Életrajza, második oldal:

Arcok elmúlt időkből, vagy szellemi élet a szatmárnémeti műteremben

A diktatúra és annak torz szülötte a román nacionalizmus igyekezett félelembe tartani az ország magyarságát. Kettős elnyomás terhe nehezedett az ország magyarjaira. Testvér testvért árult-adott el. Bizalmas, reményt adó beszélgetésekre már a családokban is alig-alig került sor. Győzött a félelem bűne! Paulovics László festőművész műterme Szatmárnémeti értelmiségiek találkozóhelye is volt. Erről tanúskodik a művész visszaemlékezése. A következőkben arról a szakmai - politikai - művészeti életről adunk ízelítőt, amelyen azok az erdélyi magyar értelmiségiek vettek részt, akiket nem tudott megfélemlíteni a román hatalom.
"A szatmárnémeti műhelyem festékszagú és cigarettafüsttel telített. Folyton szellőztettem télen - nyáron. Festékszagú, mert egy festőművész műhelye, és cigaretta- füsttel telített, mert sokan megfordultak ott Kolozsvárról, Nagyváradról, Bukarestből, Székelyföldről, Budapestről, Kassáról, Olaszországból, Franciaországból, Amerikából. Voltak közöttük írók, képzőművészek, gyűjtők, érdeklődők.
A színészek, rendezők sűrűn ott voltak. Bemutatók után népes társaság kerekedett fel, hogy tovább elemzzük a darabot, az előadást, az alakításokat. Ezek a beszélgetések a legritkább esetben fejeződtek be napkelte előtt.
Színhelye volt a műhelyem négyszemközti baráti beszélgetéseknek is. Egyik alkalommal Zsoldos Árpád színművész barátom este tizenegy órakor állított be, előadás után. A kupica szíverősítő után kitárulkozott az én kollegám: Boér túl gyorsan pörgeti a szöveget, nincs időm átgondolni a válaszaimat, a szüneteim torlódnak, így valósággal felbillen a játék, panaszkodik Zsoldos Árpi. Nagy hévvel magyaráz, alig tudom közbeszúrni válaszaimat, nem hagy rá időt.
Beszélgetésünk folyamán Árpi lassan megnyugszik, felismeri, hogy ő is hibás, mert játéka nem egyenletes. Zsoldos Árpádnak nagy erénye és kínzója volt az örök elégedetlenség önmagával. Erénye, mert az önelégültség halála, míg az önmagammal való elégedetlenség hajtóereje a szakmának.
Cseh Gusztáv grafikus barátommal sokszor folytattunk szakmai vitát baráti beszélgetések alkalmával szatmárnémeti műhelyemben, vagy odahaza nála Kolozsváron a Pata utcában találkoztunk.
Földes László késő ősszel érkezett hozzánk feleségével Maricával. A fűtőgáz- nyomás olyan gyenge volt, hogy nem lehetett lángra lobbantani. Villanymelegítőt kapcsoltunk be és meghitten beszélgettünk színházról, művészetről egy-egy korty kubai rum kíséretében. Az egyetlen jó ital, amit abban az időben Romániában kapni lehetett az üzletekben a kubai rum volt.
Földes László esztétika tanárom volt és újságíró. Az Ő előadásairól soha senki nem hiányzott. Sajnos nagyon korán, fiatalon halt meg. László méltatta első bukaresti kiállításomat a bukaresti televízió Magyar Nyelvű Adásában. Aztán Bukarestbe költözött és A Hét című igen igényes lap belső munkatársaként dolgozott haláláig.
Sok színházi rendezővel volt jó, baráti kapcsolatom. Gyakran megfordult műhelyemben Harag György, Farkas István, Hunyadi András, Horváth Béla, Kincses Elemér, Taub János, Gyöngyösi Gábor, Kovács Ferenc, Cseresnyés Gyula, Szabó József, Tóth-Páll Miklós, Rappaport Ottó, Parászka Miklós, Deloreanu, Beke Sándor Kassáról stb.
Ezek a találkozások sok nehéz helyzeten átsegítettek. Sokszor kapaszkodtunk egymásba, találtunk lelki fogódzót, bátorítást abban a zárt, lefigyeléses, feljelentgetésekkel, tragédiákkal terhelt időkben. Ha csak egy jó szót válthattunk egymással máris szabadultunk a nagy lelki nyomástól és könnyebben ment az aznapi munka.
Dr. Elekes Vencel bácsi érkezett meg hozzánk Gyergyószentmiklósról. Szép bajuszú székely ügyvéd Vencel bácsi. Ebéd közben elmagyarázta látogatásának célját. Képzőművészeti múzeumot készül alapítani szülőfalujában erdélyi művészek alkotásaiból. Adományt kért, mert vásárolni nem tudott. Nem engedtem el üres kézzel, megajándékoztam három munkámmal.
Egy nap felkerestem színész - igazgatómat, munkaköri nehézségeimről panaszkodtam. Határozottan kijelentette, ha nem tetszik elmehetek. Megdöbbentem. A következő héten Boér Ferenc kolléga járt így. Úgy tűnt, ilyen lett igazgatónk legújabb szerepköre.
Folytatva barátaimnak azt a fajta névsorát, akikkel munkakapcsolatom is kialakult szatmárnémeti éveim alatt megemlítem Csirák Csaba gyógyszerész urat, aki a hatvanas évek végétől a kultúra szolgálatával jegyezte el magát. Nagykolcson, Szatmárnémetitől 16 kilométerre, egy egész község szellemi életét, magatartását megváltoztató, közművelődési tevékenységet folytatott. Irodalmi esteket, író olvasó találkozókat (Fényi István, Gellért Sándor, Kányádi Sándor), színházi előadásokat, hat esztendő alatt több tucat pódiumműsort mutatott be a község falvaiban, Szatmárnémetiben valamint a megye más településein. Miután dramatizálta Sütő András Engedjétek hozzám jönni a szavakat című esszé-regényét segítséget kért tőlem plakát és díszlet készítésére. Jól működtünk együtt Csirák Csabával később is a Hiszek a szóban, a Bartók emlékest és a többi pódiumműsorainak díszlet, plakát és műsorfüzeteinek elkészítésében. A hetvenes évek végén önálló előadóművészi tevékenységét letiltotta a hatalom, de a mi barátságunkat az csak megerősítette, olyannyira, hogy máig nem fogyott hittel dolgozik a romániai magyar kultúráért.
Állandó baráti kapcsolat kötött össze Gellért Sándor író, költő, tanár úrral, aki Szatmárnémetitől 6-8 kilométerre lévő Mikolában élt. Az ő látogatásai csodálatosak voltak, mert beszélgetéseinkhez megidézte Szabó Dezsőt, Karácsony Sándort, Ady Endrét, Arany Jánost. Sándor mindig hozott magával és szavalt legújabb verseiből. Ilyenkor anyám, feleségem, lányom is besurrantak hozzánk a műhelybe. Fényes napok voltak ezek a szatmári egyhangúságban. Még kapcsolatunk elején elkészítettem a Gellért Sándor portréját, ő pedig néhány nap múlva egy hozzám írott verssel lepett meg. Volt úgy, hogy dr. Sófalvi György is jött Sanyi bácsival. Irodalom és művészetpártoló volt a doktor úr és kitűnően imitálta Gellért Sándor versmondását. Megjelent néhány kötet Gellért Sándor munkásságából, de az életmű még kiadásra vár. Többek között ez mai könyvkiadásunk egyik nagy adóssága.
A kolozsvári irodalomtörténésszel Kántor Lajossal egy életre szóló barátság alakult ki. Színházi méltatást írt azokról a darabokról, amelyeket én terveztem. Gyakran volt a műtermem vendége egyedül és családostól. Más alkalommal a Korunk munkatársaként jelent meg Lajos barátom Balogh Edgárral, Veress Zoltánnal és másokkal ültük körül a festékes műterem asztalát, és beszéltünk a Korunk terjesztéséről, kiállításokról, és sok más szakmai, szociális és politikai kérdésről is.
Kántor Lajos több képzőművészeti kiállításom megnyitója, méltatója volt Kolozsváron, Szatmárnémetiben és más erdélyi városban. Budapesten 2000-ben a Józsefvárosi Galériában, aztán Sopronban az Erdélyi Házban tartott kiállítás megnyitón tartott értékes szakmai méltatást 2004-ben. Aztán 2006-ban Kolozsváron, az Erdélyi magyar írók arcképei című állandó kiállításomat is Kántor Lajos nyitotta meg. Az ő emberi és szakmai jelenléte számomra mindig fontos volt, hiszen sok évtizedes barátságunkat közös célok, hasonló világlátás köti össze.
Kolozsvárról - a Szatmár megyében született író, színpadi szerző - Kocsis István gyakori vendég volt műtermemben. A mai napig kapcsolatban vagyunk, Ő Budán telepedett le én Németországban és Szentendrén. Találkozásaink ma is a műtermemben folytatódnak, vagy István lakásán, de irodalmi esteken is gyakran találkozunk.
Kocsis István egy időben házi szerzőnek számított Szatmárnémetiben. Én készítettem darabjaihoz díszletet, jelmezt, plakátot, műsorfüzetet, így A nagy játékos, Bolyai János estélye, Árva Bethlen Kata, Megkoszorúzott című drámáinak szatmárnémeti ősbemutatójához, és díszletet a Megszámláltatott fák előadásához. Örömmel és nagy kedvvel működtem közre a Kocsis István művek színrevitelében, mert történelmünk kiemelkedő alakjairól volt szó. Rajtuk keresztül szólt kortársaihoz felmutatva az igazat és reményt abban a sötét korban.
Páskándi Géza, miután kiszabadult a börtönből - a hatvanas évek elejétől a hetvenes évekig - gyakran vendégeskedett szatmárnémeti műhelyemben. Pótolhatatlan hiány maradt bennem a Géza elvesztése. Csillogó képzelőerejét, ötletgazdagságát használtam ki sokszor képeim címadásában. Rápillantott egy -egy képemre és máris megvolt a kép címe. Sok képem mai is a Géza által adott címet viseli. Barátságunk emlékére álljon itt a Holdbumeráng című kötetének dedikációja:
"

A rutinról

Paulovics László című kiállításának megnyitásakor lényegében egy gondolatot szólaltatott meg: a rutinnal járó veszélyről beszélt, azaz annak a készségnek a felhasználásáról, amely a begyakorlottság, a beidegzettség, az alkotóerőt nem igénylő tevékenységgel válhat a művészi munka kárára. 50 év művészi tevékenység van a hátad mögött, egyáltalán elkerülhető ennyi év után a rutin? Miért kell félnie a művésznek a rutintól, hiszen a rutin lehet pozitívum is? Felküldöm a pályára a rutinos játékost, akinek a teljesítménye kiszámítható, aki azt a bizony teljesítményt biztos hozza. Ilyenkor a rutin hasznos lehet.
"Mikola András gyönyörű nagybányai tájképeket festett. Idős korában továbbra is ezeket a tájakat festette, de ugyanúgy, szellemi erőnlét híján óriási szakmai fegyvertárát használta fel és méterekben mérhető mennyiségű tájképet adott ki a kezéből. Rosszul tette, mert azokkal csak felhígította nagy értékű tájképfestő munkásságát. Idősebb korú alkotók erre nagyon oda kell figyeljenek.
Sporthasonlattal élve én a rutintól azért tartok, és kerülöm, mert a rutinos focista csak átlagteljesítményt nyújt. Nem eszel ki egy újszerű megoldást, amivel meglepi az ellenfelet. Visszatérve a magam területére rutinnak számít ugyanazon dolgoknak a minduntalan megjelenítése. Ha a képek formában, színben hasonlítanak egymáshoz. Az önismétlés a rutin biztos jele, erről jól fel lehet ismerni Rutin őméltóságát. Keresem annak a lehetőségét, hogy meglepjem a nézőt, amivel hangsúlyosan az általam kívánt, fontosnak vélt témára fordíthatom a figyelmét, szerencsés esetben a gondolatait."

Műhelytitkok

Mitől függ, hogy reggel, amikor felkelsz milyen témához nyúlsz, vagy milyen technikát veszel elő arra a napra (ecset, véső, ceruza)?
"Amikor van egy zavartalan hetem, hozzákezdek festeni, mert tudom, hogy lesz időm, alkalmam, nyugalmam a befejezésére. A rendelkezésemre álló idő függvénye, tehát, hogy milyen technikát választok. Felvázolom a képet és elkezdek festeni, azonban olajfestmény esetén sokszor hosszabb-rövidebb szüneteket kell beiktatnom, amíg a megkezdett munkán a festék szárad. Ilyenkor megtörténik, hogy új képet nyitok és amennyiben az grafika, már technikát is változtattam. Nálam a munkafolyamat összetett. Abbahagyok egy-egy munkát, aztán másnap vagy hónapok múlva veszem elő, persze ugyanúgy megtörténik, hogy le sem teszem, amíg el nem készül.
Az időt jól be kell osztanom, és jó kell gazdálkodnom vele. A munkalendületem már nem olyan, mint húsz évvel ez előtt; megkopott, az ecsetet sem kezelem már olyan intenzíven, mint valamikor, vagyis lassabban dolgozom ezért ma már több időt igényel egy-egy téma."

Nyaralások?

Paulovics László híres festőművész, akinek a képeit keresik, vásárolják. A 2007-ben Szatmárnémetiben megrendezett jubileumi kiállításra más erdélyi városokból is érkeztek érdeklődők és nem kevés vásárló. Nem valószínű, hogy anyagi gondokkal küzdesz, megengedheted magadnak, hogy évente egyszer-kétszer néhány hétre elvonulj a világ szeme elől. 2007-ben hol nyaraltál?
"Én még sohasem nyaraltam. Pedig megpróbáltam! Nem ismerek olyat, hogy három hét nyaralás a tengerparton vagy a hegyekbe, vagy bárhol. Elmegyek három hétre a tengerpartra vagy a hegyekbe, de a harmadik nap után már előveszem a munkaeszközeimet és dolgozom. Ebből a szakmából nem lehet kilépni! Számomra az büntetés lenne. A munka benne van a kezemben, az agyamban, az elképzeléseimben, az idegeimben, az életemben. Ebből csak az élettel együtt lehet kilépni."

Egyéniség, mint folytonos jelenvalóság

Keresed-e annak a lehetőségét, hogy a mai éltet is megmutasd munkáidban?
"A környező világ hangjai, ingerei, maga a korra jellemző beszéd, vagyis az élet, amiben vagyunk, viszi az embert a korszerűség felé. Még akkor sem kerülhető el annak a világnak a befolyása a műre, amelyben él az alkotó, ha más századok alakjairól, eseményeiről, azaz történelmi tárgyú munkát készít. Ma már nevetséges lenne Báthory István fejedelmünket a klasszicista hagyományok vagy a romantika szemüvegén át láttatni. Művész ilyet nem tesz. Egy ma festett Báthory portréba benne van a mai kor minden ingere, gondolata. Ezzel nem hamisítom meg Báthory fizikai, lelki énjét, hanem másképpen látom, mint az előző korok festőművészei, akik hozzám hasonlóan saját koruk gondolatvilágát is belevitték történelmi tárgyú munkáikba. Ahogy benne vagyok én magam az általam késztett csendéletben, ugyanúgy benne vagyok egy történelmi tárgyú, vagy bármilyen munkámban a stilizálásom, a színkezelésem, vonalrendszerem, színskálám, rajztechnikám, kompozíciós készségem, sajátos elképzelésem révén. Ezeket az eszközöket én a rám jellemző módon használom, aminek az összessége adja az én művészi egyéniségét. Ez összetéveszthetetlen és megismételhetetlen, de minden művemben beazonosítható. Más kolléga más vonalrendszert, más színskálát stb. használ. Ettől leszünk különbözőek. Sokszor gondolkoztam azon, még ifjú koromban, hogyan alakíthatnám ki a maga sajátos egyedi stílusát? Rájöttem az én egyediségem a művészetben abban áll, hogy mindegyik képembe mást és mást keresek, mást és mást viszek be, illetve igyekszem bevinni, mint a szokványost."

Korszakok

Ha már egyéni stílusról beszélünk, milyen szempontok szerint osztanád fel félszázados munkásságodat?
"Picasso munkássága több korszakra osztható: rózsaszín-, kékkorszak, majd a kubista Picasso stb. Nálam ilyen nincs. Az én munkásságom egységes, az alapfelfogásom nem változott az évtizedek folyamán. Próbálok mindig korszerű maradni."

Mégis korszakok

Munkásságod első éveiben azt mondták rólad, hogy grafikus művész vagy. Ebben a műfajban sokkal többet alkottál, mint a festészetben. Ma már annak a kezdeti korszaknak az ellenkezője igaz, kevesebb grafikát készítesz és több festményt. Ilyen szempontból mégis korszakolható a munkásságod.
"A pálya elején sokkal több grafika készült. Főleg a hatvanas-hetvenes években, amikor a metszetsorozatokat indítottam, és egy - egy sorozat öt-hat képből állott. Ezek mind nagyméretű munkák voltak. Hónapokig vágtam egy-egy dúcot. A metszet nagyon időigényes. Ahogy telt úgy fogyott a rendelkezésemre álló idő. Magyarán, sürgetett az idő. Ez volt az oka annak, hogy technikákat változtattam; áttértem a tusrajzokra, majd az akvarellekre aztán az olajfestészetre. A festészet külön világ, ahol a forma mellett olyan színfelfogást kell létrehozni, ami csak a tied, amiben jól érzed magad, amiben szívesen benne élsz és dolgozol.
Nehogy azt gondoljuk, hogy hűtlen lettem a grafikához. Ezen a jubileumi kiállításon nem jutott több hely a grafikának, a rendelkezésemre álló felületből 70% a festményeknek és 30% a grafikáknak jutott. Lehetett volna fordítva is arányosítani, de a közönség elvárásának is helyet kell adnom, aki itt és most a festészet iránt vonzódik jobban. Állandóan foglalkoztat a gondolat, hogy szét kellene bontsam és külön festészeti és külön grafikai tárlatokat beindítani."

Két műfaj

A két műfaj a grafika és a festészet harcol a művészben?
"Nem harcol, nagyon békésen élnek bennem és kérik, hogy foglakozzam velük. Odahaza már vár három különböző témájú rajzom."

A képek élete

Itt Szatmárnémetiben a jubileumi kiállításodon ötven képből álló anyag leltározható fel. Ha jól tudom Németországban is látható egy tárlatnyi anyag. Mi történik ezekkel a képekkel? Gyűlnek-gyűlnek? Tudom, hogy a néző abban az örömben részesülhet, hogy megvásárolhatja, hazaviheti, magának tudhatja őket. A napokban itt Szatmárnémetiben is nagyon sokan tették ezt, lehet, hogy nem is mindig a kép miatt, hanem mert jó befektetést látnak benne.
"Azért dolgozom, hogy ezek a munkák végleges otthonra találjanak. Amikor hozzákezdek egy képhez azzal a tudattal teszem, hogy annak meg van a tulajdonosa csak nem jött el utána. Azonban minden év terméséből elteszek néhányat egy esetleges nagy gyűjteményes kiállításra. Az alkotás öröm és létforma számomra, melynek célja, hogy örömöt szerezzek kedves közönségemnek is."

Műkedvelő?

Sokszor hallani festőktől, hogy nagyon ragaszkodnak a saját munkájukhoz, nem adják el, nem tudnak tőlük megválni. Hogy vagy ez?
"A műkedvelő festők (amatőrök) egyik jellemzője, hogy meg akarják tartani a munkájukat, ami mögött lelki bizonytalanság áll, ugyanis nem bíznak abban, hogy még egy olyan képet tudnak festeni. A hivatásos alkotóknál nem tevődik fel ez a kérdés, akármikor képesek egy előző színtű munka színvonalán teljesíteni. Elkészülte után önállóvá válik a műalkotás és elkezdi a maga szabad életét. Megvásárolják műgyűjtők, magánszemélyek, közgyűjtemények stb. Meg kell adni a műnek az ő szabadságát. A kiállítás látogatóinak pedig azt a lehetőséget, hogy hazavihessék a megszeretett képet."

A művész magánya

Annak idején az Utunk folyóirat szinte minden számában jelent meg képzőművészeti beszámoló, sőt szakszerű elemzések, kritikák. Manapság alig-alig olvasni ilyen írásokat. Hogy viszonyul a művész ehhez a helyzethez?
"Sajnos hozzá kell szokni ehhez a helyzethez. Egyre ritkábban vagyunk jelen a médiában. A szaksajtó természetesen többet foglalkozik velünk, mint a napi sajtó. Kiszorultunk a napilapokból, mert azok elmentek az érdekességek irányába. A művészet is nagyon érdekes, de azt nem mindenki érti, elfordult a szemlélet más irányba. Ami rólunk, képzőművészekről, megjelenik többnyire kiállításokról, lezárt pályákról szól. Megállapodott anyagokról szólnak, ami már nem változhat, nem alakulhat. Az élő művészettel sokkal kevesebbet foglalkozik a kritika, mint amennyire szükséges lenne. Így aztán a művész magára marad. Amit mi csinálunk magányos műfaj. A művész magányáról érdemes lenne külön beszélni. Ez a fajta magunkra hagyottság fokozódik azzal, hogy a magam elképzelése szerint alkotok, ebből kifolyólag én állandóan magányos vagyok. Nagyon hiányzik, hogy egy friss szem, egy másik elképzelés, egy másképp-látás megérintsen engem. Ez nagyon hiányzik, de erre ma már nincs gyógyír. Volt ilyen is az életemben. Cseh Guszti barátommal és kollegámmal odafigyeltünk egymás munkáira. Sokszor irányította a figyelmemet olyan dolgokra, amit esetleg rosszul oldottam meg, vagy fáradt a kép, vagy amit színben át kellene festeni."

Újból a színházban

Huszonhárom év kihagyása után hogyan talált meg a kassai Thália Színház, Egressy: Az angyalkövet című dráma díszleteinek elkészítésére?
"Beke Sándorral, a darab rendezőjével, még itt Szatmárnémetiben ismerkedtem meg, járt a műtermemben is. Vagyis nagyon régen ismerjük egymást, tudott rólam, ismerte a munkáimat.
A díszlet nagyon egyszerű. Három szikla, amely forgatható, mozgatható a helyszínek szerint. Szerepel oltárként, asztalként és ágyként ugyanaz a sziklatömb. Ennyi az előadás egész díszlete."

Szívritmus

A Beke Sándor felkérése megdobogtatta a szíved?
"Nagyon jól esett. Bár ez a felkérés próbakő, újabb vizsga, hogyan lehet újból díszletet tervezni majdnem egy negyedszázados kihagyás után. Én most ott folytatom ahol annak idején abbahagytam, mintha megállt volna az idő."

Kedvtelések

A hatvanas években folyton újítani akaró és újító, lázadó művész legkedvesebb foglalatossága a magyar néprajz és tárgyi valóság. No meg a zene, amely munka közben mindig szól. Már a nagybányai korszakában kijárt Vámfaluba, megismerkedett a cserépedények készítőivel és készítésével. Fafaragással a környéken inkább a románok foglalkoztak, ezért a román falvakat kereste fel, hogy tiszta forrásból meríthessen. Szatmárnémeti műtermét népművészeti alkotásokkal tette még otthonosabbá. Szilkék és más népművészeti ihletésű tárgyak gyakran jelennek meg ma is Paulovics László képein.
Életszükségletszerű igénnyel él együtt a zenével. Külön arra nem fordíthat időt, hogy zenét hallgasson, azonban zene nélkül élni nem lehet! Reggel hat órakor feltesz három CD lemezt, aztán az végigkíséri a tizenkét órás munkanapot. Pergolesi, Handel, Vivaldi - és nem csak az Évszakok - de a barokk muzsika áll az első helyen. Aztán jöhetnek a bécsi klasszikusok, meg a romantika Brahms, Csajkovszkij és az északi zeneszerzők Grieg, Sibélius. Az éppen készülő festmény témájától függően alakul a házi koncert. Egy csendélet festésekor nem Lisztet választ. "Bizet Bolerója ihletően hat a grafikák, a rajzok készítésekor."
Paulovics László harmadik, de nem utolsó kedvtelése a vers, a verses lemez. Ezek ritkábban kerülnek a korongra, hiszen jobban megosztják a művész szellemi jelenlétét az alkotásban. A volt szatmárnémeti színészek közül: Bálit Márta és Boér Ferenc, aztán a nagyváradi Varga Vilmos lemezei kerülnek elő leggyakrabban.

A hét legkedvesebb kollega

Ha egy terembe hét legnagyobb magyar festőművész képeit választhatnád, kiket vinnél be oda?
"M.S mestert (Csak ennyit tudunk erről a középkori zseniális oltártábla festőről. Stílusában, megoldásaiban egyértelműen Schongauer, Dürer, Veit Stoss művészetével mutat rokonságot), Vaszary Jánost, Egri Józsefet, Barcsay Jenőt válogatnám oda, a ma élők közül pedig Deim Pált, Vilhelm Károlyt és Bardócz Lajost."

Színház az egész világ

"Ez így nem stimmel. A színház művészet, melynek jellemzői: szervezettség, üzenetet hordoz, és a hétköznapokban kapott sebeket gyógyítja. A világ sokszor háborús, üres, ideges. Tehát jól elkülöníthető a kettő."

Mit üzensz a ma emberének?

"Járjunk nyitott szemmel. Fogadjuk be az érdekeset, a szépet, a kultúrát, a többit pedig felejtsük el. Nem csak nézni, de látni is kell, hogy megértsük a művet, így kerülünk közelebb a művészi mondanivalóhoz.
Amikor beviszek a képekbe olyan alakokat, tárgyakat, eseményt, ami nem lenne ott, azért teszem, hogy meghökkentsem a nézőt, hogy rásarkalljam az önálló gondolkodásra, a keresésre. Képeimen ott van a valóság, de el is megyek a valóságtól. Mégis gondolni kell a nézőre is! A festészet - és egyáltalán a művészet - nem egy zárt klubban él. Nem szigetelődhet el a közönségtől. A művészek nem egymásnak, hanem a közönségnek dolgoznak. Közelítenem kell a nézőhöz, hogy elinduljon benne egy gondolat, feltevődjenek kérdések, hogy foglalkoztassa a látvány. A művészetek számára fontos a közönség, a néző, a hallgató, az olvasó stb."

Újra itthon

Az önkéntes száműzetés feloldódott a romániai rendszerváltás után. Megnyíltak a határok és Paulovics László 2006-ig három alkalommal tartott kiállítást szülővárosában. Mintha kötelességének érezné, hogy visszaadja, ha lehet százszorosan visszafizesse, a szülőföldnek azt, amit művésszé válásához kapott, tanáraitól, barátaitól, kollegáitól, attól a földtől, amelyből nem csak fizikai létét, de sajátos egyéni szellemi és lelki önmagát kapta. Mert mindenki egyedit, máshol soha nem beszerezhetőt kap attól a közösségtől, attól a földtől, ahol a Teremtő őt elindította földi útjára.
Paulovics László 2005. augusztusa óta a Szatmárnémetiben működő Szent-Györgyi Albert Társaság tiszteletbeli tagja.
2007. augusztus 24- szeptember 9. között "50 év a művészi munkában" címmel szülővárosában Szatmárnémetiben rendezett jubileumi kiállítást. Tulajdonképpen két kerek évfordulóra emlékeztek a kiállítás megnyitói és a közönség: Paulovics László augusztus 15-én töltötte be 70. életévét, azaz kissé megkésve ünnepelték a születésnapot, és azt, hogy 50 éve dolgozik a művészi pályán. A jubileumi kiállítás kapcsán nem egy életmű - kiállításnyi nagy anyagra kell gondolni. 50 munkát hozott a művész, amely ízelítőt nyújtott grafikáiból, metszeteiből, rajzaiból, akvarelljeiből és olajfestményeiből. Paulovics László jubileumi kiállítását figyelemmel kísérte a helyi sajtó, rádió, több tudósítás, cikk és interjú jelent meg a művésszel.

Szent-Györgyi Albert Emlékportrék

Szatmárnémetiben a Szent-Györgyi Albert Társaság 1990 óta minden év március 15-én un. Szent-Györgyi Albert Emlékportréval tüntet ki olyan intézményeket vagy magánszemélyeket, akik az illető évben legtöbbet tettek Szatmár megye magyarságáért. A Társaság lehetőség szerint képzőművészeket kér fel, hogy készítsenek három Szent-Györgyi Albert arcképet, amit aztán Szent-Györgyi Albert Emlékportré néven átadnak a kitüntetettnek. Lakatos Pál, Molnár Dénes, Muhi Sándor, Tarczy István, Vass Csaba és több más művész mellett Paulovics László díjtalanul készített három Szent-Györgyi Albert Emlékportrét és adományozta a Társaságnak, szolgálva ezzel is a magyar kultúra ügyét.

Kritikák, nyilatkozatok

Ami a díszletekről és a jelmezekről szóló kritikákat illeti Paulovics László azt vallja, hogy a kritika csak irányt adó, befolyásoló tényező a néző felé, illetve a kritikus személyes véleménye, nem szentírás. Mindegyik néző maga hivatott és képes eldönteni, hogy a díszlet vagy jelmez jól emeli ki az írói - rendezői gondolatot, mennyire szolgál az előadás javára? Olyan eset is előfordul, amikor a díszlettervező visszafogott, nem hivalkodó hátteret alkot egy színeiben, formáiba harsány jelmezre téve a hangsúlyt az előadás mondanivalójának kiemelésére.
Előre, 1964. Mezei József: Egy fiatal grafikus útja. "Villont annyira korszerűnek érzi, hogy szinte kortársi modernséggel ruházza fel a költő teremtette hősöket, akik mint egy színpadon mozognak, csak játsszák, s nem élik a középkort. Festményeinek kompozícióján, rajzosságán világosan átérzik a grafikusi alapállás akár csendéletet, akár tájképet, akár kompozíciót fest. A kísérletezés ebben a műfajban is éppen olyan jellemző a művészre, mint a grafikában. Ez a sokarcúság egészében kiegyensúlyozott összképet ad egy nagyon termékeny és önmagával szemben igényes fiatal művészről."
Új élet 1968. "Még mindig a festés köt le elsősorban. Jelenleg a Dübörgő bivalycsorda című képemen dolgozom. Közben illusztrálok. L. Aragon verseihez készítettem vázlatokat.
A szatmári színháznál az Osborne darab, a kolozsvári társulatnak Shakespeare: Makrancos hölgy, a marosvásárhelyi Állami Színháznak A Miller: Pillantás a hídról díszlet és kosztümtervein dolgozom. Újdonság, hogy a Miller darabnál drótszitát alkalmazok a színfalak (szufiták) alapjául, díszítőelemként pedig különböző fémötvözeteket."
Utunk 48/1969. XI. 28. Marosi Péter: Mit játszunk? (Kocsis István: A nagy játékos): "Paulovics László díszleteinek realisztikus elemei szerencsésen párosulnak a víziószerűséggel, s játékteret nyújt bármilyen merészebb rendezői kísérlet számára."
Utunk 12/1971. III. 19. Kántor Lajos: Egy színházi babona örvendetes haláláról. Kocsis István Bolyaija Szatmáron: "Paulovics László díszlete, a nyers fából összeszerkesztett állvány, amely egyrészt falként játszott, másrészt Bolyai sorsát, az emberi sorsot fejezte ki a trapéz megszakított felfelé törésével, az összeácsolt deszkák hézagaival, különösen az árnyjátékot biztosító megvilágításokban, jó keretnek bizonyult Zsoldos színészi játékához."
Utunk 2/1973. I. 12. Kántor Lajos: Ki ez a Ranke? "Paulovics László leszűkített, a közönséghez közelhozott, kopár színpada, a színpad fölé csillárszerűen fölszerelt reflektorok (amelyek azonban nem adtak elég fényt), az ismétlődő kihallgatások szövegére, a letartóztatottak s még inkább a kihallgatást vezető Ranke őrnagy vallomására irányították a figyelmet."
Szatmári Hírlap 1973. július 10. Barkóczy József Kiemelkedő színházi esemény: Leonid Zorin Varsói melódiák: "Kiemelkedő színházi esemény Kovács Ferenc és Csíky András, a rendező és munkatársa, sikerrel juttatta kifejezésre ezt az érzelmi harcot, a párbajt a két hős belső világában és az őket körülvevő környezettel szemben. Paulovics László díszletei jelzik a szín változását, rendkívüli egyszerűséggel, de a cselekménnyel szoros egységben. Különösképpen a varsói búcsú - jelenetben alkalmazottat említjük, annak lírai hatásáért a ház fölé nyúló kéz egy elszálló rózsaszálat próbál megfogni."
Utunk 10/1974. III. 8. Kántor Lajos: Zenés siker (Karácsony - Kisfalussy: Rút kiskacsa): "Paulovics László jól teremti újjá a megszokott operett díszleteket."
A Hét 18/1974. május 3. Ágopcsa Marianna: Paulovics László személyes. igazságai: "Paulovics remekül alkalmazkodik a monumentális feladatokhoz is. Épületek, építészeti együttesek faldekorációival bizonyította ezt. Képeiben ötvöződik értelem és érzékenység, logika és intuíció, ésszerűség és romantika, szigorú szerkezet és alaposan mérlegelt színösszhang jellemzi ezeket az alkotásokat. A kisméretű képeiben erő feszül, bonyolult látványokat rendszerez, csattanó kékeket és tompa szürkéket szorítanak össze a sötét körvonalai. A festmények tárgya nem vizuális élmény, hanem valamilyen gondolat. Paulovics szereti újraértelmezni a mitológiát. Különös formájú tárgyak vágnak a térbe. A hétköznapi események jelentését kívánja feltárni; az ember és a mindennapos tárgy egymásrautaltságával."
Új Élet, Farkas Ildikó: Arcképvázlat egy fiatal művészről. "Nem könnyű eldönteni, hogy a tehetséges fiatal művész Paulovics László a szatmári Állami Magyar Színház díszlettervezője valójában keramikus, grafikus, festő vagy díszlettervező-e? Érdekli az utcai kirakat és a lakberendezés, kerámiával is államvizsgázott, s, hogy ma is szívesen foglalkozik vele azt bizonyítják Nagy István: Nézd meg az anyját szatmári előadásának dekoratív tányérjai, amelyeket ő készített. Szeret nagy dimenziókban dolgozni. Színpadképei is komoly elismerést vívtak ki. Egyszerűek, célszerűek, újszerűek, a színész és a néző fantáziájára egyformán hatnak.
Lényeges vonása díszletmegoldásainak, hogy állandóan új anyagokkal kísérletezik. Ha Paulovics László egyéniségét, érdeklődését, munkáit és művészi alkatát röviden akarnánk jellemezni, a modern jelzővel kell summáznunk, a kifejezés legpozitívabb értelmében."
Utunk 13/1975. III. 28. Kántor Lajos: Paulovics László terei: "Aki hozzáköti az életét a színházhoz (mégpedig nem akármilyen színházhoz, hiszen a szatmári társulat újakra készül), az eleve lemond a műtermi védettségről. Izgalmas tusrajzai s táblaképei, egy tudatosan építkező, a kor és benne a művészet változásaival számoló művészi pálya dokumentumai. Paulovics László hevesen tagadja az örök szépség művészeszményét. Nem oldódik fel egy szelíd táj békés csendélet-téma vagy szép női arc szemlélésében. Könyörtelenül festi meg A színésznő múltját, a Divatbemutató groteszk grafikai kompozíció. Noha nem egyszer ő is megidézi a múlt gazdag képzőművészeti örökségét, luciferi kedvvel elrontja az egykori harmóniát - mert így látja a modern életben, s mert hamisnak érzi az önmegnyugtatást, az ellentmondásokat fedőfestékkel takaró jámborságot. Térben és időben új meg új kalandos utakra indul, előremerészkedik a világűrbe, fehér és fekete napok közé, s mitológiai utazásokra vállalkozik. Talán éppen ezekről a mitológiai terekről tér vissza a leggazdagabb művészeti zsákmánnyal. Paulovics számos rajzát, festményét megfejteni értelmezni: komoly intellektuális feladat. Semmivel sem könnyebb valamiféle fejlődési rendbe, értékviszonyba állítani a művészi pálya különböző szakaszainak termését."
A Hét 16/1976. IV. 16. Ágopcsa Marianna: Formateremtés - Paulovics László kiállítása Bukerestben. "Az alázat, mely nem kíván egyebet, mint a világ befogadását és megőrzését, a művészi becsvágy, mely a világot formaképződménnyé tisztítaná, e kettő folytat szüntelen párbeszédet Paulovics László műveiben. Eredetiségnek és művészetértésnek, természet iránti szenvedélynek és a művészi eszközök fáradhatatlan kipróbálásának kölcsönös egymásrautaltságában fedezhetjük fel alkotói munkássága jellemzőit. Minden, ami látható több értelmű - példázzák itt kiállított tusrajzai, festményei. A józan szerkesztő-építő akarat, a logikus képalkotás kiapadhatatlannak tűnő képzeletvilággal társul. A művész, mintha világgá akarná kiabálni, hogy nem lehet elfojtani a fantáziát az ésszerűség nevében. A képzelet szárnyalása közben elkapott valóságelemek elrendezése, átköltése viszont már az értelem feladatai közé tartozik. Ellentétpárokon nyugszik ez a művészet: az érzéki találkozik itt a szellemivel, a látomás a mesterség ismeretével, a költői szárnyalás az optika tudományával. Az új rend teremtésének eszköze a vonal. Paulovics vonalaival a formák mozgását és ritmusát követi nyomon. A ritmikusan rendezett síkok, az egyenesekkel találkozó görbék, az erősen kihangsúlyozott és érdekes módon társított szerkezetek az általános harmónia elérését célozzák. A vonalak összefonódnak vagy párhuzamosan szaladnak egymás mellett, szálas-rostos szerkezeteket, emberi formákat alkotnak, vagy szétterülnek elomlanak egy -egy emberi figurán, arcon. Szinte úgy tűnik, hogy a vonal önmaga játszik. S valóban, olykor a vonal, mintegy önállósul: metaforává lesz - anyagi - dologi létével egy mögötte húzódó értelmi tartományra utal. A művész voltaképpen a dolgok kettősségére hívja fel a figyelmet: káosz és rend, nyugalom és feszültség, fény és sötétség.
Paulovicsot a tisztaság keresésének szép szenvedélye hajtja. Amikor fest, szintén a megtisztult, szublimált színek világát akarja megteremteni. Szelídített és harsány színek párbeszédéből épülnek fel ezek a képek. Utak és találkozások, családi összejövetelek, búcsúzások és visszatérések, az emberekben felötlő kérdések, amelyekre oly nehéz válaszolni - ezek a témái a festményeinek. A múlt a jelenbe vetül, kiszabadul a százados távolságok páncéljából - grafikákban és olajképekben egyaránt. A hajdani és a mostani között állandó kölcsönhatás van. Valahol itt rejtőzik Paulovics László alkotói munkásságának lényege is, a tér és időbeli összefüggések újszerű, egyéni hangú megfogalmazásában. A formák egymásra tevődése egyidejű történéseket rögzít, ugyanakkor a múló idő illúzióját teremti meg."
Utunk 18/1976. IV. 30. Mezei József: Paulovics László kordokumentumai. "Paulovics László nem a fényképező szem, hanem a képi információkat feldolgozó, szintetizáló belső látás magaslatáról tükrözi a valóságot. Grafikai lapjain a környező világ jelenségei, történései iránt élénken érdeklődő, az információkat fáradhatatlanul ellenőrző, szelektáló, összefüggésekbe rendező modern emberi magatartás nyer kifejezést. Eddigi festői munkásságának csúcsteljesítménye számomra az Apám emléke, amelyben az individuális lét eredendő tragikumát, a fizikai elmúlást mély, férfias átérzéssel, érett festői tudással, tükrözi vissza."
Utunk 46./1976. XI. 12. Kántor Lajos: Félig új Tartuffe: "A díszlet, amelyet véleményünk szerint Paulovics László funkcionálisan képzelt el, és indokoltan valósított meg csúnyának, otrombának - buta gőgre, a nevetséges hatalmi mámorra koncentrált. E díszlettel őrizték az összhangot Szatmári Ágnes jelmezei."
Utunk 19/1977. V. 13. Kántor Lajos: Profik - a nagyközönségnek, Ben Hecht - Charles Mc Arthur A nap szenzációja bemutatójáról: "Paulovics László nem hivalkodó, de mutatós, a játékot térbeli szempontból szolgáló díszletei között, Szatmári Ágnes helyénvaló jelmezeiben, pergő vígjáték zajlott."
Utunk 37/1977. IX. 16. Kántor Lajos: Az évad eseménye: Árva Bethlen Kata: "A színpadi teret ezúttal is racionálisan, lényegre törően alakította ki Paulovics László. A Paulovics tervezte kosztüm, a kor változásait, azaz a zökkenőmentes ruhaváltásokat is lehetővé tette."
A Hét 37/1977. IX 16. Kacsir Mária: Egy lélek színe és visszája (Kocsis István: Árva Bethlen Kata bemutatójáról): "Paulovics László közreműködésével az előadás, mint látvány is megkapja azt a szükséges keretet, amely nem korlátozza, hanem kiemeli a játékot. A színpad egyszerű, de díszlettelenségével nem tüntet. Egy dobogón asztal és jobbra karosszék, balra kelengyés láda (a híres barokk tulipános láda, cs. cs.), a háttérben kifeszített több részre tagolt fehér vászon, amely a vetítet árnyjáték és a mély perspektíva váltogatásával a játékot is tagolja és mozgalmasabbá teszi."
Utunk 18/1979. május 4. Kántor Lajos: Paulovics László festői meditációi. "Ezek az olajfestmények olyan művész érett alkotásai, aki a különböző technikákban egyénit, csak rá jellemzőt, újat, izgalmasat tud adni. Paulovics nem szégyell tanulni a modern művészet nagyjaitól - például Kleettől, Chiricotól, Salvador Dalitól, anélkül, hogy külsőségekben, azaz utánzásukban ragadna meg. Másrészt a korra jellemzőt keresi, amikor saját világáról, közvetlen környezetéről vall. Az emlékezés is lényeges eleme ennek a piktúrának. Paulovics felbontja, megtöri a síkot, jelenetez. Líra és dráma egyszerre van jelen kompozícióin, de úgy is mondhatnánk, hogy feszültséggel telíti munkáit. Nem a szép érdekli, hanem pontosságra, teljességre törekszik. Ám a leltári részletességek közben is vigyáz a hangsúlyokra, a lényeg kiemelésére. Csendéletei ilyen értelemben különösen érdekesek. Tulajdonképpen nem is csendéletek ezek, hanem drámai kompozíciók. Nem statikus nyugalom, hanem az ellentétek, a rejtett vagy már-már épp kirobbanó fenyegetések foglalkoztatják. Az élő világ elemei felbomlanak, a golyó elgurul helyéből. Saját képi filozófiát vallhat ma a magáénak Paulovics László. Egyéni ahogy láttatja a festő az ünnep szertartását a gyanakvóan figyelő vagy közömbösen elforduló tanúkat, s hogyan festi, illetve rajzolja meg az ifjúnak nem mondható ünneplőbe öltözött emberpárt. A férfiarc elmosódottsága abból adódik, hogy egyszerűen elfelejti orrtól lefele megfesteni a vonásokat. A női fejet viszont csupán kirajzolja, megvonja tőle a festéket, átcsap grafikába. A groteszk hatás rendkívüli, az eszközök tisztán képzőművészetiek - és mondhatni filozofikusak. Színvilágát e gondolatisággal összefüggően alakítja. Régi expresszionista vétetésű festményein rikítottak a pirosak, zöldek, sárgák, kékek - most neorealista, vagy analitikus szakaszában? - felfedezi a szürkéket és barnákat, ahogy átszűrődnek az emlékek."
Előre, Szőcs István: Korszerűség, divat, őszinteség: "Paulovics László szatmári képzőművész jelenléte grafikusként, festőként és díszlettervezőként idestova két évtizede az az első egyéni kiállítása 1964 óta, állandó eleme művelődési életünknek. S éppen azért, mert jól ismerjük és mert eddig is sokat kaptunk tőle, mindig felfokozott igénnyel várjuk kiállításait, díszleteit."
Szatmári Hírlap, XIII. 303/ 1980. 12. 21. Ágopcsa Marianna: A bolond lány, bemutató előadás az Északi Színház magyar tagozatán: "Ennek a sok vidámságnak a színhelye egy szürke és nem egészen jól kitakarított iroda. Paulovics László a helység szürke hangulatához igyekszik alkalmazkodni díszletképével - háttere hatásos, visszafogott artisztikumával, célszerű elgondolásaival s jelképes megépítésével. Feltétlenül említést érdemel az előadáshoz tervezett ötletes humoros plakátja is."
Utunk 39/1981. IX. 25. Kántor Lajos: Köntös - Szabó Zoltán háza - drámaíró és rendezőavatás Szatmárnémetiben: "Tóth-Páll Miklósnak nem csak a darab íróasztal melletti helyes értelmezése sikerült, hanem mindenek előtt a színpadi atmoszférateremtés, ami a siker alapfeltétele. Jó segítőik akadtak Paulovics László (díszlet), Moldvay Katalin (kosztüm) és Albert György (zeneszerző) személyében, akik keretet és fontos játékelemeket biztosított a rendezőnek és a színészeknek. A sajátosan helyi és a különösben megvalósuló általános érvényesült a ház berendezésében s még inkább a Lakon házát körülvevő fenyők-gyökerek képzőművészeti kifejezésében - mindenekelőtt a tépettség sugalmazásával. A hinta ugyanígy jelentette az álmokat és az álmok múltba kapaszkodását, irrealitását."
Előre, 1981. Szőcs Istvánnak a Lakon háza kritikájából: "Az előadásnak fontos szereplője volt Paulovics László igazán nagystílű, nagy sugallati erőt hordozó díszlete."
Szatmári Hírlap XIV./228/1981. 09. 27. Ágopcsa Marianna a Lakon háza szatmárnémeti ősbemutatójáról: "Paulovics László díszletképe a nyitott drámai szerkezethez alkalmazkodik, nem határolja le a játékteret csupán centrumot teremt hozzá."

A szócikket és a riportot készítette: Csirák Csaba, Szatmárnémeti
2007. december 21. - 2009. március 28.
www.szineszkonyvtar.hu