Összefoglaló:

Jogi doktorátust és ügyvédi oklevelet szerzett, de ügyvédi gyakorlatot nem folytatott. 1906-tól 1917-ig a "Népszava", majd 1918-ban a "Világ" zenekritikusa volt. 1910-1918 között az Országos Munkásbiztosító Pénztár titkára. A modern magyar zene, Bartók és Kodály híve és lelkesítő támogatója írásaiban. Kiváló dal- és kabarékuplé-szerző, sanzonok elhíresült zeneköltője, Ady első megzenésítője, valamint később a baloldali mozgalmak szimpatizánsaként a munkásdal-irodalom egyik kiemelkedő alakja. A tanácskormányzás alatt meggyőződésből és segíteni akarásból szerepet vállal, így 1919-ben a művészeti ügyek kormánybiztosa, az államosított színházak ügyvivője lesz. Egyebek mellett ő szervezi meg ekkor azt a 3 tagú zenei direktóriumot, amelynek a tagjai Bartók Béla, Dohnányi Ernő és Kodály Zoltán. A kommünben való érintettsége okán, az üldöztetések elől 1920-ban Bécsbe emigrál. Idővel német, osztrák és svájci városokban hangversenyez. A németországi egyre jobbra tolódó politikai közélet miatt 1931-ben visszatér Budapestre. Ezt követően 12 éven keresztül él hazájában úgy megtűrtként, hogy hivatalosan színpad közelében sem tartózkodhat szinte, dalait lassan elfeledik, és feszítő némaság veszi körül, zeneszerzői munkásságot nem fejthet ki. Néhány bátor előadó, mint például a sanzonművészet két kimagasló egyénisége, Medgyaszay Vilma és Neményi Lili műsorán tartja Ady-dalait, de ez minden. Nyaranta a szélesre tárt ablakok mellett a Pasaréti úti házakból többen figyelhetik Reinitz elementáris zongorajátékát, amely hangok Jávor Pál villájából szűrődnek ki. A némaság betegséggé alakul benne, s a pesti zsidó kórház állandó lakójává lesz. A közben életbe lépő törvények korábbi elszigeteltségét csak tetézik. Jó barátok, művészek, költők, írók, színészek és színésznők csöndes szeretete az egyetlen vékonyka szál, ami egy darabig ezen a földön itt tartja őt. Aztán 1942-től fogva már ez sem. Abban a korban volt ő baloldali, amely korban ebből erényt nem lehetett kovácsolni. Amikor meg lehetett volna, akkor csupán munkásdalait engedték szárnyalni, Ady istenes, és egészséges nemzeti tudatról valló megzenésített verseit túlzottan nacionalistának tartva, mellőzik valamelyest. Például Ady-dalainak jó része a ma emberének ismeretlen, pedig nagy kincse sanzonirodalmunknak. Itthon kissé lenézett, és kevéssé művelt műfaj ma a sanzon; míg Párizsban a költészet mellett foglal helyet a Parnasszuson, addig nálunk a könnyű műfaj pecsétjével a "futottak még" kategóriában várja sorsa jobbra fordulását, Reinitz tengernyi sanzonjával egyetemben.

Mozaikok egy zeneszerző életéből:

Reinitz Béla emberközelből

"Aki valaha is ismerte és bűvkörébe került, az soha nem felejtheti őt. Most is magam előtt látom, hallom hangját. Sűrű fehér sörényét megrázta, prüszkölt, harsogott, amikor jó ügyért, igazságért küzdött. A gyávákat, megalkuvókat, a közönyösöket, a hízelkedőket, az alkalmazkodókat mélységesen megvetette - mondja a szemtanú hitelességével az a Gách Marianne, aki az ő bűvkörébe kerülhetett egykor. - Művésze és rabja volt a vitatkozásnak. Aki felületesen ismerte, csak kávéházi bohémnek nézte. Jó barátaival hajnalig elüldögélt egy csésze feketekávé mellett. Mintha az élete függött volna tőle, órákig vitatkozott egy politikai, művészi, vagy emberi problémáról, magatartásról. Amikor valami izgatta, egy-egy kérdésnek a legapróbb részleteit is felboncolta, megvizsgálta. Ebben a látszólagosan bohém munkájában és az élet nagy és komoly mozzanataiban pontos és szigorú volt, mint minden igazi tehetség.
Bővérű temperamentuma mindenkit magával ragadott. Hevült és lelkesedett. Jóllehet, soha egy csésze alkoholt nem ivott, a szavak és gondolatok mennyei szárnyalása gyakran valósággal megrészegítette. És ebben a termékenyítő nagy részegségben, amely őt körüllengte mi, akik figyeltünk rá, elfelejtettük az akkori mát, és a sivár tegnapot. Felülemelkedtünk a gépies és tespedt hétköznapiságon, és kinyílt a szemünk.
... Ez a morgó, vitatkozó, vad oroszlán mohón szomjazott a gyöngédségre. De mindig szemérmesen és szégyenkezőn. Lelke mélyén önmaga is gyöngéd volt. Persze a maga módján. Sokszor úgy, hogy kiabált és veszekedett. Amikor fiatal barátait a vita sodrában a sárga földig lehordta, hangos szava csupa szeretet és simogatás volt. Akit viszont nem szeretett, ahhoz udvarias volt. Rajongtam érte, amikor dühöngött. Senki sem tudott olyan elbűvölően tajtékzani, mint ő. Olyanná vált, akár a mennydörgés, vagy a földrengés. Elemi erővel dübörgött belőle..."

Reinitz, amíg elér a kabaréhoz...

Budapesten születik, és középiskolai tanulmányait követően beiratkozik az egyetemre, ott jogi doktorátust és ügyvédi oklevelet szerez, de ügyvédi gyakorlatot még később sem folytat. 1906-tól 1917-ig, 11 éven keresztül a "Népszava", majd 1918-ban a "Világ" című folyóirat zenekritikusa. Nyolc éven keresztül, 1910 és 1918 között az Országos Munkásbiztosító Pénztár titkári posztját is betölti. Ez utóbbi funkciójának, és baloldali gondolkodásmódjának köszönhetően tartja a Károlyi-kormányzás őt a munkáshatalom-átvétel idején megbízható kádernek. Bár meg kell jegyezni, ebben az időben ez a baloldali gondolkodásmód nem fertőződött meg a későbbi sztálinizmus embertelenségeitől, a szocialista világrend egyfajta propagandisztikus eszméitől; inkább egyfajta munkásromantika, a szegények és elesettek, a magukon segíteni nem tudó milliókkal való együttérzés kifejeződései ezek, amelyek tettekben is testet öltenek. A kommün embertelensége később azért elgondolkodtatja - mint annyi mindenkit -, de talán ő is, mint sokan mások, úgy véli, hogy egy eszme tisztasága nem függhet össze egy-két balsikerű ön-, és pártjelölt politikus garázdálkodásával. Talán maga az elv jó, csak akik végrehajtják, azok hibáznak... Ez az idea aztán az egész szocializmust is végigkíséri, annak többszintű reformjával együtt.
Reinitz Béla első zenei sikereit a kabaré világában aratja, Nagy Endre alkalmazásában, 1907 táján. A kialakuló és elinduló magyar kabaré alkotógárdája kezdőcsapatához tartozik, a sanzonok egyik első hazai zeneszerzője.
De hogy a magyar kabaré kialakulását, benne Reinitz jelentőségét kellően megértsük, ismernünk kell az európai kabaré kialakulásának körülményeit, históriáját...

Kialakul Párizsban az első cabaret...

A magyar kabaré gyökereit Párizsban kell keresnünk, azon belül is a legendás diák- és ősvidámságú negyed, a Quartier latin megszámlálhatatlan kocsmáiban és régi kávéházaiban, amelyekben az ifjúság akkori jókedve tanyázott.
Minden úgy kezdődött, hogy Salis Rodolphe festő egy kocsmát vásárolt 1881 novemberében a legszélső boulevardon is túl, a Montmartre vidékén, amelyet Chat noir-nak nevezett el. A hagyományos üzemeltetés közepette helyet kapott a rég letűnt, és már-már csak a könyvekből ismert bohém világ, ahol az emberség, a derű, a humor, az intellektus, a szabadság, és nem a pénzvilág könyörtelensége uralja a légkört, de a megélhetés mégis biztosított. Salis nem törekedett bérházakra, jachtra, drága holmikra. Beérte a bevétellel - idővel ez sem volt kevés, sőt... - és azzal a bohém életvitellel, amit ez a kocsma biztosított.
Telente egyszer itt jött össze akkoriban a "Hydropaták" vidám társasága Emil Gondeau elnökletével, s dallal, jóízű tréfákkal, és mindenféle szellemes mókával mulattak. A Hydropaták "műsora" adta az ötletet Salisnak, hogy rendszeresen valamiféle hasonlóval álljon elő a kocsmája, amely esteket Saris "cabaret"-nak nevezte el. Az összejöveteleknek az adta az egyik fő varázsát, hogy a "cabaret" előadó-személyzete nem hivatásszerű énekesekből, színészekből verbuválódott, hanem művészekből, írókból, költőkből, zeneszerzőkből, akik maguk mutatták be alkotásaikat. Fél év sem telt bele, híre járt Párizs-szerte ezeknek a Salis-féle cabaret-előadásoknak, és szinte mindenki látni akarta a világújdonságot. És itt láthatta valóban először a nagyérdemű Steinlen és Caran d'Ache híres karikatúráit, ahogy készültek, és itt hallották először Alphonse Allais, Harincourt, Auriot és mások pezsgő szellemű, vidámságot árasztó költeményeit, a költők előadásában.

Megteremtődik a kabarék világa Párizsban

A Chat noir azonban nem sokáig maradhat a helyén. Párizs egyik legrosszabb hírű környezetében, a zsebmetsző, tolvaj és betörő urak, medvetáncoltatók, leányfuttatók és boltkifosztók kényelmetlenül érzik magukat a bohém művészek keltette pezsgésben, és a megszaporodott rendőri jelenlét miatt. Hamar értésére adja az alvilág Salis-nak, másutt tágabb... Egy nap Salis megsokallja a dolgot és ünnepélyes keretek között hátrahagyja a hálátlan Montmartre-ot; az akkori nevén Rue Victor Masséban (később: Rue de Lavel) megvesz egy házat - akkor már bőven van miből -, és látványos külsőségekkel átköltöztetik a Chat noir-t új, a korábbinál sokkalta pompásabb helyére. Az akkori Párizs szinte valamennyi művésze kiveszi részét a nagy költözködés valamelyik fázisában.
Éjfélkor indul el a hatalmas menet a régi helyről: Elöl jár két herold, középkori viseletben, akiket a Chat noir komponistákból álló saját "zenekara" követ. Őket maga Salis követi magisztrátusi viseletben, majd zászlós a "szövetségi" zászlóval ("Montjove-Montmartre" felirattal), majd négy férfiú akadémikusnak öltözve hozza Willette nagy festményét, a "Parce-Domine"-t, és azt követően hosszú kocsisor szállítja a többi műkincset, amik jó részét Salis kapta fizetség fejében, vacsoráért, jó borért, vagy vásárolta a művészektől baráti segítségképpen, és amelynek többségét ma múzeumok őrzik, a látogatók szellemének táplálása végett. Hiába, akkoriban a művészek lelkét és szívét a múzsák töltik ki, nem a pillanat angyalait mozgósító politikum.
Salistól egyik költője, Brian Aristid saját babérokra kívánt törni, és kiválva a Chat noir kötelékéből "Le Mirlition" néven létrehozza saját intézményét, amely komoly konkurenciájává lesz Salis Chat noir-jának. Brian Aristid sikerein felbuzdulva, nem telik bele egy esztendő és százával alakulnak "cabaret"-ek, és a közönség csak úgy tódul feléjük, hogy valóságos poétákat, festőket, szobrászokat, szerzőket lásson, és hogy egyetlen teremben élvezhesse azoknak a tehetségeknek a sokaságát, akikkel az akkori Párizs dicsekedhet. Toulouse Lautrec, Pissarro, Adolphe Willette, Claude Debussy, Eric Satie, Henri Riviere, Fernand Fau, Alfred Bert Briant, Xanrof, Legay, Lemercier, Allais, Delmet, Trimonillos, Ervers, Clément-Georges, Lindex, Ferry, Hyspa többet tesznek az irodalom és a művészet népszerűsítése érdekében néhány év alatt, mint az Akadémia fennállása óta.

A kabaré szelleme elindul világhódító útjára, és egy nap Budapestre ér

A Chat noir híre hamar túlszárnyalja Franciaország határait és híveket toboroz - először Berlinben. A német cabaret intézménye, az "Ueberbrettli" Wollzogen báró - német író agyában fogalmazódik meg, de ő már nem valósíthatja azt meg a gyakorlatban. Egyébként is a német művészekben, írókban és költőkben kevés a bohém természet, és amikor leteszik a vésőt, ecsetet, tollat, inkább a nyárspolgári szellem kerekedik felül bennük. Ilyenformán az, hogy ők személyesen "lealázzák magukat a Kneipe"-ig, nem lehetséges, hogy a sört és virslit fogyasztó közönségnek szavaljon valaki verset, vagy tartson felolvasást... Helyettesekről kell gondoskodni, színészekről, előadóművészekről - s minthogy ez nem számít nagy előmenetelnek a közvélemény szemében - a hölgyek és urak csak nagy fizetség fejében hajlandók kötélnek állni. Bár annak idején Salis az előadók részére is adott juttatást a napi bevételek arányában, de a fizetség azért így is elmaradt az akkori színész, komikus, vagy előadó nem kevés napi fizetésétől - és talán nem is mellesleg - állandó bevételhez juttatta az irodalomból nehezen megélni tudókat. Itt, Berlinben azonban az első perctől fogva jelen lévő professzionális előadók alakítják a műsort úgy, hogy csak gazdaságilag megalapozott személyek nyithatnak ilyesfajta intézményt. Talán mindezeknek is köszönhető, hogy a német Ueberbrettli még legvirágzóbb korában is messze elmarad a párizsi kabarék sikereitől.

Kabaré Budapesten

Majd huszonöt év után Budapesten is megfogalmazódik a kabaré és az Ueberbrettli valamiféle magyar ízlést és szellemet képviselő megjelenése, amely több gyenge próbálkozás után Nagy Endrének sikerül. A párizsi és berlini a kabarék egyfajta különös ötvözete jön létre, a jellegzetes pesti humorral nyakon öntve, és kialakul a hazai kabaré világa, amely sajátságosan magyar, és sok tekintetben más nyelvekre nehezen átültethető. A nyelvi humor, a szójátékok, elferdítések és áthallások, a pikantéria szövegben megnyilvánuló kedves naivitása végig jellemzője marad. A magyar kabarékezdetek egyik nagy import-adománya a sanzon, amelyet akkoriban talán Reinitz Béla és Hetényi-Heidelberg képvisel a legnagyobb sikerrel.
A sanzon, mint műfaj először a Fővárosi Cabaret Bonbonniere-ben nyer teret, és 1907-ben tűnik fel Hetényi, illetve Reinitz Béla zeneszerzők tolmácsolásában. Kié az elsőség? Lényeges ez? Hisz tudjuk, hogy Hetényi már zeneakadémista korában szerzi első sanzonját, jóval a Nagy Endre fémjelezte kabaréban való megjelenése előtt. Ám Hetényi szerénysége, valamint a műfaj itthoni ismeretlensége okán az első szeriőz kabarédalt még nem nevezték sanzonnak. Mind Reinitz, mind Hetényi számára azonban Ady költeményei jelentik a kiinduló alapot.

Mi is az a sanzon?

A műfaj maga idehaza némiképpen kategorizálhatatlan. Sokan sanzonnak tekintik az igényesebb táncdalt éppúgy, mint a végpoénra kihegyezett kuplét, afféle szeriőz kabarédalt, de a sanzon mégis valami más. A francia "chanson" szó szótárszerű fordításában dalt jelent. A német "lied", az olasz "canzone", vagy a spanyol "cancion", az angol "song" is dalt jelent, de a sanzon olyan dal - szoktuk ilyenkor hozzátenni -, amely... és ilyenkor rendszerint hosszú magyarázat következik.
Kevesen tudják, hogy a chanson eredetileg népi műfaj volt francia földön. Így neveztek egykor minden olyan dalt, amely nem latinul, hanem franciául hangzott el. Így nevezik anno a IX. század közepétől az egyházi énekek világi változatait - leginkább több versszakban -, amelyek ekkor már a szerelemről, a harcról és dicsőségről szólnak, dallamvilágukban az egyházi énekekhez idomulva, szövegükben pedig erősen módosulva. Idomulva, mert az is gyakorta átíródik a szájhagyomány útján. Viszont ez az ősi chanson első pillanattól fogva nem tisztán zenei műfaj, hanem szöveggel együtt keletkezve alkot egységet a dallam és a szöveg. Mondanivalója miatt felkarolják előadóikat a főurak, majd később a polgárság is. A XVI. században megjelenő "chanson nouvelle" pedig már eleve költői igénnyel lép fel. A chanson ekkor már nem csak a szerelmeseké, hanem a társadalom minden történéseihez, változásaihoz kapcsolhatóvá válik. Sőt, azt is kevesen tudják, hogy a francia forradalom lelkesítő dalai is mind chansonok, mint például a Carmagnole, Ca ira, vagy az időközben állami himnusszá lett Marseillaise.
A XVIII-XIX. században a chansonköltészet - s ennek előadása - önálló foglalkozássá válik. Éppen a forradalom hatására elfogadott, sőt, kedvelt műfajjá alakul, és felkerül a színpadra. Ettől fogva a chansonok és előadóik elválaszthatatlan egységet képeznek. Az utcazenészek helyett megjelennek azok a színpadi egyéniségek, akik komoly hatással vannak már a közönségre. Ilyen Aristide Bruant (1851-1925), az elsők egyike, aki vörös ingben, s széles karimájú fekete nemezkalapban Párizs külvárosáról énekel. Majd feltűnik egy fiatal és gyönyörű lány, Yvette Guilbert (1867-1944), aki mindenkit elbűvöl dalaival, előadásmódjával. Ők ketten indítják útjára a legújabb kori chansont.
Ezzel együtt Európa más országaiban is népszerűvé válik maga a műfaj, hiszen Párizs az akkori Európa kultúrájának az egyik forrpontja, ami ott siker, az hamarosan átkerül Európa más fővárosába is, és többnyire ott siker. (Az operett, mint műfaj is hasonló utat jár be.) Magyarországra 1907 körül érkezik a chanson, és Reinitz Béla, valamint Hetényi-Heidelberg zenéjével azonosul a kezdetek kezdetén. Kettejük érdeme, hogy első pillanattól fogva kap a chanson egy sajátságosan magyar ízt, és válik magyar nyelven is önálló szóvá: sanzonná. Többet tesznek - eleinte ők ketten - a modern magyar líra népszerűsítése terén, mint addig bárki is. Ady, Babits, Kosztolányi, majd Heltai, Tóth Árpád, Juhász Gyula lírája napok, hetek alatt bekerül a köztudatba, s nem reked meg az eleinte csupán kis példányszámú és szűk körben olvasott "Nyugat" lapjai között.
Raquel Meller, Mistinguette, majd a népszerű Maurice Chevalier, és a világhírű Edit Piaf a sanzon franciaországi iránya a XX. század közepéig, majd a magyar Joseph Kozma zenéjével Sartre, Aragon, Bassis, Queneau, Anouilh, de legfőképpen Jacques Prévert verseivel él tovább, és nem csak Franciaországban, Gilbert Bécaud és az örmény származású Charles Aznavour, később Yves Montand, Mireille Matthieu előadásában.
Itthon Papp Jancsi - tehetsége dacára - válik az első nagy sanzonénekessé, míg leghíresebb sanzonette-énekesnővé - a kezdet kezdetén - Medgyaszay Vilma, akit azután Németh Juliska, Sólyom Janka, Vidor Ferike, Antal Erzsi, és Krajnik Mária követ. A sanzon magyarországi fénykora az 1918-1925 közötti esztendőkre esik.

Reinitz a Fővárosi Cabaret Bonbonniere-ben

Nagy Endrének a párizsi Chat noir a már említett elveihez hűen a kor jelentősebb szerzőit, zeneszerzőit, költőit, íróit sikerül meggyőznie és a kabaré világába bekapcsolnia. A kabaré háziszerzője Heltai Jenő, Gábor Andor, sokat dolgozik Molnár Ferenc is, sőt, a gyerekifjú Karinthy Frigyes is bekapcsolódik egyre nagyobb feladatokkal. Rendszeres vendég Bródy Sándor, aki finom észrevételeivel, gesztusaival a Nagy Endre-féle intézmény egyik láthatatlan jobbítója. A kabaré állandó szemlélője, nézője és majdan szerzője is egyben Ady Endre, akinek legújabb verseit rendre bemutatják a színpadról, némelyiket megzenésítve, némelyiket szavalva, vagy Nagy Endre által felolvasva. A megzenésített verseit általában Papp Jancsi énekli, amelyek többnyire Reinitz Béla zenei kompozíciói. Reinitz maga adja a zongorakíséretet ilyenkor.
"Papp Jancsi tanulatlan külvárosi énekes volt, amikor szerződtettem - emlékezik vissza Nagy Endre -, szép szál fiú volt, hangja a maga kiműveletlenségében is lágyabb, legnemesebb gordonkaszó. Ennek a remek hangszernek a szilaj Reinitz Béla volt a virtuóza. A kezébe kaparintotta, reggeltől estig gyúrta, gyömöszölte, gyötörte a zongora mellett, amíg az ő nagyszerű Ady-dalait bele nem törte. Annak, aki a folyosóról hallgatta ezeket a próbákat, Wells: Moreau doktorának kínzókamrái juthattak eszébe. Folyton állati üvöltések törtek ki a zongoraszobából. De meg kell adni, hogy nem Papp Jancsi üvöltött, hanem Reinitz Béla. Rekedt hangján bömbölt, ököllel verte a zongorát, toporzékolt, a haját tépte - részint a magáét, részint Papp Jancsiét - egy-egy szótagon, hangon órákig vesztegelt, de meg is volt az eredménye: az Ady-dalok azóta se tudtak többé olyan őstűzzel megszólalni."
Többek közt Ady ciklusának előadását is Reinitz, a zeneszerző játssza végig. "Ciklusának bemutató-előadására Ady édesanyjával és Lajos öccsével jött el. Valahányszor eljött, mindég a bal kettes páholyt adattam neki - majd egyszer elmondom, hogy miért épp ezt. A színpadot Falus Elek keretezte körül magyaros ékítménnyel, ebben állottak a szereplő művészek, akik színpadiasság nélkül hangversenyszerűen adták elő a rájuk bízott dalokat. A zongoránál a zeneszerző, Reinitz Béla ült."
1909. február 9-én hangzanak el először Ady-versek a kabaréban (Modern Színpad), Reinitz Béla és Medgyaszay Vilma autentikus zenei tolmácsolásában (Új vizeken járok, Kató a misén, A magyar igazság). A hatás óriási, pedig Ady ekkor még nem tartozik az elismert költők közé. Az első három Ady-verset a Kuruc dalok, a Zilahi ember nótája, a Tűnődés csókja hamarosan követi a többi megzenésített vers. (Lásd: a dalismertetések mellékletét.)

Csáth Géza: Reinitz Ady-dalainak elemzése a "Nyugat"-ban

"... Reinitz más temperamentum, mint Ady. Egészségesebb művészet az övé, hogy így mondjam sűrűvérű, majdnem flegmás. Innen van harmóniáinak német egészségessége. Kedveli az egyszerű, jól hangzó kadenzáikat. Nem riad vissza az alsó dominánstól, sőt még a felsőtől se. Persze ez kissé túlzott karakterizálás, de korántsem akar ez gáncsolás lenni.
Reinitz Béla 20 kiadott Ady-dala közül legjobban szeretem a magyar versekre komponált zenéket. A Repülj hajómat, az Éneket a porbant, a Magyar vigasságot. Különösen ennek az utóbbinak egyszerűsége, monotóniája és ereje kapott meg. ... az Ének a porban eleitől végig a basszus D orgonapontján épül; de milyen invenciózus, kemény dolog! Emlékeztet Schubert Steuermannjára, de amellett hamisítatlanul magyar, őszinte, csaknem könnyes! A záróstrófában a ritmus változtatása elmés és meggyőzően hat. "A májusi zápor után" mezei hangulata üde és kedves.
... Szeretem Reinitz dalaiban az egyszerűségre, világosságra való törekvést. Sem az énekes, sem a zongorázó nincsenek nehéz feladat elé állítva. Reinitznek van manírja. Amit leír, karakterisztikus, egyéni. - Hajlama van a monumentalitásra. A dalai dalok - a szó régebbi értelmében. Felfogása arról, hogy hogyan kell egy verset megkomponálni, jobban hasonlít Beethovenéhez, mint Debussyéhez. A zongorakíséret szerepe nem szimfonikus, nem zenekart imitál és nem is "zongora-satz". Inkább egy nagy hárfa vagy gitár szerepét tölti be. Előtérben az énekes áll, aki érces, erős hangon (ez hozzátartozik Reinitz egészséges, pasztózus, öblös zenéjéhez) recitálja a dalokat" - mondja Csáth Géza Reinitz Ady-dalainak nyomtatásban való megjelenése idején.
Reinitz Béla Ady - mintegy ezer verséből - 110-et zenésít meg, így egyike azoknak a zeneszerzőknek, akik nagyon sokat tesznek Ady költészetének népszerűsítéséért. E versek között tág teret kapnak a sanszonszerű előadásra különösen alkalmas szerelmes versek, amelyekből mutatóban még ma is többször felcsendül kettő: a "Héja-nász az avaron" és az "Őrizem a szemed". Az egyik a Bartókot is annyira megragadó férfi és nő örök harcának, tagadva is egymáshoz tartozásának addig nem ismert titkait tárja fel, a másik a világháború rettenetében ifjú karok kikötőjében horgonyt vető, betegséggel s meghurcoltatással sújtott költő ifjan vénülő szívének forró vallomása.
Sokan kíváncsiak arra, hogy maga Ady miképp vélekedett, a megzenésítésekről? A pontos választ Nagy Endre visszaemlékezéseiben találjuk: "Akárhányszor hetykén fogadkozott (mármint Ady - szerk.), hogy majd ő megmutatja, fog ő még nekem olyan kuplékat írni, mint Gábor Andor. Rémülten tiltakoztam: no, még csak az kellene, hogy úgy örökítődjem meg az irodalomtörténetben, mint a világ legnagyobb lírai tehetségének megrontója! De amikor aztán beváltotta a fenyegetését, és Párizsból küldött két kuplét (inkább sanzon! - szerk.), rögtön láttam, kár volt őt féltenem. Ez a két kuplé Zozó levele és Kató a misén volt.
Ady tehát nem csupán "eltűrte", hogy megzenésítsék a verseit, de maga is ajánlkozik dalszövegek írására. Ez ugyanis akkoriban - mint már említettem - csak kicsit számított prostitúciónak..." (részlet Nagy Endre: A kabaré regénye, Nyugat, 1935.)
Ady-versek megzenésítésében egyébként Reinitz rövidesen követőkre lel, Beretvás Hugó, valamint Farkas Ödön személyében, aki például Holnap-dalai dalciklusával rukkol elő - nagy várakozással, de vajmi kevés sikerrel. Valljuk be, ezek kvalitása azonban meg sem közelíti Reinitz munkáit.

12 év emigrációban

A "kommunista-gyanút" a Károlyi Mihály-kormánynak köszönheti, hiszen a szociáldemokrata Reinitz Bélát a Károlyi-kormány nevezi ki a kultuszminisztérium színházi és zenei ügyeinek irányítására, s marad is e poszton, mígnem 1919 augusztusában előzetes letartóztatásba nem helyezik. Majd kiengedik, s ekkor az elvakult és egyre erősödő antiszemita bosszúhadjárat fenyegetettsége miatt dönt arról, hogy elhagyja az országot. Külföldön karmesterként működik. Hangversenyeket rendez Ausztriában, Svájcban és Németországban.
Emigrációja alatt is nagy elismerést vált ki dalaival itthon, bár álnéven, például Erbé Viktor néven hirdetik sanzonjait az Apolló Kabaréban. Zenészi körökben kivívott tiszteletét talán mi sem fejezi ki jobban, mint hogy ezekben az években Bartók az emigrációban lévő Reinitz Bélának ajánlja - mintegy gesztusként - Ady-dalait. Külföldi Reinitz-terméshez tartozik az "Árnyak Haarlem felett" című zenés színpadi műve, amelyet Németországban, Stuttgartban, a Városi Színházban mutatnak be 1930-ban. A "musical" szó ekkoriban nincs Európában használatban, helyette a "jazzoperett" kifejezés fordul elő gyakran, utalva tengerentúli eredetére. Ez az amerikai néger tárgyú zenés darab inkább ebbe, a musical-kategóriába illik bele, zenei világát tekintve mindenképp - de tegyük hozzá, akkoriban így, musicalként sehol sem emlegetik. A bemutatón jelen van a jó barát, Hatvany Lajos is, és ahogy ő később erre az eseményre visszaemlékezve meséli: "... az előadás irtózatos náci tüntetésbe fúlt..." Csak nagy nehezen tudják mindkettejüket sértetlenül kimenteni a színház egyik oldalbejáróján. Németországból való hazatérése ezzel eldől. A barnaingesek agresszív fellépései mindennaposakká válnak már ekkoriban, a művészet, a kultúra lehetőségei végképp beszűkülnek ott. Egyébként az emigráció során számtalan dalt komponál angol, francia, német szövegekre, és ezen dalok egy részét még a hatvanas években is büszkén munkásdalként aposztrofálja a rendszer, a szociáldemokrata érzelmű Reinitz baloldaliságát mintegy szándékosan összemosva a kommunizmus eszméivel.
Az 1919-es hármas forradalom eseményeit azóta sem nagyon különülnek el a köztudatban, így a Károlyi-féle szociáldemokrata fordulat, egy kalap alá esik, a későbbi kommunista hatalomátvétellel, a polgári forradalmat csupán eszközül kihasználó moszkovita erők második forradalmával. Egyébként ezt a sandaságot, maga Lenin fogalmazza meg forradalom elméletében, mintegy követendő, helyes utat.
A Horthy rendszer idején az 1919-es kommün gróf Károlyi, és Kun Béla vezette kommunista forradalmának "némiképpen" szándékolt összemosását, első sorban a kommunista hatalom esetleges visszatérésétől való félelem szüli, ma ezt az összemosódást már többnyire a felületes tudás okozza. Ráadásul 1990. után divatba jön a baloldali eszméket azonosítani, a kommunistákkal, azok politikájával, pedig ők csupán kisajátítják ezeket az eszméket. A baloldaliság pedig egykor azonos volt a szegények, elesettek, éhezők, a társadalom kiszolgáltatottjaival való tevőleges azonosulásával. Mozgalommá is csupán azért tud kinőni, mert egyetlen gyártulajdonosnak, "tőkésnek" sem érdeke, hogy munkásai jobban éljenek, önként még egyetlen egy sem adott több bért, és nem biztosított jobb munkakörülményeket. Szervezetten fellépve, szociáldemokrataként viszont eredményesen küzdhetnek a jobb jövőért. Sokan hisznek akkoriban ebben a jobb jövőkép eszményében, így Reinitz is. Ugyanakkor ebbe a jogos eszményképbe csimpaszkodik bele erőnek erejével a kommunista oldal, és sajátítja ki tulajdon céljai érdekében.
Reinitz Budapestre 1931-ben tér vissza, s bár nagy várakozás előzi meg szakmai értelemben véve ezt a hazatérést, a "kommunista-gyanú" előítéletét nem tudja levetni a hatóságok és engedélyező hivatalok szemében. Színpadra művei nem kerülhetnek. Egyedül Neményi Lili és Medgyaszay Vilma tartják ébren azt a lángot, amit Reinitz dalai hordoznak egy-egy dalest formájában.

Száműzetése után ismét itthon

"... egy pompás zenei natúra: Reinitz Béla. "Naturdichter", azok közül való, kiket a bennük frissen fogant, regeneráló hatású, a modorosság zsákutcájából új, szabad utakra kivezető költői erők miatt Goethe annyira szeretett. Az ilyen naturalista tehetségek azonban igen gyakran érzékenyebbek, tisztábban látók a műveltség dolgaiban is, mint a kultúra túlfinomultjai. Reinitzben pedig különösen fejlett volt a magasrendű esztétikai érzék. Ha ő mégis hagyta magát sodortatni a "bretli" felé és Papp Jancsi ajkára adott muzsikát, akkor az külön okkal történt. Fiatalsága nem ért rá válogatni abban a zenei szövetben, melyből köntösét szőtte. Mit bánta ő, "ha utcasarkok rongya"! Pompás, nagylélegzetű tüdeje fel sem vette a pesti kávéház füstös, fojtó zenei atmoszféráját. Mert... Mert éppen itt, ebben a szedett-vedett muzsikától hangos "pesti vásár, pesti korcsma"-világban ejtette rabul szívét-fantáziáját egy hirtelen fellobogó roppant tünemény, az a tüneményes emberélet, mely lángba borított mindent, amihez ért és ősi magyar tüzeket gyújtott újdonsült nagyvárosi életünkben is. Ez az emberélet versekben szólt hozzánk. És Reinitz megkereste a szavak zenéjéhez a zene szavait. Nem ment értük messzire, erdélyi havasokig vagy beethoveni magasokig. Ahol legközelebb érte, onnan szedte össze őket, annak a pesti vásárnak, pesti korcsmának hangjaiból, melyben együtt élt, együtt lobogott a költővel. És megadta nekik azt a hangsúlyt, melyben maga a költő magára ismert. És megadta nekik a gyermekien nyílt szívnek, a férfiasan bátor érzésnek azt az átütő erejét, melyért hiába igyekeztek ellesni chanson-szerzőink a bécsi vagy párizsi "slágerek" "titkát". Az előadásra, "énekelésre" termett ének értelmében "chanson" lett ez a muzsika magától. És íme: mindaz, ami a költő közvetlen közelében önmagát elejtve dalolt, most a költőt dalolta, a költőt, kiben az egész magyar nemzet megtalálhatta világot-jelentő önmagát. A körutak dala volt, igaz, de már annak az utcának éneke, mely "bátran löki ki szívét". Érdemes volt énekelni ezeket a dalokat, Reinitz Béla első Ady-dalait.
A magyar zene sorsa közben nagyot fordult. A Zeneakadémiának két növendéke áttörte a gátat, ami a városi kultúrát a messze falvakba kiszorult magyar zenei teremtőerőktől elválasztotta. Az erdélyi havasok dala összecsendülhetett új, merész, de teljes harmóniában a nyugati zene legmagasabb ormainak dalával. Ady verseit most már olyan zene vehette szárnyaira, mely önmagában jelentette azt, amit Ady jelentett az utca énekének. És az első, kinek szíve hatalmasan fellobogott erre az új, merész harmóniára, Bartók és Kodály zenéjére: Reinitz Béla volt. Harcolni kellett, keservesen, ezért az új magyar zenéért. Reinitz harcolt, az igazán látók vakbuzgóságával, az igazán meggyőzöttek fölényével, az igazán megértők hirdető erejével. Harcolt, míg el nem nyerte az ilyenfajta szolgálatért nálunk hamar kiosztott jutalmat: a száműzetést. És most, hogy évtizedes száműzetéséből visszatért hozzánk, egy monumentális sorozat új Ady-dallal felelt itthon hagyott és mellette hűségesen kitartó híveinek kérdésére: hol voltál, merre bujdostál, mit csináltál?
Ady halott és hallgat az utca éneke. Dalosuk messze került onnan, honnan elindult. Messzire ment, de mégis közelebb jutott ahhoz a roppant tüneményhez, melynek igézete útnak indította. Mert közben bejárta képzeletében ő is az erdélyi és a beethoveni havasokat. Mert ahogyan együtt akarta élni Adyval Ady közvetlen életét, úgy akarja most együtt élni a költővel a költő örök életét is. Egykor azt ragadta magához a zene világából, ami közvetlenül keze ügyébe esett; most közvetlenül keze ügyébe esik mindaz, ami a fiatal Reinitz Bélának legfeljebb csak elérhetetlen távolokban ködlő perspektíva volt. Ami azonban a legmegkapóbb ezekben az új Ady-dalokban: Reinitz - miközben ilyen hódítóan terjesztette ki fantáziája hatalmát - semmit sem vesztett annak a közvetlen élménynek tüzéből, melyet neki az ifjúságát lángra gyújtó Ady Endre jelentett. Ő ezekben az Ady költői kultúrájához méltó, magas zenei kultúrát idéző művekben is megmarad annak a "frisch und neu aufgefordertes Talent"-nak, melyet Goethe minden igazi "Naturdichter"-ben ünnepel. Méltatni ezeknek a daloknak zeneiségét, a differenciáltságában is duzzadóan egészséges prozódiától, a dallamok egységes lendületén át, a gazdag tagoltságában is biztos felépítésig: zenei szakfolyóiratra tartozik. Reinitz bizonyára még nem mondta ki az utolsó szót. Maga a magyar zene pedig még egészen fiatal művészet: ha a nemzet magához tudja szívni a benne megnyilatkozó hatalmas életerőt, beláthatatlan jövő előtt áll. Ki tudja, milyen hatalmas dalokra fog még ébredni Ady költészete? Annyi azonban bizonyos: a közvetlen életnek az az intim közelsége, melyben Reinitz zenéje Ady szavaihoz simul, soha semmiféle más zenében vissza nem térhet. Ezzel Reinitz Béla egyedül fog állani a magyar zenetörténetben."
(Tóth Aladár: Reinitz Béla és új Ady-dalai - részlet, Nyugat: 1932. 5. sz.)

12 év hazai némaság (1931-1943)

Pesten él, és többnyire kávéházakban. Szenvedélyes vitázóként ismerik barátai, kollégái. Hivatalosan "zeneszerzői munkásságot nem fejthetett ki", aminek hatására feszítő némaság veszi körül, már ami a szakmai közéletet illeti. Néhány bátor előadó, mint például a sanzonművészet két kimagasló egyénisége, Medgyaszay Vilma és Neményi Lili tartja műsorán Ady-dalait, de ez minden. Ezekben az években inkább a szoros baráti társaság gyűrűje fogja közre, és ezekben a baráti társaságokban szívesen látott vendég, s ilyenkor többnyire eljátssza legújabb dalait:
"... leült a zongorához és énekelt. Felejthetetlenek ezek a percek, ezek az órák. Ilyenkor valósággal transzban volt, szemében a megszállottak izgalma és nyugalma lángolt. Rekedt hangján dörmögte a dalokat, hol szenvedélyesen, hol elérzékenyülten, mi pedig úgy hallgattuk, mintha legalábbis Gigli énekelne. Nem hanggal, hanem lélekkel énekelt, azzal gyújtott fel minket, ezért volt ellenállhatatlan. Zengett, zúgott körülötte a szoba. Hangosan zongorázott, hangosan beszélt, hangosan énekelt. Mégsem volt lárma körülötte, hanem igazi élet és szenvedélyes őszinteség. A nagy lázadók, a nagy forradalmárok fajtájából való volt, aki, ha felemeli a szavát, megmozdul az ember. Ezt éreztük előadásában, zenéjében" - írja a szemtanú, Gách Marianne a "Film Színház Muzsika" hasábjain, Reinitzre emlékezve.
Gyakran fordul meg Jávor Pál Pasaréti úti villájában is, hisz az ismert és népszerű színész rendszerességgel szervez összejöveteleket, ahol írók, költők, muzsikusok és hírlapírók szívesen látott vendégek. Heltai Jenő, a bölcs János bácsi - ahogy szűkebb környezete nevezte - "A néma levente" és annyi más sikeres regény és színpadi mű szerzője mellett ő másik nagy idők tanúja, akiket tisztelnek és szeretnek, becsülnek a társaságban. "Nyaranta a szélesre tárt ablakok mellett a Pasaréti úti házakból sokan figyelték Reinitz elementáris zongorajátékát. Így kedveskedett vendéglátóinak, Jávoréknak..." - emlékezik vissza Neményi Lili. Ezeket az esteket leszámítva többnyire csöndességbe szorítva telik szenvedélyes élete, s lassan betegséggé alakul benne a kényszercsend.

Reinitz a szeretetkórházban

Bár 1936-ban karmesteri állást tölt be Bécsben, de az anschluss árnyai ismét hazavezérelik. Bevételei elapadnak a kényszernémaság idején, hisz a dalai után járó tantiem soványan csordogál, jószerével önfenntartásra futja. Aztán betegsége utolsó anyagi tartalékait is felemészti. Tetézik nehézségeit a közben életbe lévő törvények is. Aztán egy nap bevonul új otthonába, a pesti zsidó szeretetkórházba. Utolsó egy- másfél évét tölti a szeretetkórház kis földszintes szobájában, s öreg barátja, dr. Nádor Henrik orvosprofesszor mindent elkövet, hogy dolgos mindennapjait megszépítse, bajait enyhítse. Ugyanakkor érzi saját időkorlátait, és megkettőzött erővel dolgozik. Szinte minden percet kihasznál. Kórházi magányában született kompozícióit művei sorában a legkiteljesedettebbnek tartják ismerői, s mély emberség, humánum, megértés izzik át belőlük. Ebben a rendkívül termékeny művészi korszakában Csokonai kevéssé ismert verseit, Vajda János költeményeit, Arany János néhány balladáját, Ady és József Attila verseit zenésíti meg. Ezeknek az ismeretlen kompozícióinak egy kis csokrát már csak halála után jelenteti meg a Bárd Zeneműkiadó. A mintegy 30 sanzonból álló füzet 1943. október 26-án jelenik meg.
Itt, a kórházban hetenként egyszer kimenőt kap. Egész héten erre az egy napra készül. A barátaival való találkozásait mindennél fontosabbnak, igazi örömnek érzi. Jó alkalom ez a nap, hogy a héten benne felgyülemlett kérdéseit, gondolait, problémákkal kapcsolatos meglátását megvitassa velük. Béla bácsinak valóságos ünnep egy-egy ilyen kimenő, mert a barátok ezt a napot csak neki szentelik. És ő elmegy órabeosztással vizitálni ide is, oda is.
Bent a kórházban Shakespeare-t olvas angolul. Rendkívüli felfedezéseket tesz, és barátainak beszámol arról, hogy mennyi új szépséget és finomságot fedez föl benne, amikor eredetiben olvassa. Sokat forgatja a Bibliát is. Főképp az angol nyelvűt. Mindig ott van az éjjeliszekrényén, a kórházi vaságy mellett.

Az utolsó este

Akkor, aznap este rendkívüli kimenőként bemegy a városba, s elmegy a Zeneakadémiára, mert új dalait történetesen Medgyaszay Vilma énekli ott. Ez azért is nagy esemény, mert ekkoriban már Reinitz Béla műveit kevesen merik műsorra tűzni. No nem a dalok szókimondása vagy a művészi értekei miatt - hisz ez a politikát vajmi kevéssé érdekli bármikor is -, hanem az irányított "közvéleményt" elsősorban az előadók, vagy szerzőik származása érdekli. Reinitz a kommünben való "érintettsége", valamint származása okán sem kívánatos személy - enyhén szólva -, viszont Ady, Babits, Kosztolányi, Arany János balladái, Vajda János megzenésített versei sokadlagos kérdéssé törpülnek a háborús kor felfokozott viszonyai között.
Aznap este ott, a Zeneakadémián, Medgyaszay Vilma estjén a Reinitz-dalok mégis forró sikert aratnak. Medgyaszay Vilmához egyébként évtizedes barátság fűzi az akkor már sokak által csak Béla bácsiként emlegetett Reinitzet. Nem csak művészi vonatkozásokban kapcsolódnak, hanem magánemberként is mélyen megértik egymást. Medgyaszay a színpadról köszönti őt, az előadás végén pedig, óriási tapsvihar ünnepli. Béla bácsi sír, nevet: boldog, örül a sikernek. Felszabadultan betér a körúti Viktória kávéházba barátaihoz. Iszik egy kávét, és beszámol barátainak a szép estéről. Szelíd mosollyal az arcán, és némiképpen elérzékenyülve indul vissza az otthonná lett kórházába, késő este, talán éjfél felé...
Néhány óra múlva, hajnalban áll meg szívverése.

A Reinitz-hagyaték

Mi maradt utána? Közvetlenül, tárgyi valójában nem sok. Csupán kórházi vaságya alatt egy nagy láda. Kéziratok zsúfolódtak benne. Reinitz Béla - aki a felületes formaságokra sohasem ad - ezúttal mérnöki precizitással és következetességgel másoltatta le műveit, és példás rendben sorakoztatta ebben a ládában, megszámozottan regisztrálva, sorrendben elrendezve. Hátramaradt egyebek mellett utolsó, befejezetlenül maradt műve is, amit Heltai Jenő szövegére komponált, a "Türelmes Grizeldisz" című elragadó operettzene. Megmaradt kompozíciói közül sok egyébként a közönség számára ismeretlen.
Ruhájának zsebében, éjjeliszekrényének fiókjában, s a szobájában szerteszéjjel papírszalvétára, számolócédulára, papírfecnikre írott megannyi motívum hevert hagyatékként. Egy ládányi kompozíció, néhány futó zenei gondolat papíroson, pár könyv, egy kalap, egy ruha, egy felöltő, meg egy használt és kopott hangvilla maradt utána.
A Bárd Zeneműkiadó a mintegy 30 sanzonból álló dalfüzetet 1943 végén, de már halála után jelenteti meg. Később az államosítások után létrejövő Zeneműkiadónál megjelenik egy dalfüzete még, 1956-ban, aztán lassan semmi sem. Elmondható, hogy Reinitz műveinek nagy része mindmáig kiadatlan, a nagyközönség által ismeretlen. A korabeli Ady-vers interpretációinak hangfelvételei, amelyeket maga tanított be, illetve a róla készült gramofonlemezek időközben elvesztek, a magángyűjteményekben őrzött egyes példányok pedig széles körben hozzáférhetetlenek, így autentikus Reinitz-sanzon ma nem ismeretes - ami felettébb sajnálatos, mondjuk, az Ady-versek megzenésítése, és interpretálása kapcsán. Művei közül az ismertebbeket időről időre műsorra tűzik előadók, készül néha-néha sanzon-hangfelvétel is, de összességében azt lehet mondani, hogy Reinitz munkásságát, azt az irodalom-népszerűsítő tevékenységet - bár nagy szükség lenne ma rá - nem ismerik, nem tartják fontosnak.
Hagyatékát kutatási lehetőségek meghagyásával az OSZK őrzi. Ha másutt nem, kottáinak másolatát ott bizonyosan megtalálni, azoknak a kéziratban maradt, és soha előadásra sem kerül kompozícióival egyetemben.

Írta és az összeállítást készítette: Takács István 2007 - www.szineszkonyvtar.hu
Korrektor: Dévényi Ildikó

Forrás:
Igric: A cabaret - Új Idők - 1905. február 26.
Gách Marianne: Reinitz idézése - Film Színház Muzsika, 1973. december 8.
Torday Lajos: Dalművek könyve - Szerzői magánkiadás, Bp., 1936
Tóth Aladár: Reinitz Béla és új Ady-dalai - Nyugat, 1932. 5. sz.
F. Gy.: Reinitz Béla - Zenei Szemle, 1918. 10. sz.
Csáth Géza: Reinitz Béla és Farkas Ödön Ady-dalai - Nyugat, 1910. 17. sz.
Kerényi Mária: Neményi Lili - Zeneműkiadó, 1986