Adatok:
1896 végez a Rákosi Szidi Színitanodában, és Szabadkára szerződik.
1896-1902. Debreceni Színház tagja.
1902- től haláláig, 23 éven keresztül a Vígszínház tagja.
1904-ben "Diákélet" főszerepét játssza, első jelentősebb szerepeként.
1909. december, Kálmán Imre: "Tatárjárás" főszerepe
1917. Herczeg Ferenc: "Kék róka" Trill bárója, legnevezetesebb alakítása
1918. Fronton önkéntes - akkut betegsége erősödik
1923. Földközi tengeren kúrálja magát, állapota nem javul.
1924. hosszú fellépési szünet.
1925. januárban játszik utoljára, Vajda Ernő darabjában, a "Délibáb"-ban.
1925. április 4. - halála.

Életútja részletesebben

Szegény családi környezetből származik. Iskolái végeztével nyomdai szedőnek áll. Tanay nyomdászoknak rendezett alkalmi esten lép fel Debrecenben, ahol felfigyel rá a nagy színész, Halmy Ferenc nála némiképp idősebb leánya. Halmy Margit a színésznő, beleszeret az ifjú nyomdászba. Az Ő bíztatására kezdi el a színművészeti pályát, s idővel a fővárosban jelentkezik Rákosi Szidi Színitanodájába képezni magát. A felvételi sikeres, és 1896-ban, játssza a vizsgaelőadást, többek közt a későbbi jóbarát Bárdi Ödön Vígszínházbeli társaként.
21 évesen Szabadkán lép először színpadra, oda köti első társulati-tag szerződése. Számos karakter szerep eljátszása során úgy érzi, nem aknázzák ki kellőképpen a benne rejlő lehetőségeket, s Halmy Margit közbenjárására, 1896 végétől fogva öt esztendőn át Debrecenben játszik. Debrecenben hamar a közönség kedvence lesz, híre eljut a fővárosba. Egy próbajátékot követően, innét Debrecenből hívják föl Pestre, és lesz 1902-ben a Vígszínház társulatának tagja, egészen haláláig. Fiatalon nősül, pártfogóját, a legszebben beszélő magyar színésznőként emlegetett Halmi Margitot (1876-1936) veszi el feleségül.

Tanay a Vígszínházban

Első nagy vígszínházbeli sikerét a "Loute" című francia bohózatban aratja, amelyben egy buta legényt játszik, oly meggyőzően és oly lehengerlően, hogy vígszínházi mértéket is meghaladó figyelem középpontjába kerül ennek a szerepének kapcsán. Megannyi vígjátékban alakít groteszk figurákat, mértéktartóan, sohasem esve túlzásokba, gesztusai, megnyilvánulásainak súlya van a színpadon. Soha sem beszél hangosan, de a leghalkabb szónak, amit kimond a színpadon, hatalmas visszhangja támad. A kor kritikusai és színházi emberei a legnagyobb skálájú színészek között tartják számon, Hegedűs Gyulával, Csortossal, Újházival együtt emlegetik. Bárdi Ödön, a kortárs színésznagyság, kiapadhatatlan forrású kedélyét emlegeti, amivel mindenkit pillanatok alatt jókedvre tud deríteni, és ezek mellett melegen áradó, legmélyebb érzésekben gazdag szívéről szól, mely kettőség végigkíséri szinte valamennyi szerepében. Hősszerelmes ifjú szerepeit lecseréli idővel, karakterszerepekre, amelyek interpretálásában a tökélyre törekedett. Egy adott szerepkör megértésével, a darabban az őt megillető helyen és szinten játssza el, amit sokan hibájául rónak föl neki. Tudniillik, engedi a főszerepeket játszó kollégák dominanciáját, amikor ezt a szerep úgy követeli. Furcsállják, hogy másoknak, ha erre módja nyílik, "föladja a labdát." Ezt a színpadi önzetlenségét, sokan félreértik. Van, aki későbbi szándékot lát meghúzódni mögötte, egy majdani revans, rémképétől tartanak, mi lesz, ha ezt a Tanaynak olyankor kell "viszonozni", amikor épp nekem lenne rá szükségem... Vannak, akik színészi gyengeségként értékelve, lekicsinylik emiatt színészi tudását. Pedig sokan érzik belülről, hogy csak az igazán nagy színészek képesek felvállalni ezt az alárendelt szerepet. Ilyen értelemben végtelenül közösségben gondolkodó személyiség Tanay, a csapatszellem derűs lovagja.

A nagy szerepek sora

1902-től főképp kisebb karakterszerepeket kap, először az 1904-ben "Diákélet" c. színdarabban arat jelentősebb sikert, amelytől fogva sztárgázsi jár neki a Vígben.
Heltai: "Tündérlaki lányok" -tornatanára, a "Heidelbergi diákok"-ban hercegként, a "Románc" Armstrong tiszteleteseként vívja ki népszerűségét. Ezt a szerepet egyébiránt Csortos Gyulától veszi át. A kollégákat is meglepi, mennyire másképp, összefogottabban, részletgazdagabban formálja meg szerepét, mint nagynevű elődje. Az újdonságnak ható realista színjátszás híve. Szerepeit átgondolva, valós szituációk kialakításával tűnik ki pályatársai közül. Játssza a "Takarodó"-ban, az őrmester leányát elcsábító hadnagyot, a "Három nővér" szerelmes férjét, és 1909 decemberében Kálmán Imre: "Tatárjárás" c. operettjének egyik férfifőszerepét adja, ezzel párhuzamosan Racine: "Phaedra" -jában lép föl. Talán egyik legzajosabb sikerét Herczeg Ferenc: "Kék róka" Trill bárójaként aratja, 1917-ben. Sokan azt mondják, sikerének a titka, hogy "Tanay mélyebb Trill bárójában, mint maga a szerep". Ugyanakkor fellép a "Piros bugyelláris"-ban. Itt jószerivel statisztaszerepet kap. A cigányprímás alakját csak azért kapja meg - mondják, mert ő az egyetlen a társulatból, aki hegedülni tud. Viszont a darabra jószerivel csak őrá emlékeznek, mert olyan csodálatosan teszi a dolgát. Mátrai-Betegh Béla gyerekkorában gyakran látja egy-egy alakítását, és a ráemlékező cikkben ezt írja:
" Emlékszem egy vígjátéki alakítására, s mégis azt kérdeztem apámtól: miért kell nekem, valahányszor bejön a színpadra, sírnom? A felelete máig is elevenen bennem van: - Mert szíve van!"

A kis-nagyszerepek

Az akkori vígszínházi belső szabályainak megfelelően, a havi 15 estét meghaladó fellépésekért ún. "túlfellépti díj" jár, akár a legkisebb kis mellékszerepek esetében is. Ez okból a Vígszínház a mellékszerepeiben is óriások vonulnak föl. Nevezetes alakítások fűződnek Tanay nevéhez ezekben a "kis"-nagy fellépésekben. Van úgy, hogy egymondatos szerepet ad, s néhány perces jelenléte teszi emlékezetessé a darabokat. "Tudod az a darab, amibe Tanay telefonál a cukrászdában, mi is a címe..." és ehhez hasonló mondatok, hangzanak el, jóvalta Tanay halála után is. Cigányt alakít három felvonáson keresztül a "Piros bugyelláris"-ban, aki csak mimikájával, mozdulataival, némajátékával vesz részt a darabban, hátul, a főszereplők árnyékában, úgy hogy egy árva szava sincs. Hatalmas mókázó kedve ezernyi rögtönzést épít be, estéről estére, a közönség és a kollégák mulattatására. . A "Tájfun" c. darabban az egyik esküdtet játssza, aki civilben fodrász. "...a bíróság elnöke megkérdezi tőle, hogy mi a foglalkozása? "- Fodrász vagyok". Két szó, nem több ennél. Ennek a remek művésznek alakításában egyszerre ott áll előttünk foglalkozásának tipikus modorával egy egész ember. Sűrítményként magában hordozva a kisember félszegségét, s a fodrász-szakma büszke öntudatát. "A kisplasztikának furcsa remeke ez a pillanatnyi fölvillanás. Éppen ez a parányira mért szereptöredék bizonyította, hogy népszerűségét nem olcsó, szokványeszközökkel szerezte meg..."- írja róla a pályatárs, Bálint Lajos.

A világháború

Az első világháborúban önkéntesként szolgál a fronton. Egészségügyi problémákkal tér haza, amely szövődményeivel, talán áttételesen korai halálához is hozzájárul (meghűlései, és állandósuló hangszálgyulladása, ízületi bántalmai, a felfagyások miatt).

Tanay Frigyes, mint magánember

Magánélete szöges ellentétben áll szerény és halk szavú kisember ábrázolásaival, harsogóan derűs életszerető, muzsikát imádó kedves bohém figurája a pesti éjszaka világának. Amint véget ért szerepe a színházban, társaságot verbuvál maga köré, s kocsikkal kihajtattak egy-egy éjszakai kávéház irányába, ahol hajnalig szórakoztatja a társaságot, s az est, vagy inkább az éjszaka fénypontjaként maga is beáll néha a zenekar tagjai sorába, és fergeteges hegedűszólókkal kápráztatja el, mind az alkalmi közönséget, mind pedig a zenésztársulatot. Remekül hegedül, jól zongorázik, s számtalan akkori sláger szerzője is. A "Csillagtalan éjjel eljárok tehozzád" kezdetű dalát még ma is repertoáron tartják a zenészek.
Mosolygós arca, élete utolsó évtizedeiben pedig elmaradhatatlan ezüstfejű sétabotjára támaszkodó fehérkesztyűs keze, fehér sálai sokasága, karakteres kalapjai mára már mind-mind emlékké fakuló, elillanó jelenség, egy letűnt színházi világ írásban itt rekedt lenyomata.
A magánember Tanay túláradó vidámsága mögött egy "halálraítélt" ember önmaga előli szemérmes bujkálása húzódik talán. Kocsmai züllései, kollégái körében visszatetszést keltenek, épp úgy, mint kétes hírű kártya-csatái, felindult pofozkodásai, mint magánéleti ballépései. Hibáival egyetemben kollégái csodálják, rajonganak érte, ám igazán kevés jó és bensőséges barátot tudhat magának. Gyakorta megszólják a háta mögött, s sokan tartózkodóak vele szemben. Alapjában véve végeláthatatlanul magányos, a legszélesebbkörű tivornyák közepette is.

Tanay magánya és mélabúja

Magányának gyökereit sokan találgatják azóta is. Tény, hogy felesége iránt több mint felebaráti szeretet érzet, hisz ne kerteljünk az ő hathatós közreműködésével, napi szüntelen szakmai csiszolásával lesz azzá a Tanay-vá, akit a világ oly annyira kedvel a színpadokon. Szívét adja cserébe, igen korán, illetve hűségét, de másvalakibe szerelmes, nem abba, aki nagy színészt teremt belőle. Szerelme a Vígszínházhoz köti, és Ő nem tud elszakadni a Vígszínháztól e miatt a szerelem miatt, bár több fölkérés érkezik a Nemzeti Színházból és máshonnét is. Így nem játssza el a neki való Shakespeare-i szerepálmokat sem egyebek mellett, és talán azt mondhatni: - karrierje is némiképp félbe marad, nem éli végig saját tehetségét. Valószínűsíthető, hogy mindezzel tökéletesen tisztában van, ugyanakkor érzi torkában a növekedő veszélyt is, és mindezek eredőjeként viselkedik Tanay-asan, számára egyetlen megoldásként.

Tanay, a pedagógus

Idővel Rákosi Szidi színésziskolájának tanára, melyet haláláig felelőségteli érzülettel lát el. Támogatja az ifjú tehetségeket, bátorítja munkájukban. Gyakorta messzebbre is elutazik volt tanítványai premierjeinek megtekintésére, s az előadások után, négyszemközti hosszas elemzéssel értékeli a látottakat. Ezek az elemzések felérnek egy újabb iskolai végzetséggel, mondják a tanítványok.

Az utolsó felvonás

1920-ban írásbeli figyelmeztetést kap, látszólag indokolatlan próbamulasztásai miatt, mire föl vissza akar vonulni a színpadtól. Mulasztásai hátterében romló egészségi állapota húzódik jobbára. A Vígszínház teljes vezérkara mellé áll, lebeszélik a visszavonulástól. Így marad. 1923-ban cáfolni kell a lapokban betegségét. Több hónapos földközi-tengeri hajóútra megy, hogy kikúrálja magát. Gégebaja (ő csak később tudja meg = gégerák) azonban a hosszú távollét ellenére nem javul. Szabóky Zsigmond darabjában, a "Rafael"-ben a főszerepét, átosztják másra. Hosszú szünetet követően, utoljára 1925 januárban játszik Vajda Ernő darabjában, a "Délibáb"-ban. Színpadra lépését, hosszú percekig tartó tapssal köszönti a hálás közönség. Azonban már az első előadás során elmegy a hangja, s az ötödik sortól hátrafelé nem lehet hallani, mit mond. Három előadást követően többé nem játszik. Az utolsó fellépését követően tüdővérzést kap, állapota válságosra fordul. Néhány hét múlva meghal.
Elhunytakor csak néhány ember kíséri utolsó utjára, végső kérésének megfelelően, s pár év múlva, a jeltelenné korhadó keresztjének méltó felváltására, a Színház Élet c. korabeli szakmai lap tart gyűjtést. Incze Sándor főszerkesztő és laptulajdonos, régi színész-síremlékek felújításával, maradandó és méltó kőfejfát állíttat, saját költségén.

Tanayról a pályatársak

"... ha valami egészen eredetiről hallok, vagy beszélek a színművészetben, mindig megjelenik előttem Tanay, mint színész, és mint ember. Senki elöttevalóhoz nem hasonlított." -Írja róla halála kapcsán a pályatárs Ódry Árpád, aki még a debreceni évekből ismerte művészetét.

"A színpad hercege"-ként titulálja Móricz Zsigmond, aki szintén régről ismerte Tanayt, majd így folytatja -"...az egész kollégium úgy nézett rá, mint az új-kor, mintaképére. Nem lehet megmondani, hogy milyen szenzáció volt simára kefélt fejével s keskeny arcával s a balzsebéből kivillanó selyem zsebkendővel."

"Meghalt most a titokfejtők csörgősipkás, de százszor szent szektájának egy áldott dervise. Joggal ült a szektában, mert ott volt a homlokán a csillag, amelyet különben nem is igen szokás számon kérni, mert ebbe a klérusba sajnosan szabad a bemenet. De ha valakinek ott volt a helye, akkor neki ott volt. Ő olyan joggal lett színész, amilyen joggal a madár repül, vagy amilyen joggal a hal úszik." - Írja méltatásul Harsányi Zsolt a Nyugat 1925/8.-9.sz.- ban

Tanay és a dalok

Tanay temetésén, bár sok prímás megtiszteltetésnek venné, mégis csak a legkedvesebb prímás-barátja kíséri egyedül a család és a szűk baráti kör mellett utolsó útjára. Kedves szerzeményét, a "Csillagtalan sötét éjjelt"-t játssza hegedűn, csak akkor este szöveg nélkül hangzik el a dal. Hej pedig mennyi előadás utáni későeste távozott némán a színházból, hegedűjével a hóna alatt, és lett vendége a Nagymező utca és Lovag utca sarkán álló kedvenc kocsmának. Hajnalokig játszott hol csak magának, hol meg a vendégeknek dalaiból. Hallgatósága gyakorta azt sem tudta kiféle-miféle, aki ily gyönyörűen hegedül. "Mélabúját, könnyű kedvét, lobogó szívét szétzengte" ezeken a borús éjszakákon.

Csillagtalan sötét éjjel...
Szövegét és zenéjét írta: Tanay Frigyes

Csillagtalan sötét éjjel el-eljárok hozzád
Csillagtalan sötét éjjel huzatom a nótád
Csillagtalan sötét éjjel, ha nem látja senki
Mikor az én fájó könnyem, arcom végig önti,
Ne lássa meg senki.

Csillagtalan sötét éjjel, ha elszáll a lelkem
Csillagtalan sötét éjjel temessetek engem.
Vad virágos sötét erdőn ássátok a testem,
De keresztet ne tegyetek, eleget viseltem,
De sokat viseltem.

Forrás: Nótás Hetilap, Bp. 1923. február

Forrás:

Magyar Színházművészeti Lexikon - Akadémiai Kiadó, Bp., 1994.
Incze Sándor: Színházi életeim - Múzsák Kiadó, Bp., 1987.
Én a komédiát lejátsztam, mulattattam, de nem mulattam - Magyar Színházi Intézet, 1981.
Magyar Bálint: A Vígszínház története - Bp., 1979. Szépirodalmi Könyvkiadó,
Hont - Staud: Színházi Kislexikon - Gondolat Könyvkiadó, Bp., 1969.
Bálint Lajos: Karzat és páholy - Szépirodalmi Kiadó - Bp. 1967 - 78-86. old.
Bálint Lajos: A színpad hercege - Film Színház Muzsika, 1966. 17. sz.
Mátrai-Betegh Béla: Tanay Frigyes - Film Színház Muzsika, 1960. 32. sz. aug. 5.
Bárdi Ödön: A régi Vígszínház - Bp., 1957. Táncsics Könyvkiadó, 104.-107. old.
Tanay Frigyes, Egy nagy magyar színész portréja. - Szerkeszti Tarnay Ferenc, 1927.
Tanay Frigyes dalai - Nótás Hetilap, Bp. 1923. február.