Életrajza:

Adatok:

1832 - 1834. - Nagyváradon, Vargha János kir. mérnök mellé, mérnökgyakornoknak áll
1834. nyarán Pestre érkezik, szándéka szerint: befelyezze tanulmányait, és hogy az Akadémián mérnök oklevelet kapjon.
1834. augusztus 15.-én, felcsap színésznek, Budán
1834. augusztus 22.-én lép fel először a színpadon, mint színész
1834. szeptember - édesapja megfosztja nevétől, felveszi a Szigligeti nevet
1835. március 24.-én első bemutatott drámája, a "Megjátszott cselek" premierje
1835. november 29. Garay Jánossal és Vajda Péterrel megalapítja a Pesti Drámaíró Egyletet.
1840 - színre kerül "Rózsa" című történeti vígjátéka, amely Tudós Társasági jutalmat nyer
1840-ben, a 26-éves szerzőt az Akadémia levelező tagjává választja
1843 - Szökött katona - népszínmű, művével megteremti a magyar népszínmű műfaját
1845. - a Kisfaludy Társaság, tagjai sorába választja
1848. november 4. - "II. Rákóczi Ferenc fogsága" premierje
1849. december 21. - "Liliomfi" - premierje
1850. december 20. a "Házassági három parancs" premireje, a Nemzeti Színházban
1851. a "Nagyapó" népszínműve
1852 - a "IV. Béla" c. történelmi drámája
1872. dec. 27-én mutatja be 100. Színpadi művét a Nemzeti Színház
1863. - "Lelencz" premierje, művével megteremti a magyar népdrámát
1865. - "A fény árnyai" - a Teleki féle drámajutalom díjnyertes pályaműve
1865 - től fogva haláláig, a Színész Akadémia tanára
1866. - Akadémiai dícséretben részesül, a "Perényi" című költői elbeszélése,
1867. - a "Trónkereső" az akadémiai "önálló becset" jelentő, gróf Karátsonyi-díj nyertese
1868 -1873 a Nemzeti Színház dramaturgja
1870. - 1873. A Színész Akadémia tanára, és aligazgatója
1872. - pályatársai közt az első, aki a Ferencz József-rend lovagkeresztjét megkapja
1873. március 29.-től a Nemzeti Színház ideiglenes drámai, és adminisztratív igazgatója
1875. véglegesítik fenti állását és az időközben felépülő Népszínházat (a késöbbi Nemzeti) hozzácsatolják a Nemzeti működéséhez.
1878. január 19. - halála.
1878. január 21-én d.u. 3 óra, temetése, a Nemzeti Színház csarnokban ravatalozva

Család

Nagyváradhoz tartozó Váradolasziban született, az elszegényedett nemesi származású Szathmáry Elek ügyvéd, gyermekeként. A nyolcgyerekes családban mindenkinek megvan a maga szerepe, és ez már azért is nagyon fontos, mert Szathmáryék állandó anyagi gondokkal küszködnek ekkoriban. Édesanyja, Szerepi Kelemen Katalin szerető gonddal vezeti családot. Ellenben az apa szigorú és kérlelhetetlen alakja számos késöbbi művének ad modellt.

Iskolái

Iskoláit - leszámítva a Temesváron letett IV. latin osztályt - Nagyváradon végzi. Önéletrajza szerint: "bár mindenből eminentiával, akkor vettem észre, hogy semmit se tudok." A tanulás akkori visszássága, hogy a végzett diákok, az írás-olvasás éhségén kívül, no meg a latint leszámítva alig tudnak valami egyebet is. A gimnázium elvégzését követően pályaválasztásra kerül sor, ami némiképpen megosztja a családot. Az írástudás, a latin ösmerete kijelöli útját ugyan, de eltérő elképzeléssel néznek a jövő felé, szüleivel. Amíg ő maga eleinte orvos szeretne lenni, szülei, és első sorban édesapja papnak szánja,. "... de látván, hogy e dicső pályához sem eléggé szent, sem eléggé erkölcstelen nem vagyok, mérnökségre csapott."

Szathmáry József színházi vonzalma

A nagyváradi évek során, már gyermekkorban megmutatkoznak írói és szánházi vonzalmai. Alig 16 évesen Kisfaludy hatására regék, színműféleségek írásába kezd titokban, és kusza gyerekírásával egy regényt is ír, "A Pókaiak" címmel 1830.-ban, de később elégeti.
Sőt korábban, alig 12 esztendősen még egy nagyváradi színielőadás kapcsán, melyre szülei viszik el, egycsapásra beleszeret a színház világába. Másnap a házuk padlásán színielőadást készít elő társaival. Hirdetménnyel, deszka ülőhelyekkel "Soha sem éreztem oly magasztos gyönyört, mint az előadás előkészületei közepette" - írja erről öregkorában, önéletrajzi írásában. Díszítményt fest, és deszkából takarást ácsol, és ott a társaival "hatalmasat extemporizált" - nagy sikerrel. Később, mint felsőbb osztálybeli tanuló, háromszor is színpadra lép szülei "engedelmével". Kemény Simont adják elő, meg az Embergyűlölést és megbánást. Ebben az egyik szereplő nyomán Sisáki Brunó becenevet aggatják rá osztálytársai, és élete végéig ennek a szűk körnek ő lesz a Sisáki. Az előadások végezetével filozófia professzora nyílvánosan megszídja a szereplés végett. Ekkor nem lép színi deszkákra ott Váradon többet.

Szathmáry József mérnökgyakornok

Elszegődik két évre helyben, Vargha János kir. mérnök mellé mérnökgyakornoknak, de a sok egzakt számolás nem köti le, titokban írással foglalkozik. Vargha akkoriban a Kőrös szabályozásánál igazgató, és gyakorlat végett segédkezik mellette Szathmáry József, az apa intő szavának hatására. Húszévesen Pestre megy, hogy ott befejezvén tanulmányait, mérnöki oklevelet szerezzen. Ám az Akadémia és a mérnöki tanulmányok figyelmét nem köti le, a tanórákon kívül egyetemi társaival különösen Hazucha Ferenc későbbi íróval magyar társaságot alapít, ahol a tagok egymás irodalmi kísérleteit bírálják, és egymást írásra ösztökélik.

Szathmáry József a mérnökséget felcseréli a színi pályára

1832. nyarán Váradra érkezik a kassai dal- és színjátszó társaság. Bár már a színjátszási iránti lobbanékony szerelmét elfödi az idő, ez a nyári színházi est-sorozat feléleszti a tüzet. Látja Megyerit, Szentpéteryt, Szilágyit, Udvarhelyit, Szerdahelyi Kálmánt, Dérynét... még idősebb korában is rajongással beszél róluk, meg ezekről a váradi estékről. Aztán Pesten 1834. augusztus 9.-én, megtekinti az Grillparzer: "Ősanya" című darabot a Várszínházban, az akkori Budai Játékszínben. "... Bartha játsza Jaromírt, Megyeri az apát, Kántorné Berthát. Én meg fent a karzaton az egekben voltam. A jó előadás mély hatást tett rám. Halálosan belészerettem Thália kisasszonyba s feledtem mindazt, amit eddig szerettem..." Akkoriban Budán 1833. júliusátók fogva állandó magyar társulat működik, ahol a magyar színházművészet legnagyobbjai gyülekeznek, sőt a kilátások is kecsegtetőek, (további fennmaradásukat finanszírozzák) így arra az elhatározásra jut, hogy a mérnökség helyett a színi pályára adja magát.

Szathmáry József első színészi élményei

Pesti lakótársa, Lukács Marci révén, aki a Fáy András a Gusztáv nevű fiát tanítja zongorázni, Fáy elé kerülhet, aki egy hónap múlva való új jelentkezésre szólítja fel az ifjú rajongót. Ezt sem várja ki, és a mérnöki tanulmányokat hátrahagyva már 1834. augusztus 15.-én, felcsap színésznek. Négy nap múlva lép először színre, "Szigligety" néven, igaz nem szöveges szerep, afféle párszavas statisztajelenés, Katona József: Girzik után készült művében Pázmán vitéz figuráját adja. Ám szerepét a 40 szónyi szerepet, az utolsó pillanatban a direktor utasítására eltörölik, amelyet az első felvonásban kellett volna mondania. Neki azonban ez nem árulják el. Annyi mondanak csak a szüntelen kérdéseire válaszolva, hogy a következő felvonásban jön majd, aztán a következőben, végül rájön, hogy rászedték, csak "az első thémát akarták vele kiállatni." Első valós fellépése tehát csak később 1834. augusztus 22.-én történik, Mountfoucon: Johanna című drámájában alakítja Romuald zsoldost, akit összekötözötten, és reszketve visznek a zsarnok elé. "No hiszen reszkettem én is - írja - s oly rettentő szorongással és oly töredezett hangon mondám el mentségemet, mintha csak nem írták volna a szerepet".

Az első "próbaidőszak"

Az első szereplés igéretességét jelzi, hogy már másnap az "első eredeti magyar paródiában", Munkácsy János: Garabonciás diákjában, Miska kádárlegény alakítja, sőt már aug. 25.-én két szerepben is játszik, rögvest Miska mellé megkapja, a máskor színrelépő Mihály szomszéd szerepét is. "Uri neveltetése" révén ért a tánchoz, így bár vesz táncórákat gyorsan Kaczér táncmestertől, de máris felléptetik 24.-én a "Magyar lakodalom", és 28.-án az "Arlequin élete és halála" című néma táncjátékokban. Azután szeptember 2.-án, Hobik Márton, "új eredeti érzékeny játékában", "A valkói amazon"-ban, első kötött, írott szöveget ad elő. Az újoncszínész tehát használható tagnak bizonyul. Megerősödik benne a bizonyosság, jól választott tehát, amikor felhagyott a mérnöki hivatással. Ez az eltelt egy-két hónap meghozta tehát számára a várt fordulatot. Örömmel és választott szakmájának, megélhetést biztosító kenyérkeresetére apellálva levélben újságolja el szüleinek a változást, tudatva velük, hogy komédiássá lett.

Szathmáry Józsefből Szigligeti Eduárd lesz

Aztán megérkezik a válasz is, ám ez nemvárt fordulatot hoz számára. Édesapja "...roppant dühös lett, amikor meghallotta, hogy színész akarok lenni - kitagadással fenyegetett, sőt az igérte, hogy feljő Pestre és agyonlő. Meghagyta, hogy tüstént menjek vissza mérnöknek, vagy legyek akármi, csak színész ne és hogy nevét ne merjem használni. Tudtam, hogy szíve nem úgy érez, mint keze ír, azt is, hogy puskapor természetű, ki még egy nyulat sem lőtt - de azt is éreztem, hogy velem igazságtalanság történt s föltettem magamban, hogy engedni nem fogok. Anyám levele jobban hatott rám, ő is el volt keseredve, de nem fenyegetett - hiába, ő anya volt. Fájt a kitagadás s némi szorongást is éreztem, ha elgondoltam, hogy el vagyok hagyatva, nincs senkim és semmim, még nevem sincs, de önérzetet adott azon gondolat, hogy most már ura vagyok sorsomnak s nem függök senkitől..."
Apja tehát a fordulat hallatán, kitagadja az ősi név használatából fiát, s ekkor veszi fel végleg a Szigligeti Eduárd nevet, Kisfaludy Sándor ismert regéje nyomán (Késöbb ez a fordulat megjelenik a Vándorszínészek, és a Liliomfiban épp úgy...). A Szigligeti nevet a Várszínház akkori igazgatójától, Döbrenteitől kapja, akinél szerződésben áll, havi 30 váltóforintért, az ügyesen táncoló, színészi képességekkel kevésannyira megáldott ifju Szathmáry. (forrás: Szász Károly: Szigligeti Ede)
Évek múlva aztán apa és fiú megbékélnek egymással, és akkoriban kezd épp a dicsőség első sugara rávetülni a Szigligeti Ede névre, az apa unszolására sem veszi vissza többé a Szathmáry József nevet. Új és választott nevére büszke lett, amely mind színpadi, mind pedig irodalmi sikerei révén csakhamar a legjobb hangzásuak közé tartozik az egész országban.

Szigligeti, mint színházi ember

Szigligeti szerződése szerinti fizetése 1834 -ben 30, 1845-től fogva 40 váltóforint, de annál jellemzőbb, hogy szerződésében még arra is kötelezik, hogy "évenkint egy eredeti darabot, vagy két idegent fordítson", továbbá, mint színész "köteles a balletben is minden szerepet elvállalni, sőt esetenkint a karban énekelni". Egressytől tudni lehet, hogy akkoriban egy kezdő színész köteleztek a szerepein túl, színlapírásra, színlapkihordásra, festéktörésen át, szabóskodásra, súgásra, ahogy a kor valamennyi színésze végig járja ezt az utat. Szigligeti ettől azért mentesül, ami jelzi, hogy mennyire megbecsülték személyét és tanultságát.
Déryné, Egressy, Lendvay, Kántorné, Megyeri és Bartha közelsége, s idővel jó barátsága egyre fontosabbá váli számára.

Szigligeti ráébred jobb drámaíró, mint színész

Az évek során rájön azonban, hogy belőle hiányzik, "az a bizonyos valami", és hogy emiatt színészetével sokra nem viheti soha. Ezt Szigligeti ideje korán belátja és testel-lélekkel azon van, hogy mint drámaíró maga hasznára fordítsa azokat az ismereteket, amelyeket, mint színésznek bő alkalma nyílik megszereznie. Azidőben, már jól körvonolazódik, hogy jó előadókból nincs hiány. Szerdahelyi, Bartha, Lendvay, Egressy Gábor, Fáncsy Lajos, László József, Tóth István, mind-mind színen vannak, ám sokkalta nagyobb hiány mutatkozik magyar darabok terén. Az idegenből átmagyarított műveket kezdi unni a közönség, a honi "levante-drámák" álpátosza pedig nyílt nevetség tárgya. Kisfaludy Károly darabjai elveszítik az újdonság erejét, Katonát nem nagyon engedi színpadra. Csekély átdolgozását adják csak, és a "Bánk bán"-t elő se merik adni, pusztán a "Szentgyörgyi Czecziliá"-ja, és István, magyarok első királya-ja kerül színre.

Szigligeti a pályakezdő drámaíró

Szigligetit megbecsülik mind kezdő drámaírót. Első művét a "Lidérczek" című tündéries vígjáték az Akadémiához is beadja pályázatképp. 1835. március 24.-én első bemutatott drámájával, a "Megjátszott cselek"-kel, majd október 10.-én első történelmi színművével, a "Frangepán Erzsébet"-tel sikert arat. Sőt 1836-ra szóló játékszíni Almanachban ki is nyomtatják, az "Április bolondja" című vígjátékát. Őt, magát hallatlan boldogsággal tölti el, hogy színpadon látja mindazt, amit elképzelt írásban. 1835-ben tehát már szépen körvonalazódik maga számára is jövője, és bizton látja, a színpadi irodalom az ami, az ő útja, nem színészet.

Létrehozza a Pesti Drámaíró Egyletet

Néhány fiatal írótársával szövetkezve - valószínűsíthető Scribe 1829-ben létrehozott un. Société des Auteurs et Compositeurs dramatique - mintájára, létrehozza Garay Jánossal és Vajda Péterrel együtt a Pesti Drámaíró Egyletet. Első ülését az egylet 1835. november 29.-én tartja meg, ahol elfogadásra kerül az egyesület pontos és fontos célja. Nevezetesen: "a hazai történet nagy, szép és oktató egyes jeleneteit kiszemelve, drámailag feldolgozni" Az egyesület működésének ösztönző hatására rövidesen drámák jelennek meg, egyebek mellett Garay Jánostól, a "Jósige", Tóth Lőrinctől az "Ekebontó Borbála", Szigligetitől a "Dienes, vagy a királyi ebéd" című szomorújátéka. Ez az első darabja egyébiránt Szigligetinek, amely nagy közönségtetszést arat, és nevét ismerté teszi országszerte, pedig a mű az akkor divatos francia modorban tálal elénk egy romantikus, regényeses, és szövevényes cselekmányű, brozalmakkal tarkított történetet.

Szigligeti első drámaírói korszaka

Nevezetes mozzanata pályájának, amikor 1840-ben színre kerül Rózsa című történeti vígjátéka, amely Tudós Társasági jutalmat nyer (az MTA jogelődje), s kivívja Bajza József irodalomkritikai elismerését. Az önálló felfogású darab sokáig siker a Nemzeti színpadán, dícsérik önálló hangjáért. Régebben az Akadémia az elnyert pályaműveket míves ezüstkelyhekkel is jutalmazta, amelyre az akadémia jelképe volt kicizellálva, meg rávésve, ki és miért is kapta e nemes kitüntetést. Szigligeti több ilyen kehellyel dicsekedhetett élete során, de mert szemérmes ember, így hát csöndesen őrizi. 1840-ben a "Rózsa", 1844-ben a "Vándorszínészek" érdemelt ki egy-egy kelyhet. A "Rózsa"-ban a népi mondavilágban élő Toldi Miklós szerelmének történetét dolgozza föl kedves humorral, ütköztetve a vitéz hős emberi gyarlóságait a női nem közelében. A darab jóvalta megelőzi az Arany János féle megírt verses eposzt, s maga Arany szerint is az Ő, a saját változatát ennek a darabnak kapcsán határozza el. Ráadásul Vörösmarty figyelmét is felkelti az ifjú szerző, s javaslatára 1840-ben, a 26-éves szerzőt az Akadémia levelező tagjává választja. Megírja a "Drámai állapotainkról" c. tanulmányát, amely egyben a Kisfaludy Társaságbeli tagságához is vezet, Erdélyi János javaslatára, melynek 1846-tól haláláig tagja.

A népszínmű és Szigligeti Ede

A népszínmű, mint műfaj, egy, ebben a korban már lassan körvonalazódó műfaj ezidő szerint. Nem Szigligeti "találmánya", mint azt sokan tartják, de nála tisztul ki a műfaj és gyakorlatilag az ő nevéhez fűződik magasszíntű művelése, innen gyökerezhet ez a tévnézet. Gyökerei idegen, főképp német nyomokon keresendő, de már nyomaiban felfedezhető a kor más hazai műveiben, vígjátékaiban is. A nép, mint a mesterekéletlenség megtestesülése a szívhezszólóan romantikus dalainak világával, helyenként naív, másutt bölcs megnyílvánulásaival, a "tőrül metszett egyszerűségével", a kor egyik sajátosságává lesz. A Peleskei nótárius (1838.), Balog István: Ludas Matyija (1838.), Beöthy Zsigmond: Kóbor Istókja (1840.), Nagy Ignác: Argírus királyfija (1840.) Döme-Gaal: Köcsmei sárkánya (1842), de főképp Jakab István: Falusi lakodalma (1834.) mind-mind előzményei a népszínműnek, és megkapó módón, epizódszerűen, részben, vagy nagyobb részben fellelhető bennük a népies elem, s mindezt a földolgozás egységében teszik.
Szigligeti érdeme, hogy kibővíti ezt a műfajt, és teljesen magyarrá, teljesen népiessé teszi. Az ő népszínművei egyesítik egységes szemléletűvé mindazokat, amik a korábbi művekben epizódszerűek e régi vígjátékokban, paródiákban. Lehántja róluk a bécsi bohózatok durva kérgét, s nemcsak tisztán nemzeti jellegűvé, hanem erkölcsi oktató jellegűvé is teszi.

Szigligeti: Szökött katona - 1843

Ennek a népszínmű műfajnak az első színműve, munkásságának sorában a "Szökött katona" (1843). Ez a legelső nagyhorderejű bemutatkozása is egyben, amelyet tulajdonképpen egy házonbelül kiírt pályázat kapcsán ér el. Bartay Endre, Nemezeti Színház akkori igazgatója, a pályázat kiírója, melyet megnyer, s ennek kapcsán bemutatják első átütő sikert hozó művét, amellyel műfajteremtővé is vállik. Sok-sok év múlva, 1869. augusztus 29.-én éri meg a 100. Előadást a darab, ahol is ezüst koszorút nyújtanak át a pályatársak Szigligetinek emlékül. A koszorú minden babérlevelén egy-egy addig elkészült darabjának a címe olvasható a termékeny színpadi írónak. A "Szökött katona"-ban játszik is végig, bár igazgatója Bartay tanácsára inkább a színműírást preferálja. Attól fogva színpadon inkább karakterszerepeket, vagy kisebb mellékszerepeket vállal, azt is csak 1854-ig. "Szökött katona" népszínműben debütál egyébként Petőfi Sándor, mint színész a Nemzeti Színház színpadán, Gémesi iparlovag szerepében, 1844. október 12.-én.

Szigligeti népszínművek sora

A "Szökött katona" c. (1843) népszínműve jobbára még inkább a formai kerete népszínmű, akárcsak a későbbi, a bakonyi betyár Sobri Jóskának alakját felidéző "Két pisztoly" c. népszínműve (1844), amely egyben azért éles társadalomkritikaként is szolgál akkoriban. Sobri mondata, azóta szállóigeként fel-feltör különböző korokban is: "betyárrá, a tolvaj világ tett." A "Zsidó" (1844), a "Rab" (1845), és az "Egy szekrény rejtelmei" (1846) népszínművei, mind-mind a népies elemek továbfejlődését biztosítják Szigligeti munkásságában. A népszínműírása a "Csikós"-ban (1847) éri el az egyik legegységesebb szerkezetet, és legközelebb jut a népies költészethez, mint bármelyik korábbi művében. Ebben zengi Füredy uram érces hangján:

" Magasan repül a daru, szépen szól...
Haragszik rám az én rózsám, mert nem szól;
Ne haragudj édes rózsám sokáig
Tied vagyok, tied leszek koporsóm bezártáig."

A csikóst majd százévnyi szunnyadásából épp Móricz Zsigmond "halászta elő", felfedezve benne a nemes és máig ható mondanivalóját.

Szigligeti második drámaírói időszaka

Első történelmi drámái mind rövidéletűek, igazán nagy sikert nem arató művek. Jó és értő ismerője, Bayer József szerint drámaírói pályáját a Szökött katonától (1843) kell értékesnek tekinteni, (a "Rózsa" vígjátéka kívétel csak ez alól), mert mint ahogy mondja egyetlen komoly tárgyú drámája se maradt fönn, s egynek sincs irodalmi "magasb értéke". A mindennapi szükségletet kívánja szolgálni, gondosan ápolva azt a hazafias irányt, "mely a hazapuffagatás" gondos mellőzésével, a magyar történelem színpadra alkalmazott eseményeit dolgozza fel. Viszont ettől fogva egész új, magasabb irodalmi értékkel bíró alkotások kerülnek ki kezealól. Ilyen kvalitásos műve a "Gerő" (1844. január 4.) és a "Gritti" (1845. junius 19.). Szigligeti a férfikorba lépvén bölcsebb, átgondoltabb és érettebb az írás terén is.
Az írásaival párhuzamosan színészi feladatait is ellátja, majd 1837-ben az újonnan felépülő Pesti Magyar Színházba szegődik át, amely később felveszi a Nemzeti Színház nevet, s haláláig a Nemzeti Színház tagja. A nyitóelőadáson Vörösmarty Mihály: Az Árpád ébredésében - az "Irigység" szerepet játssza.

Szigligeti Ede 1848 - 1849:

A szabadság kivívásának harcos ideje során kerül bemutatásra történelmi játéka a "II. Rákóczi Ferenc fogsága" (1848. november 4. a premierje), s a nyomasztó hadi események sora a premier hangulatára is rányomja bélyegét. Ez után következik a mostanáig is számtalan feldújítást nyert, talán legnépszerűbb darabja a "Liliomfi" című vígjátéka, (1849) amely megfilmesítést is nyert a hangosfilm előretörésével. A vígjátékot rövid idő alatt, csak úgy odavetett módon, s elmondások szerint, mindössze két délután alatt írja meg! Többen "ostromállapotbeli elmeszüleménynek" nevezik a darabot, amely inkább a keletkezésének körülményeire utal. Ugyanis az idő alatt írja meg, míg nemzetünk az élet mezején élethalál harcát vívja, s mikor először kerül színre (1849. december 21.) nemzetünk a hazafi-remények romjain kétségbeesve tekint a bizonytalanságokkal terhes jövőbe.

Szigligeti Liliomfija

A Liliomfi nagy és állandó hatásának magyarázata azonban nem csak abban mutatkozik, hogy a sírva-vigadás e szomorú napjaiban jól esik a kétségbeejtő valóságból a bohózatos vígság derült világába menekülni, s a színpadi dal, zene, tánc mellett elfeledni a körülöttünk lévő nagy szomorúságot, hanem inkább abban, hogy Szigligeti káprázatos meseszövéssel, és kitűnő megfigyelőkészséggel, nagyszerű írói eszközökkel miképp varázsol elénk egy történetet, és mindezt teszi olyan elbűvölő kedvességgel, hogy egy percünk sincs elmélkedni, mi is esik ebből a valóság rovására.
Szigligeti Liliomfiját vígjátéknak kereszteli, de inkább bohózat, és e bohózat nyomán az egész magyar bohózat valóban egészséges irányban kezd fejlődni. Ebben a sorban a Liliomfi tehát úttörő érdemekkel rendelkezik

Bach-korszak idején

Az elbukott szabadság harc nyomán az országban kialakuló robbanásig feszült hangulatot, tudatosan magyar témájú, politikailag semleges bohózatokkal kívánta enyhíteni. (ezért sokan támadják, no persze utólag, hogy miért nem foglalkozi társadalmi kérdésekkel ez időben). Sokan elfelejtik, hogy az akkori világ legnagyobb hadserege állomásozott itt Miklós cár vezetésével (mily ismeretlen helyzet), ami lassan átadja a helyét, a csak Bach korszaknak nevezett besúgói, tikosrendészeti tisztek tömkelegét alkalmazó Osztrák elnyomó hatalomnak, akinek éber figyelme egyik centrumában épp a színházak álltak. Szigligeti tisztában volt a keretekkel, amelyek leszabályozták cenzúrával az előadható darabok sorát. Fontosnak tartja, hogy a magyar nyelv megszólaljék színpadról, s az ellenséggel szemben az egyetlen hatásos fegyverrel élve, nevetésre bíztatta honfitársait. A humor és derű az, amivel szemben a legádázabb elnyomó se, tud semmit se tenni. A humor nyelvi specifikus, megfoghatatlan, kedves, nem bántó, mégis céltra tart, és legfőképpen, ma úgy mondanánk stresszoldó hatású. "Értem én a viccet, értem, de nem szeretem" - mondás az elnyomó hatalmak talán egyik kedvenc mondása is lehetne.

A Bach-korszak művei

Ebben a közegben Szigligeti brillíroz. Megírja és nagysikerrel játszák a "Házassági három parancs" bohózatát, épp egy esztendővel a "Liliomfi" premirejét követően, 1850. december 20-án mutatja be a Nemzeti Színház. "... általán véve eleitől végig érdekes, mulattatató, comikai jellemek és situatiók dolgában egyaránt erőteljes, tartalmas, egyszerű alaptárgya mesteri kézzel van bonyolítva" - írja a Remény című folyóírat a 2. előadás kapcsán 1851. januárjában. Utána ismét egy vígjáték 1851-ben: a "Nagyapó" című kedves mulatságos népszínműve következik, amelyet sokáig repertoáron tartanak, több felújítást megérve.
Ezt követően 1852-ben elkészíti "IV. Béla" c. történelmi drámáját. Ebben a történelmi témában, az öreg király és az ifjú és heves vérmérsékletű fia, István közti ellentétben az örök témát, a bölcs meggondolt lassan haladást, vagy az ifjú kockázatos gyors "száguldás" fontos egy adott helyzetben - kérdését taglalja. Ez a téma az adott korban azért is volt találó, mert a levert forradalom revideálásaképp egy második gyorsfolyású forradalom, avagy a lassú változások melletti dilemma foglalkoztatja az embereket a forradalom után titkon. Ennyire naprakész Szigligeti, és nem mellébeszélő, aki kritikusainak egy része szerint: "nem tükrözi korát, akinek a társadalomhoz semmi köze sincs"
"... ez a kor (már tudni illik Szigligeti és kora, szerk) sem tudott, olyan szinpadi művészetet létrehozni, amely teljesítette volna a dráma Shakespeare-előírta hivatását, hogy a század élő tükre legyen és felmutassa az erény és a bűn arcát. Amikor saját körükről írnak, az itthoni irreális francia-séma mögé húzodnak - de legszívesebben olyan keretet választottak, amelynek a társadalomhoz semmi köze nincs.- (Szerb Antal, Magyar Irodalomtörténet Révai kiadó 1947, A polgárosodó nemesség irodalma/ Kalsszicizáló iskola - alfejezet: Kalsszicizáló és népies szinpad rész bevezető sorai)
Szigligeti pedig tovább mulattat, s megírja a sokat játszott népszínművét a "Cigány"-t (1853).
Nagy slágerekkel tarkított "Dalos Pista" vígjátékát, s a "Világ ura" c. történeti szomorújátékát 1856-ban, és még öt másikat is azon évben.
1857-ben elkészül a "Mama" vígjátéka, amely az örök, akkor még nem elnyűtt anyóskérdést taglalja, a "Béldi Pál" c. történeti szomorújátékát.
A "Fenn az ernyő, nincsen kas" c. az óta is sokszor játszott darabját 1857-ben írja, de 1858-ban kerül bemutatásra, ám azután kudarcok sora éri, rossz darabok, bukások, sikertelenségek.
Sikernek számító darabja csak a "Mátyás, király lesz".

Szigligeti a fáradhatatlan színpadi író

Érdekes, hogy Szigligetit a nagyszámú "termelés" nem meríti ki, sőt úgy tűnik, fokozza erejét, és bár darabjainak színvonal ugyan mutat némi hullámzást, de ötvenév felett új lendületet kap tehetsége, újabb és és a korábbiakat folyton felülmúló művek kerülnek ki keze alól.
Új dicsőséget 1862-ben a "Nőuralom"-ban szerez ismét, amelyet a Teleki pályázatra ad be. Salamon Ferencz bírálja el, és dícsérőleg terjeszti fel a bízottság elé, s a hat benyújtott pályamű közül ezt tartja koszorúra méltónak egyedül. A pályázati kereteken jóval túl a magyar vígjátékirodalom jelesi közt tartják mások is számon. Bayer József szakértőként, a legjobbak közt emlegeti: "... nincs Szigligetinek vígjátéka, mely oly egységesen jó hatást gyakorlona, mint a "Nőuralom". Jellemvígjáték, melyen ha költészet áradna el, ő jelezné a legnagyobb magaslatot minden tekintetben, amit koráig a jellemvígjáték a magyar drámaírodalomban elért."
A pompás vígjátékot egy népdráma "A Lelenc" váltja fel, amely Szigligeti drámaiság és költőiség terén az egyik legjobb művének tartják műveinek ismerői.

Szigligeti megírja a 100. Színművét, 1872-ben

Drámái mellett, a vígjátékai is sok sikert adtak az egykori nemzeti szinpadán. Századik színműve a "Struensee", amely az északi Dániában játszódik. A premier-előadáson egy ezüst tollat nyujtanak át kollégái a nyílt színen, amelyhez egy különös kalamáris tartozik. A toll, mint azt elmondják a szinpadon, jelképezi Szigligeti írói működését, amellyel fényes írói hírnevét szerezte, a tintatartó meg a műveit. A kalamáris maga több részből áll. Talapzatán összefűzött papírlapok, amelynek fedőlapján az áll, hogy "Szigligeti 101. Színműve"(jelezvén a jövőt). A papírlapokon aranyozott szalaggal átkötött három kötet könyv fekszik ezüst ötvösmunkaként, amelyre a következőt vésték ügyes kezek: "Szigligeti 100. Műve. A századik előadásának emlékeül a Nemzeti Színház tagjai 1872. decz. 27-én."

Magyar népdráma elindítójává lesz

Hosszabb és némi hanyatlást mutató időszakát követően új erőre kap és eladdig soha sem látott fejlődésnek indul tehetsége. Megalkotja a "Lelencz"-et (1863), amellyel kijelöli a népszínmű keretéből kilépő utat, s megteremti ezzel egycsapásra a magyar népdrámát. Alapvetően a népszínmű sajátos jegyeit magán viseli ez a drámája is, hisz minden elmaradhatatlan kelléke jelen van, mint a népdal, a zene, a tánc és a műdal, de cselekménye erkölcsisége, és egyes helyzetelemeiben drámai szempontból megható, és hangulatfestő elemi már túl mutatnak a népszínmű megszokott sablonjain, és irányt mutat az egyik lehetséges továbbfejlődés irányába, a magyar népdráma irányába. Ennek a sorozatnak a következő műve, egy társadalmi dráma, "A fény árnyai" című, amely a Teleki féle drámajutalom 1865. évi díjnyertes pályaműve lesz. Gyulai Pál különös méltánylattal emeli ki színikritikájában, hogy Szigligeti darabja tárgyából a lehetőség szerint igyekszik kisajtolni a ragikai hatás. Külön kihangsúlyozza, hogy hanyatlani kezdő technikai virtuozitása ismét tündöklik, és ebben a tekintetben majd mindent fölülmúl, mit valaha írt.
Gyulai Pál ezzel a kritikájával megelőzte Szigligeti egyik legjobbnak és legjelentősebbnek tekintet darabját, a "Trónkereső"-t, az 1867 -es év, és az akadémiai "önálló becset" jelentő gróf Karátsonyi-díj nyertesét. Jó ismerője Bayer József szerint, Bánk bán ót ekkora jelentőségű mű nem született abban a korban. A XIX. sz magyar drámairodalmának egyik gyöngyszeméve a mű, és sokak szerint ez tetőzi be Szigligeti drámírói pályáját is egyben, bár számos kimagasló mű fémjelzi munkásságát a késöbbiekben is, de sok szempontból, mind e mű hatásai mögött sorolódhatnak csak.

Szigligeti a közéleti ember

Többek közt 1866-ban akadémiai dícséretben részesül a "Perényi" című költői elbeszélése, ám tartós hatást inkább az "Amerikai" (1871), és a Balázs Sándorral társszerzésben megírt Strike (1871) népszínművével ér el. Bár 1877-ig évről-évre ír új darabot, ebben az időszakban inkább az elméleti, és közéleti munkássága jelentősebb. Egyebek mellett 1865-től fogva Színész Akadémia tanára, majd 1870 és 1873 között aligazgatója is lesz egyben. Beválasztják a színház Drámabíráló Bizottságába, és ezzel párhuzamosan 1868-tól fogva egészen 1873-ig dramaturgiai teendőket is ellát. 1873. március 29.-én a színház ideiglenes drámai és adminisztratív igazgatójának nevezik ki, amely státuszát 1875-ben véglegesítik. Az időközben felépülő Népszínházat (a késöbbi Nemzeti) hozzácsatolják a Nemzeti működéséhez, amely műsorválasztékára nézve szó szerint drámai átszervezést igényelt, ez a feladat is elsősorban Szigligetire hárult. A nemzeti korábbi repertoárjában a zenés népszínmű és a drámai előadások váltakozása egyenletes lüktetést biztosít a színháznak. Most azonban ez kettéválik ez a funkció, s lesz egy csak zenésszínház, meg egy csak prózai pódium... és Szigligeti sikerrel bírkózik meg e gigászi feladattal is.

Szigligeti, mint a Nemzeti Színház rendezője és igazgatója

Igazgatóként segítí az ifju tehetségek kibontakozását, követve Bartay tehetségpártoló hagyományait felelevenítve, s számos ifju drámaírónak biztosít előadási lehetőséget. Ösztönző pályázatok útján, de személyes kapcsolattartás útján is pártfogolja a tehetségek előbbrejutását. A magyar drámairodalom számára sikerhez segíti Dóczi Lajost, Dobsa Lajost, Csiky Gergelyt, Váradi Antalt. Mondják, hogy "fiatal drámaíróinkat lelke egész odaadásával támogatta és ha hazánkban egyszerre 20 új színműíró tehetség merült volna föl, Szigligeti bizonyára azon törte volna a fejét, miként lehetne a Nemzeti Színház közelébe és kötelékébe mind a huszat behozni."
Rendezőként a cselekményesebb és a realisztikusabb színjátszás híve, a kántáló jellegű németes színjátszást fokozatosan kiszűri, és háttérbe szoríttatja a nemzeti színházbéli negyven éve alatt. Színészeitől elvárja a tökéletes artikulációt, számon kéri a hibátlan szövegtudást, s nagy hangsúlyt fektet a hiteles színészi játékra. Öt Moliere darab bemutatója, Shakespeare több darabja, Szophoklesz Antigoneja kerülhet bemutatásra igazgatása idején, és a magyar színpad számára felfedezi Gogolt, és nyit az északi drámairodalom irányába.
Színházvezetés terén mindent tudott, amit egy igazgatónak tudni lehet, remekül kezeli a kényes ügyeket, és rengeteg fiatal tehetséges színészt szerződtett. Jászai Mari, Márkus Emilia, Halmi Ferenc, Molnárné Kocsisovszky Borcsa, Vízvári Gyula, Nagy Imre, Helvey Laura szinházi szerződését Szigligeti szignálja, mondhatni, hogy a későbbi Paulay korszak nagy és meghatározó színészgárdáját tehát Szigligeti indítja útjára.
Megkezdett új színházi szemlélétét befelyezni nem tudta, halála megakadályozta ebben. Utóda Paulay Ede, viszont fiatalos lendülettel folytatja a Szigligeti által megkezdett irányú utat.

Szigligeti élete utóján

Összesen 114 drámát, vígjátékot, népszínművet ír végül is, amivel a legtermékenyebb, s fél évszázadig a legnépszerűbb hazai színpadi szerző. Volt olyan év, amikor hat új darabját mutatja be a mai Nemzeti Színház elődje, egy évadban, s egy kimutatás szerint a színház első három évtizedében, 1837-től 1867-ig "az eredeti műsor estéinek több mint egyharmadát Szigligeti drámái töltötték be", vagyis a 2465 estéből, 842 alkalommal Szigligeti egy-egy műve tölti ki
Emellett mintegy húsz külföldi drámát fordítot magyarra, köztük Shakespeare. Tévedések vígjátékát, és III. Richárdját, Victor Hugo, Goethe, de Raupach és Birch-Pfeiffer művei is szerepelnek. Írt népregényeket, opera-szövegkönyvet Dózsáról, és dramatizált regényeket.
A színház életének egyik legfontosabb része, és egyszerre volt színész, drámaíró, dramaturg, színházi titkár és igazgató. Nem akad, ki nála jobban ismeri kora színészeinek adottságait, érdeklődéseit, emberi gyengéit és nagyságait. Valószínű ezért kéri fel Gyulai Pál a színészkortársak portréinak megrajzolására, amelyek először a "Koszorú"-ban késöbb önálló kötetben jelentetett meg, "Magyar színészek életrajzai" címmel (1878). Korábban megjelenteti "Nemzeti színházi képcsarnok" c. (1870) színháztörténeti munkáját is.
" A dráma és válfajai" (1874) elméleti műve ma is haszonnal forgatható rendezőelveket tartalmaz, a szinházelmélet akkor egyik hazai alap kötete, amely az 1858-ben publikált "A színészet" című elméleti kérdéseket feszegető cikkének egyenes folytatása, igaz sokévvel később. Drámbíráló cikkeket jelentet meg a Pesti Naplóban (1864), valamint a Budapesti Közlönyben (1868-1974).

Szigligeti elismerései

Drámaírói pályája nem maradt soha elismerés nélkül. Először 1840-ben, az Akadémia, majd a Kisfaludy Társaság, 1845-ben választja tagjai sorába. Itt kortörténeti dolgozataival szerepel, székfoglalóját, 1849-ben tartja a "Drámai állapotjainkról" című cikkével. Gaal József (1866) és Egressy Gábor (1866) fölötti emlékbeszédei inkább az az érdekes, amint a korról mond, mint a formája.
Pályatársai közt az első, aki a Ferencz József-rend lovagkeresztjét megkapja, 1872-ben.

Szigligeti halála

A színházi élet izgalmai, az egyszerre több állás betöltése, a színházi vezetés kikezdik erős szervezetét, kimarítik testi mivoltát. Jószerivel írói pályafutását 60 évesen befejezettnek tekinti. 64-évesen hunyt el.

Szigligeti Ede családi gyászjelentésének szövegmásolata

Szigligeti Edéné, Sperling Francziska a maga, gyermekei, unokái, valamint az egész rokonság nevében mélyen megszomorodott szívvel jelenti a szerető férj, apa, nagyapa, testvér és rokon, Szigligeti József Ede úrnak, életének 64-ik, házasságának 39-ik évében, rövid szenvedés után január 19-én, éjjeli tizenegy és fél órakor szívszélhüdésben történt elhunytát.
A boldogultnak hűlt tetemei hétfőn, január 21-én d.u. 3 órakor fognak a Nemzeti Színházi csarnokból a kerepesi úti temetőben az örök nyugalomnak átadni. Az engesztelő szent miseáldozat csütörtökön jan. 24-én délelött 9 órakor fog a terézvárosi templomban megtartani.
Budapest, 1878. január 20-án. Áldás és béke poraira!

Neje: Szigligeti Edéné, Sperling Francziska.
Gyermekei: Mária; Anna (Kétli Károlyné); Jolán (Hutiray Ferencné); Aranka (Törs Kálmánné); József; Ferike; és Mór.
Unokái: Kétli László, István, Aranka, Anna;
Hutiray Andor,
Törs Aranka
Menye: Szigligeti Józsefné, Pálmai Ilka
Vejei: Kétli Károly, Hutiray Ferencz, Törs Kálmán, Mudrony Soma,
Nővére: Szathmáry Lóra, özv.Egyed Farkasné és gyermekei: Lóra, és férje, Galambos Antalné, Matild és férje, Veskói Zsigmondné, Vilma, Farkas, Berta, Etelka, Irma, és István.
Sógornői: Özv.Verédi Keszt Klára és gyermekei: Károly és Jozefa, - Sperling Lujza, ennek férje, Goldschmidt József és gyermekei: József, Mária, Gyula és sógora: Sperling József, ennek neje és gyermekei.

Szigligeti temetésén
1878. január 21.

Borulj le, múzsa, és sirasd meg őt!
Boritsd be képed' özvegy fátyoloddal.
Lebbentsd meg e gyászos szemfedőt,
Siralmad' viszhangozza elhaló dal.
Sírj, víg Thalia, légy ma Melpoméne,
Vas vessződdel üsd meg a temetőt.
Jajod szavára, várj, figyelj, ha kél-e?
- Ha nem: borulj le és sirasd meg őt!

Te csókolád őt egykor homlokon.
Még bölcsejében, lágyan szenderegve.
Te vezetéd, mint hű szellem-rokon,
A gyermek-ifjút a varázs-berekbe.
Hányszor telék szívednek benne kedve!
Kebledre hányszor vontad, ah e főt!
Mely most a koporsóba van fektetve...
Borulj föléje és sirasd meg őt!

Gyászoddal nem magad vagy, oh ne félj!
Ezer s ezer szem, melyben könny ragyog ma...
S mi gyászsereg, mely ím nyomodba kél?
Mi szellemárnyak jőnek itt zsibogva?
Miképp Richárdnak, akiket megölt,
Alakjaik vég-álmán megjelentek:
Egész rajta úgy keresi meg őt
Az általa teremtett szellemeknek.

Mind egyre jőnek... Százan, újra százan,
Hozzá, tolongnak, tartóztatni őt.
-Itt, lebűvölve, laktak mind e házban,
Most, fölrebbenve, ide mind kijött.
Még egyre több... A ház még egyre adja-
Már a menet a temetőig ér...
Boldog halott, hogy ennyi nép siratja!
Dicső árny, melyet annyi fény kísér!

S még egyre több... A hajlék már üres,
Csak a mi szívünk telve fájdalommal.
Szemünk: hová lől? - hasztalan keres,
Fülünkbe csendül még az elhaló dal.
Némán vonszoljuk bánatunk' előre,
Szívünkön oly nagyot nyom, mint a föld,
Mely dübörögve hull a szemfedőre...
És ráborulva - megsiratjuk őt.

Szász Károly

Forrás:
Rakodczay Pál: Szigligeti Ede élete és költészete.- Pozsony-Bp. 1901.
Szentgyörgyi László: Szigligeti népszínművei. - Bp. 1901.
Bayer József: Szigligeti Ede színművei I.-II. - Franklin Társulat kiadása, Bp. 1904.
Janovics J.: A magyar dráma irányai - 1907.
Váradi Antal: Szigligeti Ede - Nagyvárad, 1910.
Csukovits Sándor: Szigligeti Ede - Temesvár 1914.
Czeiner Géza: Szigligeti társadalmi vígjátékai. - Bp. 1932.
Berczik Árpád: Szigligeti dramaturgiája - Bp. 1934.
Hegedüs Géza: Szigligeti Ede (1814-1878) Irodalomtörténeti Sorozat, 1953.
Osváth Béla: Szigligeti Ede - Bp. 1955.
Rejtő istván- Irodalomtörténeti Közlemények 1956 - 371-374old.
T. Tedeschi Mária: Szigligeti Ede. - A kiegyezés kori irodalmának középiskolai tanítása.
Szerk.: Miklós Róbert, Tankönyvkiadó - Bp. 1958.