Életrajza:

Adatok:

1955 - nagybányai Művészeti Középiskola
1961 - államvizsga a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán
1961-1964 - Nagybányán Városi Múzeum munkatársa, nagybányai színházház tervezője
1964-1968 - szatmári Állami Magyar Színház, majd ugyanott
1968-1985 - az Északi Színház díszlet és jelmeztervezője
1985 - nyarán elhagyta Romániát
1985 - Németországban él, kezdetben Münchenben, majd Iserlohn-ban lelt otthonra
2005 - a Szatmárnémetiben működő Szent-Györgyi Albert Társaság tiszteletbeli tagja

Összefoglaló:

Paulovics László díszlet és jelmeztervező Szatmárnémeti szülötte, 1955-ben nagybányai Művészeti Középiskolában, kezdte meg képzőművészeti tanulmányait. Főiskolás, amikor Harag György szatmárnémeti társulat főrendező- igazgatója megbízta színházi plakátok elkészítésével, amely munkája kapcsán érdeklődése a színházművészet felé fordult. A főiskolát követően első munkahelyként Nagybányára került, mint a Városi Múzeum munkatársa, ahol többnyire kiállítások megjelenítésén dolgozott. Innen a nagybányai színházhoz került tervezőnek, de ezzel párhuzamosan a szatmári színháznál is munkát vállalt, külsősként. Hivatalosan 1964-ben került a szatmári Állami Magyar Színházhoz, miután engedélyezték a színház számára, hogy tervezőként alkalmazza a fiatal művészt. A színházban több mint húsz esztendőn keresztül működött, ahol ez idő alatt nyolcvankét díszlet, és több mint ötven jelmeztervét láthatta a közönség estéről estére és számtalan színházi plakátot, műsorfüzetet tervezett. A Román Kommunista Párt utasítására - az akkor még magyar többségű területen létrehozott - első állandó szatmárnémeti román társulat kapcsán a szatmári Állami Magyar Színház elnevezést megszüntették, helyette 1968-tól az Északi Színház vált hivatalos névvé Így lett szatmári Állami Magyar Színház, majd az Északi Színház díszlet és jelmeztervezőjévé. A színházon belül is beindult az ellehetetlenítés, magyar szó, a magyar kultúra visszaszorítása, amely az 1970-es évek végétől erősödött leginkább, a színpad kiüresedett a szó rossz értelmében. Paulovics egy ideig tolerálta az állandósuló konfliktusokat, majd elhagyta, de nem csak a színházát, hanem szülőhazáját, és egyben a színház világát is. 1984. decemberében készítette utolsó díszletét Szatmárnémetiben. 1985 nyarán távozott Romániából Németországba, először Münchenbe, majd a Dél-vesztfáliai kisvárosba, Iserlohnba ment családjával. Innentől fogva elsősorban a képzőművészet tölti ki az életét, s megfordult a világ különböző részein, láthatták alkotásait Chilében, Brazíliában, Olaszországban, Spanyolországban, Hollandiában, természetesen Magyarországon és Németországban is. Több mint 2000 alkotását magángyűjtemények és múzeumok őrzik szerte a világban. 2007. augusztusában "50 év a művészi munkában" címmel életmű-kiállítása nyílt Szatmárnémetiben.

Életútja részletesebben:

"Az alkotó művészt nem dicsérő szavakkal tiszteljük meg legjobban, hanem azzal, hogy megértjük és megbecsüljük művét."
Szent-Györgyi Albert

Dicséret helyett

Szent-Györgyi Albert gondolatai mögé bújva védekezik e sorok írója, amikor egy olyan alkotóról kell átfogó képet írnia, aki az erdélyi szellemiség legjelesebbjeinek készítette el jobbnál jobb, találóbbnál találóbb arcképét, és maga is ennek a szellemi elitnek egyik oszlopos tagja. Ahogy a zene hallgatása - és nem a magyarázata - úgy a festészetnek a grafikának is csak a megtekintése, megismerése szerezhet művészi élményt. Aki teljes és hiteles képet akar alkotni magának Paulovics Lászlóról az emberről, az apáról, a művészről, a polgárról, a férfiról, forduljon művei felé és azok nagyon pontos választ adnak ezekre a kérdésekre. A tárlatok egy-két hete kevés időt kínál a művésszel való találkozásra. Vállalkozásunk célja nem több, mint ezen írott portré szerény eszközeivel kíváncsivá tenni embertársainkat Paulovics László művészete iránt.

Családi környezet

Paulovics László 1937. augusztus 15-én született Szatmárnémetiben. Szülei a római katolikus egyház szertartása szerint keresztelték meg, majd a bérmálás alkalmával kapta a József nevet.
Édesapja Paulovics Endre László textilkereskedő, református vallású. Az államosítással üzletét és az ott lévő áruit elrabolta az állam, ő pedig munkáját, vagyis a mindennapi beszerzésének lehetőségét elveszítve, kitanulta a hegesztő szakmát így kapott munkát az Unió gépgyárban, Szatmárnémetiben.
Édesanyja Willi Erzsébet Aranka Nagymajtényban született, a történészek által oly sokat vitatott síknak a falujában. Római katolikus vallású őseit Károlyi Sándor telepítette Szatmár megyébe. Szakmája szerint textilkereskedő és kozmetikus. Az ötvenes évektől háztartásbeli.
Születési sorrend szerint a család első gyermeke Erzsébet, Paulovics László nővére, aki 2006-ban már nyugalmazott zenetanárnő.
Paulovics László nős, felesége Lívia, akit ország világ Lilikének ismer. Szakmája szerint könyvtáros, de a diktatúra idején a Gyógyszerészeti Hivatalban tisztviselőként dolgozott a könyvelőségi osztályon.
Egyetlen gyermekük Emőke Kinga (1968), Budapesten él családjával és édesanyai hívatása mellett, mint pszichológus dolgozik a fővárosban.
A szűk családi körön kívül keresgélve a család múltjában bukkanunk arra a genetikai ágra ahonnan a rajzoló - festő tehetségét örökölte Paulovics László. Apai ágon, az egyik híres-nevezetes szatmárnémeti család, a Litteczkyek között lehet akadunk a genetikai ősre. A Litteczky család minden tagja iparos volt. Litteczky László szerszámlakatos, Pali bácsi, a Kati néni apja, mészáros mester az Eötvös utcában működtetett jól menő hentesüzletet.
A Kati néni neve egy városszerte híressé vált történet miatt kerül be Paulovics László életrajzába. "Litteczky Kati néni mesélte, hogy háromévesen világgá mentem, azaz eltűntem a szülők szeme elől. Riasztották az egész családot meg az ismerősöket. Közel laktunk a Szamoshoz, ezért félelmetes gondolatok rémképei ijesztették meg a családot. Városszerte kerestek, végre estére előkerültem."
Ismert személyiség a másik felmenő Litteczky Endre a nyomdatulajdonos. Ő hívták az öreg Litteczky Endrének. Az ő nyomdájában készült egy időben a Szamos újság, melynek fejléce alatt 1882-ben ez olvasható: Vegyes tartalmú lap, megjelenik hetenként kétszer. Szerkesztő és kiadóhivatal Búzapiac utca 63. sz. Felelős szerkesztő Rácz István, főmunkatárs Nagy József (ügyvéd). Kiadó Gőnyei József és Litteczky Endre. Három év sem telik el és 1885-ben már így fest a Szamos fejléce: Vegyes tartalmú lap, megjelenik hetenként kétszer. A Szatmár megyei Gazdasági Egyesület Hivatalos közlönye. Szerkesztőség és kiadóhivatal Széchenyi (Búzapiac) utca 12. Felelős szerkesztő Kótai Lajos, fődolgozó-társ Ferenczy János, tulajdonos Litteczky Endre. 1887-ben laptulajdonos 1904-ben lap-és kiadótulajdonos lett Litteczky Endre.
Aztán helyet kap a szerkesztőségben az utód, az ifjú, aki nagyon fontos személyiség lesz Szatmárnémeti képzőművészeti életében: 1910-ben a szerkesztőség és kiadóhivatal már a Rákóczi u 9. számú épületben van. Főszerkesztő dr. Tanódy Endre. Az ifjú Litteczky Endre (1886-1953) segédszerkesztő. Ez év februárjától pedig a szerkesztőségben dolgozik Dénes Sándor, és munkatárs lesz dr. Nagy Vincze a későbbi belügyminiszter.
1913 decemberében ifj. Litteczky Endre (1886-1953) kezdeményezésére a Kossuth kert Kispavillonjában létrehozzák az un. Műteremházat. Erről így ír a Szamos napilap: "Vasárnap de. 11 órakor veszik át a Műteremház művészei Papp Aurél és Litteczky Endre a Kossuth kert Kispavillonját. Ugyanekkor lesz a Műteremházi képzőművészeti kiállítás megnyitása."
Az ifjú Litteczky Endre neve elől lassan elmarad az "ifjú" jelző, és a név említésekor a képzőművészre gondol mindenki, akinek számos egyéni kiállítása volt országszerte. Nem mindennapi íráskészségét szakcikkek, tanulmányok sokasága bizonyítja. Feleségével Litteczky Krausz Ilonával rengeteget tett Szatmárnémeti város képzőművészeti életének fellendítéséért.
Ez a kis kitérő csupán utalást tesz Szatmárnémeti képzőművészeti életére, és annak a szellemi közegnek a kialakulásáról ad hírt, amelyben a rokon, a még gyermek Paulovics László felnőtt.

Gyermekkori emlékek

A Paulovics László gyermekkorában a Szamos folyó fontos szerepet töltött be a szamárnémeti fiatalok életében. Több strandjával, jelentős evezősportjával igen vonzó szórakozási lehetőségeket kínált. A kisgyermek, a kamasz és a felnőtt egyaránt megtalálta a maga örömét ebben a regényesnek számító világban. "Gyermekkoromban sokat jártam a Szamos partra. Ez annál is inkább magától értetődő volt, mert itt a Szirmai utcában a Szamos szomszédságában laktunk. Virágot, lepkét gyűjtöttünk, később pedig ott tanultam meg úszni. A Tükör strandon tartotta Pápai bácsi az úszóleckéit. Ma már hihetetlen romantikus történetnek tűnik, mégis igaz, hogy Pápai bácsi ott lakott a Szamoson egy hajóban. Ő volt Bíró Antinak a későbbi lelkes sporttanárnak, úszómesternek a nevelőapja. Az úszómedencét leleményesen lécekkel választották le a Szamosról. Mintegy másfél méter mély 5 x 3 méteres kis medence volt, az alja deszkázva, kétoldalt lécekkel melyek között átfolyt a Szamos kristálytiszta vize.
Nagyon szép gyermekkorom volt. Emlékszem a sándrai és szokondi templombúcsúkra, amelyet a svábok kirbálynak neveznek. Falun sok kedves, közvetlen emberrel találkoztunk, akik akkor még boldogak voltak és nyitottak. Szép mulatságok emléke villan fel emlékezetemben az Iparos Otthon báltermében is. Ezeket a helyi polgárság és az egyház közösen rendezte.
A család vasárnap délelőtti programja a székesegyházi mise után a krémeséről híres Vadnay cukrászdába vezetett. Nyalánkságokat a Deák téren Török bácsinál lehetett kapni, vagy Hegedűséknél a főtér másik oldalán.
Az óvodába kerültem először szervezett közösségbe. A Zárdába jártam. A Bercsényi utca felől volt a bejárat, hatalmas parkosított kert vette körül az óvoda épületét, úgy mondtuk az apácák kertje.
Vannak félelmetes nehéz emlékeim is, mint a szovjet bombázás. 1944. szeptember 16-19 között három nagy szőnyegbombázás áldozata lett a város. Állandóan hallgattuk a Telefunken rádión a híreket. Amikor bemondta a rádió Nyírség vigyázz! mi pokrócokkal, párnákkal rohantunk le a pincébe. Az első szőnyegbombázás után, csupa rom, füst és tűz volt a város. Kiköltöztünk Szatmárhegyre és csak a szovjet csapatok átvonulása után tértünk vissza a teljesen kifosztott házunkba." emlékezik Paulovics László.

Iskolák

Paulovics Lászlót a Római Katolikus Fiú Népiskolába íratták be szülei. Azóta úgy az intézmény, mint az Eötvös utca elnevezése, ahol az iskola volt, már nincs meg. Az iskolaépület azonban ma is áll, fogyatékos gyermekek tanulnak benne. Mellette volt a Papp Endre háza. Bár műemlék épületnek számított, mégis lebontották, pedig valamikor a homlokzatán emléktábla hirdette, hogy Petőfi Sándor több alkalommal szállt meg ott. A város magyar jellegére utaló építészeti emlékeinek a lerombolása 2007-ben éppen úgy folyik, mint a kommunista időkben.
A Római Katolikus Fiú Népiskolában több kiváló személyiség kezdte el tanulmányait. Nem véletlenül. Itt tanított és igazgatott Eötvös J. Frigyes, aztán Magó Bódog paptanár, később oda került Ft. Rényi Ferenc. Ő sorakoztatta fel a diákságot reggelente és vitte a székesegyházba a félnyolcas misére. A szellemi útravaló mellett egy életre elégséges erkölcsiekkel is feltarisznyázták azt ott tanuló gyermekeket.
Bár nem használták úton-útfélen a közösség kifejezést, az egyházi iskolai nevelésben fontos helyet foglalt el az alkotó együttlét. "Fellejthetetlen élmény maradt a szombatonkénti nagyerdei iskolai kirándulások, és a Szamos-parti táborozások" meséli Paulovics László.
A gyermek legnagyobb családi örökségét, a rajztehetséget, Szopos Kálmán (1910-1977) rajztanár, grafikusművész fedezte fel. Tőle kapta az első bízató szavakat, és ő tanította a mesterség titkaira, később is mellette állt és felkészítette a nagybányai Művészeti Középiskolai felvételire. Amikor a rajzolásban egyre elmélyülő fiatalember tudomást szerez a nagybányai Művészeti Középiskoláról, azonnal elhatározza, hogy oda megy, ott az ő helye. 1955-ben Nagybányán kezdi képzőművészeti tanulmányait. Jól döntött, hiszen a tanári karban Agrikola Lídia, Weith László, Petneházy Paula, Csikos Antónia egyengette útját a művészet felé.
Azonban a nagybányai iskola megszűnt. Ez volt az oka annak, hogy a sokkal zártabb szellemiségű tanulmányait, és koronázta meg az érettségivel. Marosvásárhelyen Bordi András, a kitűnő humorú Barabás István, Nagy Pál, Piskolti Gábor voltak a tanárai.

Első színházi élmények

Paulovics László gyermekkorát szülővárosában töltötte. Ebből egyenesen következik, hogy színházba járó családban nőtt fel. Szatmáron mindenki járt színházba, főleg, ha operettet játszottak. A Laci gyermekkorában az egész város fújta, dalolta, fütyölte a "Fekete Péter öcsém te ki ügyefogyott." című dalt és a többi operett slágert.
Élénken él emlékezetében Gobbi Hilda egyik vendégszereplése a Légy jó mindhalálig című Móricz drámában. Másik gyermekkori színházi élmény Jávor Pál vendégszereplése 1946. nyarán az Iparos Otthonban. "Fergeteges siker volt: tapsoltunk, a lábunkkal dübörögtünk, szerettük volna még sokáig a színpadon tartani Jávort."

Ion Andreeascu főiskolán

Szülei nagy örömére László sikeresen felvételizett A háború utáni nyomor és a család anyagi ellehetetlenítése miatt nagy kihívás volt a szülők számára a László kolozsvári taníttatása.
A főiskolán feledhetetlen, a hallgatót megértő, vele együtt érző tanárai voltak. "Nagy szakmai felkészültségű, jó előadó volt mindkét művészettörténet tanárom: Pattantyús Károly és a szatmárnémeti származású Borgida István. Földes László esztétika órai élményszámba mentek, még a betegek sem hiányoztak az ő előadásairól. Szakmát Kádár Tibortól lehetett tanulni. Aki hozzá került az nagybetűsen indulhatott a pályán. Szigorú - és hála Istennek - kegyetlen is volt. Nem szerette a "szép rajzokat" csak az izgalmasan szárnyaszegett és jól szerkesztett munkákat. Mondása volt többek között, hogy: úgy kell rajzolni, hogy égesse a szájunk szélét, vagyis koncentráljunk erősen! Nagy belső tűz lobogott benne, és aki figyelt reá megkapta tőle azt a lángot. Ő volt az a meghatározó személyiség, akinek a hatása a pályán tartott."

Közösségek

"Komolyan vettem a tanulást. Éjt nappallá téve tanultunk. Nem is szerveződött a főiskolán közösségi élet. Persze szakmai témájú beszélgetések voltak, nem egyszer viták alakultak ki, amelyek tágították világlátásunkat és fejlődésünket. 1956. szeptemberében a kolozsvári diákságot is meglebbentette a változás vágyának a szele, de a novemberi fagy elhervasztotta születő reményeinket."
Paulovics László Kolozsvárott az Ion Andeescu Képzőművészeti Főiskolán, és szerez oklevelet 9,88 átlagjeggyel.

Bukaresti továbbképzés

A hetvenes évek elejétől három éven át erdélyi színházi tervezőket és néhány rendezőt hívtak meg szakmai továbbképzésre Bukarestbe. Évente egy vagy több szakaszban közel egy hónapig tartott a képző. "Előadásokat, próbákat láttunk, elvittek a filmgyárba is. Az elméleti része eléggé unalmas volt, de Ciuleinél, a színpadon megnyílt egy külön világ, ami szakmai izgalmakkal is járt. Ciulei mester az ő egyszerű modorában jól hasznosítható dolgokat mondott el. Még a próbáira is beültünk. Ha jól emlékszem Shakespeare: Téli rege című darabját próbálták. Meglepő volt számomra, hogy próba közben folyton javítgatta a román fordítást az eredeti angol szöveg szerint. Ciulei tökéletesen beszélt angolul. Új román mondatok kerültek be az előadás szövegébe, amit ott a helyszínen az irodalmi titkár azonnal beírt. Én ilyen lényegre törő, igényes rendezői munkát nem tapasztaltam az erdélyi színpadokon a mi rendezőinktől. Emberség tekintetében is újszerű volt. A színészeknek szóló instrukcióit az esetek többségében négyszemközt, halkan beszélte meg színészeivel. Rögtön összehasonlítottam Harag Györggyel, aki a nézőtérről hangos szóval, átélt kiabálásokkal irányított: Most jó vagy! Maradj így! stb."

Nagybányán másodszor, út a színházhoz

"A kolozsvári sikeres államvizsga után Elkészítettem egy teljes emeletszinten a nagybányai céhek kiállítását a festett hátterektől a tárgyak megnevezéséig és elhelyezésével egyetemben. Emlékszem a céhládákra. Egyik izgalmasabb volt, mint a másik. Szépen festettek és faragottak is voltak közöttük, de a vaspántozattal és különleges lakatokkal ellátottak is érdekesek voltak. Aztán ott voltak a szép és terjedelmes céhkancsók változatos díszítésekkel, és a bányászat emlékeit idéző vastárgyak, a kerámia olajmécsesek, a római korig vezették az emlékezetet. A nagybányai pénzverde különböző darabjait is bőségesen állítottam ki. Deloreanuban kedves, közvetlen, tapintatos úri embert, jó kollegát ismertem meg, ami színházi berkekben ritkaságnak számított. Sokat segített nekem, hogy közelebb kerüljek a színpadi világhoz, és jobban megismerjem azt. Emlékezetes közös munkánk Mihai Sebastian: Névtelen csillag című színművének színpadra vitele.
Nagybányán érdekes és gazdag képzőművészeti élet folyt abban az időben. Ott dolgozott Nagy Oszkár, Ziffer Sándor, Mikola András, Thormáné Csíkos Antónia, Sztelek, Sleveinszky Lajos és a fiatalok: Tőrös Gábor, Madarassy Edit, Madarassy Gyurka, a Bitay házaspár, Dudás Gyula, Walter Frici, Konrád Károly, és a középkorosztályból Balla József. Mindannyian érdekes és jelentős személyiségek voltak. A város pezsgő képzőművészetéhez tartozott az a szoros baráti és szakmai kapcsolat, amely összefűzte ezeket a művészeket."
Szakmai, ugyanakkor társasági élet is folyt Nagybányán, melynek gyakori szereplője volt a fiatal Tőrös Gábor szobrászművész. Olvassuk, hogyan emlékszik Paulovics László:
"Balla Józsefnél nagy szakmai-szellemi viták zajlottak csinos hölgyek társaságában. Balla Józsefné "Bogyóka" remek háziasszony, jó társalgó, sok vidám órát töltöttünk együtt. Ott került szóba egy alkalommal a szatmárnémetiben tevékenykedő Sárközi nevezetű festő meglehetősen giccses munkássága.
Egy alkalommal festményekkel kellett díszíteni több termet a volt festőtelepen, a Ligetben. Összehívták a nagybányai művészeket és feltették a kérdést: mennyi idő alatt tudják elvégezni ezt a munkát? Balla Jóska egy hetet mondott, a többiek szerint még több idő kell. Az elvtársak összenéztek, nekik sürgős volt a dolog. Áthívták Sárközit Szatmárnémetiből, ő nagy meszelőkkel dolgozott és három nap alatt elkészült a művel. Volt is nagy felzúdulás a nagybányai művészek körében, azonban a lényeg az volt, hogy időben elkészült és kenterbe vert mindenkit.
Többször felkerestem a Madarassy házaspár műtermét is, akik Tőrös Gáboréhoz közel laktak. Volt egy kis papagájuk. Szabadon szálldosott a vállunkra, fejünkre. Kellemes órákat töltöttünk együtt a szakmáról beszélgetve."

A szatmári Állami Magyar Színház tervezője

Az Ion Andreescu főiskola ötödéves hallgatója voltam, amikor a Kolozsváron éppen átutazóban lévő
A plakáttervezések számomra remek grafikai lehetőségek is voltak. Akkor még Kolozsváron létezett egy linó-nyomda (sajnos később már megszűnt), így kövekre felrajzolva kelt életre Aurel Baranga: Kerge birka, Goodrich - Hackett: Anna Frank naplója című darabok plakátja."
Még nem volt a Szatmári Állami Magyar Színház tagja, de már felkérte a vezetés, hogy Pagogyin: Élő virágok című színművéhez készítsen díszletet. Farkas István az előadás rendezője így mutatta be a műsorfüzetben Paulovics Lászlót szülővárosa közönségének: "Új díszlettervezőt avatunk - Paulovics Lászlót - a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Intézet ez évben végzett növendékét (1961). Igen sokoldalú érdekes egyéniségű fiatal tehetséget ismertünk meg benne. Bennünket, színházi embereket mindig örömmel tölt el, ha azt tapasztaljuk, hogy képzőművészek valóban érdeklődnek a színpad iránt. Ezért örültünk a Paulovics László jelentkezésének is, aki már főiskolás korában dolgozott nekünk. Most ez az együttműködés tovább fejlődött s elkészítette élete első díszletét. Kívánjuk, hogy igazi díszlettervező legyen belőle."
Valójában
"Az új elnevezés - Északi Színház - a nagy nyomor idején, amikor a hiányos víz- villany-és gázellátás következtében a lakósság rengeteget dideregett a fűtetlen, sötét lakásokban, mi élcelődésekkel melegítettük fel a lelkünket, mondván edzett északi színháziak vagyunk, nem fázunk!"
Paulovics László a tervezői munkát missziónak tekintette a festészet mellett. "Nem tagadhatom le azt a tényt, hogy színházi múltam beépült és kimutatható képzőművészeti munkáimban is. Mindig vonzódtam a nagy méretekhez, a végtelen térhez, mást jelent egy táblaképen teret nyitni vagy növelni, mint valós térben kihelyezni a tárgyakat vagy falakat, szobát, lépcsőket építeni. Vagy színekben olyan perspektívákat nyitni, ami egy színdarab mondanivalóját segítendő a nézőt közelebb hozza a játék világához. Vagy a díszlet színeit összehangolni a kosztümök színvilágával, ez volt a mindenkori feladat, azaz atmoszférateremtés."
A színházszerető közönség jól emlékszik még Paulovics László díszleteire, amelyek nagymértékben elősegítették a társulat előadásainak országos visszhangot kiváltott sikereit. Paulovics László készítette a Nézz vissza haraggal, a Sirály, a Becket, A testőr díszleteit. Az ő alkotása egy sor Kocsis István dráma díszlete: Megszámláltatott fák, Árva Bethlen Kata. Mint tervező sokszor dolgozott más színtársulatoknál, így Nagyváradon a Szigligeti Színházban, ahol Madách Imre Ember tragédiájához készített emlékezetesen hatásos díszleteket és jelmezeket.
Milyen a jó díszlet? Erre a kérdésre maga a tervező ad választ:
"A díszlet vagy a jelmez akkor jó, ha belesimul az előadásba, ha észrevétlenül vannak jelen, mégis hozzák a kort, korszakot és így adnak bizonyos hangsúlyokat az előadásnak. Persze ezekhez szervesen kell kapcsolódjon a megfelelő fénytechnika is."
A jó díszlet és jelmez a színész munkáját kell segítse. A nem megfelelő jelmez nagyon megnehezíteni a színész helyzetét. Szolgáljon erre egy történet:
"Szakács György a kolozsvári Állami Magyar Színház tervezője mesélte, hogy a Heltai Néma leventéjére készültek. A férfi főszereplő robosztus, kisportolt testalkatú László Gerő volt. Gyurka kikölcsönzött a helyi múzeumból egy eredeti páncél öltözetet. A kritikai főpróba következett. Gerőt beöltöztette. Kissé imbolyogva játszotta végig az első felvonást. Kétségbeesetten, verítékét törölgetve vette le a rostélyos sisakot. A második felvonást nem lesz erőm végigjátszani! Panaszkodott László Gerő. Nem is kellett, előre elkészítve ott állt a papondekliből készült vértezet szépen megpatinázva. Így már megkönnyebbülve mozgott a második felvonásban a színészünk."
András Gyula színművész a Harag György Társulat tagja mondja Paulovics László díszleteiről: "Mindig olyan darabok díszlettervét bízták rá, ahol a díszletnek funkciója, mondanivalója van, nem csak a helyszínt illusztrálja, jelöli. Díszletei mindig ötletesek, újszerűek. A színész számára az a jó díszlet, amikor nem kell kerülgetni a bútorokat, amikor szabad a játéktér számára. Paulovics László tervei alapján színészbarát díszletek kerültek a színpadra, amelyeknek másik fontos jellemzője, hogy inspirálták a rendezőket és a színészeket egyaránt. Laci mindig lelkiismeretesen dolgozott. Jelen volt a munkafolyamat mindegyik szakaszánál, a műhelyektől a díszletállításig."
Évtizedeken át dolgozott együtt Kovács Éva színésznővel. Ö 2007. őszén a következőképpen emlékezik Paulovics Lászlóra a festő- díszlet- és jelmeztervező művész kollegára:
"Paulovics számomra a nyugodt kiegyensúlyozott művész, akinek belső harmóniája és kivételesen érzékeny látásmódja tükröződik munkáin. Nagyon sokoldalúan, sokszínűen alkot. Finomak a színei, sugárzik a kép, amit ő különböző formákba önt. Portréi pontosan adják vissza legjellegzetesebb vonásait azoknak a személyeknek, akikről készültek.
Mosolygós derűs ember, akit belső vívódásai (mert bizonyára voltak és gondolom vannak, mert kinek nincsenek kételyei nap mint nap a munkáját illetően) én úgy látom újabb és ismeretlen utak felé vittek. Mintha folytonosan titkokat szeretne megfejteni, felfedni és láttatni. Könnyedén próbál ki sokféle technikai megoldást. Műveinek formai megfogalmazásai rendkívül változatosak. Én nagyon szeretem a képeit, ő számomra az az alkotó, akiről azt hiszem mindent tud a szakmájáról. Nem tudom miért nem tanít, vagy miért nem tanított soha? Volna mit átadnia: tapasztalatot, emberi tartást és szakmai áldozatot.
A díszleteket és jelmezeket, amelyeket tervezett, nagyon élhető tereket és viselhető, inspiráló - jó belebújni ruhákat - jelentettek nekünk színészeknek. Éreztük, hogy az adott darabban a színész által megfogalmazott, néha kínkeservesen megszült figurához tökéletesen illenek, és továbbgondolkodásra késztetik a művészt, finom megoldások, a karakterek mélyebb kibontása felé. Nagyon szeretem Laci színvilágát, ami változatos képein és színházi ruháin egyaránt. Érdekes, ha rá gondolok azt érzem, ő a festő, ő a díszlettervező, a jelmeztervező, vagyis mindhárom műfajban birtokolja azt ami az adott területen feltétlenül szükséges. Számomra ez a legtöbb, amit valakiről munkája után elmondhatunk. Úgy érzem kifogyhatatlan a témákból, amit aztán gyönyörűséges képekben nekünk átnyújt. Békességes, szeretetreméltó ember, művész, akivel jó együtt lenni. Kívánom még számtalan alkalmunk legyen arra, hogy találkozhassunk, és ő töretlen hittel alkosson még sokáig, hogy megajándékozhasson bennünket lelke szépséges remekeivel."
A szatmári színháznál eltöltött időszak nem volt konfliktusmentes. Összetűzésig menő viták zajlottak le rendezőkkel, a műhelyek vezetőivel. Paulovics László sohasem engedett a minőség rovására, a kényelem és a felületesség javára. Egy negyedszázad távlatából röviden így emlékezik a szatmári színháznál eltöltött húsz esztendő jó és rossz tapasztalataira:
"Harag Györggyel jó kapcsolatban maradtam, még Szatmárnémetiben is dolgoztunk együtt. Volt abban az időben Haragnak egy remek Artúr Miller előadása Marosvásárhelyen, a Pillantás a hídról, amit együtt csináltunk. A női főszerepet Dukász Anna játszotta. Jó kapcsolatba kerültem Nusival is. Később Amerikába került és New Yorkban sikeres magyar társulatot szervezett.
Míg Haraggal egyszerű, akadálymentes volt az együttműködésem, addig más rendezőkkel, akiknek nem volt térlátásuk, nem volt pontos elképzelésük a színpadi megjelenítésről, sok nehézségem akadt. Olyan kicsinyes rendezővel is találkoztam, aki méterest ragadott és kimérte az asztallapot, hogy neki ilyen és ilyen méretűre kell szabni. Cselhez folyamodtam, terveimmel megkerestem Csíky András színész barátomat, aki ilyen esetekben mindig segített, a rendezőt jó irányba téríteni."
Amikor megpillantunk egy színházi plakátot elolvasunk a szereposztást, esetleg megnézzük ki rendezte a darabot. Az átlagnéző a legritkább esetben kíváncsi a jelmez- és díszlettervező nevére. Pedig az általa komponált látvánnyal szembesülünk egész előadás alatt.
Az ügyelőről, a kellékesről és a többi műszaki személyről sem tud a néző. Azonban a szakma nagyon ritkán megőrizi emlékezetében egy-egy fontos személy emlékét közülük. Erről szól az alábbi két mondat Paulovics Lászlótól:
"A marosvásárhelyi magyar színház kellékese arról volt nevezetes, hogy az előadások teljes kellék felszerelését egyedül állította össze. Soha nem kellett egyetlen elemet sem kicserélni, olyan jól ismerte a különböző történelmi korszakok tárgyait a görög - római kortól napjainkig."
Madách Imre: Az ember tragédiájának nagyváradi rendezője Szabó József, a szatmári színház egykori tagja, a legnagyobb és legigényesebb magyar dráma díszlet- és jelmeztervezésére kérte fel Paulovics Lászlót. Madách Az ember tragédiájának előadása mindig színháztörténeti esemény. Ezúttal is az volt, 1974-ben. Idézzünk egy kritikából:
Szatmári Hírlap, 1975. május 19. Kőmíves Balázs Az ember tragédiája előadásról (részlet): "Paulovics László képzőművészeti alkotásnak is felfogható díszlete maradéktalanul szolgálja, illetve kiegészíti a rendezői szándékot. Az egymásra nyíló síkok, a háttérben magasodó emelvény úgy épül be a színpadtérbe, hogy a három főszereplő történelmi - álom útját a tömeg jelenlétében, és annak szövegben, hangban kifejezett állásfoglalása közepette teheti meg."
Az ember tragédiájának színpadi megvalósításáról így emlékezik Paulovics László:
"Kitűnő elméleti előkészítéssel napokig csak beszélgettünk az előadás értelmezéséről, felfogásáról. Így már könnyű volt az oratórium jellegű előadást díszletben és kosztümökben a színpadra álmodni. Viszont ki kellet verekedni az anyagi alapot a díszlethez és kosztümökhöz a színház könyvelőségétől. Mai szóhasználattal szólva Szabó József itt is frontember volt: köszönet érte Ódzsa!
A díszletelemekhez sok fémet használtam, szitát, drótot. Alumíniumlemezekből készültek a háttér orgonasípjai, a színpad két oldalán különböző méretű lecsüngetett alumíniumgömbök díszítették, utalva a Paradicsom almáira."
Pulovics Lászlóra nem jellemző a szakmai féltékenység.: "Korszerű meglátású, fantáziadús, csinos, energikus fiatal rendezővel lettünk gazdagabbak, amikor Szatmárnémetibe szerződött Szabó Ágnes, Ódzsa lánya. Lendületbe hozta színházunk kissé elfáradt szellemiségét. A társulat állandó zenei munkatársának Manfrédi Anikót választotta, aki Bukarestben végzett zene szakon. Sokat dolgoztunk együtt és vendégem volt a műteremben. Anikót tusrajzban örökítettem meg. A Szabó Ági portréja sajnálatomra eddig elmaradt."

Irodalmi Szalon, Stúdió

"Egy pár sorral szeretnék emléket állítani a kisszínpadnak, amely az évek során több néven szerepelt a város színháztörténetében, mint Irodalmi Szalon, Stúdió, ma Ács Alajos Stúdió. Ebben a 80 - 100 férőhelyes teremben emlékezetes előadások születtek. Azokat sorolom fel, amelyek megmaradtak az emlékezetem szűrőjében: Mellettem állasz (rendezte: Vajda István), Szétosztom minden örömöm (rendezte: Kovács Ádám), József Attila emlékműsor (Rendezte: Parászka Miklós), Mondj igazat Boér Ferenc előadóestje, Ki látott engem (Boér Ferenc), Engedjétek hozzám jönni a szavakat (Csirák Csaba előadóestje), Hiszek a szóban (Csirák Csaba), A színésznő álma (Nyiredi Piroska búcsúelőadása, rendezte Parászka Miklós), Tíz Arany János ballada (összeállította és rendezte Parászka Miklós).
Az előző évekhez viszonyítva nagy visszaesés volt ez, amely nem csak az utcán élelmiszerekért sorban állók számának rohamos növekedésében volt mérhető, de az élet minden területére így a színházba is begyűrűzött. Pénzhiány miatt sok mindent el kellett hagyni, ami emelte volna a díszlet értékét, vagy egyszerűen nem lehetett hozzá jutni a megfelelő és előírt anyagokhoz, mint fa, vas, műanyag, festék stb.
A közönség sok esetben nem vette észre ezeket a hiányosságokat (honnan is tudhatta volna) csak én hordoztam magamba napokig az elmaradt lehetőségek miatti kínokat. A nincstelenség egyre inkább állandó kísérője maradt tervezéseimnek, színházi munkáimnak. Elkeseredésem határtalan méreteket öltött, mert a fent említett akadályok lassan-lassan eltávolítottak a színház világától.
Hiába terveztem meg a kosztümöket, pénzhiány miatt a régi, már használt darabokból kellett összeállítani az újabb bemutatón szereplő ruházatot. A nyomor, a reménytelenség, a folytonos csalódások adtak vándorbotot a kezembe és kényszerítettek más út keresésére.
Az 1980-as évek elejétől már pártaktivista igazgatókat kaptunk a színházhoz. Emlékszem a következő esetre: Egy fiatal tervező kolleganőt hordott le sztentori hangon a frissen talpalt diri, amikor benyitottam az irodájába. A hölgy kipirult arccal, sűrűn könnyezett, vigasztalhatatlanul s0rt. Én kifejtettem az igazgatójának, hogy a színház szent hely és a kultúra otthona, ahol nem szokás és nem illik ordibálni. Főiskolát végzett hölgyekre pedig pláne nem emelünk hangot. A nagy hang nem jelent kultúrfölényt, hanem alacsony szintet. Ez alaklommal a diri vörösödött el és kért bocsánatot.
Nagy keserűséggel és döbbenten tapasztaltam később azt a tényt, hogy milyen technikai lemaradással dolgozunk a nyugati színházakhoz viszonyítva. Az elégtelen és elavult világító berendezések nem tették lehetővé a díszletek és a színészek megfelelő megvilágítását. Egy nyugati Sirály előadáson olyan délutáni napsütést láttam a színpadon, hogy ugyancsak megirigyeltem és egy életre emlékezni fogok rá.
Hála Istennek a színház folyamatosan ellátott munkával. Volt olyan helyzet is, amikor egyszerre 3-4 darabon is dolgoztam. Az évi átlag 7-8 díszlet és kosztüm a műsorfüzetekkel, plakátokkal együtt.
Erről Kovács Ferenc és Gyömgyösi Gábor tudna részletes pontossággal nyilatkozni, akik színházunk irodalmi titkárai voltak különböző időkben.
Ennyi a harminc munkás színházi esztendő mérlege számokban, meg a sok-sok kávé, cigaretta, őrlődés, izgalom, hajnalba nyúló szakmai és más jellegű viták mesteremberekkel, színészekkel, rendezőkkel, kellékesekkel stb. Ugyanúgy dolgoztam a színháznak, mintha magamnak készítettem volna egy festményt vagy grafikát."

A grafikus- és festőművész útjai

A színházi feladatok elvégzése után következett a műtermi élt. Tényleg műtermi életről kell beszélnünk, hiszen a munka mellett a város szellemi életének egyik központja volt Paulovics Lászlónak a lakással azonos épületben lévő Szirmai utcai műterme. A műtermi életre később visszatérünk.
Itt nem sorolhatjuk fel azokat a közös tárlatokat, amelyeken országon kívül és belül részt vett. A közös tárlatokon kívül számtalan egyéni tárlata volt Romániában. Csak néhány példa: Nagybánya, Bukarest, Kolozsvár, Sepsiszentgyörgy, Marosvásárhely, Nagyvárad, Szatmárnémeti, Szalonta, Kézdivásárhely, Nagyszeben, Temesvár, Arad, Csíkszereda. Ezekben a városokban nem egyszer tartott tárlatot.
A külföldiek közül is felsorolunk néhányat: Ljubjana, Krakkó, Poznan, Helsingör, Santiago de Chile, Rio de Janeiro, Capri, Barselona, Hajdúböszörmény, Zutphen (Hollandia), Nyíregyháza, Wolfenbüttel, Prága, Ungvár, Budapest, Lugano. Ekkor következett az a bizonyos Rajna-parti kiállítás 1985-ben Düsseldorfban, amikor a művész nem tért vissza Romániába.
Freunderbergben a Városi Múzeum látta vendégül, majd tovább a Rajna parton a hollandiai Utrecht, aztán Lübechben a Keleti Tenger Akadémián portrékkal mutatkozott be a kikötőváros közönségének, akik többek között Kós Károly, Márai Sándor arcképeivel ismerkedhettek meg. Nyíregyházán a Pál Gyula Galériában, Sárváron a Nádasdi Várban, majd Iserlohn, Debrecen, Barendorf volt a következő állomás festészeti és grafikai anyaggal.
Iserlohnban volt a művész 40 éves visszatekintő kiállítása, amelyen a rendelkezésre álló összes fa és rézmetszeteit bemutatta. A 60. születésnapi ünnepi kiállításra az iserlohni Városi Múzeumban került sor. Nem említettük még a stockholmi és a Józsefvárosi Galériát Budapesten, vagy a művész visszatérését Kolozsvárra a Korunk galériába 2001. tavaszán.
Felsorolhatatlan, de mindenképpen meg kell jegyezzük, hogy Paulovics Lászlónak mintegy 70 egyéni tárlata volt, és számos csoportos tárlaton szerepelt.

A festészet hivatás vagy szakma?

"Persze, hogy szakma, de csak hivatásszerűen érdemes csinálni. A művészet nem ismeri a félembereket, a dilettantizmust és egyéb kinövéseket" mondja Paulovics László.
"A szatmárnémeti Szentlélek templom oltárképének megfestése nagy szakmai kihívás volt számomra. Felkészültem. Hozzáolvastam, és felkerestem jó néhány templomot Kölntől Münchenig. Tanulmányoztam a belső megoldásaikat, hogyan szerkesztette, például a barokk kor, a térmegoldásokat?"

Küldetéstudat

"Van és nincs. Esetleg mások állapítanak meg ilyet rólunk. Nyugaton szóba sem kerül az ilyesmi!"

Példakép

"Sokszor eszembe jut a kifogyhatatlanul kísérletező Kádár Tibor tanárom: hogy is csinálta, hogy is csinálná, mit is mondana egy - egy munkámra. Persze De Giuseppe Arcimboldotól vagy Fra Angelicotól is sokat lehet tanulni."

Második oldal >>>