Második rész...

SZACSVAY LÁSZLÓ : Végigcsináltam vele a Major-féle bukást, a II. Richárd ot Én voltam Aumerle, a jó rokon, aki mindvégig Richárd mellett van. Végigcsodálhattam a szerepéért vívott emberfeletti küzdelmét.
Amíg a házi színpadon próbáltunk, olyan híre volt a készülő előadásnak és Őze Richárdjának, hogy vidékről jártak fel a kollégák, mintegy hospitálni. S valóban fantasztikusak voltak a próbák.
Hogyan lett belőle mégis bukás? Ez a szakma egyik megmagyarázhatatlan jelensége. Amint lementünk a színpadra, meghalt az előadás. Hiába kínlódtunk, igyekeztünk, nem lehetett megmenteni.
Lajost a bukás nagyon megviselte. Nem beszélt erről, de lehetett rajta látni. S miután borzasztóan tisztelte Majort, a tanítványának tartotta magát, a kudarcot sem neki, hanem önmagának tulajdonította.

AVAR ISTVÁN : Ha nem volt részeg, Lajos zseniális partner volt. De ha ivott, s együtt játszottunk, néha az infarktus határán éreztem magam... A II. Richárd mindent összevetve mégis jó emlék. Volt olyan előadás, hogy valósággal szikrázott. Ilyenkor úgy mondta el a gyönyörű Tükör-monológot, hogy az alumíniumtrónon ülve mindent el kellett követnem, hogy el ne sírjam magam, kiesve a szerepemből. Lajoskám azonban néha olyan állapotban volt, hogy kimaradt például miatta egy teljes kép, s azon az estén senki nem tudta meg a nézőtéren, hogyan lett Bolingbroke-ból király. Kihagyott a szövegből, hülyeségeket tett bele. Ilyenkor... nem is tudom, mit tudtam volna vele csinálni!... Nagyon nehéz ilyesmit a színpadon tolerálni.
Egyébként itt nem ő bukott, hanem a rendező. S ezt Lajos is tudta. Major nem lett kész az előadással.

RAKSÁNYI GELLÉRT : Akkora bukást, mint a II. Richárd , én a büdös életben nem láttam. Aztán persze magyarázták neki, hogy ez is kitűnő alakítás volt - s tegyük a kezünket a szívünkre: ki ne hinne mást, ha áradozik a környezete? Ő azonban érezte az igazságot, és tűzzel-vassal-alkohollal tiltakozott a hamis dicséretek ellen.

[...]

Tény, hogy ez a régi - sikeres időszakokba abszolút kordában tartott - szenvedély a II. Richárd bukását követő időkben elhatalmasodott. Olyannyira, hogy ekkortól kezdtek szájról szájra terjedve keringeni azok a "sztorik", amelyek Őze Lajos iszákosságát illusztrálták, s a menthetetlen deviáns stigmájával végképp szalonképtelennek bélyegezték őt. [...]

A megmosolyogtatóan "gyenge", alkoholfüggő Őze Lajos ugyanebben az időszakban esendő állapota ellenére kivételes emberi-művészi nagyságról is tanúbizonyságot tett.

HORVÁTH SÁNDOR : Az ötödik pecsét ben úgy dolgoztunk együtt Lajossal, mint a testvérek: aranyos, kedves, nyugis volt ekkor. Latinovits Zoli viszont már nagyon beteg volt: szörnyű szorongások gyötörték. Félt, hogy nem tudja elmondani felvételkor a szövegét. Csak egy színész tudhatja, milyen rettenetes, amikor energiáig fogytán úgy érzi egy pályatársa, hogy nem tud a tőle elvárt teljesítmény-színvonalon dolgozni... Rengeteget küszködtünk. Miután a jelenlétem megnyugtatta, én utaztam együtt Zolival a forgatási napokon, s az autóban átvettük a szövegét. Lajos is sokat segített abban, hogy Zoli meleg, emberi környezetben érezze magát a felvételeken. Bár Lajos volt a film főszereplője, s nem kis koncentrációt igényelt tőle a feladat, mindvégig angyali türelemmel és bölcsességgel viselkedett Zolival. Még arra is volt ideje, figyelme, embersége, hogy segítsen a kollégáján, aki idegileg nagyon nehéz, széteső állapotban küszködött mellette.

CSERHALMI GYÖRGY : Latinovits Az ötödik pecsét forgatása után adott neki egy forintot. Lajos azt a pénzdarabot élete végéig nem adta ki a kezéből. Ott voltam, amikor ez a gesztus történt. Azt a jelenetet vettük fel éppen, amikor én szerepem szerint összeverve, véresen, kikötve lógok a rendőrségi kínzóteremben, s Lajosnak - az üldözött gyerekeket bujtató órásmester szerepében - meg kell pofoznia engem, hogy megmenthesse a saját - s védencei - életét. Zoli játszotta az ördögi tervet kiagyaló rendőrtiszt szerepét... A felvétel előtt Zoli hisztizett egyet, amiért a kutyáját - szerinte az egyetlen őszinte lényt a jelenlévők közül - nem engedték be a műterembe. Ezalatt az egész stáb ott állt, tőrt, és fölkészülve, feszülten várta, mikor kezdődhet el a forgatás. S ezután az idegborzoló veszekedés után Lajos olyan tökéletesen megcsinálta a jelenetet, hogy Zoli elszégyellte magát, és ezzel a forinttal engesztelte ki.

Hogy Lajos később ezt már úgy mesélte el, mintha egy másik alkalommal, Az ős Kaján ért kapta volna tőle a forintot? Nyilván azért alakította át a történetet, mert neki fontosabb volt, hogy jobban mondja el ezt a verset, mint az Ady-lemezes Zoli.

A nagy riválistól kapott jelképes elismerés jótékonyan gyógyíthatta a színházi bukás okozta belső önértékelési zavart. Tudjuk azonban, hogy Az ötödik pecsét Latinovits Zoltán utolsó filmje volt, amelynek a Színészkirály már a bemutatóját sem érhette meg. [...] Halálával végképp lezárult a magát a zeniten érző és tudó színész fölfelé ívelő pályaszakasza. Legalábbis belső értékrendjéhez igazított időszámítása szerint. Mert külső sikereket ezután is sorra arat még, de árulkodó jelek utalnak arra, hogy a helytállás tétje immár több és más, mint eddig volt. A színjáték ezentúl már nem csupán önkiteljesítő hivatás, hanem életre-halálra szóló - pontosabban: életben tartó, halál ellen óvó - rítus.

Hétköznapi mértékkel nem mérhető többé sem az, amit csinál, sem az, ahogyan teszi. E lélektanilag hitelesíthető pillanatban végképp rájött arra, amit talán eddig is tudott, hogy a honi égen a legfényesebben ragyogó csillagok is csak üstököspályát futhatnak be.

Torzósorsának biztos tudatában vágott neki hullócsillag-jövőjének.

A HALÁL KAJÁN ROKONA

"Úgy beszélnek rólam az emberek, mintha valamiféle dráma főszereplője lennék. Talán jobban élvezik dalaimat, ha abban a hitben ringatóznak, hogy tönkreteszem magam."

(Janis Joplin)

"Amerre csak jár, terjessze: az ital nem old meg semmit!"

(Őze Lajos)

A tudatos önpusztítás akkor vált Őze Lajos megfogalmazott életprogramjává, amikor be kellett látnia, hogy az évek óta magában hordozott betegség még az ő nem mindennapi akaraterejénél is szívósabbnak bizonyul. Érezte, rohamosan fogy az ideje, s neki még jelet kell hagynia maga után. Úgy akarta leélni hátralévő éveit (?), hónapjait (?), hogy maximális sebességfokozatra kapcsolva, minden energiáját a "tökéletes mestermunka" létrehozására fordítja. Látványos önfeláldozásra készült a szakma oltárán.

[...]

A közönség nem ismeri még a fanatikus színész démonikus élettervét, de érzékeli és értékeli azt a különös izzást és felfokozottságot, amely Őze Lajos jelenlétében a színpadról a nézőtérre árad. A kollégák közül sokan viszont csupán azt látják, hogy a színpadon mind zseniálisabb alakításokat nyújtó társuk nem érzi magára nézve kötelezőnek a színházi üzem szigorú alkoholtilalmi szabályait, s különösebb retorziók nélkül megússza mindazt, amiért másokat szigorúan megbüntetnek. A színésztársak szemében tehát mind problematikusabb személyiséggé válik különc magatartása s megkülönböztetett elbírálása miatt.

CSURKA LÁSZLÓ : Két részre lehet osztani az életét. Az első egy lényegesen vidámabb, egészségesebb időszak volt. Miután azonban megtudta az orvostól, hogy egy rosszindulatú daganat van a füle mögött, kvázi halálra van ítélve, attól kezdve soha nem kapcsolta ki a második énjét. Az a régi, jó kedélyű, jó humorú Őze Lajos egy magába zárkózó, végtelenül racionalista, megridegült ember lett. Korábban a fiatalság lendületével ivott, de amikor beigazolódott a rákgyanú, már önpusztítóan. S ekkor már az alkohol másként hatott rá: teljesen elsötétítette. [...]

DOROGI ZSIGMOND : Egyszer, amikor az italozásért valamilyen kellemetlen incidense támad, s emiatt szemrehányást tettem neki, elsírta magát: "Érts meg, meghalok!" Korábban a nyakán volt egy nyirokdaganat. "Miért halnál meg? Évekkel ezelőtt kivették!" - értetlenkedtem. "De érzem, hogy meghalok!" - hajtogatta ilyenkor Nagyjából hasonló szituációikban, azonos szöveggel többször megismétlődött köztünk ez a párbeszéd. Avar Pista többször szól nekem: beszélj vele, a földid, tökrészeg, átugrik jeleneteket, nem lehet vele játszani! Amikor újra szóba hoztam Lajos előtt a témát, a refrén ugyanaz volt: "De értsd meg, meghalok!"

Úgy tapasztaltam, az ital fölerősítette benne a biztos haláltudatot, és tragikus mélységekbe taszította. Józanul egészséges lélekkel, balsejtelmek nélkül tudott gondolkozni. Voltak kísérletei, hogy abbahagyja az ivást, de két-három hétnél tovább nem bírta. Nehéz volt állandóan a közeli halál tudatát elviselnie. Én ugyan önigazolást láttam ebben, kibúvót, amiért nem tud úrrá lenni szenvedélyén. Utólag át kellett értékelnem véleményemet: halála, sajnos, őt igazolta.

GARAS DEZSŐ : Lajos mindig is szerette a bort. De amikor fájdalmai voltak - s nem két-három éven át, hanem vagy tizenöt-húsz év is lehetett, amikor iszonyatos nyirok- és visszérfájdalmak kínozták -, hát, kérem tisztelettel, akinek ennyi testi szenvedéssel kell együtt élnie, és nem iszik, az nem ember. Őze pedig ember volt.

[...]

*

A kaján démon, a mámor istene - akivel szüntelen birkózásban teltek Őze Lajos földi évei - ars poeticájának is ihletője lett.

Főiskolás kora óta mondta, ízlelgette, csiszolta magában Ady Endre Az ős Kaján című versét, amely kötelező feladat volt a szintén nagy Ady-rajongó Básti tanár úrnál. Az általa összeállított antológiában szereplő verset minden hallgatónak meg kellett tanulnia. Nem véletlen azonban, hogy Őze Lajos számára ez volt és maradt "a" vers, amelynek mindig újra nekirugaszkodott, s amelynek tolmácsolásával örökké elégedetlen maradt. Saját sorsára ismert rá, önmagát fogalmazta meg e gazdag szimbolikájú költeményben.

CSERHALMI GYÖRGY : Egy bizonyos alkoholszinten Lajos elkezdte Az ős Kaján nal, és befejezte a részeges lóval, hogy "megittuk a zab árát". Legalább háromszor voltam ennek tanúja, ami kitörölhetetlen élményem... [...] Lajos szeretett beszélgetni, ha kedve szottyant valakinek a társaságára. Valami kis szakmai töltése mindig volt annak, amit mondott, de valahogy az életről szólt az egész. Nála a privát és a szakmai szféra úgy fonódott össze s formálódott kerek egésszé, mint egy kosár szövevényes szálai. Ugyanez a stílus jellemezte a versmondásait, a szerepmegoldásait és a dalolásait is.

DOROGI ZSIGMOND : Akármilyen alkalomból kellett pódiumra lépnie, állandóan Az ős Kaján t akarta mondani. Nagyon sokat kellett hogy jelentsen számára ez a vers; valahogy ez jelképesült benne, amit ő soha nem tudott elérni. Amikor monda, néhány perc alatt már csorgott róla a víz. S amikor megdicsértem utána, tiltakozott: "Nem! Nem az igazi! Nem!" - hajtogatta. Örökké elégedetlen volt a teljesítményével.

ŐZE ÁRON : Hetedikbe jártam, amikor egy iskolai ünnepélyre meghívtuk aput, verset mondani. Ha jól emlékszem, Az ős Kaján t adta elő. Rám valóságos sokkhatást gyakorolt. A színpad mögül, kívülről hallgattam, és nagyon megijedtem tőle: sok volt még nekem a belőle áradó kétezer voltos feszültség. Ma már nagyon jó partnerek tudnánk lenni, ebben biztos vagyok.

SZACSVAY LÁSZLÓ : Gyulán egy gálaműsoron volt szerencsém hallani tőle Az ős Kaján t. Lajos először nem akart fellépni, de Sík Feri addig beszélt neki, hogy ott lesznek a városi vezetők, csináljon valamit, míg ráállt a szereplésre. Hála a jó istennek, hogy így döntött, mert soha nem hallhattam volna tőle ezt a verset - ritkán járt föllépni, félt a pódiumtól.

Amikor kiállt a közönség elé, valami megfoghatatlan történt, amire azt mondják: angyal szállt át a szobán. Megállt a levegő, megdermedtem, s mindenki szájtátva hallgatta. Mintha elektromosság járta volna át a termet, bénultan ültünk. Nem is tudtunk tapsolni rögtön. Életem legnagyobb élményei közé tartozik ez az este.

[...]

Az önégető hajsza látványos eredménye: újabb - csaknem két éve át tartó - siker-pediódus. Örkény István Kulcskeresők című darabjában Bolyongó-alakításával elbűvölte a közönséget - és partnereit. (A komédiát 1977. január 7-én mutatták be a Nemzeti Színházban, Major Tamás rendezésében.)

BEREK KATI: Amikor Törőcsik Mari otthagyta a Nemzeti Színházat, át kellett vennem tőle a Kulcskeresők főszerepét. Nem volt könnyű beugrás, mindenki szorongott, drukkolt értem. Csak egy ember nem izgult, hanem játszott, mint egy isten: Lajos, aki az előadás karmestere volt szinte. Fantasztikus ritmusérzékkel lopta be magát a darabba, nem is lehetett instruálni. Ha egy rendezőt szeretett, lehozta neki az istent is az égből. Úgyhogy most sem Major találta ki neki, hanem ő találta ki Majornak ezt a szerepet.

[...] A sikerszéria még nyáron is folytatódik, amikor Harag György a Gyulai Várszínházban színre állítja Székely János Caligula helytartója című drámáját. Őze Lajos új szerepkörben kápráztatja el a gyulai közönséget. A legendás előadás főszereplőjének játékát Koltai Tamás értékelte s elemezte a Színház című folyóirat hasábjain 1978 októberében:

Őze Lajosnak szentendrei Malvoliója óta legjobb alakítása Barakiás, a zsidó főpap. A megalázottak elesettsége és ereje, fölénye és kínja, büszkesége és kiszolgáltatottsága, ravaszkodása és nyíltsága egyszerre jelenik meg a rabbi bölcs nyugalmában, gunyoros hajlongásaiban vagy rítust végző méltóságteljes szertartásosságában. Egy tökéletesen láthatatlan eszközrendszer - a hang, a gesztus, a test, az idegek fölötti teljes uralom - biztosítja, hogy a figura lefojtottsága mögött a belső folyamatok gazdagságát érezzük.

*

A főnix-természetű Színjátékos újabb fölívelő periódusát külső esemény szakította meg: mikrovilága kizökkent megszokott rendjéből.

Minisztériumi döntés következtében új vezetők irányításával kezdüd9tt meg az 1978/79-es szezon a Nemzeti Színházban. A két, újonnan kinevezett művészeti vezető korábban az ország legprogresszívabb vidéki színházi műhelyeit irányította: Székely Gábor a szolnoki, Zsámbéki Gábor a kaposvári színház főrendezője volt. Feladatuk szerint új színházi szellemet kellett meghonosítaniuk a szakmai rivalizálás terepévé vált Nemzetiben. A "két Gábor"-ként becézett főrendezőpáros - a "vérátömlesztés" sikere érdekében saját csapata legjobbjaival igyekezett földúsítani a budapesti színház tagságát. A "nemzetisták" többsége ezt támadó hadműveletnek értelmezte. Pedig ők a régi gárda értékeit is szerették volna megőrizni.

SZÉKELY GÁBOR : Amikor a Nemzeti élére kerültünk, az volt a meggyőződésünk, hogy alapvetően két emberre kell építeni ezt a színházat: az egyik Törőcsik Mari, a másik Őze Lajos - mert ők azok, akik színpadi nyelvüket, kifejezésmódjukat tekintve a legideálisabban ki tudják fejezni mindazt, amit gondolunk. Sajnos, Mari még abban az évben - magánéleti okok miatt - elment a színházból, Lajosról pedig lassanként kiderült, hogy tehetsége, vonzereje, amivel megkapott bennünket, változatlan, de terhelhetősége - fizikai állapota miatt - nagyon is véges, labilis.

Úgy érzem, ő nagyon szeretett bennünket, s nem létezik, hogy ne érezte volna megbecsülésünket. Azóta is büszkén raktározom magamban azt a mondatát, amelyet a Danton halála premierjén, az odakerülésünk utáni első előadást követően tőle kaptam. Ez az én rendezésem volt, és ő játszotta benne Simont, a súgó-besúgót, nagyszerűen. A banketten azt mondta: "Gábor, tehozzád zsíros kenyérért is bármikor, éjjel-nappal elmegyek, és csinálom".

Ez volt a lelke egyik fele, ez a fajta kölykös meggondolatlanság. A másik fele pedig az igazi meggondolatlanság volt - csak éppen nem tudom, mi játszódott benne közben. Rebesgettek egy gyógyíthatatlan betegségről, amelynek a tudatával már évek óta együtt élt, és a félelem feloldásához volt szüksége a pótszerre.

A Richárdja után még úgy gondolkodtunk, ő lesz a kizárólagos partnerünk, és egyszer csak rá kellett jönnünk, hogy igazából nem terhelhető feladatokkal, noha a tehetsége, furcsa módon, egyre izgalmasabb lett.

Kezdetben biztató az együttműködés. Az első közös bemutató a Major-tanítvány Székely Gábor előzetes várakozásai szerint sikerül. Az előadást dicsérő kritikákban Őze Lajos is megkapja az elismerést. A negatív fordulat közvetlenül ezután következik be.

[...]

ZSÁMBÉKI GÁBOR : A négy év alatt, amelyet a Nemzetiben töltöttem, egyetlenegyszer dolgoztam vele, a meglehetősen gyengén sikerült Éjjeli menedékhely ben. Feszült helyzetben próbáltunk, mert nagyon erős volt velünk szemben az ellenállás. Különböző vezető színészek attól tartottak, hogy ezután egy olyasfajta színházi iskola és rendezői módszer terrorja következik, amely bántja, megalázza őket, korábbi rangjukat el akarja venni, de legalábbis meg akarja nyirbálni. Ez természetesen ostobaság volt, és mintapéldája annak, hogyan lehet hamis képzeteknek felülni a színházakban.

Őze nem volt beszédes ember, de nyilván ő is felkészült arra, hogy bántani, sértetni fogják. Igaz, itt már az is sértésnek számított, ha valaki csupán instrukciót adott, mert bizonyos rangú színészek ahhoz szoktak hozzá, hogy ez nem a kis szereplők, stúdiósok előtt történik, mert az megalázó, hanem külön, az öltözőben vagy másutt.

Amikor egy próba után megbeszéléshez készülődtünk, éreztem, hogy a hangulat igen rossz - lehetet tudni ugyanis, hogy nem fogok kellemeseket mondani. Amikor Lajoshoz értem, még mielőtt elmondhattam volna neki szóló észrevételeimet, ő felkiáltott: "Vérzek!", s kirohant a teremből. A maga módján még szellemes is volt, mert ez ugye kétértelmű mondat. Utalt a valóságos betegségeire, másfelől nagy sikere volt a mondat képletes értelmének.

Sajnos, nem volt jó a Színész szerepében, pedig azt gondoltam, hogy nagyszerű lesz. Nem volt elég jelentős sem, ami különös, mert ő akkor is nagyon jelentős tudott lenni a színpadon, amikor nem volt igazán jó. Bosszantott, hogy sokszor szétzilálja az előadás ritmusát. Ez amúgy is jellemző volt rá. Saját ritmusa volt, amely egy-egy jeleneten belül gyakran lenyűgöző tudott lenni: akármeddig kifeszíthetett egy csöndet, egy hallgatást, képes volt megtölteni tartalommal. Én azonban nem tartom korszerűnek ezt a fajta színészetet, amely figyelmen kívül hagyja az előadás egészét, s kizárólag a saját munkájára koncentrál, mert ezektől a hol elhadart, hol kinyújtott, hol saját ritmusukban lemenő jelenetektől az egész előadás összezavarodik. Nálunk istenítik az ilyen színészalkatot; szerintem ez a magyar színház infantilizmusát mutatja.

Ezt a nem túl hízelgő képet az a Zsámbéki Gábor rajzolta Őze Lajosról, aki 1973-ban a Szentendrei Teátrum igazgatójaként közelről láthatta Őze Malvolio-alakításának születését, a lehető legjobb emlékeket őrizve róla. S a kétféle élmény között, bármily hihetetlen, mindössze öt esztendő telt el.

Hasonló stációkon keresztül jutott Őze Lajossal közeli munkakapcsolatba Ascher Tamás, aki ugyanakkor szerződött Kaposvárról a Nemzeti Színházba rendezőnek, mint a "két Gábor". Ő is lenyűgözve emlékezett a szentendrei Malvolióra, akit annak idején segédrendezőként minden este megcsodálhatott. Különösen Őze groteszk látásmódját, szélsőséges figurateremtési képességét értékelte nagyra, ahogy ezt a korábban humorosnak ábrázolt szereplőt veszélyes elmebeteggé, hatalomszomjas eszelőssé formálta, új, félelmetes dimenziót adva mind a szerepnek, mind az előadásnak... Amikor 1978-ban újra találkoztak, a fiatal rendező számára hamar kiderült: élményteli, de nem egészen veszélytelen a közös munka Őze Lajossal.

ASCHER TAMÁS : Amikor a Jövedelmező állás című Osztrovszkij-darabban fölkértem az idős hivatalnok szerepére, már nagyon rossz állapotban volt: betegségek gyötörték, és előrehaladott állapotban levő alkoholista volt. Egyik témáról sem lehetett vele beszélni, mert szemérmes ember volt: titkolta fájdalmait, s azt is, hogy iszik. Ha italosan próbált, néha sziporkázóan ihletett volt - de a következő alkalommal ár nem emlékezett nagyszerű ötleteire. Újra a nulláról kellett indulni. Előadáson is előfordult, hogy ittasan játszott, noha nem látszott rajta. Olyan koncentrációval csinálta végig, hogy a nézőtérről csak azt lehetett észrevenni, hogy rendkívül lelassul a tempója. Ettől még súlyosabb lett a jelenléte, de megzavarta a többi szereplőt, mert kizökkentette az előadást eredeti ritmusából. Démoni erejű csöndjei lenyűgözték a nézőket, de kollégái reszkettek, tudván, hogy a szöveget felejtette el éppen.

CSERHALMI GYÖRGY : Mindig speciális kihívás elé állította a rendezőt és a partnereit. Le lehetett kottázni, hogyan készül egy szerepre. Nem tudatosan építette föl a figurát, inkább egy intuitív, rituális folyamat során jutott el a magoldáshoz. Bámulatos flikflakokra volt képes: húsz-harmincféleképpen tudott bemutatni egyetlen figurát - és mindegyik hiteles volt. Az jelentette nála a veszélyt, hogy nem lehetett tudni: az aznapi állapotában játszott szerep be tud-e illeszkedni az előadásba, vagy szétdurrantja az egészet.

Ahogy bejött a színházba, már mindenki próbálta kitalálni, mi lesz aznap. Ahogy feljött a lépcsőn, ahogy kért egy kávét, ahogy leült, morzsolta a cigarettát, ahogy begubózott a sarokban, vagy lazán szétengedte a térdeit - abból már lehetett következtetni a testi-lelki állapotára, és akkor már mentünk a színpadra, a takarásba, nézni őt.

Megmondom úgy, ahogy van: fantasztikus kalamajkák támadtak abból, hogy annyira kizökkentette néha az előadást. Olyan borotvaéles helyzeteket teremtett, hogy a partnere soha nem tudhatta, életben marad-e a következő pillanatban. Biztos vagyok benne, hogy eközben ő halálfélelmet érzett. De mi is. És a végén a közönség ezt fantasztikusan honorálta.

A színészet, szerintem, az ember génjeibe van kódolva - és Lajos túlkódolt színész volt. Őrületes színész! Nagyon nehéz volt labdába rúgni mellette. Az ilyen emberekre mondják, hogy elszívják mások elől a levegőt. Pedig nem akarják. Ez irritáló. Nyilván az is hozzájárult az ő magánybetegségéhez, hogy őt - a produkció érdekére hivatkozva - gyakran igyekeztek visszanyomni a többiek színvonalára. Akkoriban az ember még el is hitte, hogy ezt kell tenni. De ahogy öregszik, másképp látja a világot, s azt vallja: menjünk mi csak a nagyok felé! Mindnyájan jobban járunk.

SZACSVAY LÁSZLÓ : Sokat játszottunk együtt. Szörnyű partner volt, elviselhetetlen. Hihetetlen energiák dúltak benne. Gyakran nem is lehetett eldönteni, hogy az a fanatikus őrület, amely a szeméből sugárzott, vajon még ép vagy már bomló elme megnyilvánulása-e, olyan perzselő volt a jelenléte... Szájtátva néztem minden mozdulatát. De volt olyan jelenet, amikor borzasztóan észnél kellett lenni, mert soha nem lehetett tudni, hol kezdi el, hol folytatja, tehát összevissza ugráltunk a szövegben. Olyan extravaganciákat csinált, hogy ha más teszi, azt mondom, menjen a fenébe, ez nem normális! Például öt percen keresztül csapkodta a térdét. Ez már iszonyú kinyújtása valaminek - de neki ezek a különc gesztusok fantasztikusan jól álltak.

Az Éjjeli menedékhely ben a Színészt játszotta. Mivel a szerep alkoholistát követelt, ő a velejéig azonosult a figurával. Olyannyira, hogy sokszor alkalmatlan volt a munkára. A rendező a próbák közepétől beültetett engem a kispadra, tartalékba: tanuljam meg Őze szerepét, figyeljem a próbákat, legyek állandó készenlétben, hogy alkalomadtán beugorhassak. Ez néhányszor be is következett. El kellett játszanom a szerepet, állítólag nem is voltam rossz benne. De annál nagyobb dicséretet nem kaphattam volna, mint azt, hogy Lajos pillanatokon belül meggyógyult, és visszavette a szerepet.

BALKAY GÉZA : Láttam őt a színpadon partnerként olyan használhatatlan állapotban, hogy azt hittem, soha nem hangzik el a végszó. És elhangzott. A Jövedelmező állás ban az első és az ötödik felvonásban volt színen. A közbeeső időben kijárt inni a Kis piszkosba - így hívtuk a Nemzeti melletti Színház presszót -, és az alkohol olyan hihetetlen dimenziókat szabadított fel benne, amelyre nem is lehetett másképp válaszolni, mint az általa diktált intenzitással. Talán egy vagy két olyan alkalom volt csupán, amikor azt mondtam magamban: na, csak ezt ússzuk meg! Neki az alkohol az ihletője volt és küzdőtársa. Aztán hogy az utolsó években ki kapott pontot a küzdelemben, és ki volt a vesztes a tabellán, azt nem lehetett tudni.

DÖRNER GYÖRGY : Lajost, akármit csinált, szeretni kellett, mert rendkívül esendő volt. Ki volt szolgáltatva a pillanatnyi fizikai és idegállapotának, alkoholszintjének. Ez olyan emberivé és mulatságossá tette, ugyanakkor olyan elementáris dolgokat tudott produkálni ebben az állapotban, hogy nem lehetett mit csinálni vele. Előfordult, hogy elfelejtette a szöveget, és kiszólt a súgónak: "Hm?" Ilyenkor a másik színésznek, hacsak nem vett elő egy zsebkendőt, hogy orrot fújjon, a könnye is kicsordult a röhögéstől, noha neki kellett folytatnia a szöveget... Nem véletlen, hogy ezek a jó pillanatok maradtak meg róla az emberben. Én szeretem a veszélyhelyzeteket a színpadon: mindig kialakul valami belőlük. Végül is ez az egyik módja a katarzisnak.

Lajos is szeretett meglepetésekkel szolgálni. Például egy tévéjáték felvétele közben egyszer csak összecsuklott, mint egy rongybábu. Ilyesmit soha nem csinált próbán. Voltak ilyen váratlan mókái. Szerintem akkor sem lett volna gondban, ha egyedül kell eljátszania a Rómeó és Júliá t.

Annál több gondot okozott a színház vezetésének - olykor azonban kacagtató pillanatokat is szerzett - ez az "önműködő csavar" a színházi masinériában. Pályatársa, Cserhalmi György, így jellemezte: "Lajos mindig az a porszem volt az előadásban, amely ha belekerült a gépezetbe, összevissza csikorgatta a fogaskerekeket. Én ezt egyéniségnek nevezném."

Az egykori direktor emlékei Őze Lajosról épp ezért ugyanolyan ellentmondásosak, mint a színészpartnereké.

SZILÁDI JÁNOS : Óriási tehetség volt. Minden vétsége, bűne ennek tükrében méretett meg és találtatott könnyűnek... Nagyon jó volt vele dolgozni, ugyanakkor borzasztó is volt vele dolgozni - mert maga volt a bizonytalanság. A színház nagyon szigorú, üzemszerű működést követel, mert másképp nem funkcionál. Őze ezt a szigorúságot úgy rázta le magáról, mint kutya a vizet. Ennek az lett a következménye, hogy minden produkció, amiben játszott, azzal a tehertétellel indult esténként, hogy hét óráig nem lehetett egészen biztosan tudni, lesz-e előadás vagy sem. Miután azonban tényleg istenáldotta tehetség, kedves kolléga és szeretetre méltó ember volt, a társulat soha nem lázadt föl ellene. Pedig rendkívül kellemetlen pillanatokat szerzett a kollégáinak is. De olyan megnyerő emberség, charme volt benne, hogy le tudott fegyverezni vele mindenkit. Bennünket is.

Egyszer elkésett a próbáról. Ilyenkor az ügyeletes rendező automatikusan felírja az illetőt, a fölírás automatikusan bekerül az igazgatóhoz, az pedig automatikusan fegyelmit oszt. Nagy lélegzetet vettünk, a teljes vezérkar -mert tényleg mindhárman szerettük -, s fegyelmire rendeltük Őze Lajost. Meg is jelent, kedvesen végigmért minket, milyen szépen mutatunk ott egy sorban, majd leült. Nyilvánvalóan tudta, miért hívtuk az igazgatói irodába. Ám amikor a fejére olvastam vétkét: "Lajos, elkéstél a próbáról!", ő fölháborodva felpattant: "Kikérem magamnak a gyanúsítást!", és otthagyott bennünket, belénk fojtva nevelői jó szándékainkat. Olyan tündérien adta elő a sértődöttet, hogy nem lehetett rá igazán haragudni. Távollétében azért megkapta a fegyelmit.

Azt gondolná az ember, hogy aki ennyi bosszúságot okoz kollégáinak és feljebbvalóinak kiszámíthatatlanságával, az bizonyára az ügyelők réme. Nem így volt. Mind Zsolt István, a szigoráról híres labdarúgóbíró, a Nemzeti Színház egykor főügyelője, mind Kadelka László, Zsolt István akkori jobbkeze, majd utódja, csak hódolattal illette Őzét, nem bírálattal.

ZSOLT ISTVÁN : Nagy színész volt. Az ő fegyelmezettsége az átlag nemzeti színházi színészek fegyelme volt. Ennél többet egy színésztől nem lehet elvárni, ez magától értetődő. Azért jött a világra, azért jött a pályára és a Nemzetibe, hogy fegyelmezetten viselkedjék. Igaz, iszákos volt, mert a sors megverte őt, és ő ezeket a pofonokat fröccsel próbálta elfeledni. De én próbán, előadáson soha nem éreztem rajta az ittasságot. Színházon kívül volt rá eset. Például amikor Belgrádban vendégszerepeltünk, a buszról alig tudott leszállni a hotel előtt. De amikor másfél óra múlva bejárópróba volt a színpadon, Őze már úgy állt ott, ahogy egy színésznek ott kell állnia. Hogy ezt hogyan csinálta - imádsággal, orvossággal, káromkodással? -, arról fogalmam sincs.

KADELKA LÁSZLÓ : Az olyan emberrel, akinek az a legfontosabb, hogy héttől tízig a maximumot nyújtsa - mert hiszen ezért jött a pályára -, nincsenek fegyelmi problémák. Teszi a dolgát, s igyekszik mindenkit a maga módján ugyanerre ösztönözni.

A színpadra lépés előtti negyedórában tulajdonképpen nem is lehetett Őzéhez szólni. Annyira üdvözül-koncentrált állapotban volt, hogy nem illett megzavarni. Nagyon ritkán fordult elő, hogy a hangszórón keresztül hívni kellett volna a végszó előtt, mert jóval korábban a színpadon volt. Ha játszott, másfél órával a kezdés előtt bejött a színházba. Épp a legnagyobb művészekre jellemző, hogy jóval a hivatalosan megkívánt időpont előtt már benn tartózkodnak az öltözőjükben, s ahogy közeledik színre lépésük ideje, úgy zárják ki magukból egyre tökéletesebben a külvilágot, s csak az foglalkoztatja őket, ami előttük áll.

*

Amióta végleg elköltözött családjától, a színház szinte kizárólagos tartózkodási helyévé vált. Olyanformán, mint a hajléktalan mesterembernek, aki beköltözik műhelyébe, hogy kedvelt tárgyai, szerszámai közelében élhessen. Tőle valahogy ez a szokatlan honfoglalás is természetesnek tűnt. Volt ugyan albérlete, később egy kőbányai garzont is vásárolt, de csak a színházban érezte otthon magát.

SZILÁDI JÁNOS : Akkor is ott ült Lajos a színészbejáró előtti padon, amikor nem próbált, nem jelenésre várt, nem volt semmi dolga, csak egyszerűen bejött a színházba, mert az volt az otthona. Mindig fölbukkant valahol váratlanul, a büfében, az öltözőkben, a házi színpadon, meglátogatta ezt, eldiskurált amazzal. Olyanfajta életet élt, mint a vidéki színészek, akiknek a városban nincs hová menniük, ezért a klubban töltik minden percüket.

ZSOLT ISTVÁN : Részleteket nem tudok, de szívfájdító volt nézni, hogy Lajos hosszú napokon keresztül benn aludt a színházban - ami egyébként tilos -, mert nem volt hová mennie.

KADELKA LÁSZLÓ : Nem emlékszem Kálmán Gyurin és Őze Lajoson kívül olyan színészre, aki, ha nem volt benne egy darabban, akkor is bejött volna a nyilvános főpróbák és a premier előtt a színházba, hogy lássa, ki van a nézőtéren. Az első pár előadást ők a portálban állva nézték végig, szemmel láthatóan olyasfajta érzéssel: "Jaj, de kár, hogy én nem vagyok benne", miközben a másikért drukkoltak. Ebben a hozzáállásban ők ketten nagyon hasonlítottak egymásra.

*

Amikor 1966 őszén a Nemzeti Színház beköltözött "átmeneti" otthonába, a Hevesi Sándor téri épületbe, beindítottak egy színészstúdiót, amolyan főiskolai előkészítőt a felvételi vizsgákon kiesett, tehetséges fiatalok számára. (A mesterségtanárok: Bodnár Sándor és Tatár Eszter rendezők, a zenei vezető Simon Zoltán, a koreográfusok Szigeti Károly és Györgyfalvay Katalin voltak.) A statisztaszerepekben színpadi gyakorlatot is szerző stúdiósok közül került a főiskolára, majd a pályára számos nagynevű színészünk, köztük Bánsági Ildikó, Lukács Sándor, Szacsvay László - Őze Lajos későbbi partnerei.

Kálmán György és Őze Lajos - egymástól függetlenül, de azonos indíttatásból: segítőkész szakmai kíváncsiságból - mindvégig szemmel tartották a lehetséges utánpótlást. Nem adták tanújelét megkülönböztetett figyelmüknek, de a stúdiósok fülébe eljutott annak híre, ha adott esetben szót emeltek érdekükben, védelmükben.

A két hajdani, Mányai Lajoson csüngő tanítvány lassan abba az életkorba ért, hogy mester lehessen. Mindketten szemérmesen titkolták ilyen jellegű ambícióikat, de indokolt esetben egy-egy tehetséges fiatal szakmai elindításában nyíltan is közreműködtek.

KATONA JÁNOS : 1971-ben kerültem a Nemzeti stúdiójába. Kétszer jelentkeztem a főiskolára, mind a kétszer kirúgtak; akkor eldöntöttem, nem jelentkezem többé. Harmadéves stúdiós voltam, amikor Őze egy vasárnap délelőtti előadáson odajött hozzám, és azt mondta: "Na, jöjjön!" Fölvitt a színészbüfébe, és megkérdezte, mi van a főiskolával. Mondtam, én oda nem megyek többé, tiszteljenek meg azzal, hogy legalább két verset meghallgatnak tőlem. Erre keresetlen szavakkal jól leteremtett: mit képzelek, majd külön kérvényt nyújtanak be nekem? Azt mondta: "Ha nem jelentkezik a főiskolára, én magát agyonütöm!" Úgyhogy szót fogadtam, és fölvettek! Életem legszebb napja volt! Legközelebb, amikor találkoztunk, elújságoltam neki, hogy sikerült. Magától értetődően csak annyit mondott: "Na!", és továbbment. Ennyivel elintézte. [...]

Amikor meghallotta, hogy Balkay Gézával Latinovitshoz jártunk verset elemezni-mondani, nagyon örült, de az is jólesett neki, hogy hozzá fordultam. Addig még senki nem kereste meg, hogy kikérje a véleményét.... Azt tanácsolta: nehéz versekkel próbálkozzam. Petőfitől Az őrült et, Aranytól A walesi bárdok at javasolta, meg Vörösmarty Gondolatok a könyvtárban című versét.

Hetekig nem voltam magamnál, úgy féltem, mit szól majd a versmondásomhoz. A stúdiós társalgóban mondtam el neki Az őrült et. Végighallgatott, félelmetes röntgenszemeivel rám nézett, és azt kérdezte: "Mit akarsz te tőlem? Ez a vers úgy jó, ahogy van". [...]

[...]

Őze szakmai tanácsai egyszerre jellemezték őt magát s a formálásra méltatott, kiszemelt tanítványt. Jól tudta, hogy e zsenge életkorban minden más szónál hasznosabb az emberi magatartást alakító megjegyzés, ezért elsősorban önismeretükben próbálta erősíteni a pályakezdőket.... Ifjabb kollégáig is alaposan megnézte magának. Fölmérte, kiben mi lakozik, s az arra érdemesnek látszókat közel engedte magához. Mivel sokan megközelíthetetlennek tartották, gyakran ő tette meg az első lépést a fiatalabbak irányába.

CSERHALMI GYÖRGY : Túl az első köszöngetéseken a Nemzeti Színházban, ami úgy 1976 környékére tehető, egy délelőtt belátogatott az öltözőmbe. Én az ágyamon hevertem, ő letett mellém egy széket, s elkezdett arról beszélni, hogyan kell a színházat tisztességesen szolgálni.

BALKAY GÉZA : [...] Én egyáltalán nem éreztem magam feljogosítva arra, hogy bármiben is a segítségét kérjem. Részéről úgy történt a közeledés, hogy behívott az öltözőjébe, s egy pohár ital kíséretében arról beszélte, kéretlenül, mit hogyan kellene csinálnom. Később - az összpróbákon és az előadásokon - effektíve ellenőrizte, megfogadtam-e tanácsait.

A Troilus megcsalattatása című jelenet számomra két év főiskolával ért föl. Minden egyes előadáson a színpad egyik oldalán Őze figyelte játékomat; a másik oldalon pedig - teljesen más indíttatásból és megnyilvánulással - Kálmán György állt s kérte számon tőlem a maga igényeit. (Neki elsősorban egy bizonyos szó, hangsúly volt fontos egy jeleneten belül.) Tehát a Troilus minden előadásán triplán vizsgáztam a két, oldalról figyelő mester és a közönség előtt.

BEZERÉDI ZOLTÁN : Harmadéves főiskolásként beugró voltam A nép ellensége felújításában. Őze - azaz a polgármester - "főemberét" játszottam a második felvonásban. Két vagy három előadás után Őze megszólított a színésztársalgóban: "Figyelünk Ferivel; jó, amit csinálsz!" Ez különleges élmény volt számomra, mert őt eléggé szófukar embernek ismertem meg. Ezt is kicsit keményen, már-már pökhendien mondta - és soha többé nem került szóba köztünk. Zavarban is voltam, mert nehéz volt eldönteni, mi volt a jó abban, amit megdicsért. De ettől kezdve az volt a dolgom, hogy azon a nívón játsszam, amit ők - Kállai Ferenccel közösen - megszabtak...

[...]

A szűkszavú, tüskés modorú mesterszínész - akiből hivatalosan sohasem lett színészmester - érzékenyen reagált a tehetség nem mindig nyilvánvaló, rejtőzködő, bátortalan jeleire is. Családon belül azonban szándékosan nem működtette e képességét. Féltette fiait a kegyetlen törvényű pálya veszélyeitől.

ŐZE LAJOSNÉ : Áron nyolcadikos volt, amikor anyámmal betanítottuk Moliere Képzelt beteg ének rövidített változatát az iskolában a gyerekeknek. Lalit is meghívtuk az előadásra. Amikor vége volt, döbbenetesen idétlen arcot vágott. Kiküldte a szobából Áront, és csak nekem vallotta meg, mennyire elképedt a fia tehetsége láttán. Sohasem hitte addig, hogy a "színészvér" genetikailag öröklődik. Ennek ellenére határozottan megtiltotta, hogy Áron is erre a pályára lépjen. Óriási botrányt csapott például akkor, amikor Gazdag Gyula Elvezett illúziók című filmjében szerepet kínáltak a két gyereknek is. Kinek jutott eszébe ilyesmi? Nem szabad ezt csinálni! Meggyilkolja őket a szakma! Aztán mégis belement a dologba, s mindhárman nagyon élvezték a forgatást. [...]

*

Mióta a nevezetes társulatbővítés megtörtént, egyre több ifjú tehetséggel gyarapodott a Nemzeti Színház tagsága. A kaposvári és a szolnoki színházból főleg fiatalok jöttek Budapestre, bizonyítani s megmérettetni. A régi "nemzetisták" többsége gyanakodva, nemegyszer idegenkedve figyelte az új - ízlésben, stílusban, mentalitásban tőlük alapvetően különböző - jövevények minden mozdulatát.

Őze Lajost a régi Nemzeti Színház és saját pályakezdése iránti nosztalgiája a kortársaihoz húzta, akik színházi hagyományaikat és megszerzett nimbuszukat egyaránt féltették a belső "rendszerváltástól". Nyughatatlan lénye, szakmai-emberi kíváncsisága s modern stílusvonzalmai azonban ellenállhatatlanul arra késztették, hogy megpróbáljon beépülni a mesterségesen megosztott, kibővült társulatba. Nem az évek számával, hanem a gondolatok eredetiségével, újdonságával mérte a szakmai tekintélyt. Az értékteremtők lelkes hívévé szegődött, életkortól, előítélettől függetlenül. A kivételes tehetség iránt pedig - ösztönös alázattal - nem mindennapi bizalmat érzett.

ASCHER TAMÁS : Jóval idősebb volt nálam, mégis sokszor láttam védtelennek, esendőnek, akinek jólesik a gondoskodás, mert nemigen van benne része. Megrendítően magányos volt. Szemébe húzott kalapban, napszemüvegben, megközelíthetetlenül, már-már gőgös különvonultságban élt köztünk - de köztünk volt, szinte állandóan a színházba, akár próbált, játszott, akár semmi dolga nem akadt. Gyakran be sem jött, csak ott sétált a környező utcákban. Néha vele tartottam, beültünk valahová ebédelni, s ilyenkor az életéről mesélt, a kalandjairól. Fogalmazása egzakt, plasztikus volt, szúrós, fenyegető szemekkel nézett közben, vajon elhiszem-e, amit mond. A történetek mind az E. T. A. Hoffmann-i fantázia gyöngyszerei voltak, teljesen képtelen dolgok halmaza, némelykor mégis az a határozott érzésem volt, hogy ez, ez biztosan igaz, bár éppoly furán hangzott, mint a többi. Például elmesélte, hogy 1956-ben pisztollyal kísérte az utcán Major Tamást, akit halálra kerestek, s ezzel megmentette az életét.

Szerette az extremitásokat. A szerepeit is csapongó képzelettel közelítette meg; nagyszerű ötletei voltak, s a legszélsőségesebb elképzeléseit is kipróbálta, még ha később nem is őrződtek meg ezek az előadásban. Művészetében Major Tamás rokona volt: mindent eltúlozva, karikírozva, a nevetséges irányába eltolva szemlélt és láttatott. Félelmetes erejű víziói voltak; Daumier látásmódjához hasonlíthatnám az övét. Sajnos, a groteszk iránti érzékenysége nem volt eléggé kiaknázva. Abszurdokat kellett volna játszania: Beckettet, Ionescót vagy Büchner Woyzeck jét - és mi mindent még, ami nem fért bele a Nemzeti Színház műsorpolitikájába! Szokatlan végleteket tudott összeötvözni, a nevetséges, az esendő és a fenyegető, a veszélyes különös keverékét.

*

Színpad és valóság olykor kísértetiesen egymásra rímelt Őze Lajos pályáján. A Játékszínben mutatták be, majd az újra átalakított Katona József Színházban játszották tovább 1981-ben Trevor Griffiths Komédiások című színművét, Ács János rendezésében. Amikor a fiatal, amatőrmúltú s egykori Nemzeti-stúdiós rendező Őzére osztotta az Auschwitzot megjárt színészmester főszerepét, még nem sejtette, mennyire telibe talált választása.

ÁCS JÁNOS : Ilyen kaliberű, ilyen erejű, ilyen ősiségű színésszel addig nem találkoztam. Azóta se nagyon. Páratlan, bölényszerű ember volt, és teljesen másként kellett rendeznem, mint a fiúkat, darabbeli tanítványait. Kezdetben nagyon szúrós volt, fenntartással közeledett minden fiatalhoz, olyanformán: "Na, nézzük meg, ki vagy!" Velem is, a többiekkel is eljátszotta ezt. De amint a kiszemelt illető egy erőteljes megnyilatkozással, egy jó jelenettel bizonyított előtte, rögtön másképp viszonyult hozzá: egyenrangúnak tekintette.

Velem már az első próbák után félreült beszélgetni. Akkor tudtam meg, miért fontos annyira számára ez a szerep. Volt ugyanis egy magánszenvedélye: a második világháború történetével, a koncentrációs táborok működtetésével, a tömeggyilkosok lélektanával foglalkozott, s ezekről a darabban is hangsúlyosan szó esett. Még szakirodalmi művekre is hivatkozott. Ízekre szedte például egy francia áltörténész állításait, aki mérnöki jelentésekre hivatkozva próbálta cáfolni a holocaust tényét. Őze az egyik próbára még rajzokat is hozott, azokon mutatta meg, hogyan vezették be a gázkamrákba a zuhanyrózsákon keresztül a Zyklon B-t.

Miután a szerep teljesen véletlenül összetalálkozott az ő legbensőbb gondolataival, magánemberi megérintettségétől s robusztus alakításától sokkal dimenzionáltabb lett az előadás, mint várni lehetett. Eredetileg ugyanis - az írott mű alapján - kommersz darabnak tartottam a Komédiások at, de miután Lajos egész személyisége s kisugárzása nyomot hagyott az előadáson, a darab is mélyebb fénytörést kapott. Ő nemcsak izgalmas egyéniség volt, hanem a fiatalokat, a partnereit is nagyon inspirálta, mert a színésziskolában játszódó darabban ő volt a tanár. Itt is összejátszatott egy kissé színpad és valóság, mert emlékszem, sokat szidta akkoriban a főiskolát, szerinte másképp kellett volna tanítani a jövendő színészeit. Hogy ő is szívesen tanítana, arról nem beszélt. A darabban annál inkább megmutatkozott rejtett ambíciója. [...] Nagyon erős egyéniségnek láttam, és emlékszem, arra gondoltam, ha megrendezhetném a Lear király t, ő lenne Lear.

[...]

*

Harmadik válásáig nemigen beszélt magáról. Az önkéntes kitárulkozás vágya és képessége sokáig távol állt tőle. Sőt - felesége jellemzése szerint - az is rendkívül irritálta, ha mások megpróbáltak belelátni dolgaiba. Hermetikusan lezárta különvilága határait.

A nagy fordulat 1978 őszére tehető. Ekkor hangzott el a rádióban önvallomása, amelyben első ízben megélte el részletesen addigi életét. Az Önarckép, befejezetlen .... címmel többször is adásba került nagymonológ szövege - olykor kisebb-nagyobb változtatásokkal, de többször szóró szóra azonosan - megismétlődik majd a Színjátékos későbbi interjúiban, nyilatkozataiban, amelyek mind sűrűbben követik egymást. [...]

Önpusztító alkat vagyok, és ígérem, az is maradok! Lehet, hogy színpadon ér a halálos szívroham, mint Egressy Gábort, de ha így is lenne - nem tudok kibújni a bőrömből.

Egy másik, 1978 óta vissza-visszatérő monológrészlet:

Félek a haláltól. Nem tudom elképzelni, hogy nem leszek. Nem tudom elképzelni, hogy nem látom a színházat, nem látom az utat, a várost. Egyszerűen nem tudom elképzelni azt a véget, aminek nem tudom a kezdetét. Én dolgozni akarok. Szeretek élni, és nem tudom elképzelni, milyen állapot az, amikor az ember nincs. Ezért érdekel a halál, sajnos. Néha már-már kipróbálnám, milyen a nemlét, viszont annyi önkontrollom mégiscsak van, hogy tudjam: onnan nincs visszaút.

[...] Orvoshoz is csak azért járt, hogy dolgozhassék. Szó szerint az utolsó lélegzetvételéig. Nem lehettek illúziói betegsége természetét illetően. 1979-1980 körül maga jelentkezett a Kékgolyó utcában dr. Eckhardt Sándor onkológus professzornál betegként.

DR. ECKHARDT SÁNDOR : Nem kérdezett a bajáról. Ez rendkívül feltűnő volt, mert az emberek általában kíváncsiak a betegségükre. Ha valaki nem kérdez rá a diagnózisra, tapasztalataim szerint ez azt jelenti, hogy valahonnan már tudja. Azt sem firtatta, meddig fog még élni, pedig ez is rutinkérdés minden betegnél. Csak az érdekelte, hogyan tud ezzel a betegséggel dolgozni. Azt mondtam, arra kell számítania - mint egykor a tuberkulózisnál, amikor az még nem volt gyógyítható -. hogy hosszú ideig jól fogja érezni magát, aztán lesznek időszakok, amikor rosszabbodik az állapota, akkor kezelést kap, s azután ismét jól lesz. Nem kell feladnia tehát a színészi pályát, de számítania kell olyan korszakokra, amikor nem lesz a régi. Ekkor minden egyebet félre kell tennie a kezelés érdekében, mert nem az a fontos, hogy szerepeljen, hanem hogy meggyógyuljon. Látszólag megértette, amit mondtam, de nem vagyok benne biztos, hogy komolyan is vette. Azt hiszem, annyira fanatikusa volt a szakmájának, hogy mindent - saját egészségét is - annak rendelt alá. [...]

Nagyon furcsállottam, hogy a két és fél év alatt, amíg kezeltem, soha senki nem érdeklődött az állapota felől, még hivatalból sem. Nemigen találkoztam olyan beteggel, akiért valaki ne aggódott volna. Szinte az volt az érzésem, hogy titkolja a betegségét. Nagyon kevesen tudják ezt így végigcsinálni. Önmagával szemben borzasztó kemény, "csak azért is" ember lehetett, aki azt szuggerálta kifelé: "Ne érintsetek!"

A professzor jó pszichológusnak bizonyult. Észrevette, hogy betegét valóban az izgatja elsősorban, látszik-e rajta kívülről a kór. Ha a nyakán bukkant föl a daganat, idegesítette, mert nem tudta eltüntetni a kíváncsi szemek elől. Ha rejtettebb testrészen jelent meg, azzal nem törődött, még ha orvosi szempontból veszélyesebb volt is az a fajta elváltozás.

De nem mindenki elől titkolta baját.

DÖMÖLKY JÁNOS : A Ki lesz a bálanya? forgatásán említette meg, amúgy mellékesen, hogy rákja van. Ez pontosan egybeesett azzal az időponttal, amikor elköltözött a családjától. Akkor vettük föl azt a jelenetet, amikor a pasas, kezében a szappanba rejtett zsilettpengével, elbúcsúzik, mert öngyilkosságra készül. Az élet ilyen találkozását a szereppel egyszerűen nem lehetett elviselni...

Ettől fogva egész létezése konkrétan halál-centrikussá vált. Igaz, azelőtt sem volt másmilyen, hiszen aki az igazságról beszél, az mindig a halállal találkozik. Nem úgy fogta föl a dolgot, mint másik, akik azonnal kétségbeesnek, hanem tárgyilagosan: ez van, ez nincs. Semmi különösebb változás nem látszott rajta. Talán csak annyi, hogy azontúl kicsit nyíltabb lett: közlékenyebb, viccelődő.

FÜLÖP ZSIGMOND : Szerintem senki nem hitte el neki, hogy beteg. Nem kis fájdalmai lehettek, de ő egy percig sem érzékeltette ezt. Mindenki azt hitte, hogy a fáradtság, az alkohol, a másnaposság... Én sem gondoltam, hogy amit mond - "Gyerekek, ez egy komoly betegség, nincs mese" -, igaz lehet.

Egyszer panaszkodtam neki Gyulán: a fülem mögött egy mirigyet érzek, s mindig visszanő. Megígérte, beszél a professzorával. Kérdeztem, hol rendel. Azt mondja: a Kékgolyó utcában. Majd elájultam... A szezonnyitó társulati ülés után felhívott telefonon: "Kérlek szépen, holnapra megbeszéltem a professzorral, vesz tőled egy mintát". Én azonban már voltam orvosnál, s kiderült, hogy megfázás okozta a tünetet. De ő az első szóra azonnal önzetlenül segíteni akart, bárki fordult is hozzá.

PÁPAI ERZSI : Bámulatos volt, hogy amikor már tudta: menthetetlen, akkor sem lett belőle gonosz ember. Nem játszotta el, hogy halálraítélt, tehát bármit megengedhet magának, gátlástalanul kioszthatja a véleményét. Elegánsan élte végig az utolsó időszakát is.

Az időnkénti hullámvölgyek, amelyekre a professzor lelkileg fölkészítette, mind mélyebbeknek és szédítőbbeknek bizonyultak. El nem játszott főszerepek sora jelezte, hogy közeledik a vég.

SZÉKELY GÁBOR : Szerintem ő is tudta, hogy fizikailag képtelen többel megbirkózni. Viszont amit megcsinált, azt mint egy igazi órás, maximális precizitással, pontosan akarta fölépíteni. Csak hát a fizikuma kilengett. Néha nagyon jól meg tudta csinálni, amit eltervezett, máskor csak egy morzsányit volt képes megmutatni egyéniségéből. De mindig a tökéletességre törekedett.

Hogy illúzió rá építeni, az elég hamar, a közös munka második évében kiderült számunkra. Ő akkor már rombolt maga körül, és nem engedett senkit beleszólni az életébe. Nyilván a betegsége is roncsolta a karakterét, s kegyetlenebbé tette önmagával és másokkal szemben is.

GARAS DEZSŐ : Amikor Ljubimov vendégrendezésében Brecht-Weill Háromgarasos operájá ra készültünk, a rendező azt akarta, hogy Lajos játssza el Bicska Maxi, én Peachum, Törőcsik pedig Peachumné szerepét. Tudta valahonnan - talán Major mondta neki -, hogy ezek a színészek nagyon megértik egymást, mert valaha együtt kezdték a pályát, s remekül el tudnák játszani azt az öreg generációt, amelyik a darab szerint kezében tartja a hatalmat... Szezon végén azonban Őze berúgott, ezért elvették tőle a szerepet, amelyet ősszel kellett volna eljátszania. De hát terápia is van a világon! Munkaterápiával Ljubimovnál talán többre mentek volna, mint büntetéssel! Mert Ljubimov is egy nagyvad, Őze is az volt, és a nagyvadak nagyon jól megférnek egymással, mert játszanak. Csak azok az emberek nem mernek bemenni a nagyvadak közé, akik nem azok. Két oroszlán nem bántja egymást. Mi okuk lenne rá?... De hát Ljubimov vendég volt, nem értette az egészet; zavart lett, megriadt - annyiban maradt a dolog.

Miután a színpadi önkifejezésre mind kevesebb lehetőség jutott számára, Őze Lajos észrevétlenül működési terepet és stílust változtatott. Minden előzetes megfontolás nélkül, ad hoc jelleggel, egyszemélyes magánszínházat "alapított". Nem várt előzetes fölkérésekre; nem volt szüksége megírt szerepre, szövegre, rendezőre, súgóra, partnerekre. Kizárólag alkalmi közönség előtt lépett fel, váratlanul, előzetes hírverés és műsorreklám nélkül. Megjelenése olykor legalább akkora meglepetést okozott szereplőknek-nézőknek egyaránt, mint a furcsa produkció, amely minden esetben fittyet hányt az elvárásoknak és a szakmai megszokásoknak.

Legendássá vált egyszemélyes színházának születési körülményeit az azóta szintén elhunyt pályatárs, Szatmári István örökítette meg, öt évvel később írt emlékcikkében ( RTV Újság , 1986. április 6.):

A Latinovits Zoltán ötvenedik születésnapjára rendezett est főpróbáján Őze Lajos hívatlanul megjelent a Csörsz utcában, és bejelentette, hogy részt akar venni a műsorban. Nyugodtan várakozott, csak éjfél után került sorra.

"Nem volt a barátom", kezdte, nehezen buggyantak elő szájából a szavak, közben sokszor elmélázott, és csupán amikor bő tizenöt perc után befejezte, derült ki, hogy milyen kerekded, szívbe markoló megemlékezést rögtönzött.

A meglepetés másnapra maradt, amikor ugyanazokkal a szünetekkel, gesztusokkal, szóról szóra megismételte az előző esti produkciót. Mert az volt. Gondosan felépített, begyakorolt, kimunkált előadás. Főhajtás a már eltávozott művész rendkívüli képessége előtt, aki több volt barátnál: rokon a színészetben, hiszen mindkettőjüket úgy áldotta-verte sorsuk, hogy pokluk legmélyebb bugyraiból meríthettek.

Pár nappal később a rögtönzésnek ható produkció szövegét Őze Lajos csaknem szó szerint magnóra mondta egy újságírónőnek az Ámor presszóban, ahol annak idején Latinovits Zoltánnal szokott üldögélni s tőmondatokban beszélgetni. (A monológ Lukács Györgyi Forintos a nyakláncon című cikkében olvasható.)

Ebben a lírát és szarkazmust vegyítő, szórakoztatva megrendítő produkcióban nemcsak a két "ellenfél" szókratészi versvita-stílusáról festett mulatságos képet, hanem egy "hofigézás" bunkótörténetet is elmesélt arról, miként adták el élelmes kufárok sznob falusiaknak Ady Endre sírját a Kerepesi temetőben, családi kripta gyanánt.

[...]

E formabontó mementóval maga teremtette meg s indította el hódító útjára a nyakában viselt egyforintos legendáját, amely immár ebben a formában vált a két békétlen színész barátságának közkeletű magánmítoszává. De azt sem titkolta el, hogy ájtatosokat pukkasztó emlékezését - "Hölgyeim és Uraim! Én vagyok az egyetlen ember, azt hiszem, aki nem szerettem Latinovits Zoltánt. Mi ellenfelek voltunk" - jogos indulat ihlette. A produkciót fölidéző interjúban ezt is nyíltan megvallotta:

Kissé ideges feszültség vesz rajtam erőt, miután nagyon sokszor hallotta: annyian szerették és szeretik Zolit. Eszembe jutott, hogy mi elég híres nekrológíró nemzet vagyunk. Én meg úgy döntöttem, hogy akkor inkább nem szerettem Latinovits Zoltánt.

Haragudott a halálra, s átjárta a tehetetlen düh, ha a hivatalos kegyeleti aktusok álságos megnyilvánulásaival találkozott.

Básti Lajos, szeretve tisztelt főiskolai tanára, majd kollégája halálának ötödik évfordulóján - 1981 telén - sírkövet avattak, s a Nemzeti Színház társulata megkoszorúzta az emlékművet. Őze Lajos ezúttal is elégedetlen volt a szertartással: föllázadt a sztereotip gesztusok, kifejezések ellen.

ZOLNAY ZSUZSA : Lala halálának évfordulóján már órákkal előbb kinn kóborolt a temetőben. Amikor kegyeletadásra összegyűltünk, ő felállt a sírra, és úgy mondta emlékező szavait: "Ne nyugodj meg, Básti Lajos!" És elénekelte a Himnuszt...

Ez szívből jött tőle, nem pózolásból, szereplésvágyból fakadt. Az volt az érzésem, így akarta tudatosítani mindenkiben, másvilágra költözött férjem és tanárunk után kiáltva, hogy nem szabad belenyugodni semmibe, ami helytelen, élet- és színházellenes. Ki kell mondani, s merni kell vállalni a kimondott szó után a szilenciumot is. [...]

Amikor már nagyon beteg volt, váratlanul elkezdett politizálni. Reszketett az országért, hogy mi lesz vele, mennyire tönkretették. Egyszer szinte betuszkolt a Nemzeti presszóba: "Zsu! Tudod te, milyen hibákat követtek el az elmúlt negyven év alatt például agrárvonalon? Mit kellett vagy mit lehetett volna tenni ebben az országban?" És statisztikai adatokat sorolt; milliárdos tételekről beszélt, amelyek mind átfolytak a rostán, pocsékba mentek. Lázasan ontotta rám kétségbeesését, haragját. Azelőtt soha nem láttam ilyennek.

Föltárulkozásai rapszodikusak, öntörvényűek voltak.

SZILÁDI JÁNOS : Egyszer egy rádióműsorban a riporter elkezdte faggatni Őzét a mezőgazdaságról, és meglepetésemre rendkívül érdekes, okos, jó dolgokat mondott. Ez valahogy nem illett a róla alkotott képbe, mert nemigen volt neki a színházon meg a szerepein kívül más témája. Legközelebbi találkozásunkkor mondtam neki, hogy hallottam az adást, mire ő gyorsan elterelte a beszélgetést: "Ja, igen, volt ilyen, de hát nem érdekes. Mit is játszunk ma este?"... Mintha véletlenül kinyílt volna egy rejtekajtó, amelyet gyorsan visszareteszelt. Tehát volt valahol folyamatosan vagy alkalomszerűen egy ilyen második Őze Lajos, és én ennek egy fölvillanását láttam meg.

Valami üvegharang alatt élte az életét, de ez senkit nem taszított. Ült a padon a színészbejárónál, s ha valaki odaült mellé, azzal nagyon szívesen elbeszélgetett. De nemigen kezdeményezett. Ült a padon, volt mellette hely.

Mindazonáltal váratlan megnyilvánulásai, kiszámíthatatlan reakciói - melyek sajátos észjárásából fakadtak - egyre gyakrabban zavarba ejtették környezetét. Egy ízben a közönséget is.

Füst Milán Boldogtalanok című drámáját 1982. február 19-én mutatták be a Nemzeti kamaraszínházában, Székely Gábor rendezésében. A pap szerepét játszó Őze Lajos az előadás végén váratlanul előrelépett, félbeszakította a vastapsot, s érzelmes beszédet intézett a közönséghez. A nézők - nem szokván hozzá az ilyen formabontó helyzethez - döbbenten hallgatták a csapongó szónoklatot, majd némán távoztak. A premier kínos emlékként maradt meg a közreműködőkben.

SINKÓ LÁSZLÓ : [...] Nagyon szomorú emléket őrzök az akkori bemutatóról. Amikor vége lett az előadásnak, s elkezdett beszélni a közönséghez, hogy emlékezzünk a költőre, azt hittem, ott helyben meghalok. Ez a fajta túlzott érzelmeskedés - ami elég nagy divat volt a Nemzeti Színházban - tőlem teljesen idegen. Rá sem volt jellemző valószínűleg az állapotából fakadt -, de hogy éppen ő csinálta, azért volt annyira döbbenetes.

SZÉKELY GÁBOR : A Boldogtalanok egy vidéki püspöki székhelyen, egy papi nyomdában játszódik, ahol a főnök szerepét Lajos alakította. A premier előtt stílszerűen kis imacédulákat osztott a kollégáknak, valószínűleg az Ecclesia kegytárgyboltjában vagy valamelyik templomban vette őket. Gondolom, akkoriban már sokat beszélgetett valamilyen felsőbb hatalommal, így próbált kapaszkodni az életbe.

Annyira kiszámíthatatlanok voltak a szándékai és a cselekedetei, hogy a premier majdnem botrányba fulladt. A tapsot félbeszakítva valami olyasmit akart elmondani a közönségnek, hogy egyrészt ő fegyelmezetlen, másrészt Füst Milán egy zseni, harmadrészt szeretni kell egymást. A szándéka érthető volt, de a megfogalmazásban már alig volt logika. Mondta, mondta, mondta, majd elhallgatott. A közönség ült, aztán szép csöndben mindenki elment. Így ért véget a premier. S igazából ez volt a vele való találkozásunknak is a vége.

Amikor a Nemzeti Színháztól különvált és önállósult a Katona József Színház, Lajost nem hívtuk át az új társulatba. Nem tudtunk vele mit kezdeni. Nem tudtuk használni. Csak szeretni tudtuk.

Ha történetesen mégis magukkal hívták volna az új színházalapítók, föltehetően akkor is nemet mond. Hűségből, dacból, tehetetlenségből. Mert már régóta kényszerpályára terelte a sorsa.

SZILÁDI JÁNOS : Az ember sok mindent nem tud elrendezni magában, szívesen visszaforgatná az idő kerekét, és sok dolgot másként tenne. Őze Lajossal kapcsolatban azonban nem érzek lelkiismeret-furdalást. Amikor mi a Nemzeti Színházba kerültünk, az ő pályája már elrendezett volt. Azon ember nem változtathatott. Talán ő maga sem.

KIHORDOTT S ELVETÉLT ÉLETEK

"A színész, ha vannak is szerepálmai, azt várja, hogy azokat más fedezze föl; ne neki kelljen kimondani. Állandó várakozásban él: észreveszi-e valaki - egy rendező - mindazt, ami benne rejli, s meg akar testesülni egy szerepben."

(Törőcsik Mari)

A Katona József Színház kiválása után új helyzet teremtődött a Nemzeti Színházban. A társulat régi magja a Népszínháztól átjött színészekkel és rendezőkkel együtt kezdte meg az 1982/83-as évadot.

Őze Lajos a körülötte zajló színházi népvándorlás kellős közepén biztos pont maradt a Nemzeti társulatában. Gondos alapozással még mindig lehetett rá építeni. "Hűségnyilatkozatát" ezúttal egy aktuális szerepének érveit fölhasználva tárta a nyilvánosság elé. Jékely Zoltán Oroszlánok Aquincumban című színművének főszerepét, Iglódi István rendező irányításával, 1982 nyarán játszotta el a Gyulai Várszínházban. A bemutató alkalmából készült televíziós interjúban fogalmazta meg szubjektív helyzetértékelését Érdi Sándor mikrofonja előtt.

Mint ahogy a darabban mondom, ennek a Senecának, azt hiszem, nincs igaza, amikor azt állítja, hogy az öreg gyümölcsfát is át lehet ültetni. A korom ugyan még nem öreg, de ilyen szempontból a múltam az. Hát ezért nem hiszem, hogy át lehet engem már ültetni. Maximalista vagyok önmagammal szemben, ez a fő oka. Ha valamit elérek, akkor sem vagyok nyugodt, és mindig azt mondom, hogyan tovább. Ezért nekem a pályám, mint egyénnek, soha nem okozott szívrepesztő boldogságot. Mindig az a fajta reménytelenség vesz rajtam erőt, hogy úgysincs tökéletes alakítás.

Látnivaló: legbelül őt is foglalkoztatta a színházváltás lehetősége, de azt is fölmérte, meddig terjednek energiái. Szakmai maximalizmusának valóra váltásához stabil elrugaszkodási pontra volt szüksége. Ezt nyújtották számára a megszokott, régi játszóhelyek: a budapesti Nemzeti Színház és a Gyulai Várszínház.

IGLÓDI ISTVÁN : Betegen, trombózisos lábbal játszotta el az Oroszlánok Aquincumban főszerepét, amely erős fizikai igénybevételt jelentett számára. Amikor láttam, milyen rossz állapotban van, megpróbáltam redukálni eredeti elképzeléseimet, ő azonban nem hagyta. Különösen a második részben kellett sokat rohangálnia, amikor menekülni kénytelen a darab szerint a barbár hadak elől. Csónakon kelt át a tavon; úgy evezett, mintha magának is be akarta volna bizonyítani, hogy képes a teljes értékű munkára.

Megállás nélkül, egész évben dolgozott. Élete utolsó éveiben szinte sorozatban készültek közreműködésével a mozi- és tévéfilmek. Valóban kettétörte, hogy négy végéről égethesse élete gyertyáját, ahogy egyik utolsó interjújában már-már emberfeletti munkaintenzitását jellemezte. Az erőfeszítés elsősorban arra irányult, észre ne vegyék rajta a testi leromlást. De a fanatikus akarás alakításait is jóval az átlagszínvonal fölé emelte.

Vajon gondolt-e rá, hogy a filmek alapozzák meg halhatatlanságát? Hiszen a színházi pillanat - amelynek tökéletességéért mindent elkövetett - szinte nyomtalanul elszáll; a részletekben fölvett, maradék erőből is létrehozható filmek viszont túlélik őt. Bizonyára sejtette...

[...]

A legemlékezetesebb filmszerepet Gothár Pétertől kapta a Megáll az idő című filmben: egy '56-os forradalmárét, aki börtönbüntetését letöltve, deformálódott személyiséggel szabadul, s egyszerre sajnálatra és szeretetre méltó apapótlékká lesz a film tinédzserkorú főszereplői számára.

[...]

1982. november 12-én mutatták be a Nemzeti új kamaraszínházává előlépett budai Várszínházban Békés András rendezésében Ben Jonson Volpone avagy a pénz komédiája című darabját. Corbaccio, az uzsorás szerepéből Őze Lajos pályája legeredetibb színpadi figuráját alkotta meg. "Bosch vízióját és Beckett vígjátékát egyszerre idézte Corbacciója, ahogyan nyáladzó nyelvét forgatta, s legyet passzírozott a kenyérbélbe. A gyűjtésben elállatiasult ember megsemmisülési folyamatát mutatta be" - jellemezte játékát Ablonczy László.

Ha létezik totális siker, ez az volt. A nézők az előadás végén ütemes "Őze! Őze!" kiáltozással kísérték vastapsukat. A darab más jeleneteiben színre kerülő kollégák a takarásban tolongva élvezték Őze játékát. A kritikusok pedig az évad legjobb színészi alakításaira szavazva neki ítélték oda e szerep alapján a legjobb férfi mellékszereplőnek kijáró díjat.

Nem minden kolléga osztozott azonban Őze Lajos személyes sikerének örömében. Molnár Gál Péter emlékcikkének ( Filmvilág , 1984. december) idevágó részlete sejteni engedi, miként élhették át a magánéletében rejtőzködő, de a színpadon exhibicionistán kitárulkozó Őze Lajos zseniális Corbaccio-alakítását szűkkeblű színésztársai.

Egy premierjén megint mellékszerepet játszott, de lejátszotta a színpadról a többieket. Nem volt ez inkollegiális: akit a színházban le lehet játszani a színpadról, az megérdemli. A tapsnál a néző félrehallhatatlanul voksolt. Érzékeny színházi emberként fölfogta: ez az ő estéje, neki szól a nézőtéri hála. Fölrúgva a rendező kiszabta tapsrendet, középre állt, megfürdette magát álszemérem nélkül a kiérdemelt sikerben, kartársai sápadoztak mellette, s ráadásként pártfogóan előrevonta a színpadon a szerényebb tehetségűeket, protezsálva őket a közönség előtt. Hátborzongató színházi ráadás volt: obligát szerénykedés nélküli öntudatosság. A színház talán az egyetlen hely, ahol a rátermettség, a tehetség a legelőbbre való. Ha hagyják. Ott nincs ügyeskedés, csak ügyesség. Nincs pesties okosság, csak a jelenségeken áthatoló érzékeny ész érvényesülhet. Aztán, ha lement a függöny, érvényesülni igyekeznek a többiek is. Ilyenkor ő mogorva ember-harapófogóként nyakába húzta fejét, veszekedett vagy a pohárhoz menekült, vissza akarván bújni palackjába, mint egy méretein túltágult ezeregyéjszakai mindenható szellem.

Egyik este különös incidens zavarta meg a Volpone várszínházi előadását. A második rész első jelenetét követően a Mosca szerepét játszó Székhelyi József abbahagyta párjelenetét Őze Lajossal, és a közönséghez fordulva közölte, hogy technikai okok miatt sajnos nem folytatható az előadás. Noha a nézők - Malonyay Dezső direktor elmondása szerint - nem vettek észre zavart, s kis megszakítás után végül is lement az előadás, a botrány mindkét színészre nézve szomorú következményekkel járt.

SZÉKHELYI JÓZSEF : Életem legválságosabb heteit-hónapjait éltem át akkor, s kis híján végleg abbahagytam a pályát, mert az a rosszhiszemű vád ért, hogy szakmai és sikeririgységből etikátlanul cserbenhagytam, "kinyírtam" és telt ház előtt leégettem nagybeteg kollégámat. Holott az én pánikszerű eljárásom - villámgyors humánus és szakmai mérlegelés után - a súlyos beteg és zseniális partner nyílt színi megmentését célozta.

Én, szemben igen sok és gyatra kollégával, igenis emberszámba vettem Őzét, nagyon is normálisan és természetesen. Segíteni akartam rajta, mert rászorult, mert életveszedelemben volt, mert úgyszólván önkívületben találtam, mert nem volt fény a szemében, mert féltem és féltettem, mert becsültem és - ha nem volna ez az ország a nekrológgyártás világbajnoka, bátrabban vallhatnám meg - mert szerettem.

Az adott szélsőséges veszélyhelyzetben nem találtam egyéb megoldást, mint technikai okokra hivatkozva megszakítani az előadást. Igen, kiléptem a szerepemből, hogy élő ember lehessek, véleményem szerint az akut életveszély elhárítására. Úgy éreztem, egyedül én vagyok felelős a szemem láttára szinte eszméletét vesztő súlyos rák- és alkoholbeteg EMBER épségéért... Nekem markomban van a keze szorítása a tapsrendek rendetlen melegéből. Az a megnyugvást adó "melegecske", amellyel Lajos minden alkalommal jelezte: ő tudta, s tudja most is, hogy nekem akkor ez volt a kötelességem.

[...]

MALONYAY DEZSŐ: Őze Lajost az esetet követő fegyelmi tárgyaláson csupán azért lehetett elmarasztalni, mert olyan erős gyógyszert szedett előadás előtt, amelyet csak kórházi kezelés közben, fekvőbetegeknél szoktak alkalmazni. Orvosi szakvéleményt kértem ugyanis az általa szedett tablettákról. De hát beteg volt, előrehaladott, rossz állapotban dolgozott, erős fájdalmakkal Gyógyszer nélkül szenvedett, a mellékhatások viszont leverték, elkábították, kimerítették. A színpadi szövegzavar is ebből adódott.

A botránynak híre ment. A "színpadi fegyelemsértésben" elmarasztalt kollégákra súlyos büntetés várt. Székhelyi József azon kívül, hogy nem kaphatta meg aktuális Jászai-díját, az egész színházi szakma haragját magára vonta "önbíráskodása" miatt Őze Lajostól pedig a Kossuth-díjat vonták meg, amelyre Corbaccio-alakítása elismeréséül fölterjesztették.

MALONYAY DEZSŐ : Nem volt titok, hogy én személyesen is közbenjártam, kapja meg a Kossuth-díjat. Ez akkor járt volna neki. Minden színész pályájának van egy olyan, elodázhatatlan pillanata, amely után már minden elismerés későn jön. Tudtam, ha akkor nem kapja meg a díjat, többé nem lesz rá alkalma.

Sajnos, akik a kitüntetéseket odaítélik, periferikus szempontok alapján hozzák meg döntéseiket. Őze díja ellen olyan "érvek" hangzottak el, hogy "már megint mennyi baj van vele", "rossz a híre", "a díjakat nem csupán a művészi teljesítmény, hanem emberi tulajdonságok, belső értékek alapján adjuk". Képtelenek voltunk elérni, hogy az utolsó pillanatban megkapja az őt megillető Kossuth-díjat, amit aztán posztumusz megadtak neki. Sajnos, partnerei többsége sem tudott eljutni addig a felismerésig, hogy Őze Lajos olyan megismételhetetlen, egyedüli emberpéldány, akit mint nemzeti értéket segíteni, gondozni, menteni kell. "Ha beteg, akkor miért nem viselkedik úgy, ahogy egy betegnek kell?" - így viszonyultak hozzá.

A Színjátékost a kitüntetés elmaradása zavarta a legkevésbé. Megvolt a maga jellegzetes felfogása a formákra, külsőségekre adó, hamis értékrenden alapuló elismerésekről. "A kitüntetésről nekem az a véleményem, hogy olyan, mint a bomba: felülről dobják, és rendszerint hülyét vagy ártatlant talál", mondta élete utolsó interjújában, már "kiváló művész"-ként. De nem a szőlő volt savanyú. A cím- és rangkórság mindig is irritálta. Ha csak tehette, föllázadt ellene a maga gunyoros módján.

[...]

Lőrinc barátot játszotta következő - s jó ideig utolsó - színpadi szerepeként a Nemzeti Színházban. [...] A végeredmény újabb színpadi csoda lett.

SÍK FERENC: Az ő felfogásában nem a veronai szerelmesekről, hanem Lőrinc barát vesszőfutásáról szólt a második felvonás. Sajnos, a rendezői tehetetlenség, az eszközök erélytelensége nem bírta e gondolatot következetesen végigvinni. (Ezt bátran állíthatom, mert én rendeztem ezt az előadást.)

A Rómeó és Júlia próbái ugyanolyan eseményszámba mentek, mint Őze Lajos korábbi szerepformálásai. Az ügyelők nem győzték a fiatal színészeket, stúdiósokat lezavarni a takarásból a nézőtérre, hogy onnan lessék élvezettel Lőrinc barát magánszínházát.

Őze ezúttal abból indult ki, hogy ez a reneszánsz figura szegény és esendő; igazi természeti lény: ismeri az erdők-mezők füveit-virágait, gombászik, gyógynövényeket gyűjt, mezítláb jár, és mivel nagyon emberi, nem mentes a botlásoktól. Színpadra lépésekor tehát egy hatalmas esést imitált; zuhanás közben kiborult a kosara, s egyenként szedegette össze a tartalmát. Olyan emberire, szeretetre méltóra formálta önmagából Lőrinc barátot, amilyennek az életben - gátlásból, szeméremből, büszkeségből - ritkán mutatkozott.

[...]

1983. április 8.: a Rómeó és Júlia nagy sikerű premierje baljós események elindítója. Lőrinc barátnak előadás közben elmegy a hangja. Az erőlködéstől, hogy meg tudjon szólalni, kidagadnak nyakán az erek. A szünetben kap egy káliuminjekciót, de a premiert követő banketten tovább romlik az állapota. Mentőket hívnak; így kerül a János-kórház tüdőklinikájára, utolsó kezelőorvosához, dr. Nagy Lajoshoz.

Hónapokig tart a lábadozás. De Őze Lajos, a szerepei után visszavágyódó színész fegyelmezett beteg. Minden orvosi utasítást szigorúan betart, hogy élhessen: azaz újra dolgozhasson. [...] Mintabetegnek tekintették a nővérek is. Kórterem-társai rajongtak érte. Nem véletlenül. Itt is megcsillogtatta morbid játékos kedvét. [...]

Csodával határos módon újra talpra állt. [...]

Befejezte még a Te rongyos élet című Bacsó-film hátralevő jeleneteit, és visszavette szerepeit a Nemzeti Színházban.

Főnixszerű feltámadásával elkápráztatta környezetét. Elhitette magáról, hogy képes meggyógyulni. És szívesen el is hitték neki, akik megszokták változó állapotait. A vészjelekre csak kevesen figyeltek föl.

BACSÓ PÉTER : A Te rongyos élet című filmemben egy nagyon gyáva Kossuth-díjas újságírót játszott. Zseniális ötlete volt, hogy egy köhögőrohamba sűríti a gyávaságát. Annyira tetszett, amit itt, a film elején csinált, hogy elhatároztam, visszahozom a film végén mint színigazgatót. Akkor azonban már olyan hullámzó állapotban volt, hogy alig bírtuk lábra állítani, másnap viszont újra szenzációs lett.

Kezelőorvosa természetesen többet tudott betegéről, mint bárki más. Ő azzal is tisztában volt, hogy a zseniális ötletnek látszó köhögőrohamot - amely dramaturgiai funkciót kapott - nem kellett külön eljátszani, mert a légszomj valódi betegségtünet volt. A Színjátékos azonban aktuális egészségi állapotait is belekomponálta szerepeibe. [...]

Még nyaralási szokásain sem változtatott, noha életrendjét ekkor már szigorúan orvosa tanácsai szerint alakította.

A Gyulai Várszínházban ezúttal Hubay Miklós Különös nyáréjszaka című színművét állította színpadra Sík Ferenc, amelyben a kalauz szerepét játszotta Őze Lajos. (A darabot ősztől a Nemzeti Színházban Freud avagy az álomfejtő álma címmel játszották tovább.)

A Ferenc József-szakállas kalauz alakítása újabb vallomásértékű színészi telitalálat volt, mert - Sík Ferenc emlékezése szerint - "a figurát külsőségeiben, gesztusaiban is a halál képére formálta. A Monarchia és saját közeledő pusztulásának sejtelmét sűrítette bele egy morbidra sikerült szalutálásba".

SÍK FERENC : Gyulán, az utolsó előtt nyáron, amikor együtt dolgoztunk, megkérdeztem tőle: mit játsszunk jövőre, mihez volna kedve. Szabódott: amit ő játszana, azt Gyulán nem lehet színre vinni, mert nem magyar dráma. Mégis, mi lenne az? "Hát, mondjuk a III. Richárd, azt megcsinálhatnátok", bökte ki végül.

Csak az első pillanatban lepődtem meg. Addig soha eszembe nem jutott volna Őzére osztani ezt a szerepet. Aztán már azon csodálkoztam, hogyhogy ez magamtól nem jutott eszembe. Hiszen a III. Richárd és Őze - ordítottak egymás után. Mégis rengeteg harcba került, míg zöld utat kaptunk, hogy megcsinálhassuk.

1983 őszén még úgy tűnt, hogy a következő év tavaszára tervezett bemutató - a szerepálmát megvalósító színész ígéretes alakítása következtében - eseményszámba megy majd. A Színjátékos, aki a nyár végén újra bekerült a klinikára, már a betegágyban a december közepén kezdődő próbákra készült. A párnája alatt tartotta a III. Richárd bekötött szövegpéldányát, s állandóan a darabról morfondírozott. Még látogatóival és orvosával is "a" szerepről beszélt. [...]

A próbákon azonban úgy tetszett a közreműködőknek, átok ül a produkción, mert sehogy sem akart kialakulni az a fajta, alkotó szellemű hangulat, amelyből nagy előadás születhet.

[...]

BEREK KATI : Ilyen szomorú históriával még nem találkoztam. Közelről láttam, benne voltam. Az olvasópróbára Lajos sötét ruhában, fehér ingben, nyakkendősen érkezett - és kívülről tudta a szerepét. Kis híján leejtette a példányt, amikor meghallotta, mennyi húzással játsszuk a darabot, s hogy össze sem olvassuk. A rendező beteg volt, nem tudott próbálni. Lajos bejárt, de a nyakkendőt már elhagyta. Aztán nézte-nézte azt a fölrakott monstrumot, amiről tudta, hogy a díszlet lesz. Majd három hét után azt mondta: "Na, mindjárt jövök", és onnantól kezdve részegen járt be a próbákra. És mindenkiben csak ez maradt meg.

KADELKA LÁSZLÓ : Lajos miatt vették elő a III. Richárd ot, mert amikor ezt elhatározták, ő még jó állapotban volt. Nem érhető tetten az a pillanat, amikor - udvariasan fogalmazva - elment a kedve az egésztől.

Amíg próbáltunk, nyilvánvaló volt, hogy - mint általában máskor is - sokkal előbbre tart a kollégáknál. S egy színpadi szituáció rendszerint akkor kerül veszélybe, amikor a partnerek nem egy ütemben haladnak a munkában. Fényévnyire járt mindenben a többiek előtt, s ez óhatatlanul konfliktusokhoz vezetett, elsősorban saját magával szemben, mert arra nagyon vigyázott, hogy a kollégákat ne bántsa meg. A feloldhatatlan helyzetekből inkább kiszállt, nehogy megsértsen másokat.

Éreznie kellett azt is, hogy fizikailag nem fogja tudni megcsinálni, amit várnak tőle. Egy soklépcsős, emelvényhidas díszletet terveztek az előadáshoz, s Őze borzasztóan sokat adott arra - éppen beteg lába gyengeségét eltussolandó - hogy a testi ügyességet igénylő feladatokat jól oldja meg. Ez a körülményekkel való harc felőrölte az idegeit: nem tudott megküzdeni saját akkori fizikai állapotával.

MALONYAY DEZSŐ : Az utolsó másodpercben álltunk le az előkészületekkel, amikor még nem történt semmi helyrehozhatatlan kár. Én nemhogy nem bántam meg, de újra ezt tenném - legfeljebb jobban beleavatkoznék Lajos életébe. Hajlott rá, hogy hallgasson a számára szavahihető emberekre.

Színésztől szerepet visszavenni vagy késleltetni annak megvalósulását: nagyon kényes dolog. Meg kellett neki magyarázni, hogy ez most nem megy. A színház érdekére hivatkozni nála teljesen hiábavaló lett volna. Őt egészen máshonnan kellett megközelíteni, hiszen még a köszönést sem volt hajlandó mindenkitől elfogadni. Olyan ember volt, akivel törődni kellett, annak ellenére, hogy ő azt nem igényelte.

Természetesen az eset után nagyon szomorú lett, rossz állapotba került. Panaszos, bánatos volt, amiért nem hajlandók a kollégái megérteni, hogy ő nem egy született renitens, hanem - ahogy ő fogalmazott - egy állapot , amelyben nehéz dolgoznia. S voltak olyan, emberi magaslatokat is messze meghaladó másodpercei, amelyek a szakmában egészen szokatlanok. Képes volt felállni az őt elmarasztaló kollégák védelmében, és azt mondani: "Nem ő a hibás, fogalma sincs róla, mit csinál".

A már nagybeteg Színjátékos bukásnak élte meg a vágyott szereppel való hiábavaló birkózását. Talán azt is megbánta, hogy régi álmával egyáltalán előhozakodott. Egy rövid rádióinterjú árulkodik erről, amelyet 1984. április 3-án, a Kiváló Művész-kitüntetés átvétele alkalmából készítettek vele a Parlamentben.

Soha nem kértem és soha nem adtam vissza szerepet. Amit rám osztanak, azt megpróbálom megoldani. Én ilyen Jolly Joker vagyok. Ne kerüljön a színház olyan bajba, hogy én játsszam el Melindát. De ha olyan bajba kerül, akkor megpróbálkozom azzal is... Én nem választok szerepet, mert annak van egy kockázata. Híre megy. És akkor az ember, amit választott - abban megbukik.

[...]

Élete utolsó periódusában mind erősebben foglalkoztatta a végső számvetés gondolata. Nemcsak a kórházban morfondírozott arról, megérte-e erre a pályára adnia a fejét, s hogy ment-e a színház által előre a világ. Már korábban is tanújelét adta öngyötrő vívódásainak. [...]

Orvosától mind többet érdeklődtek állapotáról a rendezők. Tudniuk kellett, mennyire terhelhető szerepekkel, mert ereje szemmel láthatóan fogyott, viszont ragaszkodott ahhoz, hogy dolgozhasson. Különösen egy filmfőszerep izgatta. A címe: Hány az óra, Vekker úr?

BACSÓ PÉTER : Még a Te rongyos élet felvételei idején elmondtam Lajosnak a Vekker úr témáját - alapja egy Páskándi-novella volt -, s ő borzasztóan harapott rá. Már akkor megbeszéltük, hogy ő játssza el a zsidó órás szerepét, akiben belül állandóan ketyeg egy óra, amelyet nem lehet leállítani, hiába verik agyon a nyilas megszállás idején, mert ez az óra a szabadság, az értelem, az emberi identitás kifejeződése.

Miután megállapodtunk abban, hogy ősszel elkezdjük a forgatást, ő lement Gyulára, ott megfázott, és kórházba került. Én közel lakom a János-kórházhoz, s egy hónapon keresztül mindig nála kezdtem a napot. Odaadtam neki a forgatókönyvet, magnón lejátszottam a film zenéjét, beszélgettünk a szerepről.

Az orvosa azzal biztatott, hogy ez a kis visszaesése ugyanolyan hullámvölgy, mint a korábbiak voltak. Egy naptárral a kezében kiszámolta, hogy Lajos mikor lesz olyan állapotban, amikor a filmet el lehet kezdeni forgatni.

Az első baljós jel az volt, amikor ruhapróbára vártuk a filmgyárban, és telefonált, hogy az orvosa nem engedi ki. Nekünk kellett elmenni hozzá a kórházba a jelmezzel. Egy műtőt nyitottak ki nekünk erre a célra. Megdöbbentő volt, amikor levetkőzött: mintha Auschwitzot láttuk volna. A combja, a karja, mindene: csupa csont. Akkor éreztem, hogy nagyon nagy baj van. Tudtam róla korábban, hogy sugarazzák, de hát azóta eltelt tíz év, s azalatt a színházban jobbnál jobb dolgokat csinált... Nagyon rossz előérzetem volt, de etikailag nem lehetett más választásom, mint elkezdeni a munkát.

Az orvost is emberiességi szempontok vezérelték, amikor a filmrendezőt fölbátorította s bizakodóvá tette.

DR. NAGY LAJOS : A Vekker ur at fantasztikus akaraterővel végig akarta csinálni. Ezt már nem lehetett elvenni tőle. Ez a munka volt az utolsó szalmaszál, amely őt az élethez kötötte. Bacsó Péternek azt mondtam, ebben a kérdésben egyedül Őze Lajos dönthet. Nekem az a privát véleményem, hogy nem foszthatják meg ettől a lehetőségtől.

*

Mielőtt a Vekker úr forgatása megkezdődött, aki csak tehette, elbúcsúzott Őze Lajostól. Ki-ki a maga módján.

DÖRNER GYÖRGY : Ősszel utószinkronizáltuk Maár Gyula Ördögi kísértetek című filmjét. Akkor már olyan állapotban volt, hogy odamentem hozzá, és elköszöntem tőle: "Szevasz, Lajos", és megcsókoltam, mert tudtam, hogy soha az életben nem fogunk többé találkozni. Azelőtt nem így köszöntünk el egymástól, mindig csak: szevasz, szevasz. Borzasztó nehéz volt odamenni hozzá, legalább háromszázat vert a szívem. Lehet, hogy neki is, de se rajtam, se rajta nem látszott. Halálos természetességgel történt mindez.

BUBIK ISTVÁN : Egyszer egy esti órában beszöktem hozzá a tüdőosztályra, mert korábban mindig akkor látogattuk meg, amikor aludt. Most nem restelltem fölébreszteni. Akkor már nem tudom, hány kiló lehetett, de kijött velem a folyosóra, és egy órán át beszélgettünk. Nagyon aljas, önző módon természetesen egy-két szerepet hoztam föl, amelyet éppen játszottam, hogy azokról meséljen. Nagyon sokat tudott az emberről, ezért vonzódtam hozzá. Meg az agresszív színjátszói stílusa miatt, hogy mindenáron közölni akart valamit.

Akitől tehette, ő is elbúcsúzott. Természetesen nem nyíltan, patetikusan, hanem a rá jellemző közvetett, szimbolikus módon.

RAKSÁNYI GELLÉRT : Utolsó ajándékként egy borzalmasan éles bicskát kaptam tőle, pedig hát nem szokás bicskát ajándékozni, mert azt mondják, elvágja a barátságot. De ő akkor már ilyen vérátömlesztéses korszakában volt, és azt írta rá: "Kutyukám, ha ered van, mindened van."

VADÁSZ ILONA : A Rádió pagodájában nem sokkal a halála előtt elém rakta a névjegyét, mintha csak viccelne. Amikor elment, és megnéztem, láttam, az van ráírva: "Köszönök mindent".

CSURKA LÁSZLÓ : Amikor a Vekker ur at forgatták, valami miatt behozták őt a színházba, az öltözőnkbe, ott feküdt. Én valamiért bementem, ő felült és azt mondta: "Te! Most megmutatom neked, hogyan kell igazán elénekelni a Hej, Rigó, Rigó t. Az volt a kedvenc nótája. De nem is énekelte, hanem szinte szaggatta magából a szavakat. Látszott, hogy most egyszerre búcsúzik a nótától, a színháztól és saját magától. Egészen szétszedte a strófát, a szavak közé óriási szüneteket ékelt, de azokat is fantasztikus ritmusban tartotta. A saját nekrológját mondta el ezzel a pár sorral, önmaga fölött tartott gyászbeszédet, de már a fejét is alig tudta fölemelni.

Számtalanszor elképzelte a temetését; belépését abba a világba, "hol nincsen fájdalom". Hangszalagra mondta-dudorászta - már sípoló tüdővel, zihálva - régóta tervezett (soha meg nem valósult) önálló estjének elképzelt műsorát. Szabálytalan önvallomássá kerekedett az egyszerre érzelmes és ironikus dalokkal fűszerezett monológ. Halála után a rádió is műsorára tűzte Őze Lajos "temetésének" helyszíni közvetítését - az elhunyt tolmácsolásában.

(Ritmikus kopogás zaja.) Latinovits hangja: "Mi kopog?" Őze hangja: "Ja, pardon... Hát én halott vagyok! Most zárják az ajtót. De tudom, hogy (énekelve) van egy világ, hol nincsen fájdalom... De végig kell hallgatnom a búcsúbeszédeket. Kezdjük az elsővel." Major Tamás sóhajtozó hangján, nagy szünetekkel: "Kedves gyászoló közönség! Soha nem hittem volna, hogy ezt a teremtést én búcsúztatom, mert amikor... bejött hozzám ez a... aki most itt... (sírás) azt mondtam neki: Egyet kérek, Lajcsi! Maga írja a... (zihálás) nekrológomat!... S erre mi történik? Ez történik. Kedves ünneplő... kedves gyászoló... közönség! (Zihálás) Köszönöm! (Gyors ütemre vált) József Attila: A Dunánál. (Torz hangon) Ezt már nem mondom el!"

Az ironikus hangú "sírbeszéd" is jelzi: minél közelebb került a félelmetes küszöb átlépéséhez, annál kevésbé fogta föl tragikusan a dolgot. Csak arra koncentrált, hogy késleltesse az elkerülhetetlent. Még dolga volt. Talán Vekker úr abszolút időérzékében reménykedett, amelyben - úgy érezhette - a szereppel együtt magáévá tett, meg saját korábbi föltámadásaiban, amelyeket mind-mind kivételes akaraterejének köszönhetett.

*

Amikor a Vekker úr stábja néhány napos budapesti forgatás után október elején Kőszegre költözött, hogy a patinás kisvárosban vegyék föl az órásüzlet körüli külső jeleneteket, Őze Lajos új orvost kapott, aki - folytatva a tüdőklinikán megkezdett terápiát - éjjel-nappal betegére vigyázott. A fiatal orvos, akit a törődésért hálás főszereplő csak Dokinak szólított, bizalmas közelségben élte végig betegével az utolsó heteket.

"DOKI" : Naponta össze kellett hangolni a gyártási tervet az ő pillanatnyi egészségi állapotával. Ott minden Őze Lajos-centrikusan történt. A stábértekezlet fölért egy konzíliummal. Mindig az én beszámolómat hallgatták meg először: mi várható, mire lesz képes másnap Lajos. Én még ilyen fegyelmezett stábot nem láttam. Mindenki azt leste, mire van szüksége. Amit kértem neki - lakókocsit, speciális diétás ételt, bármit - azonnal teljesítették.

A szállodában a szomszéd szobában aludtam. Megbeszéltem Lajossal: ha rosszul van, jelezzen, mert a technikus fölszerelt az ágya mellé egy csipogó csengőt. Jellemző rá, hogy ez a csengő soha nem szólalt meg. Borzasztóan fegyelmezett volt. Nagyon-nagyon akarta, hogy sikerüljön ez a film; ugyanakkor tudta, hogy meg fog halni. De nem készült rá. Semmiféle olyan kijelentést nem tett, amely arra utalt volna, hogy búcsúzik. Sőt még a forgatás megszakadásakor is az foglalkoztatta, mikor tudja folytatni a munkát. Aggódott, nem haragszik-e rá a rendező, nem okoz-e nehézséget a stábnak. És készült vissza.

Nyolcnapi kőszegi forgatásra telt mindössze a haldokló főszereplő emberfelettien koncentrált erejéből. Nyomasztó és fölemelő emlékként maradt meg ez az időszak a produkció résztvevőiben.

BACSÓ PÉTER: [...] Életem legszörnyűbb időszaka volt ez a forgatás. Éjszaka nem aludtam, mert soha nem tudhattam, mi lesz másnap. Minden reggel én költöttem őt: iszonyatosan gyenge volt. Kezdettől fogva éreztük, hogy valami borzalmas dolog fog történni, de mindvégig erőlködtünk. Muszáj volt, mert ő minden este megkérdezte: mi lesz holnap, mit csinálunk?

Mindannyiunkban halálhangulat uralkodott: sejtettük, hogy ennek az alagútnak nincs vége. De rendkívüli élmény volt számomra, hogy ez a helyzet az egész stábból valami hallatlan együttérzést, humánumot hozott elő. A világosítók lábujjhegyen jártak; a produkció úgynevezett mentőorvosa pedig éjszaka ott virrasztott betege mellett, és a karjaiban hordta.

Talán a partnernőjének volt a legnehezebb dolga, akit kétszeresen is sújtott a hazugságra kényszerítő szituáció. Sem a munka sikere érdekében, sem a beteg lelkiállapotára való tekintettel nem volt szabad elárulnia, mennyire kétségbeejtő számára a kettős szerepjátszás. Mert nemcsak a filmfelvétel idején, hanem a forgatási szünetekben, két jelent között is minden rezdülését rögzítette egy rájuk szegeződő videokamera.

BÁNSÁGI ILDIKÓ : Amikor azt mondták, Őze Lajos lesz a partnerem, majd elájultam az örömtől. De aztán hozzátették: készüljek fel rá, hogy nagyon beteg, próbáljam megerősíteni magam. De hát már évek óta rebesgették, mennyire beteg; nem hittem el.

Nem is emlékszem rá, hogyan viselkedtem, amikor megláttam. Bevittek egy lakókocsiba hozzá, fülig érő mosollyal üdvözöltem, és elkezdtem összevissza beszélni. Ez egyébként megvan videokazettán. Azt sem tudom, mit hordtam össze, annyira ijesztő volt ez a találkozás. Pedig mennyire vártam!

Amikor táncolni kellett, már nem bírt lépni sem. Ráállítottam a lábát az enyémre - ez nem látszott a kamerán át -, s azzal löktem arrébb. Közben nézni kellett egymást, mosolyogva, de engem a sírás fojtogatott. Akkor egyébként kisbabát vártam, s végig az a szörnyű érzés volt bennem, hogy istenem, én az életet várom, ő pedig meg fog halni. [...]

Ezeket a felvevőgép előtti utolsó átváltozásait azóta a nagyközönség is láthatta a televízióban, mert a forgatásról készült, dokumentumnak szánt videofilmet Az utolsó tangó Őze Lajos emlékére címmel (Halász Gábor operatőr és Tolmár Tamás rendező munkáját) műsorra tűzték és bemutatták. [...]

A bizalmasává fogadott fiatal orvos tanúsága szerint Őze Lajost utolsó napjaiban erősen foglalkoztatta a számvetés gondolata - és a mérleg nem mutatott megnyugtató eredményt számára.

"DOKI" : Mint elmondta, sohasem tudta eldönteni magában, hogy a fizimiskája, a külseje, a származása miatt lehetett-e abban a korban színész, vagy tényleg a tehetsége miatt. Nem volt benne biztos, hogy ha egy másik társadalmi rendszerben születik, akkor is ezt a pályát futhatja-e be. Nem tudta, hogyan értékeli őt igazán a közönség. Ez izgatta legjobban: ő a színészmesterségre teremtődött-e, vagy csak színészt kreáltak belőle? Egyszer nekem is szegezte a kérdést: "te közönség vagy, mit mondasz?" Igyekeztem meggyőzni, ő akkora egyénisége a magyar színjátszásnak, hogy kész szerencse, amiért színész lehetett. Ez egy kicsit megnyugtatta, és ha jól emlékszem, aznap jól is vacsoráztunk. Mert egyébként már alig evett s minden egyes kanál ételt, ami megmaradt benne, győzelemnek számított. [...]

Úgy érezte, még sok tartalék van benne, és nem minden valósulhatott meg, amit szeretett volna. Nagyon haragudott egy rendezőre, aki belerakta őt abba a skatulyába, amely szerint ő egy nyers, faragatlan fickó. Grófokat meg úriembereket is szeretett volna eljátszani, mert úgy érezte, nincs olyan szerep, amit nem tudna megoldani.

Gyakran emlegette a gyerekét, Áront. Az utódját látta benne, noha nem tudhatta még, hogy majd a nyomdokaiba lép. Azt mondta, az egy fantasztikusan tehetséges, vagány kis kölyök; konok, kemény gyerek, és ugyanúgy tudja, mit akar, mint ő.

Egyébként valóban fantasztikus akaratereje volt. Aki a vonzáskörébe került, bármilyen csodát el tudott képzelni vele kapcsolatban. [...]

Sajnos, a következő hétfőn már nagyon rossz állapotba került. Akkor volt a toronyból kiugrás jelenete. Be kellett tenni őt egy tűzoltóponyvába, de már annyi ereje sem folt, hogy felüljön, és ránézzen a feleségére. Alulról kellett őt három-négy embernek fölemelni. Akkor elhatároztam, hogy mindenképpen kérek egy nap forgatási szünetet, s ezalatt megpróbálom őt fölerősíteni. Aznap éjjel azonban válságosra fordult az állapota, elkezdett a gyomra vérezni. Azonnal Budapestre utaztunk, a klinikára.

[...]

Naponta érdeklődtünk az állapotáról. A jelek egyre biztatóbbak voltak, de tudtuk már, nem két-, hanem csak másfél esélyes, hogy életben marad... A rádióból tudtam meg vasárnap, hogy meghalt.
Az agónia napjaiban a szakma - a Kőszegen rostokoló stáb éppúgy, mint a nemzeti színházbeli kollégák - lélegzetvisszafojtva várta az élethalálharc kimenetelét. [...]

ZOLNAY ZSUZSA : Őze! Felkiáltójelek. Őze!!! Ez volt a noteszomban legalább másnaponként, a halála előtti hetekben. Tudtam, hogy már a végét járja. Meg akartam fogni a kezét még egyszer, utoljára. De filmezett. Szinte csak a halála pillanatát nem örökítették meg. És bevégeztetett. Alig ocsúdtunk fel, hogy már mi is felnőttek lettünk, máris halott. Neki sem adatott hosszú, bölcs öregkor. A mi nemzedékünk egyszerre hal ki az előttünk levő generációval.

BUBIK ISTVÁN : Kemények a játékszabályok. Akkor vasárnap délelőtt a Rómeó és Júlia ment a színházban. Délután Funtekkel és Rubolddal be akartunk menni hozzá a kórházba, de a színházban megtudtuk, hogy meghalt. Kiállt az ügyelő a közönség elé, s bejelentette: ezt a délelőtti játékot Őze Lajos emlékének szenteljük. Egyébként az élet ment tovább, kegyetlen iramban.

TEMETÉSTŐL - FÖLTÁMADÁSIG

"Ha meghalok majd, mélyre ássatok
gyarló valómban meg ne lássatok,
ködként inogjon eltűnt társatok,
s nekem, szegénynek, megbocsássatok."

(Kosztolányi Dezső: Könyörgés az ittmaradókhoz )

"Minden idők egyik legnagyobb magyar színészét búcsúztatjuk most. A legkiválóbbaknak abból a fajtájából, akiknél a tökéletes szakmai tudás csak másodlagos az idegrendszer állandó és sajátos vibrálása mögött. Olyan színészt, aki mindenekelőtt egyéniség, személyiség volt."
Törőcsik Mari búcsúzott e szavakkal Őze Lajostól 1984. november 6-án a Farkasréti temetőben, a pályatársak és a barátok nevében, majd Sík Ferenc méltatta a Színjátékos pályáját.
A Nemzeti és a Katona József Színház fiatal művészei külön is elbúcsúztak a hivatalos formaságokkal mindig elégedetlen, elnémult kollégától, sokuk választott mesterétől. Eredetileg úgy tervezték, hogy a vállukon viszik a koporsót a sírhoz, de aztán túl teátrálisnak ítélve ezt a gesztust, póztalanabb, az elhunythoz illőbb tiszteletadási formát választottak. Mindnyájan meggyújtottak egy gyertyát, reátették a sírra, majd Balkay Géza - költő és cím megnevezése nélkül - végigmondta Kosztolányi Dezső Könyörgés az ittmaradókhoz című versét, amelyet a legméltóbbnak éreztek az eltávozott egyéniségéhez és az alkalomhoz.

SZÉKELY GÁBOR : A szakma kollektív emlékként őrzi a fiataloknak azt a különös, hosszú, nagyon bölcs utószertartását, amelyből két generáció szenvedélyes tiszteletét és ragaszkodását lehetett kiérezni. A temetés sok mindenre elégtételül szolgálhatott. Ez volt talán az a pillanat, amely Lajost megszabadította esendőségéből, gyengeségéből, emberségéből fakadó átkozott sorsától. Amint a halál kiragadta őt a hétköznapiságból, abban a másodpercben olyan mítosz s megnemesítő tendencia támad körülötte, amilyen csak ritkán tapasztalható. Igazi, nagy színészhez méltó adomák, történetek kezdtek el keringeni róla. Valami nagy kiteljesedés történt ott. Méltán. Minden ember páratlan remekmű, de Őze Lajos olyan volt, hogy még külön el lehetett gyönyörködni benne: mennyi titka van, és milyen csodákra képes!

[...]

Halála után fél évvel, ötvenedik születésnapja alkalmából fényképkiállítás nyílt az akkori Vörös Csillag moziban. Kende Tamás fotóriporter mutatta be Egy színjátékos órái címmel az Őze Lajos filmjeiből összeválogatott s kinagyított portrékat. Hihetetlenül gazdag anyag tárult a nézők elé, fölvázolva a rövid, ám annál tartalmasabb filmes pályafutás állomásait. [...]

A születésnapi emlékkiállítást a régi "deszkapárti" jó barát, Kállai Ferenc nyitotta meg. 1985. április 27., délután 3 óra volt.

Ötven évvel ezelőtt ilyenkor Lajos, Őze Lajos már százhúsz perce élt. Lélegzett. Sírt, Száját szélesre tátva kiabált a világba: megjöttem! S alig hat hónapja: elnémult. Utolsó napjaiban hivatása narkotikumába menekülve, kemény, fájdalmat tűrő zárt szájjal - emlékké vált.
Szentesről indult, gátlástól remegő gyomorral és világot kutató, nagy, kék szemekkel, s mire Budapestre ért, mindent tudott az emberről, annak öröméről, fájdalmáról.
Valódi, igaz emberábrázoló volt. Itt látható sok-sok alakban. Nem csalás, nem ámítás, ez mind ő. S megtestesül, mozdulni kezd, ha nézed e képeket. Mert igazak, emberiek, hazugság nélküliek, megéltek.
S ha jól megnézitek, látható, hogy e Színjátékos miként égette el önmagát, míg végül elégett.

Tisztelet, köszönet neked, Lajos.

Nézzétek!

[...]

A Színjátékos utóélete tovább terebélyesedett. Nyáron a Gyulai Várszínházban különös mementót rendszeresítettek a régi "várjátékos" tiszteletére. [...] Hamarosan díjat neveztek el róla, amelyet azóta minden évben egy Gyulán rendszeresen szereplő színésznek ítélnek oda. Az Őze Lajos-díj legelső kitüntetettje Fülöp Zsigmond volt. [...]
Időközben a Magyar Televízió műsorára tűzte a Vekker úr videofilmmel kombinált torzóváltozatát, amely ország-világ elé tárta Őze Lajos hiábavalónak bizonyult küzdelmét a számára oly fontos szerep eljátszásáért. A közönségvisszhang meglehetősen vegyes volt, a szakmai megítélés ugyancsak. Egyesek bíróság elé állították volna a rendezőt, aki - véleményük szerint - emberi jogaiban sértette meg a nyilvánosság elé tárt agóniával a rejtőzködő hajlamú színészt. Mások megrendülten szemlélték Őze Lajos heroikus helytállásának dokumentumfilmjét.
Mégis: mintha ennyi végletesség meghaladta volna a közönség befogadási hajlandóságát. Talán mert az emberfeletti nemcsak bámulatot vált ki, hanem riadalmat is kelt. A halállal vívott küzdelem - amelyből csak etikailag kerülhetünk ki győztesen - az ember elhárító mechanizmusait hozza működésbe.
Ez lehetett a lélektani oka annak, hogy a Vekker úr alvilági tusáit látótávolságba közelítő videofilm sugárzása után Őze Lajos újraéledő kultusza kihunyni-kifáradni látszott. Filmjeit ritkán vetítették, neve csak imitt-amott volt olvasható a pályatársak emlékezéseiben. S ha igen, akkor sem egyértelműen pozitív példaként. [...]

BALKAY GÉZA : Aki látta Őzét kijönni a Kis piszkosból, bemenni az öltözőbe, majd utána egy zseniálisat alakítani, és azt mondta: "Ja, hát ezt így kell csinálni?", az óriásit téved. Nem innen kell elindulni. De a tévedések útján is végig kell menni, míg rájövünk, hogy hoppá, máshol kell keresni a lényeget.

CSERHALMI GYÖRGY : [...] Ő számomra azt a példát mutatja, hogy egy darabban nem feltétlenül a címszereplő a főszereplő. Ha Hamlet vagy III. Richárd alakítója nem azon a hőfokon játssza a szerepét, ahogy a szerző megírta őket, akkor egy kisebb szerepet magával ragadóan játszó színész eléri, hogy róla kezd szólni a darab, és mondjuk Buckingham lesz a főszereplő a III. Richárd ban. Őze az a fajta színész volt, aki szétrobbantja a dramaturgiai kerekeket, és elmegy a végsőkig, mint ahogy Corbaccióként megette a legyet, és mindenki elhitte, hogy azt meg kell enni.

SZACSVAY LÁSZLÓ : Őze, akárcsak Latinovits, nem erre a világra való ember volt. Ők valahogy idecsöppentek, és a környezetüket vagy lenyűgözték, vagy idegenkedést váltottak ki. S hány olyan művész van a világban, akivel a saját kora nem tud mit kezdeni! Lajos is közülük való, de ő nagyon sokaknak tudott emléket hagyni magából, az agyakban, a lelkekben.

Rettenetesen sokat kínlódott, mint Krisztus a kereszten. Nem tudom, miért jött erre a világra. Istenverte módon fájdalmas volt az élete. Legnagyobb ellensége önmaga volt. Soha nem bántott senkit, nem ártott senkinek, legfeljebb közvetve: előidézett helyzeteket, s ettől másoknak rosszabbul sikerültek az elképzeléseik. De ez sem volt nála szándékos. Mindig a rögösebb úton próbált eljutni a végcélhoz. Sokszor nem ért el odáig. De ha igen, akkor hihetetlen dolgokat produkált. Nem is nagyon lehetett őt utánozni.

Akik az Őze-jelenséget nemcsak önmagában csodálták, hanem "világi" determináltságában is elemezték, e pálya sorsvonalát követve arra is rájöttek, miért nem lehetett Őze Lajos - emberi-művészi erényei ellenére - sikerember.

IGLÓDI ISTVÁN : Sajnos, a mi szakmánkban nem elég jónak lenni. A divatosság is fontos követelmény. Különösen az olyan típusú embert nem szoktuk megbecsülni ebben az országban, amilyen Őze volt.

Ha egy ember magányos akar lenni, ha nem épít ki praktikus, karrierértékű kapcsolatokat, ha iszik, ha elvált, ha nem tud derék családapa lenni, ha nem áll rajta jól a szmoking, Magyarországon mindez negatívumnak számít. Tőlünk, színészektől azt várják, hogy az udvari bolond szerepét játsszuk el, de nettek is legyünk, makulátlan életvitellel, józan polgári életmintát nyújtva. Ez csak nagyon keveseknek sikerül.

Lajos mindehhez ügyetlen volt. Nem is nagyon érdekelte a divat. Csak a feladataival törődött.

DÖMÖLKY JÁNOS : Van egy értékrend, amely a tehetséges emberek között működik, de a világ értékrendje más. Lajos képtelen volt olyasmibe belefogni, amivel az utóbbinak meg tudott volna felelni. Mondjuk, egy kabaréban föllépni. Ő tudta, hogy a világ egyik legnagyobb színésze, és tisztában volt azzal, hogy a világ ezt nem fogja megtudni. A világ teremtésének naivitásával játszott, de a hétköznapjaiban nem lehetett őt átejteni.

Soha nem tudta bebizonyítani a világ előtt a magában érzett képességeket - így nem történhetett benne igazi szakmai kielégülés. Mindig túldimenzionálódott benne a cél. Nincs a teremtésben vesztes, csak ő. Nyilvánvalóan nem lehetett lelki betegség nélkül végigélni ezt az életet. A kompenzálásai, az ivások nyilván azért történtek, mert ő nem tudta kimondani azt a mondatot, hogy "Ki innen, mert a tető rám szakad". Ő nem tudott kimenni, elmozdulni. S annyira nyomták-szorították a rárakódó piramiskövek - az érkezésétől, a Nékosz-mozgalom csődjétől kezdve a további társadalmi fejleményekig, amelyeknek a terheit mind egy személyben hordozta -, hogy azt lehet mondani, ő az egész sztálini-szovjet kultúr-gondolkodásnak a létező ellentéte és áldozata volt.

CSERHALMI GYÖRGY : Ő a nagyságát soha nem hangsúlyozta. Nem az a fajta volt, aki amikor elönti az elviselhetetlenség érzése, azt mondja, mint Latinovits tette, hogy "Márpedig én én vagyok és tőlem vagytok ti". Lajos soha nem jutott el eddig, talán kár is. Néha ki kellett volna mondania.

Ezzel együtt ő ebben a közép-kelet-európai konstellációban pontosan a helyén volt. Ha sikeresebb pályát fut be, s most úgy beszélnénk róla, hogy ő volt a csillagos ég, és nem az a fantasztikus-nyomorult roncs, akivé lett, akkor itt valami nem úgy működött volna, ahogyan működött. [...]

Időközben a "Magyar Ugar" vidékét idéző "pangás" korszaka is múlttá lett. [...]
1990 márciusában nemzeti ünnepünk tiszteletére posztumusz Kossuth-díjakat osztottak ki. Olyan művészek, tudósok hozzátartozói vehették át a kitüntetéseket, akik életükben - a torz kultúrpolitika következtében - nem részesülhettek érdemeikhez méltó szakmai elismerésben. Két név a haláluk után díjazottak közül: Latinovits Zoltán és Őze Lajos. Az egykori "ellenfelek" a jóvátevő megmérettetés során egyformán fajsúlyosnak találtattak.
A színjátékos búvópatakszerű utóélete hol látványosan, hol észrevétlen folytonossággal dacol az idővel. Ha élne, bizonyára büszke örömmel viselné kortárs-kollégáival együtt "A Nemzeti Színház örökös tagja" kitüntető címet - ennek adományozását azonban már nem érhette meg. Örökös nemzeti színházi tagsága mégis valóra vált. Nagy halottaknak kijáró módon éltetik emlékét az anyaszínházban: bérletet neveztek el róla.
Kultusza azonban megcsöndesedett. Nincs már szüksége fölmagasztosító legendákra. Egyénisége varázsát őrzik a szerepek, amelyek a technika segítségével bármikor felidézhetők. És őrzi a pályatársak, a közönség emlékezete.

Föltámadásainak sorozata a lelkekben folytatódik.

Az összeállítást maga a szerző készítette, a színészkönyvtár számára. Köszönet érte!

www.szineszkonyvtar.hu - 2007.

Őze Lajos utóélete

Szentesen, szülővárosában az egyetlen mozi, a 300 férőhelyes Filmszínház, 1994 óta az ő nevét viseli, Őze Lajos Filmszínház - Szentes, Nagy Ferenc u. 3.sz alatt, valamint egykori iskolája falán emléktáblát helyeznek el.
A beszédhibások egyesülete: a Démoszthenész Egyesület, és a Beszédhibások és Segítőik Országos Érdekvédelmi Egyesülete, "Őze Lajos" Vers, Prózamondó és Népdaléneklési versenyt hív életre sok év óta, annak kapcsán, hogy Őze Lajos milyen heroikus küzdelmet vívott a beszédhibájának korrigálásával, küzdelmét példaként állítva a ma is szorongó ezrek számára.

Kitüntetései:

Jászai-díj - 1970,
Érdemes művész - 1975,
Kiváló művész - 1984,
Kossuth-díj - 1990. (posztumusz)

Sírja