Életrajza

Édesapja Várkonyi Titusz (1882-1954) újságíró, az akkor haladó szelleműnek tekintett Világ c. folyóirat munkatársa, sokat adott fia olvasott, kiművelt, árnyalt tudására. Gimnáziumi évek alatt az iskolai önképzőköri szinielőadások során felfigyelnek az ifjú Zoltán tehetségre és szinipályára ajánlják. Gimnazistaként egy országos szépirodalmi versenyt nyer, ami arra készteti, hogy Ő maga is az újságíró szakmát válassza. 19 évesen elhelyezkedik egy lapnál. Kihasználják csak ott, s nagyon bántja, hogy "baleknek" tekintik. Csalódottan a Színiakadémiára jelentkezik, ahová felvételt is nyer. Ódry Árpád, Kiss Ferenc tanítványaként végez 1934-ben. 1934-1941 között Nemzeti Színház, majd a Madách Színház tagja 1941-1944. Megélhetésből éjszakánként Kästner verseket fordít egy kiadónak. Major Tamással pedig saját pénzből "színházat csinálnak" a Városi Színház üres időszakaiban.Olcsó díszletek között a világirodalom klasszikusait adják elő, a szegényebbek, főként diákok számára. Vigadóban jótékony esteket rendeznek ezzel párhuzamosan.
A háború során, ámbár a színházát nem záratják be, de a színpadról letiltják, s a Gestapo elől menekülnie kell, otthon többször is keresik. A Vígszínház pincéibe talál menedéket, s több hónapon keresztül egy alacsony kis eldugott zúgban húzza meg magát, ahol még kiegyenesedni sem tud. Itt éli át az ostromot. Az újáépítésben tevékeny részt vállal, a Művészeti Tanács intézményén keresztül. 1945-től a Művész Színház igazgatója, amit időközben államosítanak, de igazgatója maradhat. Nemsokára színészként a Nemzeti Színházhoz szerződik 1950-1962 között, miközben három évadon keresztül a Magyar Néphadsereg Színházának főrendezője. 1962-ben Vígszínházhoz kerül főrendezőként. 1971-ben igazgatója lesz egész haláláig. Filmszerepeket vállal, ezzel párhuzamosan filmrendezőként leforgatja a legfontosabb magyar klasszikus filmek sorát. A színészi tevékenység mellett, fontosnak tartja a színház szervezési feladatokat ezért főrendezői feladata mellé, felvállalja a directori szerepét. Támogatja az ifjú tehetségek szárnybontogatásait, lehetőségeihez mérten teret enged szinpadon, filmen, tvfilmeken számukra. 1949-től tanít a Színész Akadémián, késöbbi nevén a Színház és Filművészeti Főiskolán, rektorként vezeti az intézményt 1972-től egészen haláláig. 1978-ban a londoni Royal Academy of Film and Television meghívja egyetlen külföldi zsüritagnak az első Brit tévéfesztiváljára. Folyékonyan beszél angolul, németül, olaszul, franciául, s élete végén a spanyol nyelvbe is belekóstol. Nagyformátumu egyéniség, a színházi világ igazi nagymestere volt. Szellemes, fegyelmezett, elegáns, játékos kedvű, ugyanakkor izzó szenvedélyeken edzett személyiség. Örömét lelte abban, hogy tudását másokkal megossza, s másokat elindíthasson a pályán. Olyan művészek tanultak tőle, mint Pécsi Sándor, Rozsos István, Pálos György, Sennyei Vera, Somogyvári Rudolf, Békés Rita, s a színészkirály Latinovits Zoltán.
1953-ban, majd 1956-ban Kossuth dijat, 1955-ben "Érdemes Művész", 1962-ben "Kíváló Művész" kitüntetést kapja.