Török István

Életrajz
Filmszerepei
Színházi szerepek
Foto
Szakirodalom

Török István (Fütyü) Színész

Született:
1924. január 2. Gyergyószentmiklós (Gheorgheni), Románia
Elhunyt:
1995. szeptember 15. Szatmárnémeti (Satu Mare), Románia

Életrajza:

"Én azért lettem magyar színész, hogy itthon a népemnek játsszam. Az életemet erre tettem fel."

Török István

Prológus

Az 1953-ban Nagybányán indult, majd 1956 őszén Szatmárnémetiben áttelepített állandó színtársulatot létrehozó együttes alapító tagja. Az évek folyamán annak a legendás együttesnek az összetétele megváltozott. Az élet kihívásai, a szakma, másoknál a karrier, megint másoknál a családi helyzet módosulása miatt új és új helyzetek jöttek létre. Az a társulat ma már nincsen, de az ő történetük tanúság, példa és erőforrás lehet minden kor ifjú nemzedéke számára.
Színész. Őstehetség, mondják a kollégái. Amikor a szöveget magáévá tette, brillírozott. "Zseniális tehetsége volt ahhoz, hogy elkapja a karakterek lényegét. Természetes, hiteles embereket kreált, amilyen Ő maga is volt" - emlékezik kolleganője, Méhes Kati.
Aki nem látta őt, Elekes Emma színművész visszaemlékezése segítségével maga elé képzelheti Török István legendás alakját: "Öltözéke mindig nagyon rendezett volt, kihúzva magát egyenes derékkal járt, sétáló, lassú léptekkel. Sohasem sietett, és mégsem késett el soha. Jobb kezére kesztyűt húzott, a párját a kesztyűs kezében vitte. Nagyon karakteres arcának egész pályáján nagy hasznát vette, leginkább karakterszerepekben játszott. Akár nagy feladatokat kapott, de egészen apró kis figurákat, mindkettőben nagyszerű volt, ömlött belőle a humor a színpadon is, a magánéletben is. Gyakran megnevettetett minket, hallgatókat, tanárokat, rendezőket. A közönségről nem is beszélve."

Élettörténet

1924. január 2-án Gyergyószentmiklóson (Gheorgheni), hétgyermekes családban látta meg a napvilágot. Édesapja Török József római katolikus vallású gazdálkodó-vállalkozó. Édesanyja Sára Anna, görög katolikus vallású, háztartásbeli. A székely családot gazdag gyermekáldással ajándékozta meg a jó Isten, íme a hét testvér: Török István színművész, Herberthné Török Erzsébet műtősnővér, Lehoczkyné Török Anna kereskedő, Török Árpád állategészségügyi technikus, Blénessyné Török Irén háztartásbeli, Ghineané Török Zsófia egészségügyi asszisztens, Lázárné Török Irma pedikűrös.
Nehéz volt a hét gyermek felnevelése. "Könnyű a lapos alföldi embernek: egy kapavágás, és megterem egy kosár pityóka. Nálunk a Székelyföldön sokat kell csákányozni egy maréknyiért." Ő, a Keleti-Kárpátokból származó székely lapos alföldinek nevezte viccesen a szatmári embert.
Török István általános iskoláit a gyergyószentmiklósi 2-es számú iskolában járta. A 40-es évek elején került Kolozsvárra, Györke József műbútorasztaloshoz inasként. A szakmát önállóan sohasem gyakorolja, de tagja lesz a műbútorasztalosok ipartestületének. Alig szárad meg a tinta az oklevelén 1944-ben, mint leventét elvitték a magyar hadseregbe. Fogságba esett, ahonnan 1946-ban szabadult.
"1946. áprilisában az egyre inkább kommunisták által uralt magyar kormány lemondott Erdélyről és ezzel az erdélyi magyarság támogatásáról, mert nem akart szembeszállni a szovjet érdekekkel, az ugyanis nem támogatta az Erdélyre vonatkozó magyar álláspontot" -írja dr. Tempfli Imre "Dr. Scheffler János szatmári püspök, nagyváradi apostoli kormányzó pásztorlevelei és utolsó írásai" című, 2002-ben megjelent könyvében.
Amikor Török István hazaérkezett a fogságból, Erdély már román fennhatóság alatt volt. Magyarországról vitték ki a frontra, és Romániába tért haza. A románoknál is teljesítenie kellett a katonai újraképzés kötelezettségeit. A kommunizmus évtizedeibe az erdélyi magyar fiúkat moldovai és havasalföldi egységekhez vitték katonai szolgálatra. Mint jó kiállású székely legény I. Mihály román király díszszázadának tagjaként is szolgált. 1947-ben szerelt le, nem sokkal később, ugyanez év december 30-án Mihály királynak mennie kellett az országból. Az alig 24 éves Török István már megjárta az élet sűrűjét, amikor ismét kezébe vehette volna a gyalut.
A világháború és az Erdélyben történt változások miatt a magyar színjátszást nagy emberveszteségek érték. A színészek egy része a fronton maradt, mások megcsonkítva kerültek haza, megint mások a nagyobb lehetőségek reményében csonka Magyarországon keresték boldogulásuk útját. Hasonló vesztességek érték az értelmiségi pályák mindegyikét. A romániai magyarság fennmaradásának egyetlen lehetősége kínálkozott: az itthon maradottakkal kitermelni azt az értelmiségi réteget, amelynek a munkájával életben tarthatók, továbbvihetők, átadhatók hagyományaink, nem utolsósorban továbbvihető az a tudományos és szellemi élet, amely Erdélynek mindig az ereje volt. Így gondolkozhatott 1949-ben az a színésztehetségek után kutató csoport is, amely az akkor már ezüsthajú Szentimrei Jenővel az élén bejárta Erdély minden jelentősebb települését, hogy meghallgassa a színi pályáról álmodozó fiatalokat.
Az országjáró tehetségkutató csoport mögött a kolozsvári Zenei és Színművészeti Akadémia, a későbbi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet elődje, illetve annak tanárai álltak. Több mint ötvenen tettek sikeres felvételi vizsgát. A kétkezi munkából élő gyergyói Török szülők nehezen, de elfogadták fiuk döntését és úgy tettek, mint akik örülnek a sikeres felvételinek.
Tehát Török István is ott volt a kiválasztottak között. Talán először és utoljára mondhatta el életében, hogy ő is kiválasztott volt. Inasévek, front, fogság, már mind az élettapasztalatok nevű tarisznyába gyűltek, amikor felkerült a főiskolára. A frontszolgálat idején bőven volt alkalma megtapasztalni az élet értékét, a gyalupadnál pedig megtanulta, hogyan keresi meg az ember a mindennapi kenyerét. Mindezt tovább gazdagította, hogy már az általános iskolában, majd az asztalosinas-években bekapcsolódott a nagy hagyományokkal rendelkező gyergyószentmiklósi, illetve kolozsvári műkedvelő színjátszásba. Fontos állomás volt a hivatására készülő fiatalember életében.
Ahogy annak idején Kolozsváron, Senkálszky Endre színésszé válásának történetében nagy jelentőségű az egyház, úgy Török István sorsának alakulásában is a római katolikus Kolping legényegylet az a hely, ahol a fiatalember otthonra talál. Nem csak beiratkozik a Kolping legényegyletbe, hanem egyik legtevékenyebb színköri tagja. Színdarabokban szerepelt, verset mondott, énekelt, mindig amire szükség volt templombúcsúk, egyházi és világi ünnepek alkalmával. A műkedvelő tevékenység volt az egyetlen stúdium az akadémiái sikeres felvételi vizsga előtt.

Tanulás, tanárok

Amikor Török István a kolozsvári Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet hallgatója lett, még nem volt középiskolai végzettsége. Egyszerre két iskolát járt. Nappal a főiskolán jegyzetelt, aztán az esti líceumban készült az érettségire. Első és másodéves korában napi tíz oktatási órán kellett részt vennie. Elméleti tudás dolgában be kellett hoznia és be is hozta az évek során az érettségizettekkel szembeni hátrányát.
Örömből és ürömből kijutott a főiskolán. Nehéz idők voltak. "Emlékszem, milyen kemény harcot kellett megvívnom egyik katedraülésünkön, hogy ne tanácsolják el a pályáról mint alkalmatlanokat Elekes Emmát, Török Istvánt, Cseresnyés Gyulát, Nagy Józsefet" - írja visszaemlékezésében Senkálszky Endre (Kötő József "A színház fanatikusa, Senkálszky Endre életregénye" című könyvében, Kolozsvár 2004). Pedig Senkálszky mindig a legigényesebb művésztanárok közé tartozott. Ő azok közül való, akik nem csak felismerték a tehetséget, hanem a palánta gondozásával járó felelősséget és munkát is vállalták. Mint példaképre emlékezik vissza Senkálszky Endre tanár úrra Török István. Idesorolja Jánosházy Györgyöt is, akinek a keleti színháztörténeti előadásaival nem bírtak betelni a hallgatók, és az előadások befejeztével egy-egy órányi ráadást kértek. Emlékezetesek Szentimrei Jenő, Szabó Lajos színháztörténeti előadásai, amelyek messze túlnőttek a hivatalos tanterven.
Szerencsésnek mondhatta magát Török István és évfolyamtársai is, mert volt tanáraik többsége figyelemmel és szeretettel követte a volt tanítványok pályájának, szakmai fejlődésének minden mozzanatát. Ezek közé tartozott a beszédművészeti tanár, Tessitori Nóra, aki szülői szeretettel levelezett volt tanítványaival akkor is, mikor Ők már országos visszhangot kiváltó eredményeket értek el a színpadon.
1954. november 28-án kelt levelében Tessitori Nóra a következőket írja Török Istvánnak, a nagybányai színház művészének: "Remélem, Te is tökéletesítetted Horváth István: Megint egy családban című versét, amely annyira és oly igen Neked való feladat. Ízes, zamatos magyarságodnak súlya, ereje, és az átélés belsőséges melege mind benne volt abban a versteljesítményedben. Jól emlékeszem egy erőtelje József Attila-versedre is - a címe nem jut eszembe, talán Forradalom?, vagy Felvonulás? - Aztán a pedagógus így folytatja. - Csak arra kérlek, édes Török Istvánom, hogy amikor bármilyen szöveget tanulsz, legyen az vers vagy próza: emlékezz vissza arra a szövegtanulási intésemre, hogy az egész verset egyszerre tanuld, és a szereprészek egyes egymáshoz tartozó csoportját is egyszerre, egészében tanuld, olyanformán, hogy a gondolattársítás (associatio idearum, magyarul eszmekapcsolás) vagy dologi kapcsolás logikáját követve jegyezd meg a szöveg egész menetét, egész nagy egységét. Tehát ne aprózd fel a szöveget apró kis forgácsokra, amikor tanulod, mert akkor csak a kis apró forgácsok maradnak meg memóriádban és nem lesz, ami a kis forgácsokat bútorrá vagy épületté enyvezze."
A kolozsvári időszakra esik első házassága Lengyel Helén újságíróval. Egyetlen gyermekük Éva, évtizedek múlva az Északi Színház magyar tagozatának kellékese volt.
Érettségi és színművészeti oklevéllel a kezében Török István is követte évfolyamtársait Nagybányára, majd Szatmárnémetibe. Élete végéig hű maradt hozzájuk.
Huszonnyolc évvel később, 1982-ben Soltész József írja Török Istvánról: "A szatmári színház egyik alapító tagja és oszlopa, aki nem csak ragyogóan megformált fő-és epizódszerepei révén vált méltán népszerűvé, hanem nagy része volt az egykori lelkes és példásan összeforrott szatmári együttes legendás jó hírének a megalapozásában is."

Az arca

Mutatós és divatos lenne a színészarc kifejezést használni. Török István esetében pontatlan lenne. Neki csak egy arca van: a színész-ember. Elválaszthatatlan e kettő egymástól. Tamási gondolatával eljátszva mondhatjuk, aki embernek rossz, színésznek is az. Török István ezt így soha meg nem fogalmazta, de e szerint élt.
Kiváló alkati adottságokkal rendelkező színész. Kifejező markáns arc, rugalmas járás, egyenes deréktartás. Amikor egy-egy darabnak az első színpadi próbáján megjelent minden kosztüm nélkül, ő már az a figura volt, akit játszani kellett. Nem játszott, magában hordta, magán viselte minden rebbenésében, gesztusában, hangszínében, arcrezdüléseiben a figurát, legyen az tudós, paraszt, munkás, bármi... Tudott vitatkozni, tudott harcolni az igazáért, ilyenkor hatalmas műveltségének arzenáljából mindig a legjobb érveket rántotta elő. Szerény volt, de meg nem alázkodó, nyíltszívű, de nem pletykás. Zárkózottságának a jó ízlés és civilizált emberi kapcsolatok tiszteletben tartása szabott határt. Önmagával szemben durvaságig kegyetlen tudott lenni. Másokhoz minimum tisztelettel fordult, tisztelettel, ami mindenkinek emberi volta miatt kijár, és szeretettel, mert a szeretet számára életfeltétel volt mindig. Méltósággal viselte a pofonokat volt igazgatójától, kollegáitól, irigyeitől, családtagjaitól, szerelmeitől.
Vannak olyan tulajdonságok, amelyeknek Török Fütyü híján volt. Nem tudott kisszerű lenni, hitetlen lenni, féltékeny lenni, nem tudott gyűlölni. Ezek után azt hinné az olvasó, hogy egy pap életrajzával ismerkedik. Fütyü szerette a bort, a sört, a vodkát, de legkedvesebb itala a vékony hideg fröccs volt. Egyiket sem önmagáért, hiszen egyedül egy kortyot soha meg nem ivott, hanem a beszélgetés, az együttlét megszenteléséért. Ugyanígy volt a nőkkel is.
A Földes Mária által festett arckép a Török István-jelenséget, a pofonokkal teli életpályáját egy mondatban sűríti: "Török István egyedi jelenség a hat magyar színházban együttvéve. Az utókor fogja csak elmondani róla, milyen nagy színész volt, ha nem igyekszünk most tudatosítani ezt, s lehetőleg szerepekkel!"

Hogyan gazdagszik a színészi arzenál?

Szemét, fülét és minden érzékszervét az életen tartotta, nem csak az élet pulzusán. Egyik délelőtt Kazinczy utcai (str. Ştefan cel Mare) lakásából próbára menet egy sánta, bicegő férfi tűnik fel előtte. Fütyü erősen figyeli, aztán egyik pillanatról a másikra ugyanúgy vonszolja magát az utcai tömegben, mint a sánta. Néhány lépés után visszaáll abba a szálfaegyenes, de mindig rugalmas tartásba, ami csak rá jellemző. Munkába menet is dolgozott, elraktározott egy mozdulatot, egy létformát, egy alakot. Ki tudja, mikor lesz rá szükség?
Hihetetlenül gazdag ötlet- és művészi eszköztára, az árnyalatok ezerféle kikeverése, nyers és ha kell, meleg kifejező hangja, munkabírása, megbízhatósága, a kollegákat összefogásra erősítő különleges kisugárzása emelte Török István a magyar színjátszás legnagyobbjaihoz.

"A színészpálya legnagyobb adománya a partner"

Soha senkitől nem olvastam, nem hallottam magasztosabb vallomást színházról, mint Török Istvántól, aki így vall a nyolcvanas évek elején Halász Annának: "... Nem vagyok vérbeli pódiumművész. Meg aztán van bennem bizonyos fajta kötöttség: partnerre van szükségem még akkor is, ha nagy a nívókülönbség. Mert olyan kollega is van, aki egyedül játszik, akinek üres a szeme, míg a tied szikrázik, és ilyenkor megfagysz. Felpörgeted egy szövegnek a ritmusát, és a másiknak nincs érzéke hozzá, hogy folytassa. Vígjátékban nagyon fontos a ritmus, de drámában is, és nem csak a szövegmondásban: a belső ritmusról beszélek, ami a hallgatásban is ott van, és abban, ahogy megszólalsz utána, hogy a süket csend lüktetését tovább feszíted-e, vagy pedig leejted. Például Marin Držić "Dundo Maroje" című reneszánsz vígjátékában olyan számot vágtunk ki Boér Ferivel meg Ács Alival, de az egész előadás olyan volt, hogy az embernek öröme telt benne. Ilyen örömteli munka volt a "Dandin György", "A makrancos hölgy", vagy számomra az "Úri muri" Csörgheö Csuli-szerepe... A színészpálya legnagyobb adománya a partner, akiben meg van az adottság, hogy veled együtt lélegezzék, de úgy, hogy még a szüneteit is metronómmal lehetne mérni, s kiderülne, hogy minden alkalommal pontosan addig tartanak, ameddig kell, akkor lép be, amikor kell. Néha megdöbbenek a fiatal kollegáknál, hogy feldobom nekik a ritmust, a hangulatot, és nem veszik át."

Amit megtanulni nem lehetett

Elekes Emma színművész emlékezik Török István halálának tizedik évfordulóján: "Sokat játszottam vele már a vizsgaelőadásokon is, hát még a színházban! Csak néhányat próbálok kiemelni: A "Pygmalion" Doolitle szemeteséként Ő volt az apám, Moliere "Dandin György"-ében a megcsalt férjem. Mindkét előadást nagy sikerrel játszottuk Szatmárnémetiben, és Erdély városaiban és falvaiban. Felejthetetlen az "Éjjeli menedékhely" Lukája, az "Úri muri" Csörgheö Csulija szerepében. Ionesco "A király halódik" testőre a Fütyü alakításában olyan volt, mintha egy tömbből faragták volna! Kevés szöveg, de belső sugárzással teli alakítás.
Karácsony Benő "Rút kiskacsá"-ja Farkas István rendezésében, Kisfalussy Bálint zenéjével éveken át vonzott telt házat, lehet, hogy éppen Török István Kovács Ferijének felejthetetlen alakítása miatt. Nagyszerű hang, kiváló előadásmód, mozgás, tánc, ezek mind Török István alakításának jellemzői" - emlékezik Elekes Emma.
"Először "A király halódik" című darabot láttam a szatmári társulattól. Ma is
előttem van, ahogy szó nélkül áll testőrként. Le nem tudtam venni a szememet róla - emlékezik Méhes Kati, majd így folytatja. - Mi még főiskolások voltunk, amikor "A szabin nők elrablásá"-ban, Rapósa szerepében csodáltuk. Amit Ő csinált a színpadon, azt nem lehet tanítani, és nem lehet megtanulni."

Zenés darabok

A zenés darabokban olyan színészi eszközöket kell megtanulni és használni, amelyeket csak ebben a műfajban lehet. Az előadás egyik lényeges eleme a ritmus, ezt az érzéket és tudást a zenés darabokban lehet megtanulni, ahol kell tudni táncolni, énekelni. A mai színészképzés egyik hiányossága, hogy zenés színpadi képzést alig tanulnak a fiatalok, mesélte az egyik beszélgetésünk alkalmával.
Méhes Kati éppen egy zenés játék kapcsán emlékezik Török Istvánra, őt idézzük: "Közvetlen partnere lehettem a Molett hölgy lányaként a "Rút kiskacsá"-ban. Török annyira Kovács Feri volt és Tarnói Emike annyira Molett hölgy, hogy repítettek magukkal."

Mindig, mindenhol a színész volt, de sohasem színészkedett

Nem olyan ember volt, aki egyszerre tudott kint is, bent is lenni. Pista mindig bentről lépett ki a világ felé. Nem mímelt, nem alakoskodott. Az általa megfogalmazott figura megsiratta a nézőt, de mindig a figura és soha nem Török István. Soha egy pátoszos hang el nem hagyta a száját.
A színpadon kívül nem voltak érdekei. "A deckát tisztelni kell" - mondta a bútorasztalosból lett székely származású színész. Nem tévedés, mindig és mindenkor "deckát" mondott. "Számunkra a színház szent volt, mosdatlan beszéd nem járta közöttünk."
Nem tudott a világ neki olyant adni, amiért ő megvehető lett volna. Illetve volt egy dolog, ami előtt beadta a derekát, ez a szeretet. Lehetett az őszinte, hazug, csalfa, ha a szeretet színében jelentkezett, Pistát levette a lábáról.
Baráti társaságban vacsora után feláll, és elmond egy Tamási Áron-novellát. Nem a szereplés miatt, hanem mert Tamási üzenetét fontosnak találta ott és akkor elmondani. Ez nem színház volt, hiszen ahhoz neki partner kell, itt csupán a megdöbbent hallgatóság lélegzett együtt Pistával. Nem arról volt szó, hallgassátok meg, hogy mondom el én ezt a Tamási-szöveget. Nem róla, nem Fütyüről volt szó, hanem az üzenetről, a lelkiismeretes postás átad egy üzenetet. Nem infantilis, nem exhibicionista önmutogatás, ő azt már Gyergyószentmiklóson, kezdő műkedvelő korában kinőtte.
Azt mondják, a színész nehéz ember, mert az idegeivel dolgozik. Török István nem engedett meg magának hisztériát, nem engedte meg magának, hogy ideges legyen, rá mindig lehetett számítani, és ki lehetett számítani.
Volt egy senki által a mai napig meg nem ismert úgynevezett szürke füzete. Nevezhetjük titkok füzetének is, mert ebbe rovásírással jegyzetelt. Minden bizonnyal életének sok szellemi és lelki, általa kimondatlan mozzanata nyert szilárd formát ezekben a sorokban. Mégsem hiszem, hogy esetleges kinyitása különösebb meglepetésben részesítené az őt ismerőket. Pista átlátszó ember volt. Mindenki mindent tudott róla

Rendezők

Erről a kérdésről is volt önálló véleménye. "Az ötleteket, megoldásokat az ember a rendezővel együtt keresi. De a saját temperamentumán, a vére lüktetésén múlik, hogy megtalálja -e?" Taub Jánossal kétszer dolgozott együtt, a "Koldusoperá"-ban és Ionesco "A király halódik" című darabjában. Taub precíz, pontos, tudja, mit akar. A módszere is érdekes: "Előbb jól begyakoroltatta a tennivalókat, és csak azután adott elfogadható belső választ, indoklást a már vérünkké vált színpadi instrukcióhoz." Török nem tartozott a minden rendezői utasítást szótlanul elfogadó színészek közé. Ilyenkor ironikusan jegyezte meg: "már megint nyesegeti a szárnyamat".
"Sokat kellett csalódnom szakmai ballépések miatt. A nem létező rendezői elképzelések szakmailag tettek tönkre színészeket, színésznőket."

Kis szerep, nagy munka, a munka dicsérete

Nem mi, Nagybányán kezdő, majd Szatmárnémetiben dolgozó színészek fedeztük fel azt a sarkalatos igazságot, hogy a munka a legjobb nevelő, de a magunk bőrén tapasztaltuk, hogy így van, mondja egyik vallomásában Török István. Meglehetősen gyakori, hogy az emberek a korcsmában egyetértenek, de dolgozni nem tudnak, az ember azonban a munkájával mérhető, meséli egy kávé mellett. Ő mindezeket nem csak prédikálta, hanem élte is. Panek Józsefnek mesélte 1962-ben az "Új Élet" című lapban megjelent beszélgetés alkalmával: "A kis szerepek életre keltése nem könnyű feladat, a nagy szerep is sűrítést kíván. Mennyire kell hát vigyázni a kis szerep egységére, és arra, hogy el ne szürküljön. Könnyelműség volna a kis szerepeknél arra az álláspontra helyezkedni, hogy ezen amúgy sem áll vagy bukik az előadás sikere. Ha csak kétszavas is a rám bízott szerep, akkor is meg kell találnom az embert mögötte, s szöveg hiányában játékkal kell, megelevenítsem."
1980-ban a sepsiszentgyörgyi Színházi Kollokviumon hét színház mutatta be egy-egy előadását. A találkozó végén kiosztják a legjobbaknak járó díjakat. A szatmárnémeti Északi Színház magyar tagozata Székely János "Hugenották" című drámájával vett részt a nemes vetélkedőn. Egyetlen díjazottunk Török István volt, aki a legjobb epizódalakításért járó díjat kapta meg a Börtönőr alakjának megformálásáért. Hogy milyen nagy ennek a díjnak az értéke, érezteti a számszerűség mellett (több mint száz színész lépett fel a kollokvium során) a résztvevő társulatok névsora: bukaresti Bulandra Színház, bukaresti Zsidó Színház, Temesvári Állami Magyar Színház, Temesvári Állami Német Színház, Sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színház, Kolozsvári Állami Magyar Színház és az Északi Színház magyar tagozata.
Hihetetlen munkabírására magyarázatképpen álljanak itt az Ő szavai: "A művészi munkában feloldódhat az ember az otthoni vagy a külvilágban tapasztalt feszültségek után, és ez gyönyörű! A színész olyan, mint az egér: ha nem rág, úgy megnő a foga, hogy éhen hal bele" - meséli Halász Annának 1981 nyarán.

Képzőművészet

Odahaza Gyergyószentmiklóson, majd Kolozsváron nagyon komolyan és eltökélt szándékkal foglalkozott festészettel és faragással. Ebben az időben képzőművészeti pályával is kacérkodott. Aztán felkerült a színire, és elfelejtkezett róla. Nyugdíjasként visszatért a régi szerelemhez. Elsősorban ceruzarajzokat készített. Több rajza örökítette meg szeretett kutyáját, Bendzsit. Ezenkívül a tájképezés álltak közel hozzá. Gyergyóba látogatott testvéreihez sokat faragott. Mindez kedvtelés volt csupán, különösebb célok nélkül. A családtagok ma is több darabot őriznek Török István képzőművészeti munkáiból.

A közönség kedvence

"Színész volt, ízig-vérig színész, és ezt viselte is, de nem távolságtartással! Mindenkivel szóba állt, mindenütt voltak barátai, ismerősei. A magánéletben is megkívánta a közönséget, a hallgatóságot, mert mindig kéznél volt egy jó anekdota, egy jó kis poén" - írja visszaemlékezésében Elekes Emma, 2005. május 18-án.
Soós Angélának meséli Török István: "Úgy érzem, hogy a közönség szeretett, megbecsült, éreztem részükről a melegséget, kerestek, kérdeztek."
Tegyük hozzá: abban az időben teljesen idegen emberek szólították meg az utcán, nem Török művészúrként, hanem Kovács úrként, ahogy a szerepében a "Rút kiskacsá"-ban volt. A szatmári polgár számára élmény volt látni Őt az utcán, hát még találkozni vagy beszélni vele! A családok esti beszélgetésének szereplőjévé vált: "Képzeld el, ma délben itt meg itt láttam Török Pistát!" - ilyen és hasonló rajongás övezte. És Fütyü nem győzött eléggé hálás lenni az őt körülvevő szeretetért.
Ezek után az csak természetes, hogy a szülővárosban a földiek zsúfolásig megtöltötték a gyergyószentmiklósi színházat, amikor fiuk lépett fel a szatmárnémeti társulattal. Különleges esemény volt a család életében is minden vendégjáték. Erre így emlékezik Jánosi Gabriella, Török István unokahúga: "Különleges esemény volt már az is, hogy egy magyar társulatot megnézhettünk. A színészek abban az időben mindég telt ház előtt játszottak. Emlékszem, mi Maroshévízről is feljártunk Gyergyóba előadásra, mert hozzánk már nem nagyon jöttek magyar színházak. Kollegáit is ismertük, és általában előadások után a családnál hajnalba nyúló beszélgetések folytak Bátyjával meg néhány kollegájával."

Legkedvesebb szerepeiből

Kedvenc szerepei mind a kisembereket ábrázolók közül kerültek ki: Anton bácsi (Szicíliai védelem, 1961), Peták (Nem élhetek muzsikaszó nélkül, 1956, 1973), Alpatics (Tolsztoj-Piscator: Háború és béke, 1962), Percsihin (Gorkij: Kispolgárok, 1964), Grumio (Shakespeare: A makrancos hölgy, 1964), Kántor (Bródy: A tanítónő, 1965), Kótyagos polgár (Caragiale: Elveszett levél, 1965), Boccilo (Držić: Dundo Maroje, 1966), Puhov (Rozov: Véndiákok, 1970), Földmíves (Euripidész: Élektra, 1974), Kovács (Karácsony-Kisfalussy: Rút kiskacsa, 1974, 1976), Valkay (Móricz: Légy jó mindhalálig, 1977), Alonso (Shakespeare: A vihar, 1988).
De játszott címszerepeket is, mint Dandin György (Moliere: Dandin György, 1962), Sári bíró (Móricz Zsigmond: Sári bíró, 1979), vagy olyanokat is, mint Csörgheö Csuli (Móricz: Úri muri, 1968), Luka (Gorkij: Éjjeli menedékhely, 1978), Bese Tamás (Kos: Budai Nagy Antal, letiltott előadás).

Család

Második felesége, Paşca volt szatmárnémeti román tanító lánya, Ovidia. Sokat szenvedtek egymásért. Az apa kitagadással fenyítette meg lányát, ha magyar színészhez megy feleségül. Abban az időben még a színházzal szemben, a Viktória szállóban laktak a színészek. Pista magára zárta az ajtót, egész nap az ablakban állt, várta Ovidiát. Ez a fordított Rómeó-Júlia-jelenet megrémítette a kollegákat. Féltették Fütyüt, nehogy elkövessen maga ellen valami helyrehozhatatlan cselekedetet.
Boldog házasságukat egy fiúgyermekkel ajándékozta meg a jó Isten. Ovidiu Pisti ma Szatmárnémetiben él feleségével, Doinával, és fiával.
1969-ben Török István egész nyáron az "Ítélet" című filmjén dolgozott. Ilyen hosszadalmas távollét próbáját nem bírta ki a házasságuk. Válás, majd újabb házasság Nellivel, a tornatanárnővel.
A Török családdal azonos tömbházban lakott Méhes Kati a második emeleten; Fütyüék pedig az elsőn. Az ún. Ceausescu-korszakban a második emeleti lakásokba nem ment fel a vezetések víz! Hajnalban még előfordult, hogy volt annyi nyomása, hogy fel-felért a második emeletre is, ilyenkor fürdőkádat, tálakat és vedreket töltöttek meg vízzel, napközben azonban teljes volt az aszály. A lakók a lenti szomszédoknál szedtek vizet, és hurcolták fel vedrekben és más edényekben. Méhes Kati Törökéktől hordta fel a szükséges mennyiséget. "Nelli mindig hatalmas fazekakban főzött, irdatlan mennyiségű húsokat sütött és annak ellenére, hogy csak ritkán folyt a víz, sose volt mosatlan a konyhában. Az asztalhoz lehetett ülni kávézni. Török ott cigarettázott és kávézott a pici konyhában" - írja Méhes Kati.

Hűség pofonokért

Elgondolkodtató a hű jelzővel illetni olyan embert, aki alatt három házasság hajója feneklett meg. Mégis ki kell mondani. Ő hű volt mindahhoz, ami csak rajta múlt.
Mintegy negyven éven át volt ugyanannak a társulatnak a tagja. Pedig hívták Budapestre, többek között a Madáchba, Kolozsvárra, és fel nem lehet sorolni, még hová. Karakteres arca filmvászonra kívánkozott. Azonban hol a társulat igazgatója, hol a politikai hatalom akadályozta meg, hogy az ő tehetségét megillető filmszínészi pályát fusson be. Tizenhét filmszerepet játszhatott el, ami az ő tehetségéhez, adottságaihoz mérve nagyon kevés. Kósa Ferenc "Ítélet" című alkotásában Bessenyei Ferenc partnere volt, mint Dózsa György öccse. Máris következett az újabb lehetőség, a készülő "Szindbád"-ban Latinovits Zoltán partnere lett volna. A magyarországi politikai hatalom erőfeszítései ellenére nem engedik el Török Istvánt Magyarországra filmezni, hol a színház igazgatója, hol a megyei vezető elvtársak mondanak nemet. A visszautasított meghívások ellenére nem adják fel a filmrendezők, újabb és újabb filmszerepre hívják meg. Nagy kegyesen engedik ki az országból egy újabb filmezésre.
A romániai magyar színész hátrányos helyzetére utalnak Elekes Emma Török Istvánról szóló visszaemlékező sorai is: "Filmezett is, ami nagyon kevés romániai magyar színésznek adatott meg. Karakteres arcára, termetére szükség volt. Ha másak a körülmények, több filmszerepre is alkalma lett volna. Sajnos, a többi jó képességű, jó filmarccal rendelkező színésznek még ennyi sem jutott. Csak örülhetünk annak, hogy a filmszalag őt megörökítette az utókor számára" - írja volt kollegája, egyik legkedvesebb színpadi partnere, Elekes Emma.
1993-tól a szatmárnémeti Északi Színház magyar tagozata az alapító igazgató-főrendező nevét vette fel, így lett Harag György Társulat. Ennek a társulatnak már nem lehetett tagja, pedig Ő azok közé tartozott, akik Harag György szívéhez legközelebb álltak. De tagja volt Török István a nagybányai Állami Színház magyar tagozatának, majd a szatmári Állami Magyar színháznak, aztán az Északi Színház magyar tagozatának. Címek, elnevezések változtak, jöttek-mentek, de Török István maradt, ugyanannak a társulatnak a tagja volt egész életében. Az egy színháznál eltöltött mintegy négy évtized alatt (1953-1992) 124 szerepet játszott el.
Hű maradt a szatmárnémeti Állami Magyar Színházhoz, az alapítás pillanatától haláláig. Hű maradt az ő "lapos alföldi" közönségéhez, amelyet annyira szeretett, és amely annyira szerette őt. Pedig mennyi szakmai és emberi oka lett volna elhagyni a számára sokszor hátrányosan kialakított repertoár, vagy a nem mindig igazságos szereposztások miatt! "Ha kicsi szerepet adtak, azt mondtam, nem kell kitolásnak venni, hanem ebből a kicsiből kell nagyot csinálni. Elégtételül szolgál, hogy a kritika is észreveszi a kis dolgokat, ha jól vannak csinálva."

"Ha elmegyek, egy szó sem igaz abból, amit eddig mondtam"

Hű maradt az ő közönségéhez, a romániai magyar és román színházszerető közönséghez. "Ha elmegyek az országból, egy szó sem igaz abból, amit eddig mondtam" - válaszolta a miértre. Pedig olyan nehéz helyzetekben erkölcsi menlevéllel a szívében hagyhatott volna itt csapot-papot, mint amikor meghívást kapott egy filmhez, de nem engedte a színház akkori igazgatója. Szükség van rád, válaszolta lakonikusan, aztán az elkövetkező hónapokban, de lehet, hogy években, Fütyü alig-alig kapott szerepet az ő színházában. Mégsem ment el.
Összeszorított fogakkal, de azért is uralkodott magán. Pedig hívta a budapesti Madách Színház, a magyar filmesek egy csoportja. Csábította a sokszoros jövedelem lehetősége, a pénz, a színészkarrier, a nemzetközi hírnév lehetősége, amely igazán csak Budapesten keresztül érhető el egy kisebbségben élő magyar számára.
Akkor is hű maradt a szatmári színházhoz, amikor a család hazahívta Gyergyószentmiklósra, az édesapja halálos ágyához, de az igazgató nem engedte el. Bármennyire fájt a léleknek, Fütyü keservesen hallgatott.
Íme, a hűség jutalma, mondhatjuk gúnyosan, ha gyenge erkölcsi alapokon állunk. De Fütyü ilyent soha nem mondott és soha nem panaszkodott, nem sírt, nem kiabálta világgá fájdalmát vagy dühét. Fütyü szemérmes ember volt! Azóta volt igazgatójával együtt mindketten megbocsátó mosollyal olvassák e sorokat, hiszen ahol ők vannak, ott béke és szeretet van.
A hűséggel kapcsolatosan idézzük őt magát a Halász Annától átvett feljegyzésből: "Itt ismerem a csapatot (ti. Szatmárnémetiben, Cs. Cs.), szó nélkül megértjük egymást, ezekkel a kollegákkal tudok dolgozni, és ezt az egyedülálló kapcsolatot nem váltottam és nem is váltom fel ismeretlenre. Tudtam és tudom, hogy ez a színház is képes annyira, mint bármelyik más együttes az országban. Kudarc, mifene előfordul itt is, de mindig tudtam, hogy jobb helyre nem mehetek, pedig hívtak nagy régi színházakhoz is."
Soós Angélának meséli el az "Erdélyi Futár" című lapban, 1990 novemberében, az ő állhatatosságával, hűségével való legembertelenebb visszaélést. "Még most is nehéz beszélni róla. Arra, hogy elüthet egy autó, fejemre eshet egy tégla, gondoltam, de hogy hatvanéves koromban azt mondják: Török úr, én vagyok az új igazgató, aki nyugdíjba kell, hogy küldjem, mert a maga helyére két fiatalt kell felvennem. Erre megmerevedtem, beledermedtem, és azt mondtam: ne szabódjon, direktor, nem maga a hibás, hanem az, aki ezt kitalálta. Még én sajnáltam az igazgatót! Aztán még öt évig használtak bedolgozóként. 1988 májusáig dolgoztam, de nem tudták fizetni a fellépéseket. Kerestem otthon magamnak elfoglaltságot: szobrászkodtam, festegettem, és a kultúrámban lévő fehér foltokat próbáltam betölteni. De nagyon nehezen éltem meg, hogy nincs szükség rám."
Baumgartner Tibor távozása után az 1986/1987. színi évadtól Parászka Miklós vette át az Északi Színház magyar tagozatának vezetését. A nyugdíjazásokkal kapcsolatban így nyilatkozott "A Hét" 18/1988. IV. 28. számában Zsehránszky Istvánnak: "Színészi erőket vesztettünk. Nyugdíjba ment egy női generáció: Nagy Iza, Soós Angéla, Tarnói Emília, Nyiredi Piroska. Nyugdíjas már Török István is és Kovács Ferenc, a rendező. Nagy nemzedékváltás nehézségeit kell felvállalnunk. A baj az, hogy más okból is távoztak egy páran társulatunkból."
Parászka Miklós szövegét elemezve első pillantásra az derül ki, hogy nem a nyugdíjasok elküldése bántja őt, hanem a más okból távozók elvesztése. A fiatal vezető az intézmény jó működését lehet, hogy nemzedéki kérdésként látta megoldani, Török István elvesztése fájdalmasan érintette.

"Most kellene, ránk süssön a nap"

1990-ben Soós Angéla az "Erdélyi Futár" című helyi lapban közölt beszélgetéséből kiviláglik Török Istvánnak a színház iránti felelősségérzete: "Egy széteső vidéki színházban találom magam. Hiányzik az etikai, színházerkölcsi magatartás, amelyben felnőttünk nagy művészek mellett. Bekerült a színházba az útszéli közönséges magatartás. Ez nem generációs probléma, de züllesztette a rend, a rendszer a színházat. Igazi tehetség legritkábban kerülhetett a főiskolára, mert sok volt a kritérium. Most kellene, ránk süssön a nap, hogy helyreálljon a színház tisztessége." Ezekben az években nagyon nehéz helyzetbe került a szatmárnémeti színház, amely 16 tagból áll és az 1990/91. színi évadban két (2!) nagyszínpadi előadással lépett a közönség elé. És a közönség türelmes volt, és hűséges volt, és kitartó volt.

Az anyatársulat harmadik halottja

A szatmárnémeti közönséghez és színházához örökké hű Török István életének utolsó színpadi fellépése 1992. május 31-én történt Kisvárdán, a "Dupla vagy semmi" Fogadós-szerepében. 1992. október 31-én a "Dupla vagy semmi" előadásának budapesti vendégszereplése alkalmával egyre súlyosbodó betegsége miatt már nem tudta vállalni a fellépést. Az 1995. esztendő gyászév volt a szatmárnémeti színjátszás történetében. Ha beszámítjuk az időközben Temesvárra szerződött Cseresnyés Gyula elvesztését is (augusztus 21.), Török István sorrendben a harmadik halottja az anyatársulatnak. És vele még nem zárult le az esztendő veszteséglistája, mert késő ősszel Tarnói Emike is elhunyt. Íme az 1995. esztendő szatmárnémeti színész halottai: január 29. Nádai István, szeptember 15. Török István, november 14. Tarnói Emilia.
Török István mintegy négy évtizedig játszott a szatmárnémeti színpadon. 1991-ben a gyógyíthatatlan kór ledöntötte lábáról. 1992-ben minden erejét összeszedve eljátszotta utolsó színpadi szerepét, a Fogadóst, Illyés Gyula "Dupla vagy semmi"-jében. Ekkor már teljesen legyengült fizikuma számára nagy erőpróba volt minden előadás. Amikor legördül a függöny, remegő lábakkal, levegő után kapkodva, észrevétlenül vonult vissza a férfiak közös öltözőjébe. Sokat szenvedett az 1995-ben bekövetkezett megváltó halálig.
Szatmárnémetiben alussza örök álmát abban a hídon túli római katolikus temetőben, ahová Abday Sándor színművészt, Bunkó Vince hegedűművészt, Jakabffy Elemér kisebbségpolitikust, Meszlényi Gyula, Bornemisza Tibor, Reizer Pál püspököt temették.

Barátok, kollegák vallomásai

Szatmári Ágnes a színház díszlet- és jelmeztervezője: "A férfiakat nagyon nehéz öltöztetni. Török Pistát viszont könnyű volt. Az első színpadi próbán, amikor megjelent még jelmez nélkül, ő már az volt, ami a szerepe. Párját ritkító őstehetség. Csak a legnagyobbakhoz mérhető."
Tóth-Páll Miklós a Harag György Társulat színész-rendezője:
"Ha kimegyek a doberdói harctérre
Feltekintek a csillagos nagy égre
Csillagos ég merre van a magyar hazám
Merre sirat engem az édesanyám!
Lehet, hogy a szöveg pontatlan, de Ő valahogy így énekelte ezt az első világháborús nótát. Kedvenc éneke lehetett, mert az egyik előadásba is belopta. Felnézett, és fájdalmasan énekelte. Ő volt Török István.
Markáns arcát nem lehet elfelejteni. Tudta, hogy felelősek vagyunk az arcunkért. Faragta élete végéig. Talán ezért is szobrászkodott.
Az élet úgy hozta, hogy több mint húsz évig együtt jártunk haza a színházból. Előadás után beültünk testületileg a Tivoli vendéglőbe, majd a Mioriţaba. Elbeszéltük az élet folyását, majd irány haza. Mindig az úttest közepén járt, ha besötétedett. Miért?
Pesten hazakísért egy lányt. Az egyik bokorból kinyúlt egy kéz és pofonvágta. Nem is volt kinek megköszönnie! Élete végéig a fényben, az úttest közepén sétált hazafelé. És Ő csakugyan sétált, mintha dobozból húzták volna elő."
A továbbiakban így vall Tóth-Páll Miklós: "Szerettem Őt! Ő sem bírta a kétszínű, benyali embereket, pedig ez a fajta termett legbővebben azokban az években.
Nagyon sok barátja volt, bár igen közel magához nagyon kevés embert engedett. Nem fölfelé, hanem lefelé barátkozott, a kisemberek felé. Ők zárták a szívükbe, és őket vitte fel a színpadra alakításaiban. Kedvenc színésze volt városunknak. Amikor megjelent a színpadon, megtelt varázslattal a színpad. Személyes varázsával lenyűgözött mindenkit. A mai színházi világban ez szinte hiánycikk. Ő volt Fütyü, Török István a Színész."
Elekes Emma víziószerű visszaemlékező sorait idézzük: "Már nagyon beteg volt, amikor Temesvárról meglátogatta Cseresnyés Gyula évfolyamtársunk, a nagybányai és szatmárnémeti színház volt tagja. Gyula szívműtéten esett át, de néha nekivágott a Temesvár-Szatmárnémeti útnak, hogy régi kollegáit, barátait meglátogassa. Ilyenkor néhány napi itt-tartózkodása alatt felkereste azokat, akik számára a legkedvesebbek voltak. A temesvári vonat éjszaka fél kettőkor indult Szatmárnémetiből. Gyula hozzánk mindig az utolsó este jött, és ott várta meg a vonat indulását, mert mi laktunk legközelebb az állomáshoz. Megbeszélték Fütyüvel, hogy nálunk találkoznak még egyszer. Folyt a vidám beszélgetés, anekdotázás, a régi emlékek felidézése. Mindketten betegek voltak már, de egy szó sem esett a betegségről, arról, hogy itt fáj, ott nyilallik. Csak derű és nevetés! Én inkább csak szemlélője és hallgatója voltam az egész estének. Amikor elérkezett az indulás ideje, taxit akartam hívni. Fütyü leintett. Nem kell, minek? Legalább addig is beszélgetünk, amíg kiérünk az állomásra! Felvette a Gyula csomagját, azt majd ő viszi, neki az semmi, Gyulának nem szabad cipelni. Nagyon lassan megindultak a lépcsőn lefele. Mindketten mókásan nevettek. Sokáig néztem utánuk. Lassú, sétáló léptekkel ment Fütyü, még most is egyenes háttal, kezében a csomaggal. Ez a kép sohasem törlődik ki az emlékezetemből."
Tóth-Páll Miklós (Totyi) a színházi kolléga, a jó barát, akivel minden előadás után együtt mentek haza, kérésünkre felidézi az utolsó együttlétet. Totyi semmi különöset nem tud mondani a halálos betegről, mert Török Fütyü hihetetlenül visszafogott, szemérmes ember volt a legnagyobb szenvedések idején is. Tanuljunk Tőle, és tartsuk mi is tiszteletben ezeket a ma már nagyon ritka erényeket. "Tudod komám, ha engem nem műtenek meg, akkor még mindig innánk a vékony hideg fröccsöket" - mondta a betegágyon hol tudatánál lévő, hol eszméletét vesztő ember.
Miske László, a debreceni Csokonai Színház művésze
"Tagadom az elmúlás és elfelejtés gondolatát olyan emberek esetében, akik földi életükben úgy hagytak képet, jelet, emléket, legendát maguk után, mintha mi sem történt volna, és teljes elevenségükben itt vannak velünk, mellettünk, bennünk.
A nagyszerű Török Fütyü, akiről vallom a fentieket, barátom, kollegám, partnerem, hitem és hivatásom igaz támogatója. Fütyü a magyarság ötezer éves kárpát-medencei ittlétünk múltját hordozza génjeiben halhatatlanul úgyannyira, hogy az ősi múltjából azt is merem állítani, hogy Attila főmulattatója ő volt, aki mindig a világkirály jobb oldalán ült az asztalánál és bölcsen nevettetett, és siratott.
Először 1969-ben az Ítélet című filmben találkoztunk. Nekem kisebb terjedelmű szerepem volt. Ő itt sem bújhatott ki a hun-magyar származásának tragikus megformálása alól. Ő volt Dózsa György öccse, Dózsa Gergely. Nagyszerűen állt neki a szerep.
Később, 1980-ban, amikor Tamási Áronnak, a nagy székely atyamesternek az Ősvigasztalás című darabját Nagyváradon bemutattuk, Szabó József Botár Márton szerepét bízta Török Istvánra. Ekkor lett partnerem a színpadon is Fütyü. Én Csorja Ádám szerepét, azaz a dráma főszerepét alakítottam, és a közös jelenetünknek kimagasló fényük volt, amit szintén az ötezer éves múlt génjeiből áradó kisugárzásnak tulajdonítok. A darabban van egy idézet, amit Fütyü mondott el, de én most Őt idézem meg, mivel jellemzőbbet tamásinál nem tudnék Török Pistára mondani.
"Orcája örökké nyugodalmas volt, bánat nem csúfította, és idétlen örömök sem futkároztak rajta." Igazi székely ősgyökér, Ő hordozza múltunkat, jelenünket és jövőnket. Nem tudok múlt időben beszélni róla, mivel minden találkozásunk olyan hangulat, légkör, emelkedettség, barátság, öröm jegyében zajlott, amit kitörölhetetlenül égetett belém az idő.
Fütyü népe, nemzete lelki, szellemi, szakrális kultúrájának letéteményese. A székely rovásírás birtokosa!
Meggyőződésem, ha egyszer letisztul és leülepszik népünk, nemzetünk gondolkodásmódja, akkor újra felsejlik mindenki számára az ősi hitünk, nemzeti tudatunk múltunk, jelenünk, jövőnk becsülése, amitől fényesen ragyogni fog Fütyü örökké mosolygós orcája és vidám fekete szemei."

Bírálatok, sajtóvisszhang:

Új Élet, 12/1966. Gálfalvi Zsolt: A sirály Szatmáron: "Török István Szorinja találó volt."
Új Élet 1962. Panek József a Minden szerep mögött az embert keresem című cikkében írja Török Istvánról: "Mint színészt kicsi szerepben ismertem meg: Barta Lajos Szerelem című darabjának Biki bácsiját játszotta. Pár percig volt csupán a színpadon, mégis mindig emlékezni fogok erre az alakításra."
Utunk 18/1970. V. 1. K. Jakab Antal: Szemközt a halállal (Ionesco: A király halódik című drámájának szatmárnémeti előadásáról): "az együttérzésben és a közönyben egyaránt tolakodó Testőr (Török István) a magasztos tájnyelvi ejtésben az elmúlás mint mindennapi baleset, a halálfélelem mint közmondás, a banalitás cinizmusa."
Halász Anna: Változatok Élektrára, 1974.: "Amilyen jól vizsgáznak a színésznők mozgáskultúrából, annyira meg kellene gondolkodtassa a színészeket, hogy az egykori végzős évfolyam korelnöke, a szerepe szerint is hajlott korára hivatkozó Török István (Földműves), egyetlen, aki kisportolt alkatával megengedheti magának a combig érő ógörög férfiruha luxusát."
Utunk 19/1977. V. 13. Kántor Lajos: Profik - a nagyközönségnek, Ben Hecht-Charles Mc Arthur A nap szenzációja bemutatójáról: "Török István tisztviselő kisembere külsőleg, belsőleg pontos, hiteles."
Utunk 6/1978. II. 10. Bölöni Sándor: Egy, kettő, három - Molnár Ferenc vígjátéka az Északi Színházban: "Török István külön kis kabinetalakításai az előadás sokáig emlékezetes pillanataiba avattak."
A Hét 1978. április 7. Kacsir Mária: Milyen szépen hangzik! (Gorkij: Éjjeli menedékhely) "Török István nem volt hideg, inkább hagyományosan nyájas-okos, lágyszavú nagyapó, kitűnő ebben a nemben, aki a menedékhely lakóinak a vigaszt hozza, vagy ennél is többet: a reményt. Tulajdonképpen elég olcsón lerázza magáról az embereket vigasztaló szavakkal és lapos tanácsokkal, mert közben a legfőbb gondja, hogy békében hagyják, hisz maga is szökött fegyenc."
Utunk 39/1981. IX. 25. Kántor Lajos: Köntös-Szabó Zoltán háza - drámaíró és rendezőavatás Szatmárnémetiben: "Török István atmoszférát teremtett maga körül, a darab érzelmes mondanivalóját jól szolgálta."
Utunk 6/1982. II. 5. Jánosházy György: Trójában hull a hó. "Török István (Krüszosz) belsőleg elmélyített egész embert megjelenítő színészi alakítást nyújtott. Török művészi érdemét még inkább növeli az, hogy a szerep hálás lehetőségeinek, az ittasság anekdotikus motívumainak tiszteletre méltó mellőzésével formálta meg a részeg figuráját."
Szatmári Hírlap, XVI. 114/ 1983. 05. 15. Ágopcsa Marianna: Tudós nők. Az Északi Színház magyar tagozatának bemutatója: "A tudós nők igájában szenvedő férj - Török István - a természetes emberi indulatokat, a tiszta ész kritikáját szólaltatja meg a darabban."
A Hét 24/1983. VI. 10. "Gálfalvi Zsolt: Kortársunk Moliere (A Tudós nők szatmárnémeti bemutatója): "Török Istvánnak kitűnő, hatásos pillanatai vannak, humorérzéke jól érvényesül."
A Hét, 29/1988. VII. 14. Oláh Tibor: Gondtalan, de nem gondolattalan (A Posket család titka): "Török István kevés szóval, megfelelő fellépéssel szerez tekintélyt az egyenruhának."
Utunk, 44/1988. X. 28. Kántor Lajos: Caliban tragédiája: "Örömmel fedeztem fel (újra) ebben a mai csapatban Török Istvánt, aki Alonso nem túl hálás szerepébe életet, egyéniséget vitt."

Filmszerepeiből:

Tizennégy román és három magyar filmszerepe közül néhány:

Ítélet,
Vlad Ţepes,
Három nap és három éjszaka,
A halál végső határa,
Harmadik nekifutás stb.

Színpadi szerepei:

Emlékezetes alakításainak a száma szinte egyenlő fellépéseinek számával, művészi ereje, és alapossága a bukás árnyékát is messze űzte, írja róla Soltész József. Az 1953-ban kezdődött, és 1992-ben lezárult mintegy 39 éves pályáján 124 szerepet játszott.

A művész neve fennmarad

2005. szeptember 15-én Török István színművész halálának tizedik évfordulója alkalmából az Ady Endre Társaság, a Harag György Társulat, és a Szent-Györgyi Albert Társaság megemlékezést tartott a Szent János templomban és a művész sírjánál. Az eseményen közreműködtek a Harag György Társulat tagjai, Miske László, a Csokonai Színház tagja, és a művész barátai. A Harag György Társulat Török Istvánról elnevezett színházi bérletet indított útjára, ezzel is jelezve a kollegák szeretetét és nagyrabecsülését a jeles művész iránt. Ugyancsak ebben a színházi évadban indítja útjára az Ady Endre Társaság a Török István emlékplakettet, amelyet az évadok végén osztanak majd ki az arra érdemes művésznek.

Írta: Csirák Csaba, Szatmárnémeti, 2005. szeptember 10.


Források
Csirák Csaba: A szatmárnémeti színjátszás otthonai, Otthonom Szatmár megye
18. Szatmárnémeti 2003.
Csirák Csaba: 50 év krónikája, Otthonom Szatmár megye 19., Szatmárnémeti 2003.
Napilapok és folyóiratok: Utunk, A Hét, Új élet, Szatmári hírlap, Erdélyi futár, Szatmári Friss újság, A Hét évkönyve 1982.
Kollegák vallomásai: Elekes Emma, Méhes Kati, Miske László, Soós Angéla, Szatmári Ágnes, Tóth-Páll Miklós.
Családtagok visszaemlékezései.


Kitüntetések, díjak:
1980-ban Sepsiszentgyörgyön a Nemzetiségi Színházak Kollokviumán a legjobb epizódalakítás-díját kapja.
1995 októberében posztumusz Szentgyörgyi István-díjat nyert el.

© 2003 www.szineszkonyvtar.hu