Életrajza:

Prológus

A szatmárnémeti színjátszás több mint két évszázados története során soha senki nem készített annyi jelmezt és díszletet ennek a színháznak, mint Szatmári Ágnes. Egész életét szülővárosa színjátszásának szolgálatában töltötte el.
Azt mondják a színjátszás a mulandóság művészete. Ehhez hozzájárul az is, hogy az előadásokról szóló méltatások vagy kritikák inkább a színészi és rendezői munkáról szólnak. A jelmez- és díszlettervezőnek legjobb esetben jut egy mondat, többnyire azonban egy-két szó: a munkája funkcionális, megfelelő keret a játékhoz stb. Pedig a kort, amelyben a darab játszódik legérzékletesebben, leglátványosabban, legkifejezőbben a jelmezek és díszletek érzékeltetik. A karakterek színészi megfogalmazásában a jó jelmez nem csak segíti a színészt, esetenként többet elmond az illető alakról, mint a színészi alakítás. És ellenkezőleg, jó előadást tesz tönkre rossz díszlet vagy jelmez. A Szatmári Állami Magyar Színház, amely a román társulat betelepítésétől fogva az Északi Színház nevet vette fel, hősi korszakának egyik meghatározó személyisége Szatmári Ágnes díszlet- és jelmeztervező.

A család

Szatmári Ágnes 1932. március 18-án született Szatmárnémetiben. A híres szatmárnémeti református templomban, a Láncosban keresztelték meg, szülei vallása szerint. Édesapja, Szatmári Béla mestersége lakatos, de mint díszletmester dolgozott a szatmárnémeti színháznál még a XX. század elején. Az édesanya, Bencsik Mária státusa szerint háztartásbeli, aki fő feladatának Ágnes nevelését és a családi tűzhely folytonos élesztését vállalta.

Szatmárnémeti iskolai évek

Szatmárnémetiben járta összes iskoláit a középiskolával bezáróan. A Református Leánygimnáziumban kezdte el, amit később összecsaptak a katolikusokkal. "Az, hogy református vagyok és felekezeti iskolába jártam, meghatározta egész emberi magatartásomat és világlátásomat."
Végig leányiskolába járt, nem részesült koedukációs képzésben. Jó tanárai voltak. A tanulók nem csak felnéztek a tanárainkra, szerették is őket. "Értetlenül hallom, hogyan viselkednek mostanában a diákok az iskolában. Mi tiszteltük a tanárainkat." A nagy tudású Koósné Sándor Mária volt az osztályfőnöke. Férjéről, Koós Feri bácsiról pedig legendákat meséltek diákjai. Aztán Ligeti Zoltán, aki magyar nyelvet és irodalmat tanított, és a felesége, Dávid Anna, Békéssy Pista bácsi, Bodonné, Horváth Bertuska néni, Horváthné Pákány Emma, Pánczél Brigitta, Antal Péter neve örökre megmarad azoknak a szívében, akiknek volt szerencséjük az ő óráikat hallgatni.

Az olvasás gyönyörűsége

"Mindig humán beállítottságú voltam. Engem nem kellett meggyőzni az olvasás szépségéről és fontosságáról. Látástól vakulásig olvastam. A mi házunkban csak irodalom volt, tinglitanglit nem tartottak a szüleim, akik szintén olvasó emberek voltak" - emlékezik Szatmári Ágnes.
Ágnes olvasási igényeit a családi könyvtár nem elégítette ki. A bombázás előtt (1944. szeptember 16-19.), tizenéves korában, a világirodalom javát a Református Gimnázium nagyszerűen felszerelt könyvtárából szerezte be. A kommunista állam által elrabolt és részben elherdált könyvtárat a mai napig nem kapta vissza a református egyház.
"Nehogy azt képzelje valaki, hogy a velem egyívásúak között én voltam az egyetlen olvasó ember! Az iskolatársaim többsége olvasott. Ennek a nyoma ma is meglátszik azon a korosztályon."

Szovjet bombatámadások, 1944. szeptember 16-19.

Szatmári Ágnes így emlékezik Szatmárnémeti bombázására.
"A város bombázását nem lehet elfelejteni, és egyáltalán azt az 1944-es évet: a zsidók deportálását, az iskolák kora tavasszal történt bezárását. A németek visszavonulóban valósággal megszállták a várost. Aztán jöttek a szovjet bombázók. Három szőnyegbombázást kaptunk. Romokban hevert az egész város."
A város református értékeit is tönkretették a szovjet bombatámadások. 1944 nyarán a helyi hatóságok nagy igyekezettel tettek meg mindent a város lakosságának felkészítésére, légitámadás esetére. Néhány alkalommal bombariadó-gyakorlatot is szerveztek.
A szatmárnémeti Református Leánynevelő Intézet életében 1940. szeptember 5-től, Észak-Erdély visszacsatolásától, új korszak kezdődött. Amint a színház vagy a többi középület esetén, az első lépés az elmúlt negyedszázadban történt romlás megállítása és az eredeti állapotok helyreállítása volt. Az iskolát és a tornacsarnokot is felújították, kifestették, zuhanyozóval látták el. A megszépült tornacsarnok és iskola 1941-től március 15-i ünnepeknek, műkedvelő színielőadásoknak, irodalmi esteknek, hangversenyeknek adott otthont, mint azelőtt. A megújulást azonban hirtelen halál követte. A felújítás után jó három évvel, 1944. szeptember 16-17-én bombatalálat érte és tönkretette a Láncos-templomot, az iskolát, a tornacsarnokot és az esperesi hivatalt.
A Láncos-templom a szeptember 16-ai légitámadás első áldozatai közé tartozott. A tetőzet teljesen megsemmisült. A mennyezeti rész hol leereszkedett, hol beszakadt. Csak a falak álltak. A torony tetőszerkezete is súlyosan károsodott.
Az esős őszi napok és a téli nagy havazások előtt néhány héttel megpecsételtnek tűnt a torony sorsa. Sokan elsiratták a Láncos-templom tornyát. Azonban volt egy ember, egy nagy ember, aki lelkésztársaival ellentétben nem menekült el a városból. Itthon maradt, és vállalta a nehézségekből a legnehezebbet. Nem hitt a siratóknak. Őt Kiss Bertalannak hívták.
A Láncos-templomot dr. Kiss Bertalan esperes vezetésével, hatalmas áldozatok árán, a hívek önzetlen segítségével sikerült helyreállítani. Bár a Kálvin tér bombázása nem követelt emberi életeket, a helyreállítás megszülte a maga hősét, dr. Kiss Bertalan személyében.
A városon 1944. szeptember 16-án és 17-én végigsöpört szovjet bombázás a Református Leánygimnáziumot tönkretette. Az iskola tornacsarnokát, amely az első román világ idején (1920-1940) sokszor volt a magyar színjátszás menedéke, teljesen megsemmisítette.

A családi örökség

"A képzőművészet iránti érdeklődésemet családi örökségképpen kaptam. Apai nagynéném, Szatmári Jolán volt a rajztanárom, de nem csak az enyém, aki akkor rajzolni tanult a városban, hozzá járt, de nem csak rajtanár volt, nagyszerűen festett, sakkozott.
Szatmári Jolán volt az egész város Loló nénije, nekem pedig nem csak nagynéném, hanem legjobb barátnőm, kritikusom, aki őszinte érdeklődéssel figyelte, hogyan dolgozom.
Tehetséges festőként indult a pályán, de a tanári munka nagyon lefoglalta, így csak nyugdíjba menetele után kezdett el újra festeni. Nagyon szépen akvarellezett. Ezekből sokat hagytam a Szatmárnémeti Múzeumnak, hogy maradjon nyoma abban a városban, ahol élt. Remekül portrézott. Kár, hogy csak egy kiállítása volt Szatmárnémetiben."
Az is lehet, hogy Szatmári Jolánból (1908-1972) szerteágazó érdeklődési köre miatt nem lett neves festő. Sok dologgal foglalkozott. Így például 1948-ban Szatmári Jolán Románia sakkbajnoka volt. Ebben az időben értékes díjakkal tért haza nagy sakkversenyekről. Az egyik trófeája a Sakkszövetség szatmárnémeti irodájában van.
A rajzkészség nem csak női ágon öröklődött a Szatmári családban. Ágnes apai nagyapját, Szatmári Gézát, aki szakmája szerint kárpitos volt és lakberendező, az 1900-as években, fölvették a színházhoz díszletmesternek. Ugyanakkor ő festette a díszleteket is. Akkor csak típusdíszleteket készítettek. Ez úgy kell elképzelni, hogy volt szobadíszlet, erdődíszlet stb. - nem készült külön díszlet mindegyik darabhoz. Szatmári Géza sajnos nagyon korán, 41. életévében, 1915-ben meghalt. A család abban az időben a színház mellett a Színházközre (ma Dózsa György utca) néző kétablakos házban lakott, ahol most a színház műhelyei vannak. Szatmári Géza halála után csak úgy tarthatták meg a lakást, ha fia, Béla, szinte gyerekfejjel átvette az apja állását a színháznál.
A Jellinek vezette Szocialista Párt nyomása olyan nagy volt, hogy 1919. március 26-án a Kovács Imre igazgatása alatt lévő színtársulat tagjai megalakították szakszervezetüket, és "testületileg beléptek a Szocialista Pártba. A munkástanácsba Rákossy Ferencet delegálták. A szakszervezet elnöke Zilahy János, jegyzője László Béla, pénztárosa Rákossy Ferenc. Itt találjuk - mint bizalmit - Szatmári Bélát is, Kiss Lajost, Kiss Lajosnét és Torday Györgyöt.
A díszletezők a színházi műszakhoz tartoznak. Nélkülük azonban nincs színház, de sok esetben szereplők ők szép színházi anekdotákban is. Ilyen történet következik a kiváló szatmárnémeti születésű Mihályi Károly tollából.
"Volt egy öreg kóristánk, egyben könyvtárosunk is, Markovics Henrik. Csúnya feje miatt a rendező mindig a második sorba helyezte a kórusban. Szép mély basszushangja volt, mint az orgona. Czakó Vili (titkár), aki mindig tréfákon törte nagy fejét, rábeszélte Heves Bélát (igazgatót), hogy Herczeg Vilmos helyett a Ripp-wan-Winklében énekeltesse a Hudson szerepét Markovics Henrikkel. Eljött az előadás estéje. Markovics nagy fehér szakállal, fényes tengerészruhában nagy, hosszú lepedőben burkolózva mint szellem áll a színpad alatt a süllyedő-deszkán, hogy végszóra felvonják a színre, de a süllyedő nem mozdul.
Szatmári! Szatmári! - kiált izgatottan Henrik - Fel, fel! Szatmári Géza, a díszletmester erőlködött, de a süllyesztő nem mozdul. Markovics vért izzad. Mi lesz, istenek?! Ebben a pillanatban felhangzik a színpadon Herczeg Vilmos mély baritonja."

Kolozsváron

Szatmári Ágnes a középiskola elvégzése és az érettségi után, 1950-ben, sikeresen felvételizett Kolozsváron a Magyar Művészeti Intézet festészeti karára, ami aztán egy fél év után Ion Andreescu Képzőművészeti Intézet lett. A családi örökség ismeretében a szülők természetes döntésnek tartották lányuk pályaválasztását, és lehetőségeik szerint támogatták az egyetemi évek idején.
Szatmári Ágnesnek, aki nagybányai festőiskola közelségéből került Kolozsvárra, kiváló tanárai voltak, mint Abódi Nagy Béla és Miklóssy Gábor, akik mint festőművészek is példaképei voltak a fiatal hallgatónak.
Kolozsváron a Magyar Művészeti Intézet hallgatói ugyanabban az épületben laktak, ugyanabban az étkezdében fogyasztották a "pocsék kaját" akár színi, akár zenei vagy képzőművészeti szakon tanultak. Bizonyos elméleti órákat is együtt hallgattak. Ez addig tartott, amíg a színiseket áttették Kolozsvárról Marosvásárhelyre. Tény, hogy jó kapcsolat alakult ki a fiatalok között szakmai hovatartozástól függetlenül, ami mai napig tartó barátsággá érett. Amikor 1958-ban Szatmári Ágnes a színházhoz került, régi ismerősként köszöntötték egymást a fiatal színészekkel.
Amikor 1958-ban Szatmári Ágnes a szatmári Magyar Színházhoz került, régi ismerősként üdvözölték egymást a fiatal színészekkel.
1956-ban államvizsgázott, majd egy évig ösztöndíjasként otthon dolgozott. "Hat évet végeztem az Akadémián. Onnan mint képzőművész kerültem ki. Az egyetlen terület a mienk volt, ahol nem adtak állást az egyetemet végzetteknek. Kaptam viszont 500 lej havi ösztöndíjat. Ez két évig járt. Hazajöttem, és munkahely nélkül maradtam, az ösztöndíjból tengődtem. Egy év után jól jött a színházajánlat, és örömmel elfogadtam."

A Szatmárnémeti Állami Magyar Színház tervezője

"Nagyapám és apám után 1957-ben én is a színházhoz kerültem. Kolozsvárott a Ion Andreeascu Képzőművészeti Főiskolán nem volt jelmez- és díszlettervező tanszak, én festészetet tanultam. De eszem ágában nem volt, hogy színházi munkával foglalkozzam. Engem a színház mint irodalom érdekelt, de soha nem foglalkoztatott képzőművészeti szempontból."
Amikor 1956-ban áthelyezték a magyar tagozatot Nagybányáról Szatmárnémetibe, a tervezők nem jöttek, Nagybányán maradtak. Az első előadásokat vendégtervezőkkel készítették el. Amikor 1957-ben a Rómeó és Júlia színreviteléhez meghívták Kolozsvárról Szakács Györgyöt, ő csak a díszleteket vállalta. Érthető, hiszen egy Shakespeare-előadás korhű ruháit, jelmezeit csak olyan személy tervezheti, aki végig jelen van a próbafolyamatok minden szakaszán. A színészt a feje búbjától a cipője talpáig meg kell tervezni.
Nagy bajban volt a színház vezetése, nem volt jelmeztervező. Ekkor Szabó Miska bácsi, a fővilágosító megszólalt: hát ott van Szatmárinak a lánya, ő most végzett Kolozsváron.
Negyvenkilenc esztendő távlatából a Rómeó és Júlia Júliája Elekes Emma így emlékezik: "Szatmári Ági első kosztümtervei a Rómeó és Júliához készültek. Ági tulajdonképpen festészetet végzett, de szatmári lévén odaszegődött a színházhoz. Nagyon pontosan ismerte az egyes korok stílusát, formáit, annyira pontos rajzokat tudott készíteni egy frizuráról például, hogy a fodrásznő, a parókamester a rajz alapján el tudta készíteni a korhű hajzatot. Ági rengeteget dolgozott a színháznak..."
Harag György behívatta Ágnest a színházba, és felajánlotta a jelmeztervezői állást. Egy esztendei munkanélküliség után örömmel vállalta el.
"Így kerültem a színházhoz. Mint hályogkovács álltam munkába. Halvány gőzöm nem volt ehhez a szakmához. A színháziak fene nagy tiszteletet előlegeznek meg mindenkinek, aki oda kerül. Amikor aztán kiderül, hogy az újonc sem egy Úristen, akkor szétszedik az embert! Ebbe a világba csöppentem."
Szatmári Ágnes a Szatmári Állami Magyar Színházban régi ismerősök közé csöppent. A fiatal társulat legtöbb tagja főiskolai hallgatóként ugyancsak az 1950-es évek elején Kolozsváron, a Magyar Művészeti Intézetben kezdte, míg Ágnes a Ion Andreescun volt.
"Szerencsém volt Szakács Gyurival (1921-1986: a kolozsvári Állami Magyar Színház, majd a kolozsvári Magyar Opera, végül a marosvásárhelyi Nemzeti Színház díszlettervezője). Leült velem, és dióhéjban elmondta a jelmeztervezés lényegét. Számomra az egy életre szóló útravaló volt."
Aztán rátértek a Rómeó és Júlia jelmezeivel kapcsolatos tudnivalókra, hogy: két egymást gyűlölő, egymással vetélkedő család szerepel a darabban. Ezeket egymástól színben és formában meg kell különböztetni, nagy hangsúlyt fektetve arra, hogy felismerhetővé váljanak az alakok jellemei.

Tanítómesterek

"Mivel nem tanultam a színházi tervezést, elővettem a reneszánsz festészetet, Piero della Francescat és a többieket, és nagyon szép, ízléses, nem túltarkított jelmezek készültek. Nagy sikerünk volt. Már akkor rájöttem: a jelmeztervezés nem divattervezés."
A jelmez nem önmagát mutogatja, nem önmagát akarja eladni, mint a divatáru, hanem emberi jellemeknek, személyiségeknek ad látható nyomatékot. A két műfaj csak a külső szemlélő számára lehet hasonló.
A sikeres jelmeztervek után Harag György díszlettervezésre is felkérte. Az 1957/1958-as színi évadtól a társulat díszlet- és jelmeztervezője lett.
"Óriási szerencsém volt apámmal. Az ő színházi tapasztalatai segítettek ki az első időszakban. Megmutatta, hogyan kell elkészíteni egy díszlettervet, milyen feltételeknek kell, megfeleljen a díszlet, az egyes elemek méreteire is felhívta a figyelmemet, hogy azok jól kezelhetők, szállíthatók legyenek."
Harag György jó döntését mi sem igazolja hitelesebben, mint az oklevél, amelyet a kezdő Szatmári Ágnes már 1958-ban kapott:
"Se acordă menţiunea onorifică tov. Agneta Szatmari pentru scenografia spectacoluluicu piesa Mielul turbat de A. Baranga prezentat în cadrul Festivalul teatrelor dramatice, care a avut loc la Bucureşti intre 12 - 24 octombrie 1958. Preşedintele juriului Ion Manolescu"
Magyar fordításban: Az 1958. október 12-14. között Bukarestben megrendezett drámai színházak országos versenyén Szatmári Ágnes elvtársnő dicséretben részesül A. Baranga: Kerge birka című darabjához készített díszletéért.
Képzőművészeti képzettségének és tehetségének mint színházi tervező természetesen nagy hasznát vette. Rajzolni mindenképpen tudni kell, mert ő tervezi meg a látványt, annak színekben, formákban való megfogalmazása a feladata.
Párhuzamosan folyt a szakirodalom felkutatása, olvasás, tanulás, rajzolás és napi színházi feladatok megoldása. A Református Gimnázium könyvtárában volt egy Képes világtörténelem. Bevetette magát a könyvtárba, és heteken át rajzolt. Az Ipari iskolának a könyvtárát is felszámolták. Hatalmas értékű könyveket dobtak ki. Onnan fillérekért szerzett be olyan könyveket, amelyek segítették a munkájában. Az évek folyamán nagyon értékes szakirodalmat sikerült összegyűjtenie. Nyugdíjazásakor ennek nagy részét továbbadta Gheorghiade Máriának, az utódnak. Így lett a szorgalmas és tehetséges tanulóból tanítómester. Szatmári Ágnes kialakította a maga művészi hitvallását a díszlettervezésről is: "A díszlet meg kell, adja az előadás hangulatát. Izgalmas, de néha embert próbáló munka."

A hivatásról

"A színházi tervező nem szuverén művész. Alá kell, vesse a munkáját a rendező elképzelésének. Amikor egy új darab szövegkönyvét megkapjuk, elsőként egyeztetünk a rendezővel. Ő elmondja, hogyan képzelte el a színpadi mozgást; hol kell ajtó, hogyan legyen berendezve a tér, ahol a cselekmény játszódik, milyen tárgyakra van feltétlenül szüksége az előadásban, amely látványszerűen is meg kell, jelenjen. A közös alkotásra a következő lépésben kerül sor, amikor a rendező elképzelésétől nem idegen ötletekkel rendezem be a játékteret. Az ő elképzelésével szöges ellentétben álló ötleteket nem vihetek be."

A gondolati és látványbeli tisztaságról

"Sajnos, ma nagy divat ugyanabban az előadásban a stílusok összevisszasága. Lásd Bánk bán napszemüveggel. Miért kell a Lear király színpadán első világháborús jelmeznek megjelennie? A klasszikusok örök érvényű üzenetének megértéséhez nem kell Bánknak napszemüveg, vagy más koridegen jelmez. A másik hátrány az ilyen stíluszagyvaság esetén, hogy a különböző korok gyönyörű ruházatát nem ismerheti meg a néző. A reneszánsz, a rokokó és a többi korok látványos, gyönyörű viseletét meg kell mutatni a nézőnek. A történelmi darabok esetén ragaszkodni kellene a korhű díszletekhez és jelmezekhez.
A jelmeztervezőnek kötelessége a színészt is segíteni, a ruhák segítségével bevinni őt abba a korba, amelyikbe a cselekmény zajlik, segíteni a figura megalkotásában, a jellem megrajzolásában és egyáltalán fizikailag takarni azt, ami hátrányos, és kiemelni az előnyös tulajdonságokat. Ebben a munkában a rendező jó színészválasztása nagyon fontos."

A szatmári Állami Magyar Színház mindenese

A hatvanas-hetvenes évek a szatmárnémeti színház virágkora volt. Ez úgy a színészi-rendezői munkára vonatkozóan igaz, mint az előadások látványára. Amikor Nagybányáról átköltözött Szatmárnémetibe a társulat, a raktárak üresek voltak. Következésképpen mindegyik előadásra új díszlet és vadonatúj jelmez készült. A tervező leadta a terveket és az anyagigénylést a gazdasági osztályra, és ők mindent beszereztek.
Kiváló szaktudással felvértezett szabói, kalaposai voltak akkor a színháznak. Nem létezett az a reneszánsz kalap vagy fityula, amit a szatmári kalaposok ne tudtak volna elkészíteni. A díszletek az asztalosműhelyben készültek. Ott is minőségi munkát végeztek.
"Terveztem tereket, szobabelsőt, csatateret, maszkot, vendéghajat, parókát, bajuszt, férfi-, női és gyermekruhákat. A munkakörömhöz tartozott a plakátok, műsorfüzetek, illusztrációk megtervezése, elkészítése is. Ezen a téren nem rendelkeztünk a legjobb műszaki felszereléssel, nem beszélve arról, hogy a reklámszakmát háttérbe szorította a kommunista rendszer."
Ennek ellenére fontos lenne a jövő számára, ha a korabeli plakátokból és műsorfüzetekből teljes gyűjteménye lenne a színháznak. A raktárak és ruhatárak jelenlegi állapota annyira szegényes, hogy a legfontosabb jelmezek megőrzése is elképzelhetetlen.

A múlt önmagára mutat

"Az 1987-es kényszernyugdíjaztatás engem is elkapott. Színészkollégáim közül, akik élnek még, a mai napig nem heverték ki az ezzel járó lelki megrázkódtatást. Tarnói Emíliával, Kovács Ferivel, Nagy Izával, Soós Angélával egyszerre mentünk el. Mi előttünk nyugdíjazták Török Pistát, Tompa Attilát. Ekkora veszteséget okozott a színházi előadások minőségében, hogy a mai napig nem múlt el nyomtalanul a társulat életében. Látványos visszaesés következett. Én magam szívesen vonultam vissza. Az utolsó éveim a három és fél évtizedes színházi munkaviszonyom legkeserűbb korszaka volt. A rend már nem olyan volt, mint régen. A pénz is egyre fogyott. Amikor kiosztottak egy darabhoz, alig tudtam a poros raktárból összekaparni olyan rongyokat, amelyek valamilyen módon még fölhasználhatóak voltak az új darabhoz. A színészek pedig széjjeltéptek, mert ők szépet akartak, szépek akartak lenni."
Azokban az években legritkább esetben dolgozott a színház szabósága új anyagból. Átalakítás átalakítást követett. Semmi nem maradt meg a régi ruhákból. Pedig volt közöttük jó néhány, melyeket érdemes lett volna megőrizni egy színházi múzeumban. Ha lenne ilyen! Sajnálatos, hogy nem sikerült megvalósítani a tervezett egyház- és színházmúzeumot. Úgy látszik, a mi közösségünk még távol van az ilyenfajta igénytől.

Visszapillantó

"Több mint három évtizedet töltöttem el a szatmári színházban. Természetesnek tartom, hogy vissza tudok emlékezni olyan munkáimra, amelyeket a legjobbak közé sorolok, vagy valamilyen okból kedvesek számomra, ilyen a Rómeó és Júlia, annak ellenére, hogy az első munkám volt. A Hatodik emelet kosztümjeire nyílt színi tapsot kaptam. Harag Gyurinak nagyon tetszett a Tacskó díszlete és jelmezei. Büszke voltam az Anna Frank díszleteire és jelmezeire. A Kerge birka országos versenyen nyert díjat. A Chieggiai csetepaté egyik legkellemesebb munkám volt. Örömmel dolgoztam rajta. Nagyszerűen forrt egységbe a díszlet, jelmez és a színpadi játék stílusa. Látványos, szép volt a Háború és béke kosztümje. Fel kellett öltöztetnem Napóleont és Sándor cárt, Andrei Bolkonszkit és a tiszttartót, tiszteket, civileket. Szép feladat volt, úgy érzem, sikerült megoldanom. A sikeresek közé sorolom még a Leszállás Párizsban, Nóra, A szabin nők elrablása, A testőr, Macskajáték, Tangó díszletét és jelmezét."

A férfiakat nehéz öltöztetni

"Fontos szempont volt számomra, hogy képzőművészeti szempontból a látványt egységes stílusban hozzam a néző elé. Ahogy érettebb, tapasztalatokban gazdagabb lettem, sikerült is megvalósítanom ezt magam szabta feladatot."
Ez a magasra állított mércét nem csak azért volt nehéz teljesíteni, mert egyeztetni kell a rendezővel, és mert a tervezés végterméke pénzbe kerül, hanem azért is, mert a színészeket nehéz öltöztetni.
"A férfiakat legalább olyan kényes feladat, mint a nőket, mert ők a nőknél is hiúbb emberek. A színészek mindig türelmetlen izgalommal várták a terveimet. Amikor ránéztek, már tudták, mit kell, csináljanak, hogyan közelítsék meg a figurát. Volt olyan eset is, hogy a szereposztás előtt elkészítettem a terveket, és meglátták, a színészek azonnal magukra ismertek.
Az olyan nagy színészeket, mint Török István könnyű volt öltöztetni. Elég volt, ha felvette a szerephez tartozó ruhát, máris ő azzá lett, ami a szerepe volt. Meg sem kellett szólalnia. Különleges ajándéka a sorsnak, hogy ilyen nagy művésszel dolgozhattam.
Hálás lehetek a sorsnak, hogy a színházhoz kerültem. Az igaz, hogy a festészetre csak nyáron, szabadság alatt jutott idő. A színháznál olyan munkát végeztem, aminek szoros kapcsolata volt a képzőművészettel. Az egész életemet kérte, és én az egész életemet adtam."

Szatmári Ágnes tervezői munkássága számokban

1987-ben nyugdíjba kényszerítették, de utána is visszahívták egy-egy tervezésre. A szatmárnémeti színháznál eltöltött 30 év alatt a társulat 261 bemutatót tartott, ebből 140-hez volt köze a művésznőnek, ami az összes előadások 53,64 %-a. Négy előadáshoz csak díszletet, 71 előadáshoz csak jelmezt és 65 előadáshoz díszletet és jelmezt (2 x 65= 130) is tervezett, összesen 205 munka. Közvetve ezekből a számokból jól kiolvasható a művészi igényesség is. Ha valaki úgy gondolja, hogy nem, akkor álljon itt néhány rendező neve, akik Szatmári Ágnes jelmezeihez és díszleteihez ragaszkodtak munkájuk során: Harag György, Tompa Miklós, Farkas István, Szabó József, Taub János, Rappaport Ottó, Kovács Ferenc, Kovács Ádám, Cseresnyés Gyula, Horváth Béla, Gyöngyösi Gábor, Kovács Levente.

Barátság

Már az egyetemen tagja egy olyan baráti körnek, akik ma is odafigyelnek egymásra. Később: "Barátaim is a színházi munkatársaim közül kerültek ki. Közülük Véső Bán Anna, Elekes Emma, Kovács Ferenc, Paulovics Laci állt hozzám legközelebb. Az utolsó években nagyon jó barátra találtam Gheorghiade Marikában, aki nyugdíjazásom után az én helyemet foglalta el a színházban" - írja Szatmári Ágnes.
Mintha telepátia lenne a két ember között. Elekes Emma a vele készült életinterjú-kötetben Marosvásárhelyen így vall Szatmári Ágnesről: "Végig nagyon jó barátnők voltunk, s mindmáig azok is maradtunk. Ő igazán nagyon hiányzik nekem most, hogy már a régi Szatmárnál is messzebb van - áttelepült Gyulára." (Boros Kinga: Elekes Emma)

A festőművész

A kétszázöt díszlet- és jelmezterv mellett színházi nyomtatványok, plakátok, műsorfüzetek százait készítette el, és mégis jutott ideje Szatmári Ágnesnek a festészetre is. Tagja a Romániai Képzőművészek Szövetségének. Hiteles képet a festőművész Szatmári Ágnesről Szabó Ilonától kapunk az Utunk 32/1979. augusztus 10-ei számában megjelent írásból (Szatmári Ágnes festészete): "A nap nagy részét mesterséges világításra szoruló műhelyben tölteni, mesterséges fényre szánt dekoratív térhatásokat tervezni, vagyis díszletet és kosztümöt, közben pedig sóvárogni a természet és a fény után, s épen megőrizni saját realista látásmódját a szabad percekben folytatott festői alkotáshoz, ezt teszi jó két évtizede Szatmári Ágnes. Ilyen szaggatott munkaritmus mellett is kicsiszolódott egyéni stílusa. Világosan és határozottan fogalmazza meg a véleményét a környezetéről. Kíméletlen logikával keresi az igazat, ez óvta meg a felszínes dekorativitástól. Képeinek határozott szerkezete, súlyos tömbbe egyszerűsített formái merész, mégis finom és elmélyült színvilága társulnak mindig a látvány jellegének megfelelő módon. Gazdagon egymásra rétegzett színeinek levegős egymásba játszása, nagyvonalúan laza ecsetjárását az utóbbi tíz év alatt érleltette ki.
Nagyon komoly ez a piktúra. Józan és érzékeny is. Nem tagadja le a magány keserűségét, csakhogy felül tud rajta emelkedni. A fegyelmezett, féken tartott érzelmek átsütnek a súlyos formákon és megnemesítik, emberivé teszik a sokszor kegyetlen valóságot. A képek közös alapvonása az erő és a rend, s az emberi méltóság, amivel az életet és az elmúlást tudomásul veszi. A november sem az évszaknak vagy egy bizonyos tájnak az ábrázolása, hanem a drámai, kilátástalan szomorúságnak, ami éppen egy vörös domboldal képét öltötte, fekete lombja vesztett erdővel borítva, a cserjés-tócsás bizonytalanul hullámzó előtér, vagy a domb alját megkerülő, mélyre bevágott sáros út pedig még vigasztalanabb és bénítóbb. És Szatmári Ágnes nem csak ilyen tájképeken tud feloldódni, hanem legnagyobbrészt fiatal arcokat örökítő portréin is. Józan realizmusa, nagy formáinak a súlya, finom színérzékenysége, arcképeinek lélektani megfigyelése indokolja, hogy képeit szélesebb körben tegye ismertté."
Színházi kollegái közül elsősorban azokat kérte fel, hogy modellt üljenek egy-egy arcképhez, akik legközelebb álltak hozzá. Megfestetette: Ács Alajos, Bálint Márta, Bán Anikó, Cseresnyés Gyula, Deésy Jenő, Elekes Emma, Gheorghiade Marika, Kovács Éva, Kovács Ferenc, Nádai István, Nagy Iza, Nyiredi Piroska, Tarnói Emília, Tóth-Páll Miklós, Török István arcképét.
Egészítsük ki Szatmári Ágnes soraival: "A festés erőt és hitet ad. Hálás vagyok a sorsnak, hogy ezt adta nekem."
1956-ban debütál mint festőművész, Máramaros tartományi kiállításon. 1965-1994 között részt vesz az évente megrendezésre került nagybányai, majd Szatmár megyei kiállításokon.
1966-ban Szatmárnémetiben jelentkezett először egyéni kiállítással, ezt követően aztán 3-4 évente jelentkezett egyéni tárlattal szülővárosában.
A festészetet ma sem hagyta abba. 2004. decemberben Százhalombattán volt kiállítása, 2006. június 11-én pedig Sopronban.

Áttelepedés Gyulára

Szatmári Ágnes 2003-ban áttelepedett Szatmárnémetiből Gyulára. Erről így ír: "Az áttelepedés hozott változást az életemben, de inkább negatív értelemben. Azért telepedtem át, és azért éppen Gyulára, mert közelében akartam lenni a kis keresztlányomnak, akit nagyon szerettem, de ő 2004-ban meghalt tüdőrákban.
A várost csak azért tudom elfogadni, mert nagyon sok a fa, virág, és tiszta, csendes, de otthonom soha nem lehet, nekem az otthont csak Szatmár jelenti, amíg élek."

Írta és az összeállítást készítette:
Csirák Csaba - Szatmárnémeti, 2006. május 21.

Forrásjegyzék:
Csirák Csaba: A szatmárnémeti színjátszás otthonai, Otthonom Szatmár megye (18./2003)
Csirák Csaba: 50 év krónikája, Otthonom Szatmár megye (19./2003)
Sajtótermékek: A Hét, Szatmári Hírlap, Utunk, Szatmári Friss Újság különböző számai
Szatmári Ágnes levelei és beszélgetések

Díjak:

1958-ban a hazai színházak fesztiválján a legjobb díszletet megillető díjjal és oklevéllel jutalmazták.

Bírálatok:

Utunk 10/1974. II január 8. Kántor Lajos: Zenés siker (Karácsony - Kisfalussy: Rút kiskacsa): "Szatmári Ágnes illő kosztümjei telitalálatok."
*Halász Anna: Változatok Élektrára, 1974.: "Szatmári Ágnes játéktere, dekorációja és jelmezei stílusosak és funkcionálisak."
Utunk 46./1976. november 12. Kántor Lajos: Félig új Tartuffe: "A díszlet, amelyet véleményünk szerint Paulovics László funkcionálisan képzelt el, és indokoltan valósított meg csúnyának, otrombának - buta gőgre, a nevetséges hatalmi mámorra koncentrált. E díszlettel őrizték az összhangot Szatmári Ágnes jelmezei."
Utunk 19/1977. V. 13. Kántor Lajos: Profik - a nagyközönségnek, Ben Hecht - Charles Mc Arthur A nap szenzációja bemutatójáról: "Paulovics László nem hivalkodó, de mutatós, a játék térbeli lehetőségeit szolgáló díszletei között, Szatmári Ágnes helyénvaló jelmezeiben, pergő vígjáték zajlott."
Utunk 6/1978. II. 10. Bölöni Sándor: Egy, kettő, három - Molnár Ferenc vígjátéka az Északi Színházban: "Az előadáshoz Szatmári Ágnes készített látványos, jól használható díszleteket, és karaktereket hangsúlyozó jelmezeket."
Szatmári Hírlap, XV. 43/ 1982. 02. 21. Ágopcsa Marianna: A zöldnadrágos lovag. Bemutató előadás az Északi Színház magyar tagozatán: "Friss szemlélettel, sok mulatságos ötlettel találkozunk Szatmári Ágnes díszleteiben s kosztümjeiben is."
Szatmári Hírlap, XV. 110/ 1982. 05. 12. Ágopcsa Marianna: Vizsgálat egy fiatalember ügyében. Az Északi Színház magyar tagozatának bemutatója: "Szatmári Ágnes díszlete egyszerűségével tűnik fel elsősorban. A szereplők megfelelő teret kapnak mozgásukhoz, játékukhoz, a bútoregyüttesek státusszimbólumok is."
Szatmári Hírlap, XIV./305./ 1982. 12. 26. Ágopcsa Marianna: A nap fiairól: "Szatmári Ágnes kosztümjei a mű gondolati előírásait követik. A színpadkép értelmező keretbe helyezi a színművet."
Szatmári Hírlap, XVI/38./ 1983. 02. 16. Ágopcsa Marianna: Az Ida regényéről: "Kétségtelenül sok dolga akadhatott a színpadkép-tervező Szatmári Ágnesnek, mert mindhárom felvonás más és más díszletek között játszódik. A színes, változatos kosztümök pedig nagymértékben hozzájárultak a hatáskeltéshez."
Szatmári Hírlap, XVII 50/ 1984. 02. 29. Ágopcsa Marianna: Warrenné mestersége. Az Északi Színház magyar tagozatának bemutatója: "Szatmári Ágnes díszlete egyszerű, a színészek mozgását jól elősegítő keretet teremt a játékhoz. A berendezési tárgyak csak jelzésszerűek, jól hangsúlyozva a rendezői koncepciót: a lényeg nem a látványban van, nem a helyszínben él a történet, de a két nő, Warrenné és Vivie önmagában vívott küzdelme színhelyén, a személyiségben."
Szatmári Hírlap, XVII. 96/ 1984. 04. 22. Ágopcsa Marianna: A gyanú. Az Északi Színház magyar tagozatának bemutatója: "Szatmári Ágnes színpadképe elsősorban a darab hiteles légkörének megteremtésére törekszik."
Szatmári Hírlap, XVII304/ 1984. 12. 23. Ágopcsa Marianna: Dupla kanyar. Az Északi Színház magyar tagozatának bemutatója: "Szatmári Ágnes ízléses, derűs színekből összeállított díszletei a cselekmény hangulatos, kellemes hátteréül szolgálnak."
Szatmári Hírlap, XVIII79/ 1985. IV. 4. Ágopcsa Marianna: Arcok és álarcok. Az Északi Színház magyar tagozatának bemutatója: "A figurák jellemzésében nagy szerepe van Szatmári Ágnes kosztümjeinek. Színpadképe jól illik a darab hangulatához."
A Hét, 37/1988. szeptember 8. A kép hatalma, ahogy Szatmári Ágnes látja. Láng Zsolt gyönyörű írásából a kiállítás nyomán: "Amit nem látunk meg... A nyári képeken nem a hiányról van szó. Ellenkezőleg. Az idill, a tömör egyetlen táj Képe itatja át a vásznat, mint gyermekeket a szelídség, béke, csend, magány, gondtalan egyszerűség, kristálytiszta kedély. Béke, családiasság, higgadtság, séta. Rítus, személytelenség. Szervesen illeszkedő panoráma. Bűn és bonyodalom nélküli világ. A szilárd idő a történet eredeti alakja. Az utolsó csepp méz íze... A természet egykoron hű társunkká szegődött. Nem voltunk egyedül abban a számunkra kiszemelt sorsban, mely pusztán ránk méretett. Ki lett volna képes feladni ennyire kifürkészhetetlen személyes törekvéseit, csak, hogy azonosulhasson azzal, aki őt társsá fogadta!? Ha szomorúan bóklászunk a rengetegben, s megpillantunk egy vacogó falevelet, felsóhajtunk, és arra gondolunk: a világ nem áll velünk szemben, épp, hogy mellettünk van - mintha folytatódnánk, mintha volna egy másik részünk, mely szokatlan mélységből kap és küld üzeneteket... A szavakon túl érintetlen összefüggések rejlenek. Ahol a szó kompetenciája véget ér, leggyakrabban ott kezdődik a kép. Vagy eleve nagyobb volna a kép hatalma?"