volna játszanom Biberachot a Bánk bánban, és nem tudtam megoldani magamban. Depresszióba estem, s ez odáig ment, hogy elkezdtem nem enni, nem mosakodni, mert nincs értelme, meg lábat mosni, cipőt pucolni sincs értelme. Ez a depressziós időszak 1960-ban kezdődött.

Súlyos kedélybetegségére a Róbert Károly körúti kórház idegosztályán keresett gyógyulást.

NYILASSY JUDIT : Kapcsolatunk kezdeti periódusában rá tudtam venni, hogy kérjen orvosi véleményt: miképp éljen együtt túlfeszített idegalkatával. Szerencsére dr. Haitsch Emil főorvos embersége, szakmai kisugárzása abszolút pozitívan hatott rá.

A már éltében legendás hírű, "Angyalföldi Szent Emil"-ként emlegetett főorvos - 1967-ben bekövetkezett haláláig - pszichoterapeutája és lelki támasza volt a labilis idegrendszerű, teljesítmény-komplexusa miatt gyakran válsághelyzetbe sodródó fiatal színésznek. Haitsch doktor emberség- és szeretetterápiával gyógyított. Pénzt nem fogadott el pácienseitől, mi több: olykor a fizetését vagy a télikabátját is odaajándékozta a rászorulóknak. Hivatása megszállottjaként a kórházban lakott, éjjel-nappal betegei rendelkezésére állva. Ideális apapótló jó barát, bizalmat ébresztő s tiszteletet parancsoló személyiség volt.

Ismeretségük hat-hét éve alatt Őze Lajos mindössze néhány alkalommal feküdt be rövid kórházi kezelésre, de mindvégig rendszeresen bejárt orvosához pszichoterápiás beszélgetésekre. Hogy mi mindenről esett szó köztük ilyenkor, az szigorúan a kettejük titka maradt, de a terápiás módszerekből sok mindenre következtethetünk.

Haitsch doktor - noha éveken át ki sem mozdult az angyalföldi "szegénykórház" területéről - pontosan tisztában volt a külvilág történéseivel, s igyekezett megkímélni betegeit a nemkívánatos izgalmaktól. Muzsikus páciensei közreműködésével házi hangversenyeket rendezett; a kórházi magnetofonon megörökítette kitárulkozóbb betegei monológjai; Őze Lajost pedig rávette, mondja hangszalagra legkedvesebb verseit. [.]

A depresszió borzalmas betegség. Az orvostudomány tehetetlen, mert megfejthetetlen pszichés állapot. Gyermekkorból származó, felnőttkori végtelen egyedüllét okozza. Hogyan jobban? - őrületes kérdés, nem lehet tőle szabadulni. Latinovits Zolival együtt is voltunk a Róbert károly körúti kórházban, ahol rengeteg verset mondtunk, sokat fölvettünk magnóra. Amikor professzorunk, Haitsch doktor meghalt, másnap a szalagok eltűntek.

[.]

Őze Lajos nem tudhatta: a hangszalagokat Haitsch doktor hagyatékának gondozói megőrizték, s a fennmaradt anyag alapján - az elhangzás sorrendjében - a következőképpen rekonstruálható az akkori repertoárt. Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról . Kónya Lajos: A magyarokhoz . Szabó Lőrinc: Ima a jövőért . Ady Endre: Néhai Vajda János . Vörösmarty Mihály: A vén cigány ; Gondolatok a könyvtárban. Ady Endre: A grófi szérűn ; Az ős Kaján . Arany János: A walesi bárdok .

A versválasztás az elfojtott politikai indulatok létezését, az izzó előadásmód pedig az újratermelődő feszültség levezetési kísérleteinek sikerét bizonyítja. [.]

Őze Lajosról mindenki tudta, hogy Major Tamás kedvence - a lieblingek pedig ritkán örvendenek közszeretetnek. Ő azonban nem használta ki s nem is élt vissza kivételes helyzetével.

PÁPAI ERZSI : Lajos az intelligenciájával, a műveltségével partnere volt Majornak, s tudott bánni vele. Sosem tudtuk megfejteni, Major miért nem goromba soha Lajossal, míg másokkal gyakran az. Végül arra a következtetésre jutottunk, hogy esetleg azért nem bántja Lajost, mert típusban hasonlítanak. Voltak persze összeveszéseik, miközben kifejezetten szerették egymást. [.] De ők annyira egy hullámhosszon voltak, hogy pillanaton belül kiordították magukat, és megegyeztek.

ZSOLT ISTVÁN : Végül is Lajos szerelemgyereke volt a mindenkori igazgatásnak, noha semmilyen viszonya nem volt a direkcióval. Nem volt benyalós, kopogós fajta, de nagyra tartotta azt, hogy Major őt szereti, persze ezt soha nem nyilvánította ki. És mennél jobban ismerte őt Major, annál inkább értettek egymás nyelvén. Major nagyon jól beszélt őzéül, és Őze kitűnően értette a Major-féle fogalmazást.

A "közös nyelv gyakorlására olykor színházon kívül is sort kerítettek. Egy Major Tamás hagyatékából előkerült régi fénykép nem mindennapi kirándulás emlékét érzi: a csoportképen fejkendős asszonyok társaságában látható a Major házaspár, mögöttük Őze Lajos, elmaradhatatlan fekete kalapját mélyen a szemébe húzva. A felvétel egy parasztház udvarán készült 1961. február 5-én reggel, Őze Katalin lakodalmának másnapján.

BECK JUDIT: A húga esküvője alkalmából Őze Lajcsi odarendelt minket Dorozsmára. Tamás aznap szerepelt, úgyhogy színház után, késő este vonultunk oda. Amikor megérkeztünk, már nagyon emelkedett volt a hangulat a kis parasztszobában, meg jó sok füst szorult be. Táncolni kellett, enni kellett, inni kellett. Tamás mondott egy-két verset is, szokása szerint. Hajnalban lefektettek bennünket, nagy dunyhákba, és csak reggel mentünk haza.

[.]

Nem lehetett véletlen, hogy a Shakespeare-rendező Major Tamással közös színházi nyelvet beszélő - s vele szerepköri rokonságban álló Őze Lajos már a kezdet kezdetén Shakespeare darabjaiban mutatta meg legvillódzóbban, mi mindenre képes a színpadon. [.]

BEREK KATI : Nagy pojáca volt. Amikor kinn játszottunk a pesterzsébeti Csiliben - merthogy az is a Nemzeti kamaraszínháza volt egy időben -, mindig rohantunk megnézni a magánszámát A makrancos hölgy ben, amelyben egy szolgát játszott. Sírtunk a röhögéstől, olyanokat talált ki. Neki is kötelező volt minden esete újítani valamit, hogy ne csak a közönség, hanem mi is szórakozzunk. Tündökletes humorú ember volt, de mindig érződött rajta, hogy a vidámsága keserűséget takar. Akárcsak a nagy bohócok, akiken mindig nevet a néző, de közben érzi: csak egy hajszál választja el a sírástól.

[.]

Őzére már pályája kezdetén jellemző volt az a - később mind nyilvánvalóbbá váló - törekvés, hogy a kis szerepekben rejlő játéklehetőségeket a végsőkig kiaknázza. Legendás elődök példája lebegett a szeme előtt.

Sugár Károly átment a színpadon, azután jött egy másik kolléga, aki három órán keresztül beszélt - előadás után a nézők mégis csak Sugárra emlékeztek, aki átment a színpadon.

Kényszerű ars poeticája volt ez akkoriban a Nemzeti Színházban bizonyítani vágyó fiatal színésznek, mert kevés kiugrási lehetőségre számíthatott kezdetben. Noha Major Tamás valóban szerette, nem ő osztotta rá azokat a szerepeket, amelyekben sikert aratott - sőt az általa rendezett előadások közül Darvas József Hajnali tűz és Katona József Bánk bán című darabja kimondottan bukást hozott kedvencének.

Őze Lajos első színpadi megmérettetéseit - Németh László A két Bolyai című drámájának Dósa Elek szerepét, a Minden jó, ha jó a vége I. urát, majd Synge A nyugati világ bajnoká nak főszerepét - egytől egyig Várkonyi Zoltán szereposztó bizalmának s kiváló rendezéseinek köszönhette.

Öt év alatt sok mindent megélt a Nemzeti Színházban: kudarcot, válságot, mellőztetést, majd kiugrást és sikert. E fölfelé ívelő pályaszakasz vége felé joggal érezhette, hogy végre hazatalált.

ELVESZTETT ÉS MEGTALÁLT OTTHONOK

"1965 márciusában fölrobbantották a Nemzeti Színház épületét, s vele együtt azt a szellemiséget is, amit ez az épület sugalmazott. Ha bágyadtan, pislákolva, de sugalmazott. Mert nem lehet kitérni a genius loci minőséget követelő kihívása elől. Ki ne hinne a vonalak, ívek energiát sugárzó mivoltában?... És fölrobbantották! A föld színével tették egyenlővé! Erre a bűnre nincs mentség!"

(Garas Dezső)

1964 februárjában adták közre az újságok az addig rossz pletykának tartott, hihetetlen hírt, hogy hamarosan lebontják a Blaha Lujza téri színházpalotát, mert "útjában áll a városrendezési tervek megvalósításának", majd később azt is hozzáfűzték az indokláshoz, hogy az épület tűzveszélyes. [.]

BEREK KATI : Akkor, a bajban nem volt szakadás a színészek között. Ahány szerv volt Magyarországon, azt mind végigjártuk. Még a pártfőiskolára is elmentünk, mindenhova delegációban. Utána összehívtak minket, és megmutatták a terveket, hogy szóljunk hozzá, mert két év múlva építik az új Nemzetit. Kétségbeejtő, hogy ez megtörténhetett! Annak a színháznak az égvilágon semmi baja nem volt. Ha kínpadra vonnak, ha elégetnek, akkor is csak azt mondhatom: személyi és politikai torzsalkodásnak esett áldozatul az az épület.

A katonaság tűzszerészeinek bevonásával végrehajtott városrendezési akciót - amely következményeiben a Nemzeti Színház további művészi sorsát is tragikusan megpecsételte - Őze Lajos, száműzött pályatársaihoz hasonlóan, tehetetlen szemtanúként nézte végig. [.] A letaglózó élmény kiheverhetetlen, kollektív traumának bizonyult a színészek számára.

ZOLNAY ZSUUZSA : Mint a koldusok, az utcára kerültünk. Egyöntetűen az volt az érzésünk, hogy a házunkat, a lakásunkat, az életünket verik szét a fejünk fölött. Aki csak tehette, eltett magának valami ereklyét az épület romjai közül. Nekem egy páholy aranyozott gipszcirádája jutott. Bizonyára Lajos is megőrzött valami kézzelfoghatót az eltüntetett színház maradványaiból.

Az otthonvesztések sorozata a Nemzeti Színház lebontásával még nem fejeződött be Őze Lajos számára. Magánéletében is válság fenyegette.

NYILASSY JUDIT : Hétéves házasságunk vége felé úgy éreztem: az én lelki egyensúlyom is veszélybe került Lajos állandóan túlfűtött, kiszámíthatatlan lénye mellett. Az életösztönöm késztetett rá, hogy kezdeményezzem a válást. Nem bírtam tovább!...

[ .]

ZOLNAY ZSUZSA : Erősen megviselte második házasságának kudarca. Nem beszélt erről, de látszott rajta. Amikor már nem volt kibe kapaszkodnia, hogy tovább lépegethessen - különösen abban a szituációban, amelyben akkoriban élnünk kellett - ő bizony tényleg kisiklott: lelkibeteg lett. Olyan volt, mint egy harangláb: ide-oda vergődött. Nem volt háttere. Ezért lehetett olyan nagy szüksége Haitsch doktorra, aki őt valamilyen formában mindig kisegítette a lelki kátyúkból.

Biztonságérzete visszaszerzéséért újra a bevált terápiához folyamodott: belevetette magát a munkába. Szerencsére nem szűkölködött feladatokban. Színházon kívül is mind többet foglalkoztatták. [.]

SÁNTA FERENC : Nem ismertem őt Húsz óra című regényem filmre kerülése előtt. De amikor - valahol Eger környékén, egy kis faluban - megérkeztünk a forgatócsoporttal, s a rendező bemutatta, erősen megragadott a személyisége a maga egyszerűségében, póztalanságában. Könnyen érzek rokonszenvet - és hasonlóképpen ellenszenvet - első látásra, s ezt nem is szoktam nagyon titkolni. Őzére azonban szokatlanul kíváncsi lettem. Elnéztem a mozgását, rejtőzködő tekintetét a fegyelmezett arcban, gyors pillantását egy-egy emberre, hallgattam azonnali válaszait a rendező instrukcióira, amelyek nagy intelligenciáról, a dolgok gyors felméréséről, megértéséről tanúskodtak. Különösen figyeltem a járását, mely szinte settenkedő, gyors lopakodást idézett fel bennem; valami kamaszosságot, valami olyasmit, mintha rejtve kívánna jönni-menni az emberek között. (Akkor még nem tudtam, hogy ez valóban így is van.)

Az első felvétel egy szőlőben készült, ahol Őze - megalázott és üldözött "kulákfiú" - kiadja az útját a kíváncsiskodó újságírónak, s akinek szemére veti, hogy üldözötté vált, bár soha nem bántott senkit. Éles volt a szócsata közte és Keres Emil között. Lobogott az indulat a színész-Őzében, zuhogtak a vádló szavak belőle. Felforrósító volt, amit csinált; tökéletes teljesítmény.

Amikor elhangzott az "ennyi", és leállt a forgatás, odamentem hozzá, és folytattam a jelenetet, akkor kitalált szavakkal. A játéka kényszerített arra, hogy tovább "vitatkozzam vele"; a meggyőző ereje késztetett arra, hogy tovább játszódjunk. Azonnal válaszolt, és a szőlősorok között haladva még egy jó négy-öt perces "filmet csináltunk". Minden hirtelen kitalált mondatomra azonnal válaszolt, tökéletes logikával és dramaturgiával. Továbbírta maga is a filmet. A stáb előtt történt ez, s a rendező kérte, vegyük fel, csináljuk újra. Azonnal és egyszerre mondtuk, hogy "nem".

Már csak az ebédnél, a szállodában találkoztunk ismét. Más-más asztalnál ültünk. Én nyílt kíváncsisággal néztem, ő megannyiszor észrevétlenül igyekezett rám tekinteni.

Hetek teltek el. Vége volt a forgatásnak, amikor a lakásomon megszólalt a telefon. Őze kérte, találkozzunk valahol, jó lenne elbeszélgetni. A Pilvaxban állapodtunk meg. (Csak a halála után tudtam meg, mennyire rendkívülit tett ezzel a telefonnal és meghívással.)

Amikor megérkeztem, a Pilvaxban már ott ült egy kétszemélyes asztalnál az üres teremben. Felállt, kezet fogtunk. Megbeszéltük, milyen bort iszunk, s amikor koccintottunk, azt mondta: "Nagyon köszönöm, hogy eljöttél". Ittunk, s én nagyon komolyan, őszintén azt mondtam neki: "Én is örülök. Nagy színész vagy." Semmi ünnepélyesség, rossz hangsúly nem volt a szavaimban. Így gondoltam, és a legegyszerűbben így mondtam.

Ekkor valami megmagyarázhatatlan, számomra akkor nem érthető történt. Megszürkült az arca, aztán elsápadt, és amikor letette a poharát, láttam, remeg a keze. Nem értettem, de folytatni kívántam a beszélgetést, már nem tudom, milyen szavakkal. Semmire nem válaszolt. Nézett maga elé, és olyan volt, mint aki nincs is jelen, azt sem tudja, hol jár az esze. Felverejtékezett a homloka, és nem szűnt meg a remegése.

Elhallgattam, és próbáltam megérteni azt, amit láttam. Nem szóltam, jó darabig csendben voltunk. Aztán azt mondta, egészen fakó, rekedt hangon: "Bocsáss meg, elfelejtettem, hogy mennem kell valahová. Talán már el is késtem." Felállt, megkapaszkodva az asztalban, és tétován kezet nyújtott. Nem nézett rám, úgy ment el. Olyan bizonytalan volt a járása, hogy attól féltem, megtántorodik.

Éreztem, valami olyasmi játszódik le benne, amibe nem szabad beavatkozni. Ha mást látok így lépdelni a kijárat elé, akkor megkérdezem, segíthetek-e valamiben. De nem mentem utána, és nem kérdeztem semmit, mert ugyanannak a titoknak a jelenlétét éreztem, amely találkozásunk első pillanatában megfogott. Mi lehetett ez? Tán a titkolt tudása annak, amit mondtam: "Nagy színész vagy". Talán először "mondta ezt ki valaki" - vagy a szemérmessége nem fogadta el ezt az egyértelmű nyíltságot. A jó isten tudja! [.]

Engedtessék meg nekem a szerénytelenség: barátot keresett bennem, vagy azt vélt felfedezni. Zártságának feloldási lehetőségét látta bennem, ezért keresett. Megérezhette a "civilséget" bennem, illetve láthatta ezt a forgatások ideje alatt, mikor hasonló póztalansággal, egyértelműséggel viselkedtem, mindenféle "szerzői" vagy "bennfentes" allűr nélkül, egyszóval: természetesen. Semmiféle, a "stábban" oly szokásos és visszataszító csókolódzás, ölelkezés, megjátszottság, ízléstelen "felfokozottság" nélkül. És lehetséges, hogy a kimondott szó - "Nagy színész vagy" - kommersz nyálaskodásokat idézett föl emlékezetében, s úgy érezhette, csalódott bennem.

De ezt kevésbé hiszem. Inkább úgy vélem, hitelesnek tartotta, amit mondtam, és ez a hitelesség riaszthatta el. Megijedt attól, hogy legbensőbb tudását, ezt illetően hitelesen igazolják. Hogy igazoltatik. Fura, furcsa, nem egyszerű, komplikált dolog ez - de számomra érthető. Fölfedték legnagyobb titkát: hogy a sok ripacs között valóban nagy színésznek tartja magát.

[.]

Őze Lajos számára a szülőföld vonzása élete végéig erős érzelmi kötést jelentett, noha a gyakorlatban, munkával zsúfolt napjai miatt - jóval ritkábban tudott hazajárni, mint szeretett volna. Vágyaiban azonban állhatatos maradt, s mindennek megnőtt a jelentőségre, ami Szentesre, az Alföldre, a Viharsarokra emlékeztette. Így talált két olyan, érzelmi kárpótlást is nyújtó, igényes művészi műhelyre, amely hányatott élete során mindvégig szülőhelyére, gyermekkorára emlékeztette. A Magyar Rádió és a Gyulai Várszínház a szűkebb pátriát szimbolizálta számára.

A Rádió irodalmi osztályán dolgozó Dorogi Zsigmond is Szentesen született. [.] A szinkronstúdiót széles ívben elkerülő Őze Lajos meglepően hamar otthonos lett a rádióban. Fölszabadítóan hatott rá a hangjáték műfaja, elsöpörte gátlásait. [.]

DOROGI ZSIGMOND: Rendkívüli élmény volt számomra, amikor tanúja lehettem annak a pillanatnak, amikor Latinovits Zoli fölfigyelt Lajosra. A körszínházi Mario és a varázsló bemutatóját követő hónapokban, 1965 őszén, egy hangjátékfelvételen találkoztak a 3-as stúdióba. Én a technikai helyiségből pontosan láttam minden mozdulatot. Zoli az asztalnál ült, és a szövegét nézegette, a tollával alá-aláhúzogatva egy hangsúlyos részt. Soha semmi és senki nem szokta kizökkenteni őt a koncentrálásból. Környezetét, kollégái jelenlétét rendszerint hűvös, kissé fensőséges közönnyel tűrte el.

Amikor Őze került sorra a mikrofon előtt, pár mondat után megállt a toll Zoli kezében. Lassan fölemelte a fejét, és nézte, megnézte magának Lajost, azzal a pillantással, ahogy az ellenfelét, méltó versenytársát méri föl egy bajnok.

Ekkor kezdődhetett köztük az a különös kapcsolat, amelyet inkább lehet rivalizálásnak, mint barátságnak nevezni. Magányos farkas volt mindkettő, s úgy kerülgették egymást, mint akiknek azonos a céljuk, formátumban nagyon hasonlítanak, de nem akarják mindenáron eldönteni, melyikük az erősebb.

[.]

Számon tartották egymást. A színházalapítói terveket szövögető Latinovits Zoltán magától értetődőnek tartotta, hogy a hozzá hasonló gondolkodású színészeket tömörítő társulatban Őze Lajosnak is ott lenne a helye. S amikor a Színészkirály meghalt, egykori "ellenfele" többször visszasírta szüntelen vetélkedésüket.

Kegyetlen barátságban éltünk Zolival. Olyanok voltunk, mint két tigris fullasztó nyári délután. Elterpeszkedett nyugvásban néztük egymást, horkantottunk egyet, aztán hosszú csönd következett, majd megint egy hörgés. Színházat akart, de közbeszólt valami. Igaz, hogy rendezői minősítése nem volt, de ő többet tudott a szakmáról, mint tucatnyian azok közül, akik diplomával valamelyik mester kisinasaként bújtak elő. Épp ez volt a baj talán.

Ha Zoli rendez, azt hiszem, tudtam volna dolgozni mint színjátékos. De színpadon nem tudtunk volna együtt játszani. Egyiknek lenn kellett volna ülni a nézőtéren, és tanácsokat adni, hogy a másikat trambulinra emelje. De egy deszkán? Az megsemmisítő küzdelem lett volna.

[.]

Az 1966-67-es szezont a Hevesi Sándor téri felújított színházépületben - az egykori Magyar Színház hajlékában - kezdi már a Nemzeti Színház társulata. Igaz, ez is ideiglenes otthon, amíg fölépül a vadonatúj és végleges Nemzeti. (Akkor még nem tudják, hogy a várakozási idő sokak számára élethosszig tart majd.) Az albérlőéletnek mégiscsak vége szakad: semmi külső akadálya nincs már annak, hogy a színház a művészi színvonalra koncentráljon. Annál inkább bomlasztja a társulat amúgy sem túl egységes közösségi szellemét a mindinkább elhatalmasodó belső hatalmi harc, amely a két főrendező - Major Tamás és Marton Endre - körül kialakult "klikkek" között folyik. Őze, a "Major-színész", igyekszik megőrizni a szuverenitását, már amennyire ez fajta múlik. Külön definíciót teremt önmaga számára, hogy különállását hangsúlyozza. Színjátékosnak nevezi a magafajtát, aki minden rezsimben csak és kizárólag "deszkapárti", s nem vesz részt a "nappali színjátszásban": a karrier-építgetésben.

Nagyon sok a színész - és kevés a színjátékos! A művészek sajnos csak nappal művészek. De este hétkor, amikor felmegy a függöny, nem látom, hol vannak. Pedig ezt éppen fordítva tartanám jónak. Hogy csak a színpadon bizonyítsunk, és például ne az igazgatói irodákban. Hál'istennek, én Ausztria vagyok. Semleges. Csak azzal szövetkezem, aki színházat akar csinálni. Azzal szívvel-lélekkel együtt vagyok. De egyre kevesebben vagyunk, az biztos.

Nem volt kockázatmentes az effajta gondolkodás. A színész sokat emlegetett kiszolgáltatottságához az is hozzátartozik, hogy nem áll érdekében magára haragítania azokat, akiktől szerepeket, sikert remélhet. De azok, akik tisztában voltak tehetségük mértékével és színházi jelenlétük fontosságával, megengedhették maguknak az egzisztenciális szorongás nélküli élet luxusát. [.]

Ki szent borzongással, ki gyanakvással figyelte kollégái közül, mit meg nem mer engedni magának följebbvalóval szemben Őze. [.]

RAKSÁNYI GELLÉRT: Félelmetes, mit meg mert csinálni. Volt olyan igazgató, aki a büfében szóvá tette állandó italozását, amivel nagyon sokszor veszélyeztette a színházi rendet. Lajos elvörösödött, vett egy mély lélegzetet, és a sárga földig lehordta az igazgatót. "Kikérem magamnak, hogy ilyen hangon merj velem beszélni! Van neked irodád. Ha problémád van velem, hívj föl! Nem vagy igazgatónak való, ha ezt az alapvető szabályt nem tudod! Kikérem magamnak ezt az impertinenciát!" Becsapta az ajtót, és átment a kocsmába. A direktor ott maradt falfehéren. Ha ezt bárki más csinálta volna, akkor ez az úr azt mondja: "Kesztyűs kézzel bánjak el veled?" És valószínűleg el is bánt volna. Lajos nemcsak azért engedhetett meg magának mindent, mert elvitathatatlanul zseniális volt, hanem azért is, mert valami miatt mindent elnéztek neki.

KÁLLAI FERENC : Olyan kalapokat vett fel sötét szemüveggel, hogy úgy nézett ki, mintha egy titkosszolgálat tagja lenne. Fel is merült a gyanú sokakban: nem lehet véletlen, hogy annyi mindent megengedhet magának. Mert normális társadalmakban - kapitalista viszonyok között - olyan állapotban, ahogy ő szokott mutatkozni, már a második alkalommal nem jöhetett volna be a színházba. Neki pedig már a századik esetet bocsátották meg.

A gyanakvó légkör azonban csak később alakult ki körülötte, amikor az alkohol - betegsége előrehaladtával párhuzamosan - nélkülözhetetlen szükségletévé vált. Egyelőre inkább csak szokatlan öntörvényűsége szúrt szemet másoknak. Nem félt a maga feje után menni, ha úgy érezte, igaza van. Nem méricskélte tettei lehetséges következményeit.

KÁLLAI FERENC : Párttag volt, aztán visszaadta a tagkönyvét. Olyan időben tette ezt, amikor még ez bátorságra vallott. Nem értett egyet valamivel, ezért megszüntette a tagságát. Politizálni mindig politizált, de csak úgy, ahogy az ember abban az időben felböfögte az elégedetlenségeit. Nem tudnék hőskölteményeket fogalmazni az ő úgynevezett politikai magatartásáról, ami ma nagy divat. Nagyon megróna érte, ha én most nagy ellenállóvá magasztosítanám. Magatartásában inkább anarchistának nevezném. Mindig a lázadók közé tartozott. Igaz, anarchistára nem jellemző a humánum, de ő abszolút humanista volt.

Lázadó hajlamát szerepfölfogásaiba is beleépítette. Tudatosan kerülte a szokványos színpadi megoldásokat.

Legelőször is elképzelte a megformálandó figura egész addigi és jövendő életét. Majd belebújva fantáziateremtménye bőrébe, kísérletezni kezdett kvázi-önmagán: miképp viselkedjék a drámai szituációkban. Ez a fajta aprólékos, minden részletre kiterjedő szerepépítés mind látványosabb sikereket hozott számára. Már Sean O'Casey Bíborpor ának macskamozgású - jómódhoz szokott, méltatlan környezete ellen arisztokratikus gőggel tiltakozó, s magát a lehető legkomfortosabban fölszerelő - inasa felejthetetlen figura, pedig csak néhány villanásnyi jelenetben látható a Both Béla rendezte előadásban, olyan partnerek mellett, mint Balázs Samu, Sinkó László, Törőcsik Mari, Váradi Hédi, Avar István és Szirtes Ádám.

Igazi kiugrása ekkoriban - amely a szakmát és a kritikát egyaránt bámulatba ejti - Moliere Fösvény ének Jakab mestere. 1967 júniusában mutatja be a Katona József Színház a komédiát Egri István rendezésében, először Básti Lajossal, később Rajz Jánossal a címszerepben. Partnerei - ki a színpadon, ki a takarásban - minden előadáson megcsodálják kifogyhatatlan leleményű, ellenállhatatlan humorú magánszámát, páros jeleneteit.

RAKSÁNYI GELLÉRT: Ilyen Jakab mester biztos nem volt, nem lesz, amíg a színházak A fösvény t játsszák. Olyan félelmetes dolgokat tudott kitalálni a kellékekkel, amilyeneket talán csak Bihari Jóska tudott Magyarországon. Őze Lala olyan mértékben szülte meg ezeket a graciózó figurákat, hogy szinte szégyelltem magam, hogyan öltözhetek együtt egy ekkora zsenivel. (Később viszont, amikor püspököt vagy királyt játszott, azon csodálkoztam, hogyan vehették fel egyáltalán a főiskolára. Nem az eszköztára volt hiányos, hanem ezek a szerepek nem voltak neki valók. [...])

Egyre inkább az a fajta komédiázás vált Őze Lajos erősségévé, amelynek tétje a bonyolult lelkű, identitásukban megzavart személyiségek pszichológiailag pontos, színesen életteli, tragikomikusan hiteles megjelenítése volt. A varázslatos hatást plasztikusan örökítette meg Sándor Iván kritikája a Film Színház Muzsika 1967. június 2-iki számában:

Az előadás külön élménye Őze Lajos alakítása. Ámulva figyeltük Jakab mesterét. Ki ez a figura Őze megfogalmazásában? Fájdalmasan bölcs shakespeare-i bolond? Kacagtatóan groteszk komédiás egy mai abszurd szerző filozofikus színpadáról? Egy Ludas Matyi lelkű parasztlegény, aki tehetetlen, de aztán mégis visszavág, ha fájdalmasan suhog a hátán az urak vesszőcsapása? Mindez együtt formálódik jellemábrázolásában .

Eddig is oda kellett figyelni alakításaira (háborús bűnös Peter Weiss A vizsgálat című drámájában; felolvasó H. Barta Lajos Kiáltás ában; "hiénalelkű tudósító" Ben Hacht-McArthur Rendkívüli kiadás című komédiájában), de A fösvény sikere után nyilvánvalóvá válik: a szegényember-sors megannyi változatának - a meghunyászkodó szervilizmustól a dacos lázadásig - nincs még egy olyan invenciózus kifejezője, mint Őze.

Meg is találják rendre a legkülönfélébb szolgaszerepek. Ezek típusaikban gyakran hasonlítanak egymásra, ám Őze Lajos személyiségeket teremt önmagából, nem típusokat. Ahogy nincs két egyforma ember, úgy két szolga sem lehet az. Minden figurája újnak, sosem látottnak tűnik. Mint például Cosme, a ravasz és bátor szolga alakja Calderon Huncut kísérteté ben, a Gyulai Várszínház 1967. nyári, Both Béla rendezte előadásain, amelyeken Vécsey György szerint (Film Színház Muzsika, 1967. augusztus 4.):

Őze Lajos eddigi legnagyobb alakítását nyújtotta. Cosme bohóccá festett arcából egy érző ember szemei világolnak elénk: könyörületet és megértést kérve. Ez a commedia dell'arte hagyományokon nemesedett figura sír, nevet, vádol és védekezik, támad és menekül. A néző az első pillanattól kezdve szívébe zárja.

Másik kiugrása 1968 januárjában: Illyés Gyula Fáklyaláng című drámájának Józsa Mihálya. A felújításban részt vevők számára közös érzelmi inspirációt adott a tény, hogy az előadást Gellért Endre egykori rendezése alapján állította színpadra Bodnár Sándor. Őze Lajos úgy érezhette: mesterének is bizonyít, ha az ő szellemében, az emberi kapcsolatok igazságát keresve közelíti meg a figurát. Az eredmény nem maradt el. [...]

Szerencsét hozott ez a szerep Őze Lajosnak, a magánembernek, Úgy akarta a véletlen, hogy Józsa Mihály "közvetítse" következő házasságát. [...]

ÁRNYÉKOS ZENITEN

"A színész úgy van a tehetségével, mint a zsoké a lovával. Az igazi zsoké sohasem árulja el, mit tud a lova. Nem akar soha feltűnően nyerni, csak egy fejhosszal, mert nem adja ki önmagát, a következő versenyt is meg akarja nyerni. Ha a színész így bánik a tehetségével, akkor tud csak meglepetéseket szerezni. Mert a színjátszás - nívótartás is."

(Makláry Zoltán)

A fölfedezések kora a hatvanas évek végén kezdődik, s tíz éven át szinte töretlenül folytatódik Őze Lajos pályáján. Különös beérkezés ez. Nem egyenletes ívű. Inkább a véletlenek szeszélyes logikája szabja meg szükségszerű törvényeit.

Észrevétlen az átmenet, mikor lett e különleges tehetség legnagyobb színészeink egyike. Visszatekintve ezekre az esztendőkre, úgy találhatjuk: minden újabb szerepében felülmúlta önmagát. De ahogy a felhők fedezékében száguldó üstököst is csak pillanatokra látni a földről, a rejtekezve élő, hétköznapiságában szinte láthatatlanná váló Színjátékos csak akkor mutatkozott meg a maga káprázatos belső gazdagságában, amikor kilépett a takarásból. A színpadon.

BEREK KATI : Különös evolúciós folyamat volt az ő felnövekvése. Az ember egyszerre csak rábámult. Sosem felejtem el, Goldman Visszajelzés ét játszottuk a Nemzetiben. A színfalak mögött álltam, mellettem Zsolt Pista, s együtt néztük Lajos jelenetét. Egyszer csak megszólalt: "Mondja, maga észrevette, mikor lett ebből a fiúból korszakalkotóan nagy színész?" Elmosolyodtam, mert mintha a gondolataimat mondta volna ki hangosan. Valóban elsöprő volt, mindenkinél nagyobb, aki abban a pillanatban a színpadon volt.

[...]

SZIRTES ÁDÁM : Ösztönös? Tudatos? Ez a kettő csodálatosan együtt volt nála. Ő erre a kettős alapra épített. De aztán mert is ám! Mintha égszakadás, földindulás volna a színpadon! Egyszer csak megnyúlt, a bokorból jegenyefa lett! Csodálta őt az ember. És tanulni lehetett tőle mint kollégától. Főleg munka közben, ahogy építkeztünk, raktuk a téglát meg a maltert, mint a kőművesek: te tedd ide, én oda, majd én így fogom, itt hézagot hagyunk... De a szakmáról nem nagyon beszélt. Szemérmes volt ebben az ügyben. Nem akart a szakma professzora lenni.

[...]

SINKOVITS IMRE : Szüntelenül az eredetit kereste, a természetes nyersanyagot, amiből aztán majd ő formál valamit. Ezt a célt szolgálták időnkénti kiszakadásai a szakmából, ebből a mesterséges világból, amely megfosztja az embert valóságos emberi kapcsolataitól, mert állandóan kollégák között forgolódik. Ő azért volt képes annyi mindent eljátszani, mert valóságos élményanyagból táplálkozott, s modell alapján dolgozott - ebben a törekvésünkben hasonlítottunk egymásra.

Miközben a szakma pontosan beméri Őze Lajos sajátosan működő, meglepetéseket garantáló tehetségének természetét, a színházi és filmszerepek mellett egyre több televíziós feladatot kap. 1967 őszén, az akkor elsőfilmes Dömölky János rendező, Babel Lovashadsereg ének megfilmesítésére készülve, próbafelvételre hívja Őzét. A ritka barátságok egyike: félszavakból, gesztusokból is értő munkakapcsolat alakul ki köztük.

DÖMÖLKY JÁNOS : Az első forgatási napon, amikor kinn volt, még csak a háttérben kellett mozognia. Nem is beszéltünk. Figyelte, mit mondok, s megcsinálta, amit kértem. Majd még aznap este fölhívott telefonon, és mondott egy mondatot, ami egy életre titkos és utolsó erőim egyike: "János, ha ezután éjjel háromkor felébresztesz, hogy a filmedben át kell mennem a képen hátul, mint egy hangya, én jövök"... Ez a maximális együttműködési hajlandóság mindvégig jellemző volt rá.

Nagyon bonyolult módon dolgozott. Szeretett mindent kipróbálni, s mivel bővében volt az eszközöknek, e nagy mindentudásából a szívével szűrte ki azt, amire szüksége volt. Annyira egyetemesen, átfogóan gondolkodott a szerepeiről, mindig a lényeg felé törve, hogy képes volt egy beállításban eljátszani az egész filmet.

Kipróbáltam vele nemegyszer azt a kedvelt módszeremet, hogy felvétel közben megváltoztatom az eredeti, a próbákon rögzített instrukciót.

A Babel-filmben is volt egy ilyen, fülbe súgós utasításom. Sinkó, a szemüveges zsidó Babel és Őze, a vad kozák - akinek elvették a lovát, s úgy gondolja, hogy a négyszemű miatt - összevesznek. Értelmetlen férfiverekedésbe torkollik vitájuk. Mindketten ugyanazt az instrukciót kapták, úgy, hogy a másik ne hallja: "Ne engedd el! Kapaszkodj a ruhájába, próbálj néha ütni, de ne engedd el!" Egymásnak estek, hemperegtek a földön. Nagyon jól csinálták, remek technikával melléütöttek, majd elkezdték egymást rángatni. A verekedés kínosan kilátástalanná vált. Sinkó arcára kiült a rémület; Őze pedig azt találta ki, hogy a végén tehetetlen dühében elbőgi magát.

Pazar jelenet volt. Olyasmit hozott ki a színészekből, amit nem lehet előre megrendezni, noha erről szól az egész film.

[...]

Őze Lajosról a hozzá közelebb álló kollégák s a családtagjaik jól tudták, milyen szenvedélyesen izgatta a második világháború története, illetve a haláltáborok kiagyalóinak s üzemeltetőinek, a hatalom megszállottjainak lélektana.

KÁLLAI FERENC : Óriási kriminalisztikai tudása volt. Néha társaságban, minden átmenet nélkül, arról kezdett beszélni, hogyan erősödött meg a náci mozgalom; mi vezetett a világháborúhoz; mi volt Göring szerepe, mikor került börtönbe, ki volt a felesége - de ez csak egyetlen példa. Tudta azt is, hogy a középkorban mikor és miért történt valami.

SIMON ZOLTÁN : Állandóan visszatérő témája volt a hatalom, a "ki kinek parancsol s milyen jogon?" kérdése. Ezt tartotta az őseredeti bűnnek. Mengele működéséből azt a tanulságot vonta le, hogy az orvosok potenciális gyilkosok is. Lépten-nyomon azt tapasztalta, hogy ha valakibe belerúgnak, az elkövetőt a törvények alapján megbüntetik; de ha valakinek a lelkébe tipornak, arra nincs megtorló paragrafus... Szentül hitte, hogy a színészettel meg lehet váltani a világot, ha fölmutatjuk a borzalmat és a szépet. Mindennek a színe mögött rejtőző fonákját, a morál kétarcúságát kereste és találta meg, démonian.

Nemcsak elméletben foglalkoztatta a morbiditás lélektana. Később több interjúban is megemlítette, hogyan következteti ki vagy lesi el közvetlenül az életből a szélsőséges helyzetekbe került emberek viselkedését, lehetséges reakcióit. [...] Első nagy televíziós kiugrása Feutchtwanger A hamis Néró című regényének tévéfilm-változatában azért lehetett olyan emlékezetes, mert a címszerepre készülve történelmi, pszichológiai, sőt társadalom-lélektani tudását is mozgósította, hogy pontosan eltalálja az összetett figura karakterét.

Terentius alakja félreérthetetlenül megegyezik Hitlerével. Talán csak egy különbség van köztük: Terentius tehetségesebb fazekas, mint amilyen festő Hitler volt. Az alak megformálásánál ennek ellenére arra törekszem, hogy ne Hitlert játsszam el, hanem azt a kisembert, azt a polgárt, akiből mások csinálnak bálványt. Terentiust először csak magukkal sodorják az események, de aztán megrészegedik a hatalomtól, s ahogyan erősödik a hatalma, úgy alakul át a jelleme is. Azt is szeretném alakításommal hangsúlyozni, hogy senki sem születik Nérónak. A Nérók lesznek. S ebben nem kis szerepük van azoknak, akik önös érdekeikből ezeket a Nérókat létrehozzák. Az alattvalók szerepe döntő. Alattvaló nélkül nincs fellebbvaló.

[...]

A klasszikussá váló filmszerepet - Bacsó Péter A tanú című filmszatírájának Virág elvtársát - 1968-ban játssza el. E közös munkával a szó szoros értelmében életfogytig tartó munkakapcsolat kezdődik a színész és a rendező között. Őze ezután csaknem minden bacsó-filmben játszik, s tőle kapja majd a legutolsó, élethosszabbító munkalehetőséget, Vekker úr szerepét, amelyet azonban már nem tudott befejezni.

BACSÓ PÉTER : Lajos már főiskolás korában nagyon furcsa személyiség volt. Kezdettől fogva egy különös akcentusokkal rendelkező, végletes egyéniséget láttam benne, aki hallatlanul intenzíven ott van minden szituációban, ezért már a puszta jelenléte hangsúlyos, jelentőségteljes.

A Tanú című filmemben egy fontos és bonyolult szerepet, az egyik főfigurát kellett megformálnia, aki feláldozza életét egy téveszméért; a cél érdekében minden eszközt felhasznál, ugyanakkor szentimentális: saját áldozatával majdhogynem atyai viszonyban, egyfajta paternalista-kreatúra kapcsolatban van. A próbafelvételen olyanfajta magatartást keresgéltünk közösen, hogy a kondenzált funkcionárius figurája ne egyértelműen paródia legyen, hanem eltorzult szubjektív hite tegye őt nevetségessé.

Lajos már a próbafelvételen eltalálta ezt a sajátos magatartást, gesztusrendszert, hanghordozást. S rengeteg ötlete volt a forgatás során. Ő találta ki például azt a mozdulatot, hogy a prűd Virág Árpád leplet dob a szobájában levő női akt szoborra, mert nem tűri a meztelenséget a környezetében, s kurtának találja a szobalányi beosztást telesítő elvtársnő, a volt partizán szoknyáját is.

Egyébként hallatlan feszültségek között csináltam végig a forgatást, mert időnként leállították a filmet, közölve, hogy be van tiltva. Aztán mégis folytathattam, csak éppen évekig nem engedélyezték a bemutatását. A nehézségek ellenére rendkívül jó hangulatban dolgozott a stáb, mert senkinek sem szóltam az akadályokról.

A forgatás és az utószinkron között eltelt egy-két hónap, és érdekes módon Lajos kezdetben nem tudott újra beletalálni a figurába: egészen más hangot ütött meg. Végül újra rátalált Virág elvtárs hangjára, és aztán konzekvensen végig is vitte. Zseniálisan szinkronizálta saját magát.

[...]

A hatalmi szóval halogatott filmbemutató Őze Lajos szakmai beérkezését is jóvátehetetlenül késleltette. Hiába olvashatjuk az 1985-ös kiadású Magyar Filmkalauz ban Kőháti Zsolt visszamenőleges érvényű méltatását: "Őze Lajos rezignált Virág elvtársa a magyar filmszínészet egyik csúcsteljesítménye; politikatörténeti tanulmányok sorával ér föl megvilágító erejű alakítása", ha minderről csak 1979 nyarán győződhettek meg először élményszerűen a moziba járók. Akkor, amikor a Színjátékos már tíz évvel túl volt legteherbíróbb korszakán, s amikor már régen nem kellett őt "fölfedezni".

[...]

*

Sorsfordító évek következnek ezután a pályája delelőjére érkező színész életében. Szakmai kiteljesedése, magánboldogsága, egyáltalán: fizikai léte váratlanul veszélybe kerül. Egy kezdetben ártalmatlannak vélt betegség támadja meg. Apró, fájdalmasan lüktető duzzanatot érez a füle mögött. Megműtik, sugarazzák, de a daganat bármikor kiújulhat. Ha a fájdalom, a levertség csak periodikusan jelentkezik is, a közeli halál sejtelme tartósan befészkeli magát tudatába.

ŐZE LAJOSNÉ : Hatnapos volt az első fiam - 1969 júniusában -, amikor Lali orvosától megtudtam, hogy az időnként megduzzadó csomókat rosszindulatú nyirokérrendszeri daganatos betegség okozza. Négyszemközt elárulta a doktor: vagy két éve van hátra a férjemnek, vagy tizenöt. A második variáns jött be, kísérteties pontossággal.

Noha az orvos szerint Lalinak egy kortyot sem lett volna szabad innia, és a színészettől is el kellett volna őt tiltani, mert a tartós idegfeszültség is siettethette a betegség elhatalmasodását - ő természetesen nem fogadta meg a tanácsokat. Igaz, nem mondták meg neki, mi a baja tulajdonképpen. Csak annyit tudott, hogy időnként kellemetlen kis műtéteknek, sugárkezelésnek kell alávetnie magát.

Iszonyatos nyomásként nehezedett rám a tudat, hogy ilyen riasztó perspektívával kezdődik közös jövőnk. Amikor Gábor születése után öt hónappal Áron megfogant, komolyan fontolóra vettem, legyen-e még egy gyerek, hiszen már akkor gondolnom kellett arra, hogy esetleg elveszítjük az apjukat. Lali beszélt rá, hogy feltétlenül, minél előbb legyen kistestvér. Pedig nem volt könnyű időszak: a két gyerek születése között kellett államvizsgáznom.

Abban bíztam, amit az orvos mondott: hogy féken lehet tartani a betegséget, amíg nemes szervet nem támad meg. Lassítani lehetett a folyamatot, megállítani nem. [...]

Amíg csak halvány veszély volt - hónaljcsomó-operáció, sugarazás - Lalit addig rendkívül foglalkoztatta a dolog; kicsit fel is fújta, végrendelkezni akart. Aztán - már a válásunk után - amikor tényleg egyértelmű jelei voltak a betegségének, s nyilvánvalóan tisztában volt vele, mi baja, a helyzet magaslatán állt: tudomásul vette, és felülemelkedett rajta.

Azok a kollégák, akik közelről figyelték a végeláthatatlanul hosszú betegség fázisait, periodikus le- és fölépülések csodával határos sorozatának látták Őze Lajos puszta létezését. A betegség hovatovább a Színjátékos elválaszthatatlan tartozéka, különös ismertetőjele lett a szemükben, akárcsak a tartós betegségtudat és a szorongás leküzdéséhez mind nélkülözhetetlenebbé váló alkohol.

CSERHALMI GYÖRGY : Azt hiszem, ő együtt élt egy kórházi látlelettel, amit alapvetően elfogadott sorstörténetnek. Attól a műtétjétől kezdve, amelynek kapcsán a hetvenes évek elején elterjedt a szóbeszéd, hogy agytumora van, úgy tűnt: az életének előre megírták a történetét.

[...]

BESSENYEI FERENC : A Nákó, egy híres fül-orr-gégész specialista kezelte őt, aki a nyirokcsomóit sokáig rendben tartotta. De az a szörnyű fenyegetettség, hogy állandóan a halállal karöltve kell járni hosszú évtizedekig, borzasztó érzés. Ezért állandóan rettenetesen felpörgetett állapotban létezett; több életet élt egy idő alatt.

Sokat ivott: nem volt alkoholista, hanem kompenzálta a szörnyű félelmét. Biztosan érezte, hogy ez a dolog nem tarthat sokáig, de nem beszélt róla soha. Tudtuk, hogy sugárzásra jár, kezelésre, mindent tudtunk, de ez nem volt téma köztünk. Jöttünk-mentünk-ittunk-röhögtünk-hülyéskedtünk, és egyszer csak, egyik pillanatról a másikra kiderült, hogy nincs tovább.

[...]

Akkor is a testébe költözött romboló erőkkel foglalkozott legbelül, amikor látszólag nem hederített rájuk. Kétféle harcmodorral küzdött fölváltva ellenük. Hol megpróbálta pozitív cél szolgálatába állítani a halálfélelem fölszabadította óriási energiákat (de ez nem ment szorongásoldó narkotikum nélkül), hol megkísérelte követni az orvosi javallatokat (de az alacsony fordulatszámon vánszorgó, józan élet bénító időfecsérlésnek tűnt számára). Maradt a felfokozott teljesítményhajsza, az önpusztító maximalizmus, a tudatos önkizsákmányolás - a tökéletes produkció érdekében. [...]

Különösen szeszélyes hozzá a sors ez idő tájt. A betegség ólálkodó árnyékában él. Komédiázni kénytelen, míg magánemberként gyászol: 1969. február 18-án, hatvanhét éves korában meghal az édesapja - ő ezalatt A fösvény előadásán kacagtatja a publikumot. Embergyűlölőt játszik nagy elhitető erővel az Athéni Timon ban, amelyet 1969. október 10-én mutat be a Nemzeti Színház Major Tamás rendezésében - miközben majd szétveti a büszke öröm pár hónapos első fia létezésétől.

Kétarcú a világ körülötte. Magánélete rendeződni látszik: van otthona, családja, terheit megosztani igyekvő társa is - csak a közös jövő fantáziaképét színezik mind komorabbá a betegség baljós tünetei. [...]

A balsejtelmek ellenszere számára: a figyelemelterelő, aktivizáló, a menekülés illúziójával kecsegtető munka. A szerepek, amelyekben el lehet bújni, mind megannyi életmentő, szellemi kalanddal és kockázattal (sikerrel vagy bukással) kecsegtető menedék.

S ezúttal már a hivatalos elismerés sem marad el. Fordulni látszik a kocka. A két Bánk-fiaskó - Ottó és Biberach szerepe - után Tiborc kétszeresen is díjazott alakítása lesz Őze Lajosnak. A Both Béla rendezte, új betanulásban színre vitt előadást 1970. február 20-án mutatják be a Nemzeti Színházban (Bánk bán: Bessenyei Ferenc). Alig egy hónapra rá a társulat titkos szavazása alapján Őze Lajosnak ítélik oda a Farkas-Ratkó-gyűrűt; 1970. április 4-én pedig megkapja a Jászai Mari-díj első fokozatát.

[...]

*

Őze Lajos megjelenését tiszteletet parancsolóvá tette különös természete: hallgatag szigorúsága, inkább gesztusokkal, mint szavakkal dicsérő-elmarasztaló stílusa. Voltak, akik fölnéztek rá, de olyanok is, akik nehezen viselték el különcségeit. A beilleszkedési zavarokkal küszködő pályakezdők, a színházi hierarchia alsó fokán állók azonban gyakran és közvetlenül érezhették segítőkészségét.

IGLÓDI ISTVÁN : Amikor a Nemzetibe kerültem, s először találkoztam Lajossal, kicsit tartottam tőle. Komor kinézetű ember volt; nem vett részt a felszínes bohóckodásban, ami a próba-szünetekben a színházakban megszokott. Ő a privát vicceit is komolyan adta elő. Annál meglepőbb volt számomra, amikor Illés Endre Az idegen című darabjának egyik próbája után odajött hozzám és tanácsokat adott, hogyan közelítsem meg a szerepemet. Jólesett a figyelme, mert a Nemzetiben nemien volt jellemző, hogy a régi színészek leereszkedjenek az újakhoz, a kezdőkhöz. Nála a szóba állás a melléállás jele volt. Akit szóra méltatott, azzal szimpatizált. Akkor halt meg az édesapám, s Lajos elképesztően hasonlított hozzá. Vagy csak én láttam úgy

Amikor másodjára az Athéni Timon ban összekerültünk, s a társulat tagjai nem is titkolták, mennyire megalázónak érzik, hogy egy huszonhat éves suttyó - akinek engem tartottak - játssza a főszerepet. Ekkor nagyon meghitt kapcsolat alakult ki köztünk: Lajos tartotta bennem a lelket, nehogy elveszítsem az önbizalmamat. Egész életemben hálás leszek neki ezért.

SINKÓ LÁSZLÓ : Nem tudtam vele kapcsolatba kerülni igazán, már csak azért sem, mert voltak olyan periódusai, amikor nem is lehetett. Nagyon sokszor az alkohol volt ennek az oka. Olyankor néhányunkat, fiatalabbakat igazságtalanul meg is bántott. Fülembe jutott a híre. De ő soha nem ment el odáig, hogy ezért bocsánatot kérjen. Nem is vártam el.

Egyszer azonban volt egy gesztusa. Grillparzer Medeá ját játszottuk a Katonában - akkor ő, nyilván valamilyen terápiás ok miatt, kézimunkával foglalkozott -, s egyik előadás után bejött, szó nélkül letett az asztalomra egy hímzést, majd annyit mondott: "Gratulálok!" Ez nekem mindennél többet ért.

Nem szerette a nagy, barokkos közeledéseket. Én sem. Inkább legyen rejtettebb a szív, és szálkás, tüskés a modor. Akkoriban a Nemzeti Színházban különben is csak így lehetett létezni. Az embernek meg kellett őriznie maga körül saját kis légburkát, különben a mérgezett mezőkön lépkedve vége lett volna. Valószínűleg ő is nagyon sokat küszködött azért, hogy önmagát így, szüntelenül védekezve, megőrizze.

[...]

KADELKA LÁSZLÓ : Minden igazságtalanságot rettenetesen nehezen tűrt. Ha úgynevezett kisembert - akár műszakit, akár egy stúdióst - bántottak indokolatlanul, rendkívül indulatosan kelt az illető védelmére.

[...]

Van azonban egy kényes terület, amelyet leggátlástalanabb színpadi, felvevőgép előtti kitárulkozásai közben is szemérmesen óv a kandi szemektől: az intim szféra. Nem véletlen, hogy alig-alig játszott szerelmes szerepet. S nem azért, mert - ahogy mondani szokás - nem volt "Rómeó-alkat". Ösztönszerűen tiltakozott a lelki (és testi) sztriptíz ellen. Mindent, ami taszít, aljasságot, ármányt, bestialitást, tobzódó készséggel bányászott elő önmagából, ha a szerepe azt kívánta - de a szentséget nem volt hajlandó kiárusítani.

DÖMÖLKY JÁNOS : A Zaharij ikonfestő bűnös szerelme című tévéfilmet 1971 nyarán Bulgáriában forgattuk. Őze játszotta a címszerepet. Különleges élmény volt mindkettőnk számára ez az utazás. Ő tökéletes összhangban élt ott a természettel: gyönyörű tájakon, kolostorokban forgattunk. Ottléte alatt alig ivott. Ez volt ismeretségünk alatt az egyetlen időszak, amikor abszolút harmonikusnak tűnt számomra a lénye.

Rengeteget beszélgettünk ekkor, de valójában mégis akkor ismertem meg őt, amikor itthon a belső felvételekkel folytattuk a munkát. Annál a jelenetnél, amikor haldoklik, és közben a szerelméről kell beszélnie valakinek, Lajos megkövetelte, hogy az egész stáb menjen ki a műteremből. Ugyanúgy, mint amikor egy meztelen jelenetnél a színésznő kéri ezt. Mintha ő is levetkőzött volna, pedig csak beszélt a szerelemről. Azt monda, ez olyan magánügy, privát terület, ami nem tartozik másra. Ez adta a tartását, ez a pokoli szemérem.

*

[...]

Két fergeteges Őze-sikert hoz 1973 tele s nyara - két Shakespeare-darabban. A Szeget szeggel (Major Tamás rendezésében) 1973. január 5-én kerül színre a Nemzeti Színházban. A Vízkereszt et július 6-án a Szentendrei Teátrumban Iglódi István állította színpadra. [...] Erről az előadásról nem maradt fenn videofelvétel, mint a Szeget szeggel ről, viszont Saád Katalin a Színház című szakfolyóirat 1973. októberi számában részletesen megörökítette a próbafolyamat egyes fázisait. Nyomon követte a hatalomvágyó, önimádó udvarmester alakjának tragikomikus felnövekedését is.

Emlékezetes élmény marad Őze immár annyit ünnepelt Malvoliójának megszületése itt, Szentendrén. Meg kell mondjam, Malvolio a vígszínházi próbateremben külsőleges, eléggé érdektelen figurának ígérkezett, s a szabadtéren az első napokban Őze játékának meglevő ereje is széthullott. Tetten érni, hogyan és mikor vált Őze alakítása mégis azzá, amivé lett, nyilván lehetetlen. Az, hogy kemény önfegyelemmel próbált délelőttönként a kertben, s újra apróra szedte szerepét, mikor a többiek már "összegezni" igyekeztek - inkább adalék, mintsem kulcs. Talán a próbamódszerében rejlik a titka? Őze nem tartja kezében próba közben szerepe kéziratát, ellenben sokáig támaszkodik a súgóra. Ilyenkor nem találva a szavakat, a testi kifejezés minden lehetséges eszközét feltárja magában. A gesztusok, magatartások széles kavalkádjából azonban tud szelektálni, és tud rögzíteni. Fokozott szituációérzéke is segíti ebben. Mikor egyszerre, kívülről nézve szinte egyik percről a másikra meggyúrta magából Malvolio alakját, egy csapásra áthangszerelte vele az egész előadást is.

Ugyanebből a beszámolóból tudjuk: Őze a darab zenei karakterének megváltoztatásához is ötletet adott. Egyik próbáról hazafelé tartva "Malvolio" dixiland-ritmusban dúdolgatta az Erzsébet-kori melódiákat, amelyeket eredetileg kísérőzenének szántak. Másnap a rendező kérésére átdolgozták a zenei anyagot, amely az előadáson eredeti és dixiland-változatban is fölcsendült, egyszerre stilizálva és korszerűsítve a produkciót.

Pedig Malvolio is kínban fogant, szenvedésben született csúcsteljesítménye volt e meredeken fölfelé ívelő pályának. A próbák alatt a Színjátékos övsömörrel küszködött, a rá jellemző, elképesztő önfegyelemmel gyűrve le fájdalmait. Volt ideje viszont "kihordani" szerepét: két és fél hónap állt rendelkezésére a csupa fiatal színészből toborzott alkalmi társulatnak, hogy létrehozza, kiérlelje az előadást. Őze a maga harmincnyolc évével legidősebb szereplője volt a darabnak, de a legsikeresebb is. [...]

Hamar elkészült a skatulya, amelyből azonban minduntalan kitört korlátozást nem tűrő egyénisége. Az 1969-ben megjelent Színházi lexikon így jellemezte: "Főleg intrikus szerepkörre alkalmas szénész, magatartásából, hanghordozásából eleve gúny, irónia árad". A besorolást cáfolandó rövidesen bebizonyította, hogy a szarkazmuson túl sokféle szín s jellemcsíra lakozik benne. [...]

Egy színész életében nem létezhet nagyobb belső elégtétel, mint amikor egy korábbi "bukás" tapasztalataiból okulva, sikerre viszi ugyanazt a figurát. Ilyen örvendetes eredményt hozott Őze Lajos újbóli találkozása Biberach szerepével. Ezt a Bánk bán t Marton Endre rendezte, s 1975. március 22-én mutatták be a Nemzeti Színházban.

Nem egyszerűen egy jól megoldott színészi feladat ez Őze pályáján, hanem a szerep színrevitelének összes hagyományát félresöprő, újféle megközelítés gyümölcse. [...]

KÖZELKÉPEK A HÁTORSZÁGBÓL

"Az élet olyan, hogy az, ami előbb vonz és összehoz, később taszít és elválaszt. Az a feszültség, ami belőlem éjjel és nappal árad, sajnos nem teszi elviselhetővé a családi életet."

(Őze Lajos)

Harmadik házassága első éveiben, újdonsült apaként végre megtapasztalhatta a családi harmóniát. Felesége - aki olasz fordító, öt hangszeren játszik s szenvedélyesen szereti a muzsikát - érzékeny, alkalmazkodó társnak bizonyult. Alkatilag meglehetősen különböztek ugyan, kezdetben mégis kitűnően kiegészítették egymást.

ŐZE LAJOSNÉ : Ő a csend világából jött. Gyermekkori élményei, a magány, a dadogás, a sok olvasás, mind-mind csöndre kárhoztatták. Én azonban nem féltem a szavaktól. Rendkívül jó szellemi partnerekké váltunk.

Hamar kitanultam a természetét. Tudtam, hogy szenvedélyes stílusa nem dühöt, hanem felfokozott indulatokat jelez. Mindig elsőként kérdezte meg a véleményemet egy-egy elképzeléséről; beavatott szerepformálásaiba is. Amikor ráérzett a figurára, bizakodóvá vált: "Alakulgat, érzem, ebből lesz test" - mondogatta ilyenkor. Néha azonban a tehetetlenség olyan fokára kergette maximalizmusa, ahonnan nincs tovább. Csak az alkohol segített neki a feloldódásban.

Aki olyan ingerszegény környezetből nőtt ki, mint ő, s lett elsőgenerációs színésszé és gondolkodóvá, annál talán törvényszerű, hogy idegrendszeri megterhelését valamiképpen kompenzálja. Őt szemmel láthatóan a páni félelem hajtotta az ivásra, hiszen genetikailag sem volt felkészítve arra az óriási váltásra, amelyet a saját erejéből, minden külső segítség nélkül kellett végigcsinálnia. Állandó félelemben élt, hogy nem tud megfelelni a mindinkább magába épített, bensővé tett elvárásoknak. Kizárólag az a szerep érdekelte mindig, amelyet éppen játszott; ezáltal örökös feszültséget teremtett maga körül. [...]

Pályatársai is tanúi lehettek a Színjátékos önmagát felőrlő küzdelmének, amelyet az eszköznek tekintett narkotikummal s önmagával vívott - a tökéletes teljesítmény érdekében. [...]

SZACSVAY LÁSZLÓ : Tudom, hogy nem szerette az alkoholt. Ezt egyszer véletlenül kifigyeltem. Egyik nap elromlott a büfében a kávéfőzőgép, s átmentem a Színház presszóba egy duplára. S látom, Lajos ott áll a pultnál, ki van készítve neki három fél cseresznye, mellette a kísérő, s hosszan nézi a kupicákat. (Ő nem vett észre engem, s nem is mertem odamenni hozzá, miután láttam, teljesen el van foglalva a pálinkájával.) Hosszú ideig szuggerálta a poharakat. Egyszer csak megfogta az egyiket, fölhajtotta az italt, s teljes testében végigrázkódott. Látszott, hogy nem ízlett neki. Aztán lenyelte a másodikat, majd a harmadikat is. Hogy miért volt szüksége erre? Rejtély. Talán a fájdalmait akarta így legyőzni, vagy a szorongásait...

Amint a kezdeti, fölvillanyozó örömök a kölcsönös alkalmazkodást igénylő házasélet során hétköznapi élményekké fakultak, mindinkább szembeötlöttek a házastársak közti alkati különbségek.

ŐZE LAJOSNÉ : Emberkerülő volt. Családi körben is szeretett visszavonulni. Nem tudott derűs, kiegyensúlyozott légkört teremteni maga körül. Gyűlölte az ünnepeket, de néhány ember kedvéért, akiket szeretett, le tudta győzni önmagát. Amikor például Rajz Jancsi bácsit meghívta ebédre, nagyon készült rá: nem is ivott aznap. Egyébként azonban nem tudott másképpen úrrá lenni belső feszültségein. [...]

Első külföldi nyaralásunk alkalmával, 1971-ben Jugoszláviában engedte el magát igazán. A nyugalmának az volt a feltétele, hogy ne lehessen őt szerepajánlatokkal, felkérésekkel utolérni. Ezt a helyzetet csak a határokon kívül tudtuk megteremteni... Egyébként három napnál tovább Szentesen sem bírta. Szeretett hazajárni, az anyját, a nagymamáját imádta, de a falusi miliőből hamar elege lett.

Amolyan "föl-földobott kő"-szerű, se vele, se nélküle típusú kapcsolat fűzte szülővárosához, szeretteihez.

SINKOVITS IMRE : Hallatlanul gazdag volt érzelmileg. A szülőföld iránti vonzalmából fakadt a népdalok iránti szeretete, a folklórhoz és anyjához való ragaszkodása egyaránt. Kapatos állapotban képes volt előadás után beülni egy taxiba, és a Nemzeti Színház elől éjjel lehajtatni Szentesre, majd ugyanazzal a taxival hajnalban hazajönni. Próbára újra ott volt.

ŐZE KATALIN : Hozzá nem lehetett csak úgy betoppanni, hívni meg nem hívott bennünket. Mi tehát nemigen kerestük őt. De amikor hazajött, mindig kedves, figyelmes volt. Hosszabb távon azonban már agresszívvé vált, mert nem bírta az egyformaságot. Egy darabig jólesett kikapcsolódnia, de aztán valami, mint egy motor, begyulladt benne, és egyik pillanatról a másikra föltúrázta magát, átváltott a hangulata. Ez egyébként Őze-vonás: én is pont ilyen vagyok...

Ha itthon volt, legtöbbször a régi szentesi élményekről beszélgettünk. A színészetről nemigen. Tévét nézett, aludt, éjszaka evett (nappal soha), meg iszogatott. Ez volt a programja. Teljesen egyedül nem tudott létezni. De csak addig tűrt meg bárki a közelében, amíg szüksége volt az illetőre.

DOROGI ZSIGMOND : Őze nem nosztalgikusan vonzódott a szülőföldjéhez, hanem valódi szenvedéllyel. Budapesten idegennek érezte magát; irritálta őt a művészek mesterkélt világa, életformája, ezért távol tartotta magát tőlük. Tudatosan hétköznapi életet élt; átlagember akart maradni színészként is. A kocsmába is az vitte be, hogy természetesen érző-gondolkodó-viselkedő emberek közé kerüljön. Soha nem volt leereszkedő itt sem. Nála esendőbb figura nem létezett. Természetes közege volt az utca, a kocsma; minden apró megfigyelését az életből merítette. Paradox módon azért tartották őt, a normálist, különcnek, mert amikor kellett, ruhát tudott cserélni. Őze Lajos Színjátékosból mindig vissza tudott változni Őze Lajos polgárrá. De nem mintapolgárrá. A házasságai rendre rosszul sikerültek. Alkalmatlannak tartotta magát a szokványos családi életre.

Kifejezett szeretet érzett a föld iránt. Többször jártunk vidéki városokba irodalmi esteket tartani. Ilyenkor közelről láthattam, milyen izgalom vesz rajta erőt, amikor a szentesi közönség előtt készült föllépni. Másutt nem volt annyira lámpalázas, de az "övéi" körében, amikor bizonyítania kellett, mindig. [...]

Amikor érdemes művész lett, húsz gratuláló táviratot mutatott, ezekkel a szavakkal: "Nézd, ezek közül egy hiányzik." Ugyanis éppen Szentesről nem érkezett egy sem.

Írt viszont Szegedről régi tanárnője, dr. Sári Ilona. Ő - ha nem is láthatta soha életében egykori tanítványát színpadon - mindvégig nyomon követte sorsát...

[...]

*

Szülőföld-pótlék gyanánt Szentest kezdettől fogva a pesti síkság helyettesítette számára. Messzire néző, tágasságra vágyó, szárnyaláshoz szokott lelke a látszólag egyhangúbb terephez vonzódott. Színes és szívós fantáziája sem ütközött ott akadályokba.

CSERHALMI GYÖRGY : Lajos - filozófiai értelemben - tipikus elveszett pesti értelmiségi volt. (Ellentétben Latinovits Zolival, aki igazi budai bóklászó volt, és a kiskocsmákat szerette.) Lajos a talponállók bolyongója volt. Nem rendelt zónaételeket, hanem ostyát vett a Szövetség utcai ostyasütőben, utána pedig cseresznyepálinkát ivott a Nemzeti presszóban.

Tudom, hogy valahol a Viharsarok környékén született, néhány emléket el is mondott nekem pásztoréveiből. Nem nagyon hittem ezeket a dolgokat, bár lehet, hogy megtörténtek. Többnyire arról szóltak, mind a Rákosi-éra idejéből, hogy valamilyen birkanyáj mellett nevelkedett. Ő ezzel mindig azt akarta hangsúlyozni, hogy visszavágyik valahova, ahonnan jött... De ő mindenféle gyermekkori, birkapásztori, szentesi emléke ellenére minden ízében pesti ember olt, s elválaszthatatlan figurája a fővárosi síkságnak.

Amíg a budai hátország védelmében, családja naphegyi hajlékában élt, tudatos kötődési törekvései viszonylagos harmóniát teremtettek körülötte. Se szeri, se száma a jóízű emlékeknek a hetvenes évek elejéről.

[...]

ŐZE LAJOSNÉ: Amikor a gyerekek névadására készültünk, ízlelgettük, milyen utónév illik jól az Őzéhez. A Lajost kategorikusan elvetette: utálta a saját nevét. A lánynév-variáció: Orsolya és Dorka volt. A Gábor Áron rézágyúja családi nóta lett. Gábor születésnapját - elsőszülött lévén - meg tudta jegyezni. Áronét - szeptember 5-ét - már nem tudta mihez kapcsolni.

SOMOGYVÁRI PÁL : Néha mesélt a fiairól. Elmondta, hogy amikor a második gyerek született, s hazahozták a kórházból, Gyöngy Pál zeneszerző, aki fölöttük lakott, lejött hozzájuk: "Te, milyen oroszlán van nálatok?" Tudniillik kontrabasszusban oázott a csecsemő. És ezen nagyon mulatott.

CSURKA LÁSZLÓ : [...] Amikor úgy négy-ötévesek voltak a srácai, együtt nyaraltunk velük Siófokon. Végtelenül jól nevelte azt a két gyereket. Csónakáztatta őket, tanácsokat adott nekik, jött-ment velük, ellátta őket. Rendkívül jó apa tudott lenni.

[...]

AVAR ISTVÁN : Sokszor nyaraltunk együtt Siófokon. A gyerekek úgy féltek tőle, mint a tűztől, s az egész üdülő merő rettegés volt, amikor felöntött a garatra. Hideg volt, fújt a szél, már mindenki kinn volt a vízből, ő meg azt mondta a fiainak: "Majd én embert nevelek belőletek!", és bezavarta őket a Balatonba. Lila volt a két gyerek szája, reszkettek, de nem lehetett beavatkozni. Másnap, ha megjegyzést tettünk, könnyen elintézte: "Eh, kibírják!"

Szatmári István egy Őzére emlékeztető anekdota-füzérben ( Rádió- és Televízióújság , 1986. április 6.) szintén megemlíti e "rideg nevelési" módszert.

Nyaralás közben például gondos szülő volt. A történet idején Garas Dezső akkor még négyéves fiával is törődött "baráti alapon". A gyerek éppen dackorszakát élte. Őze fogta a rakoncátlan lurkót, bevitte a zuhanyozóba, és jéghideg vizet eresztett rá. Amikor megismételte a tortúrát, Garas nem állhatta meg szó nélkül:

- Lajos, mit csinálsz a fiammal?
- Nevelem. Leszoktatom a nyakasságról.
- Így bánsz a tieiddel is?
- Nem, öregem, a mi családunkban erre nincs szükség - válaszolta Őze a gyermeknevelés tudományában járatosabb apa fölényével, és faképnél hagyta az aggódó atyát.

[...]

ŐZE ÁRON : Siófokon, az üdülőben, egy ágyban aludtunk hárman, apuval és a bátyámmal (vele nagyon jó testvérek, amolyan cinkosok voltunk). A nyaralás olyan odabújós élményként maradt meg bennem. Haverkodós volt köztünk a hangnem. Ő szűkszavú, kevés beszédű volt velünk is. Félszavakból kellett értenünk egymást. Úgy bánt velünk, mint férfi a férfival. Ettől feloldódott köztünk a kiskorunkból őrzött feszültség. Mindig hiányérzetünk volt vele kapcsolatban. Keveselltük az együttlétet, hiszen sokat volt távol tőlünk, teljesen anyánkra bízott bennünket.

Korábban féltem tőle. Vehemens természete volt; aki nem ismerte, megijedt tőle. A hangja is félelmetes volt. Egyszer a kutyát is halálra rémítette, amikor felpróbálta a nekünk vásárolt indián fejdíszt és parókát... Ki nem állhatta, gyűlölte a fegyvereket. Egy alkalommal vízipisztolyt vittünk haza, s mindenki rettegett, mit szól hozzá, ha hazajön. Dirib-darabokra törte a játékot, és kidobta: félelmetes volt.

Nagyon fontosnak tartotta, hogy erősek legyünk. Volt egy botja - valójában a szekrényünk keresztrúdja -, azzal tanított védekezni. Egy cselre is megtanított, amelyet mindig sikerrel alkalmazott. Állandóan Papp Lacit állította elénk példaképül, etikailag is.

[...]

ZOLNAY ZSUZSA : [...] Tudtam róla, hogy karatézni tanult. Megmutatta, milyen kifejlett a tenyere éle. Váltig állította: ő már úgy karatézik, hogy egy bikát is le tudna ütni. Amikor megkérdeztem tőle, miért van erre szüksége, azt mondta: "Ez kell nekem!" Egészen biztosan ezt is az orvosa tanácsolhatta neki. Az egész testecskéje, nem tudok mást mondani, puha és majdnem izomtalan volt: a lelki ereje tartotta össze.

[...]

ŐZE ÁRON : Néha vasárnaponként - már a válás után - eljött hozzánk, és történeteket mesélt. Például, hogy látta, amint egy suhanc kilopta a pénzt egy koldus kalapjából; erre apu egy ütéssel kórházba teremtette a rablót, majd a rá jellemző módon bement hozzá látogatóba, vitt neki kompótot, és tisztázta vele a történteket: "Hát, öreg, hogy is volt?"... Nem érte be a száraz tényekkel, mindent kiegészített a fantáziájával.

CSERHALMI GYÖRGY : Hihetetlen lóugrásai voltak. Amikor azt mesélte, hogy az Almássy téren keresztül jövet megvert két csibészt, tudta az ember, ebből csupán annyi igaz, hogy két fickó csúnyán nézett rá. Ilyenkor mindig elmondta, hogy ő karatézott, meg nem is tudom, miket csinált. Szerette volna megverni őket, és azért mesélte el nekem, mert tudta rólam, hogy én szoktam verekedni. A karatéról csak beszélt. Hogy miért volt szüksége önvédelmi sportra? Ki tudja? Nem az a fajta ember volt, akit megtámadnak.

Mindig sejtettem, hogy a meséinek van valami igazság-magvuk, s ő ezeket fölvirágozza, fölcicomázza. Valószínűleg abból eredt ez a szokása, hogy iszonyatosan elégedetlen volt a magánéletével, s úgy gondolta, ha férfias történetekkel veszi magát körül, akkor megerősödik, s ő is tud úgy közlekedni a világban, ahogy a legtöbb embertől látta, holott azok is pajzzsal, álarccal, fegyverrel fölszerelve mászkáltak körülötte.

Biztos vagyok benne, hogy szeretett volna ő is olyan győztesen kikerülni bizonyos politikai szituációkból, mint Az ötödik pecsét órásmestere, ezért a szerepet is úgy játszotta el, mint ami vele történik. S ez egyáltalán nem von le az alakítás színészi nagyságából - ellenkezőleg! Attól volt olyan hihetetlenül megélt a játéka, mert a szerep bőrébe bújva olyasmit is megtapasztalhatott, ami az életben nem történhetett meg vele.

*

[...]

Csak keveseknek sikerült megfejteniük az Őze-stílus jellegzetességeit. Nem a legendás, szűkszavúan sokat mondó modor, hanem a tömör közlés tragikus-mély rétegzettsége volt bonyolult, nehezen fölfejthető. Akinek volt rá hullámhossza, hogy érzékelje az őzei kommunikáció láthatatlan struktúráját, az a formából a tartalomra, az ember lényegére is következtethetett.

DÖMÖLKY JÁNOS : Ő csak a lényegesről volt hajlandó beszélni. Ha azt kérdezte valakitől: "Hogy vagy?" - az nagyon fontos kérdés volt számára. Az állapotát firtató kérdésre két-három mondatban, kimerítő pontossággal tudott felelni. Ha belegondolunk, a nagy költők - Pilinszky, József Attila vagy Ady - tényleg képesek voltak pár sorban csak a lényeget megfogalmazni. Ilyen szempontból, ha Őze mint magánember szólalt meg, amit mondott, tömény költészet volt.

CSERHALMI GYÖRGY : Én mindig bámultam, milyen furcsa ez az ember, ahogy ott ül a Nemzeti előtti padon, szemébe húzott kalapban - amelynek karimája kicsit szélesebb a megszokottnál -, napszemüvegben; egyik keze mindig a zsebében, másikkal a cigarettáját morzsolgatja, s közben előre-hátra himbálja magát, mint az ősidőkben a sámánok, akik szertartás közben hasonló módon gerjesztették magukat.

Elég sok időnek kellett eltelnie addig, míg ezt a közlésmódot megértettem. Vannak ilyen, külön nyelvet beszélő emberek a szakmában. Ahogy meg kellett tanulni latinovitsul, raksányigellértül, meg kellett tanulni őzelajosul is. Egyikük sem tett semmit azért, hogy megértsék őket, csak mániákusan mondták a monológjaikat. A tanulás a mi dolgunk volt. Bizonyos szótári tételek azért érthetőek voltak, valami kis kapaszkodót kaptunk tehát tőlük, de úgy kellett lefordítanunk a szóhasználatukat, mint valami idegen nyelvet.

Lajost nagyon nehéz volt megközelíteni. Az embernek nem volt bátorsága azt mondani neki: "Na, mi van!" Merthogy bizonyos fokig - tudtán kívül - királyi jogokkal ruháztuk fel. Tehát csak akkor szóltunk hozzá, ha ő kezdeményezte a beszélgetést. Talán ez volt az egyik nagy tévedésünk vele kapcsolatban.

[...]

SIMON ZOLTÁN : Vele a beszélgetés rítus volt, sajátos, íratlan szabályokkal, amelyeket ő sugalmazott, s mindkét fél betartott. Szavak nélkül diktálta a törvényeket, s jókora csöndekkel, révedezésekkel mélyítette el a megpendített gondolatokat. Sohasem éreztem tehernek ezeket a hosszú hallgatásokkal súlyossá tett beszélgetéseket. Mindig megtiszteltetésnek éreztem, ha váratlanul fölkeresett, mert ilyenkor közel engedett magához, s ezt nem tette meg bárkivel. Rólam tudta, hogy megjártam Auschwitzot, s hogy értő partnerre talál benne, ha az ő speciális, a haláltáborokkal és a hóhérok lélektanával kapcsolatos témáival előhozakodik.

Kapcsolatunk rituáléja szerint vagy a Színház presszóban beszélgettünk - mindvégi állva, egy pohár ital mellett -, vagy feljött hozzám a próbaterembe skálázni, hangosan gondolkodni.

Rendszerint valami napi problémából indult ki, és mindig a számára legfontosabb alapkérdésekig jutott el. Ilyen volt a férfi-nő-kapcsolat megoldhatatlansága, a hatalom kérdése vagy a tömeggyilkolás változatai. Úrvezetők, verekedő rendőrök és huligánok atrocitásait emlegette ilyenkor. Ha nem is kereste a bonyodalmakat, mégis mindig belekeveredett valamilyen utcai konfliktusba bolyongásai során. Szinte hivatásszerűen járta a várost, s rengeteg apró megfigyelést raktározott el magában. Néha visszajátszotta ezeket a jeleneteket. Ilyenkor nem szerepelni akart, hanem a szituáció igazságát kereste.

Az állandó témák egyike - a férfi-nő-kapcsolat megoldhatatlansága - újabb házassági válság árnyékát vetíti előre. Akinek egyéni értékrendjében a hivatás áll az első helyen, s minden más az alá rendelődik, annak a nyugalmas hátország csak ideiglenes menedék lehet. A "főhivatású bolyongóról" a tartós együttélés során mindinkább kiderül, hogy a "példás férj és családapa" szerepét képtelen hosszabb távon megbízhatóan eljátszani. [...]

A családi hátország békéje akkor romlott meg, amikor a színházi sikersorozatot egy kiheverhetetlennek bizonyuló szakmai kudarc szakította meg.

1976 márciusában mutatták be a Nemzeti Színházban Shakespeare II. Richárd ját Major Tamás rendezésében, Őze Lajossal a címszerepben. Élete legnagyobb bukásaként értékelte később ezt az alakítását. Pedig a kritika és a kollégák szerint is inkább a rendezői koncepció(tlanság), mint a színészi teljesítmény adott alapot az elmarasztalásra. (Lásd: Koltai Tamás: Bohóc ül a koronában. Színház , 1976. június.)

Ám, ha Őze úgy érezte, megbukott, soha nem másban kereste a mentséget. Önkínzó következetességgel emlegette későbbi interjúiban és önvallomásaiban elhibázottnak ítélt alakítását.

Nem voltam méltó a magam elvárásához. Nagyot akartam markolni, azt hiszem... És ugyanazzal az érzéssel kellett küszködnöm, mint jóval korábban, Ottó-alakításom idején, nehogy depressziós legyek.

A lelki traumaként megélt bukás maradandó nyomokat hagyott Őze Lajos személyiségében. Ekkortól kezdve mind sűrűbben bukkan föl vele kapcsolatban két, végveszélyt sejtető jelző: kiszámíthatatlan, labilis. (Innen már csak egy jelentésárnyalatnyi távolságra van a megsemmisítő értékítélet: a megbízhatatlan.) Az üstökös irányt változtatott. Mintha a varázsló elvesztette volna szuggesztív hatalmát önmaga fölött. S ez a negatív változás a játszótársak toleranciáját is mind erősebben próbára tette.

 

Folytatás >>>

 

© 2003 www.szineszkonyvtar.hu